2017. március 12., vasárnap

Utolsó fejezet

Hali mindenki, aki még emlékszik erre a blogra!
Bő három hónappal az utolsó előtti fejezet felrakása után (hülye én, hülye én, hülye én) már hozom is az utolsó részt!
Remélem tetszeni fog (bár nekem nem tetszik, de már csak ennyit tudtam kihozni a történetből)!
----------------------------------------
Az égen sötétszürke felhők gomolyogtak, a tájra félhomály telepedett, pedig az idő csak két óra körül járhatott. A földet hamuszerű por borította, mindent ellepett. Néhol fegyverek élei, markolatai álltak ki a talajból, az elesett vadászok és démonok emlékei maradtak. Néhol még vergődött egy-egy haldokló, de már csak azok jártak itt, akik kerestek valakit. Síró rokonok reménykedtek, hogy gyermeküket, testvérüket meglelik a még élők között. De erre kicsi volt az esély. Aki túlélte, azok már otthon voltak és ünnepeltek, akikhez pedig nem tértek vissza, azok már nincsenek többé.
Az angyalok és a démonok legnagyobb csatája lezajlott. Az eddigi egyetlen volt ez, ami az emberek világában játszódott le. Az angyalok nyertek. Mindkét fél ereje erősen megfogyatkozott. Rengeteg démon veszett oda mind a Démonvilágból, mind mélyebb régiókból. Az angyalok vesztesége leginkább a vadászokban mérhető. A harcolók legalább hetven százaléka elesett. A már egyszer meghalt angyaloknál ez a szám több mint nyolcvanöt százalék lehetett. Nem sokan maradtak.
Az emberek között általános pánik alakult ki. Az eget mindenütt vastag felhőréteg vonta be, ami már ekkorra kezdett felszakadozni. Egyedül a csatatér felett maradt meg hosszabb időre. Több kisebb földrengés is megrázott sok várost, néhol egy időben több is. New York és Tokió alatt egyszerre mozdult meg a föld, pedig nem épp közeli metropoliszok. A gyengébb házak romba dőltek, máshol szökőár pusztított. Az emberek őrangyalai és a rosszat akaró démonok eltűntek pár órára. A legtöbb országban az lakosságra most nem vigyáztak az őrzőik. A harc alatt a vadászokat segítették valahogy. De néhol ez sem volt elég…
A harc utolsó pillanataiban, mikor minden eldőlt, egy robbanás terítette le a még élőket a lábukról. Sokan eszméletüket vesztették akkor. A Sátán egy megfelelő varázslattal vissza lett küldve és újabb tízezer évre le lett láncolva a pokol legmélyebb bugyrában. A megmaradt démonok elmenekültek, ki-ki a saját szintjére. Amint az átjáró bezárult, vége lett a háborúnak. Az újabbra még évtizedeket, évszázadokat, az is lehet, hogy évezredeket kellett várni. Most túl gyenge volt mindkét fél. A démonok könnyebben lábra állhattak. Viszont vadászok nehezen kaptak „utánpótlást”.
- Bailey! – harsant a síri csendben egy kétségbeesett fiú hangja. Épp csak elhalt, ő megismételte a nevet. Nem jött válasz. Továbbra is csend honolt a tájon, de ő nem adta fel. Érezte, akit keres, még életben van. – Bailey! Húgi! Kérlek… – itt elfúlt a kiáltás. Hangja mássá vált, úgy tűnt, mindjárt sírva fakad. – Sajnálom… Könyörgök, felelj! Bailey! Damon! – folytatta, most már egy másik nevet is hozzátéve. – Damon! Bocsáss meg! Nem gondoltam komolyan! Bailey! Nem akartalak pont a harc előtt magadra hagyni – nem bírta tovább, előbb könnyezni, majd sírni kezdett.
Én sose fogok többet sírni miattad – mondta ő mikor tíz éves volt. Az unokahúga tett valamit, amivel őt vádolták. Sokat bőgött, hogy elhiggyék, tényleg nem ő volt. Megfogadta, hogy akkor se fog sírni, ha tényleg ott az ideje. Nem tartotta be az ígéretét. Nem lehetett betartani ezt az ígéretet.
Ekkor a fiú megpillantott valamit a porban. Egy ezüst medál volt. Mikor felemelte, lógott rajta az elszakadt lánc. Közvetlen mellette egy aranymarkolatú tőrt talált, pengéjén egy holt nyelvvel. Ismét csend lett. Se a szipogása, se egy levegővétel nem törte ezt meg. Aztán felordított. Nem mérges volt. Sokkal inkább kétségbeesett. Magát vádolta. Azt hitte, az önön makacssága miatt veszett oda, akit addig a legjobban féltett.
- Justin? – kérdezte ekkor mögüle egy nő. A fiú megperdült ültében, meglepve figyelte az ismerős arcokat. A nő vörös göndör haja véres csomókba állt össze, arcát gyógyulófélben lévő hegek szabdalták. Övén rengeteg tőr és pisztoly sorakozott. Démon volt, ezt a szeme színe árulta el, mégis egy vadászférfi nehezedett rá, aki egyik lábát kicsit megemelve tartotta.
- Mary néni… Gabe bácsi… - suttogta hitetlenül. Aztán felpattant és szorosan megölelte őket. Nem nagy vigasz azután, hogy kiket vesztett el, de legalább ennyit kapott a sorstól.
- Nem lenne szabad egyedül itt lenned, tudtad, öcskös – borzolta össze a haját a férfi, de ő csak szomorúan mosolygott pár pillanatig, aztán megint elkomorodott. A tájat kémlelte, hátha meglát valaki ismerőst.
- Anyáék nem figyeltek rám pár percig, én pedig kaptam az alkalmon – vonta a vállát úgy, mintha ez mindennapos lenne. Csakhogy nem az. Azért jött, hogy megtalálja a mostohahúgát és a legjobb barátját. De ahogy körülnézett, rájött, őket fogja a legkisebb eséllyel meglelni. Emiatt pedig ismét elfogta a sírhatnék keserű érzése. Nyelt egyet, hogy leküzdje a torkában lévő gombócot, de egy könnycsepp akkor is utat talált magának.
Egy rés nyílt a napot eltakaró felhők között, a harctér egy részét beborította a délutáni napfény. A hűvös időt azonnal kezdte felváltani a melegebb levegő.
A fiú tovább faggatta a nagybátyját és a nagynénjét, hátha ők tudják, hol lehet a lányuk és annak barátja, de ők is tanácstalanok voltak. A nő is kezdett ideges lenni, hiszen esélye se volt megismerni a lányát a harc alatt, pedig az volt minden vágya.

