2016. december 27., kedd

Utolsó napok

Sziasztok!
A cím szerintem elég árulkodó, nem? Ezen kívül még két fejezet van, aztán vége... Tudom, hogy rég volt rész, de egyszerűen el voltam havazva és kedvem sem igen volt írni. Akkor is megszerzem a kurva angol nyelvvizsgát, ha beledöglök. Nos, csütörtökön és vasárnap mindenképp hozom a megígért két fejezetet.
Ezúton is szeretnék utólag mindenkinek kellemes ünnepeket kívánni, remélem mindent megkaptatok, amit szerettetek volna. :) Dia, neked pedig köszönöm a töretlen támogatásod. :*
------------------------------------

A szememet dörzsölgetve mentem le a lépcsőn, aztán út közben egy puszit nyomtam a bácsikám arcára, aki épp kávét vitt fel a feleségének és magának. Utánam szólt, hogy még van egy kis koffeinbomba számomra is, én pedig hátrakiáltottam, hogy köszönöm. Nevetni kezdett, aztán még hozzátette, hogy öntsek egy kis lelket Justinba.
Kérdőn összevontam a szemöldököm, de aztán megértettem, hogy miért mondta ezt. Jus a reggelizőpultnál ült egy pohár jeges limonádét kevergetett, arcán szomorúság tükröződött. Rám emelte kék szemeit, mikor beléptem a konyhába, ajkai rögtön lentebb görbültek. Leültem mellé, de nem hagyta, hogy megöleljem. Eltolt magától, a poharát kezdte nézni, de mikor rájött, hogy az én nézésemtől nem szabadulhat, felállt és elindult az ajtó felé. Gyorsan utána rohantam. Megragadtam a csuklóját, mielőtt kiléphetett volna. Nem értettem, mi ütött belé hirtelen.
- Azt hittem képes leszek rá, de nem. Sajnálom – csak ennyit mondott és teleportált. Kerek szemekkel néztem utána. Mi? A hangjától akaratlanul is könnybe lábadt a szemem. Lassan becsuktam a bejárati ajtót, aztán megfordultam. A nevelőszüleim hasonlóan értetlen arccal álltak a lépcső alján. Azt hittem, legalább a szobámig bírni fogom, de már pár lépés után eltört a mécses.
Nem akartam Damont zavarni, tudtam, hogy most ő is a saját családjával van, nekem is az volt a tervem, hogy az enyémmel leszek. A nénikémék felkísértek a szobámba, ahol aztán jöhetett a lelkizés. Kiöntöttem minden félelmem, mérgem, mindent kimondtam, ami hirtelen eszembe jutott. Talán órákig beszéltem, egy-egy hüppögés minden harmadik szót megakasztott. Végül már csak a szipogásom hallatszott. A bácsikám telefonjára néztem, ami még mindig nem csendült meg, pedig már mindhárman azt vártuk, hogy Justin mikor fogja végre visszahívni a szüleit. Azonban ezt nem akarta megtenni. Helyette az én telefonom szólalt meg, csak egyet pittyent, jelezve, hogy üzenetem jött. Gyorsan felkaptam, de egy kis csalódottságomra csak Damon kérdezte, hogy minden rendben van-e. Csak egy gyors rövid választ adtam, amire csak annyit felelt, később megbeszéljük. Tudta… valami történt.
A mellkasomhoz öleltem a nyuszim és úgy meredtem magam elé. A nevelőszüleim kérdezték, hogy el szeretnék-e menni valahová, de csak a fejem ráztam. Még a könyvesbolt említése se tett boldogabbá. Ennyi, totálisan magamba fordultam.
Pontosítok. Egy helyre el akartam menni. A szüleim sírjához. De most csak egyedül. Ezt az ötletet amúgy a nénikém vetette fel, aki egyet értett azzal, hogy nézzek meg minden helyet, amit szeretek arra az esetre, ha… valami balul sülne el.
A sírok előtt azonban egy alak állt. Egy pillanatra megrémültem, de aztán rájöttem, hogy nem az, akinek először hittem. Csak Dæmon volt. A férfi hátranézett a válla felett, mikor meghallotta a lépteim.
- Ha a tökkelütött unokaöcsém csinált valamit, szólj nyugodtan – mosolyodott el halványan, mire akaratlanul nekem is felfelé kunkorodott a szám sarka. De megráztam a fejem. Megálltam mellette és lenéztem a sírok előtt heverő virágokra. Ő is fehér rózsákat hozott. – Jó tudni, hogy boldog volt, nem csak menekült. Valahogy mindig éreztem, hogy nem teljesen ugyanaz van közöttünk.
- Milyen volt? – kérdeztem. Senki sem tudott a korombeli anyáról mesélni, mert senki sem ismerte. Kivéve őt.