Mosolyogva néztem a jelenetet. A légcsövembe és a tüdőmbe ragadt portól képtelen voltam lélegezni és beszélni. Mozdulni meg pláne nem. Csak nézni tudtam, ahogy a bátyám keres engem és Damont.
A Sátán visszaküldése után elszakadtunk egymástól, a robbanás két ellentétes irányba repített minket. Egy kő mellett értem földet. Pontosabban először arra zuhantam rá, majd onnan a porba. Eltört pár csontom, szinte biztos voltam benne. A levegőben lévő por lassan kezdett engem is elborítani, szinte beolvadtam a környezetembe. A valaha még szép sivatag most úgy nézett ki, mintha valaki leöntötte volna több tonnányi hamuval.
- Leila és… - kiáltotta ekkor anya. Mosoly kúszott az arcomra a nevek hallatán. Ő is él. Hála istennek. A többelkűek közül nem mind maradtunk életben. Valakik a rituáléra beáldozták az utolsó csepp erejüket is, tudván, hogy ezzel eljön a vég. Ők voltak igazán hősök ezen a napon. Idai és Tarique… majd egyszer megkeresem azt, akiként újjászülettek, fogadtam meg, meg fogom köszönni nekik… Lehunytam a szemem és vártam, hogy a megmaradt négy társam odaérjen a szüleimhez. Damon rögtön azt kérdezte, hogy én hol vagyok. Bár levegőt alig kapott, valahogy mégis sikerült kinyögnie pár szót. Senki nem felelt semmit, mire rögtön magához tért. Először csak sorra hadarta a nem szócskát, majd azt kezdte mondani, hogy biztos életben vagyok, nem halhattam meg, csak elájultam. Ha tudta volna mennyire közel állt a valósághoz. Egyre jobban éreztem, hogy képtelen vagyok gondolkodni. Próbált gondolat útján beszélni velem, de sajnos elkésett…