A fejével a közeli pad felé intett. Mesélni kezdett anyuról. Néha lehunyta a szemét, mintha maga elé képzelné a pillanatot, máskor szélesen elvigyorodott. Figyeltem a vonásait. Sok tulajdonságot vettem észre, amivel hajazott az én Damonömre. Aztán én is lehunytam a szemem és megpróbáltam látni, amit mond. Nehéz volt először, de aztán megjelent előttem anya alakja, ahogy mosolyog, ahogy nevet, ahogy csak ül csendben és olvas. Elképzeltem, ahogy mérgesen néz a fiúra, aztán karon ragadja Leilát és duzzogva (pont úgy, ahogy én szoktam) elvonul.
- Általában nem szeretem, ha az emberek olvasnak a fejemben, de veled most kivételt tettem – nézett rám Dæmon. Kikerekedett a szemem. Hogy mit csináltam? Felnevetett, bár elég szomorúnak hangzott, amit a következő mondata igazolt is. – Mary is mindig így reagált. Néha idegesítő volt, mikor adta az ártatlant, de… De tudod: de mortuis nil, nisi bene. Halottakról jót vagy semmit.
 ...
Szipogva néztem fel a barátomra, aki az ágyam előtt állt, arcán riadalom. Épp csak belekezdtem, hogy mi történt az unokatestvéremmel, máris elbőgtem magam. Damon leült mellém és átölelt, a hajam kezdte cirógatni, közben némán ült.
- Jól van, Kicsim – suttogta végül. – Sírd ki.
A vállába fúrtam az arcom, közben karjai szorosan körém fonódtak.
A nénikém nyitott be, arcán szomorúság ült. Justin még mindig nem ért haza. Már hívtuk Clau-t, de ő azt mondta, fogalma sincs, hogy hol van a barátja. Nem szűkült le a kör, hiszen valahol vagy a Földön, vagy az Angyalvilágban volt. A démonom a tarkóm simogatva nézett fel Clare nénire, aki csak leült a másik oldalamra és a térdemre tette a kezét. Könnyes szemekkel néztem rá.
Miért most, Justin? Most lenne rá a legnagyobb szükségem. Vele akartam lenni, vele meg a családommal!
Damon megnyugtatott, hogy megkeresi, bármibe kerül és visszarángatja ide. Mielőtt elment, felhívta a barátnőim, mondván most szükségem van rájuk. Nem ellenkeztem, még akkor se, mikor azok ketten konkrétan összeroppantottak az ölelésükkel. Most kezdett leesni, hogy a fájdalmasan erős szorításuk a természetfölötti erejüknek köszönhető. A késői kapcsolásomon felnevettem.
A nénikém limonádét hozott nekünk, amíg mi a nappaliban beüzemeltük a tévét és betettünk egy filmet (szigorúan vígjátékot). Elővettem egy zacskó chipset és csináltam popcornt. A lányok nem akarták, hogy depressziósan nézzek szembe a világvégével. Ha egy napra el is feledtették velem a történteket, de azért mégis ott motoszkált az agyam hátsó részében az érzés, hogy talán ezek az utolsó napjaink. Jenny az egyik, Kristy a másik vállamra hajtotta a fejét, míg én egy díszpárnát magamhoz ölelve ültem közöttük. Nem egy A kategóriás filmet néztünk, mégis fetrengtünk a röhögéstől. Talán csak azért, mert a jövő gondolatához képest már minden vicces volt.
Átöleltem a démonom nyakát, mikor lehajolt hozzám. Nem kellett mondania semmit, tudtam, hogy nem találta meg a testvérem. Egy csókot nyomott a számra, aztán belenyúlt a chipses zacskóba, de csalódottan morrant fel, mikor semmit sem talált benne. Azt morogta, köszöni a kedvességünk. A két lány hangosan felnevetett, aztán megveregették a karját.
- Tessék, Damon – nyújtott át neki Clare néni egy zacskót. A nőre vigyorgott, aztán egy puszit nyomott annak arcára. A nénikém kamaszlány módjára kuncogott, miközben visszament a konyhába. Jenny arrébbmászott, hogy a barátom is odaférjen.
- Sehol se találtad meg Jus-t? – kérdezte Kristy. A fiú megrázta a fejét, miközben átölelte a vállam. Kivettem egy krumpliszirmot, amit utána a számba dobtam.
- Varázslatot bevetettem, elmentem Clau-hoz, hogy hátha tudja hová ment, de… sehol se találtam.
Az önkéntelen reflexeit figyeltem. Csak akkor rángattam fel a szobámba, mikor a csajok elmentek. Tudta miért hoztam fel oda, de mégsem akarta ő kezdeni. Szóval rajtam volt a beszéd sora.
- Nem fog visszajönni, igaz?
- Legalábbis a csata előtt nem – motyogta. Bólintottam, közben próbáltam visszafojtani a könnyeim. Damon felsóhajtott, aztán szorosan magához ölelt. A hajam simogatva csitítgatott, aztán leült az ágyra és az ölébe húzott. Tovább itattam az egereket, ahogy lassan ringatni kezdett, közben egy halk dallamot dúdolt. Nem ismertem a dalt, de ekkor nem is ez járt elsősorban a fejemben. – Szeretlek, Kicsim – suttogta. A vállába fúrtam az orrom.