Kinyitottam a szemem. Egy lila plafont pillantottam meg, ahová foszforeszkáló csillagok voltak ragasztva. Éles fény sehol nem szűrődött be. Oldalra sandítottam, ahol egy ablakot láttam. A függöny félig el volt húzva, így tisztán látszott, hogy este van. Kintről csak néha-néha villant be pár autó fénye.
Mindenem fájt, minden apró mozdulat, minden lélegzetvétel. Először csak az ujjaim rebbentettem meg. Összerándultam a kíntól, ami hirtelen rám tört. Végigsimította valaki az arcom. Teljesen deja vu érzés kerített hatalmába. A két fiú fölém hajolt, mindketten halványan mosolyogtak rám. Én is viszonoztam a mosolyt, mire láthatóan megkönnyebbültek.
- Most emlékszem ám – mondtam rekedten, mire ők felnevettek. Jus a fejemre és a homlokomra, Damon az arcomra és az orromra nyomott puszikat. Magamhoz öleltem őket. – Szeretlek titeket! – küszködtem a könnyeimmel. Szipogva hagytam, hogy átkaroljanak és mellém feküdjenek.
- Hogy te a fontos eseményeknél mindig elájulsz – kuncogta Damon, mire egy csókot nyomtam a szájára. – Látod, nem haltam meg.
- Mert a remény se halt meg – feleltem, aztán az unokatesómra néztem, aki ugyancsak könnyes szemekkel figyelt.
Nem kellett kimondania, arcáról minden mondatát leolvastam: tudod hogy megijedtem? Azt hittem meghaltál! Soha többé ne merj ilyet csinálni! Kiemelt a zsebéből valamit, amire azt mondta, úgy gondolja, ez az enyém. A nyakláncom volt. El is felejtettem, hogy megtalálta. Az egyik láncszem még mindig törött volt ott, ahol a tőr átvágta. Végig futott a hátamon a hideg, hogy visszaemlékeztem arra pillanatra.
Kivallattam a testvérem, hogy hol volt, miért tűnt el, ő pedig halkan elmotyogta a kérdéseimre a választ.
Aztán Damont is azzal kapcsolatban, hogy ki volt a nő, aki majdnem levágta a fejem. Egy kis szünet és egy bizonytalan „öhm” után valami olyasmit mondott, hogy „ismered, vörös a haja és az anyukád”. Nem kezdtem ordibálni, sem fujtogatni, inkább Justint kértem meg, hogy vágjon a fejéhez egy párnát. Ő örömmel tette, mivel a fáradt démonnak semmi ereje nem volt ellenkezni.
Jus-tól megtudtam, hogy a démonvadász barátaim, anya családja is biztonságban visszaért. Megkönnyebbülve fúrtam az orrom a démonom mellkasába.
Már este volt, és bár egész addig aludtam, mégis újra elnyomott az álom, ezúttal mindkettőjükkel az oldalamon.
- Ébren vannak? – kérdezte egy türelmetlen hang. Anyáé. Rögtön felébredtem, mikor meghallottam. Ezt a hangsúlyozást semmivel se téveszthettem össze. Tényleg ő volt az!
- Nem. Viszont elég vacak érzés elkésni azzal, hogy megvédjem a kislányom a fiúktól. Dave, azt hittem legalább te nem fogod hagyni, hogy az én kicsit lányom…
- A te kicsi lányod ugyanolyan önfejű, mint te, szóval se rám, se rád nem hallgatott volna – felelte Dave bácsi kapásból. A hangzavarra Damon karjai szorosabban fonódtak a derekam köré, Jus pedig összébb húzta magát, pont annyira, hogy a fejünk összeérjen. – Amúgy hogy van a lábad? – kérdezte egy kis csend után.
- Jobban, már nem fáj annyira. De azt a nyílvesszőt kioperálni a két csont közül… nem volt életem legszebb élménye – mondta apa. Halványan elmosolyodtam a hangja hallatán. Mindketten éltek, újra velük lehettem.
- Csend legyen, hagyjátok már őket aludni – csatlakozott ekkor hozzájuk a nénikém is. – Majd ha felébrednek, akkor beszéltek velük. Na! Hess! – terelgette őket, a hangokból ítélve, a lépcső felé. Mindhárom felnőtt morogni kezdett. Van valami családi kapcsolat közöttünk, nem?
Clare néni megsimogatta az arcom, mire kinyitottam a szemem. Mutogatta, hogy menjek az ágy végébe, de mivel az egyik srác a derekam, másik a kezeim fogta, azért simán kibújni közülük nem tűnt lehetséges opciónak. Teleportálnom kellett volna, viszont úgy éreztem, a varázserőtartalékaim lemerültek. Tanácstalanul néztem fel rá, így ő intézte a szabadulásom. Kérte, hogy mutassam meg a kezem, mert mikor hazahoztak, elég rosszul festett. A bőröm egy részen világosabb volt, máshol var vette körül. Sziszegve néztem a sebet, ahol a démonvér felmarta az alkarom. Viszonylag meggyógyult, de tudtam, nem fog sose teljesen eltűnni. Egy heg maradni fog ott, ahol az az erős lidérc megharapott. A tenyerét a sebre szorította és motyogni kezdett. Szőke haját, bőrét aranyló fény vette körbe, ami lassan a keze felé vándorolt. Kellemes meleg járt át, mikor a ragyogás elérte a sebet. A var még kisebb lett, végül eltűnt. A bőröm is visszanyerte az eredeti színét a legtöbb helyen, egyedül egy ötször három centis rombusz maradt világos, szinte fehér színű.
Lassan mentünk le az emeletről, úgy fogódzkodtam a lépcső korlátjába, mintha az életem múlna rajta. Bár teljesen úgy éreztem, hogy az izmaim feladják, szóval volt okom a félelemre. A nappaliban anya, apa, Dave bácsi és Leila ült, halkan beszélgettek, nevettek. Mikor anyu megpillantott, egy másodperc alatt előttem termett és szorosan magához húzott. Szipogva öleltem vissza, végre belélegezhettem a rózsás illatát. Ő is sírt. Olyan furcsa volt, hogy régen mindig felnéztem rá, ekkor meg ugyanolyan magas voltam, mint ő. Mindennél jobban hiányzott. Apa is felállt és odajött hozzánk. Ő is a karjai közé szorított, mire felnevettem. Ahogy Dave bácsi elsétált mellettünk, megsimogatta a fejem, rámosolyogtam. A felesége mellé lépett és átölelte annak derekát. Jus és Damon ezt a pillanatot választotta, hogy lejöjjenek. Előbbinek a szemébe hullott a haja, míg az utóbbi úgy nézett ki, mint akit megcsapott a 220. A fejét vakargatva figyelt minket. Az unokatesóm arcán azonban szomorúság látszott.
Odaléptem hozzájuk és őket négyüket is megöleltem. A nevelőszüleim könnyes szemekkel viszonozták az érzelem-kirohanásom. A srácok csak megsimogatták a karom vagy az oldalam, ezzel üzenték, hogy később úgyis leszünk csak hármasban. Leilát is megszorongattam, aki meglepve esett majdnem hátra, mikor odarohantam hozzá. Azt mondta, olyan vagyok, mint anya, aki ezt hallva felnevetett.
Leültem a fiúk közé, akik azonnal egy-egy puszit nyomtak az arcomra. Anyu mosolygott, apu szúrós szemmel nézett Damonre. Hasonló pillantással válaszoltam neki, mire elmosolyodott. Dave bácsinak igaza volt, pasizós ügyekben biztos nem hallgattam volna rá. A nénikém, Leila és anya a konyhában kezdtek sürögni-forogni. A bejárati ajtó pedig kivágódott, Hiro és Sandra estek be rajta. Mikor a féltestvérem megpillantotta a szüleink, lefagyott. Anyu őt is letámadta egy öleléssel, bár szinte eltörpült a majdnem egy nyolcvan magas fiú mellett. Sandra először az anyukája karjaiba ugrott bele, aztán a miénkbe. De szó szerint. Felhördültünk, mikor nekünk esett negyvenöt kilónyi tömény boldogság. Még a bátyja is megölelte, bármennyire próbált mérgesnek tűnni az első másodpercekben.
Egy órával később nevetéssel vegyes sikongatás jött a konyhából. Mindenki a kis szobába tódult, ahol láttuk a három anyukát főzőcskézni. Anyu kezében egy serpenyő volt, benne valami odakozmált étel. Nagyon-nagyon odakozmált. Mentegetőzni kezdett, hogy kijött a gyakorlatból, mikor látta, hogy hogyan nézünk rá, de aztán nem bírta tovább és hangosan kacagni kezdett.
- Szerintem hasonlítasz anyukádra – suttogta a fülembe Damon. A könyökömmel kicsit hasba vertem, mire kuncogni kezdett. – Tudod, hogy jó értelemben mondtam.
- Persze – mosolyogtam rá.

Én, Hiro és a szüleim a korai vacsora után elmentünk sétálni. Mindenféléről beszélgettünk, végül arra is sor került, hogy mi lesz velünk. Ők Boston nyilvántartása szerint halottak voltak, nem tudtuk csak úgy elintézni, hogy újra ők legyenek a hivatalos gyámjaink. De már nem is akartuk. Még volt egy évem a suliból, utána úgyis főiskolára mentem, már nem akartam elköltözni. Hiro pedig már alapból alig volt a nevelőcsaládjánál, mivel koleszos volt. Eldöntötték, hogy az Angyalvilág segítségével kicsit meghamisítják a papírjainknak. A hogyanra még nem adtak választ, de biztosítottak róla, hogy majd megoldják. Bíztam bennük.
Aztán apa a pasiügyekre terelte a témát, mire a féltestvérem hangosan nevetni kezdett.
- Ne már, Gabe – mosolygott anya és megbökte a férje karját.
- De már, Mary! Szóval – ölelte át apa a vállam. – Magadtól mesélsz vagy kérdezzelek?
- Csak ha megígéred, hogy Damonnek semmi bántódása nem esik – mondtam félve. Puszit nyomott a fejemre, aztán megígérte, hogy a barátom életben fog maradni. – Egy ujjal sem nyúlsz hozzá – pontosítottam. Csettintett, mintha rájöttem volna mit tervez. Még hozzátoldottam valamit. – Varázslattal sem.
- Édesanyád eszét és apád ravaszságát örökölted kislányom – nevetett fel.
- Te meg hasonlítasz az unokaöcsédre és a testvéredre. Ez a hangsúly valami ride-féle vonás lehet.
Végül elmeséltem a találkozásunkat, a veszekedéseinket, harcainkat. Beleszőttem, hogy hogyan futottam újra össze Hiro-val és anya szüleivel, testvérével, annak családjával. Töviről hegyire elmondtam az elmúlt másfél évemet.
Akkor eszméltem fel a beszédből, mikor a nénikémék háza elé visszaértünk. A terasz lépcsőjén Damon ült, fejét a tetőt tartó oszlopnak döntötte. Kapucniját félig a hajára húzta, a fülhallgató zsinórja kilógott a tincsei alól. Hiro elköszönt, én pedig mondtam a szüleimnek, hogy majd utánuk megyek. Megvártam, míg bemennek, aztán leguggoltam a fiú elé és kihúztam a füles egyik felét. Résnyire nyitott a bal szemét, ajkaira mosoly húzódott. Átölelte a nyakam és magához húzott. Ajkait az enyémnek nyomta, karjai szorosan körém fonódtak, miközben én végigsimítottam a haját és az arcát.
- Tudtommal tettél egy olyan ígéretet, ha túléljük, akkor bármit megteszel nekem. Ebbe beletartozik az is, Kicsim, ha egyszer azt kérdezem, hozzám jössz-e feleségül, akkor leszel olyan hülye és igent mondasz? – vigyorgott. Megforgattam a szemem, de aztán egy puszit nyomtam az ajkaira. Elővett valamit a zsebéből, azt a tenyerére fektette. Az ujjam végighúztam a lila ékkövek mentén. A csillogó mélybarna szemekbe néztem.
- Valószínűleg igen – nevettem. A nyakamba tette a pár óra alatt megjavítatott nyakláncot, és újra megcsókolt.

- Ezért szeretlek, te Angyali Démonvadász!

4 megjegyzés:

  1. Najó....megyek sírok....kiváló befejezés egy kiváló történetnek....sírok...miért van vége?! Why? Warum?
    Csodálatos vagy mind te mind a könyved, én pedig hűséges olvasódként hagyom itt utolsó kommentem. Imádtam minden részt, minden izgulást, az egészet! Még mindig imádom.
    Örökre a kedvenc blogom marad és sosem fogom elfelejteni...
    Köszönöm hogy megírtad, köszönök mindent! Fantasztikus volt az egész!!!
    Sok ölelés és ezer puszi! <3

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Ne sírj, egyszer el kellett jöjjön ez a pillanat is... Nagyon örülök, hogy eddig kitartottál a blogom mellett, szerintem te vagy az egyetlen, amiért nem lehetek elég hálás! Szóval én tartozom köszönettel, hogy támogattál! :)
      Neked is ezer puszi! <3

      Törlés
  2. Nagyon jó volt a történet kár hogy abba hagytad. Reméljük hogy lesz ehhez hasonló izgalmas történetek.

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Szia!
      Örülök, hogy tetszett. Igen, sajnos egyszer mindennek vége lesz. Mondjuk már nem is nagyon volt ihletem ehhez a sztorihoz... Hát már előkészületben van az új történetem, ha gondolod nézz be oda is. :)

      Törlés