- Én is téged – simogattam meg az arcát. Rám mosolygott, ezt követően pedig megcsókolt.
 ...
- Nocsak, Bailey, milyen kis háziasszonyt játszol – mosolygott rám a bácsikám másnap reggel. Felnevettem és bólintottam egyet. Hát igen. Meg akartam őket lepni. A nénikém álmos arckifejezéssel állt a férje mellett. Kócos szőke haját a feje tetejére kötötte, a szemét dörzsölgetve lépett bentebb és szimatolt bele a levegőbe. Azt motyogta, hogy jó illat van. Nagyon hasonlított a fiára, ő is sokszor csinálta ezt. Ennek gondolatára elszomorodtam. Hová lett Jus?
Csak piszkáltam a reggelimet, de ahogy láttam, a nevelőszüleim is csak pár falatot ettek. Kaja után elmosogattam, aztán elővettem a telefonom és rányomtam egy névjegyre, de csak búgást hallottam, aztán pedig azt, hogy az adott szám jelenleg nem elérhető. Szomorú sóhajt hallattam. Egy ideig bámultam a kijelzőt, de az lassan elsötétedett. Csak néztem egy darabig, aztán felcsillant a szemem, mikor a képernyő felvillant, de csak jelezte, hogy egy üzenet jött Hiro-tól, hogy nem tudnánk-e ma találkozni. Megírtam neki, hogy rendben és megkérdeztem, hogy mikor. A válasza után készülődni kezdtem.
Egy kávézó egyik kinti asztalánál ültem alig egy órával később, a tenyerembe támasztott állal néztem a forgalmat és Justinon gondolkodtam. Sose volt szokása így eltűnni, csak most, hogy kiderült a világvége.
Ekkor Odett ugrott a nyakamba kacagva, arcán széles mosoly ült, így én sem tudtam megállni, hogy el ne vigyorodjak. Ragadós volt a jókedve. Vele ellenben Hiro látta, hogy valami bajom van, de nem hozta fel addig, míg el nem értünk egy játszótérig. Egy üveges kólát kortyolgatva elmeséltem neki is, hogy mi történt a mostohatestvéremmel. Hogy egyszer csak fogta magát és eltűnt, hogy Damon megtalálta, de nem tudta rávenni, hogy jöjjön haza.
A fiú próbált tanácsot adni, de végül inkább legyintett, nem próbálkozott tovább a lehetetlennel. Végül csak annyit mondott, úgyis visszajön. Bíztam benne, hogy így van.
Aznap még volt egy találkozónk a többi többlelkűvel a svédországi kis hegyen, ahol elég színes skáláját mutattuk az izgulásnak. Ida konkrétan bőgött végig, mellette a barátnője és Tarique (akivel elég közel kerültek egymáshoz az elmúlt pár napban) próbálta csitítani, de minduntalan csak azt hajtogatta, miatta fogjuk elbukni. Leila általában olyan derűsen látta a dolgokat, mint Sandra, ő viszont pont az ellentétét állította, mint a svéd lány. Ő bízott a győzelemben. A magyar vadászunk inkább csendben ült gondolkozott, míg az egyiptomi fiú a barátjával töltötte az időt egy kicsit elhúzódva tőlünk. Tarique, amellett, hogy Idát vigasztalta, általában az íjával gyakorolt. Sosem tévesztett célt. Mellettem Damon pedig különféle támadó és védekező-varázsigéket mormolt az orra alatt és fát tisztelt meg a csapásaival, aminek persze semmi baja nem lett, tekintve, hogy az ilyen varázslatok valamiért nem fognak élő, embervilági növényeken. És végül ott voltam én, aki tökéletesen kifejezéstelen arccal ültem és néztem a többieket, akik legalább valami érzelmet produkáltak.
Lenéztem a tenyeremen lévő motívumra, majd a vázlatfüzetemre, amin ugyanaz a minta szerepelt, mellette a többi isten jelével. Sóhajtottam egy nagyot, aztán visszalapoztam. Pár firka Shadowról, Sunny-ról, tollakról és szárnyakról, Damonről, Justinról, esetleg a nénikémékről vagy a barátaimról. Némelyik sarokban megpillantottam egy-egy animekaraktert is. A legutóbbi pár oldalon csak az angyalos dolgok voltak. Damon tőrjének mintája, a szöveg, ami rajta volt, a jelek, pár varázsige…
Damon leült mellém. Fáradt volt, szerintem még sosem edzett ilyen sokáig ilyen erős varázslatokkal. Felnyögött és elfeküdt a fűben, feje a combomon pihent. Sötét tincsei csapzottan hullottak a homlokába, kicsit göndörré is váltak. Arca kipirult, szeme alatt karikák jelentek meg. Nehezen vette a levegőt, minta Bostonból idáig futott/úszott volna. Keze a mellkasánál, valahogy a szegycsontja alatt pihent, ott ahol még januárban átszúrta egy többlelkűek megölésére szolgáló kard. Az a fegyver rajtam is áthaladt, aztán mikor a vérünk keveredett… villanás volt. Azok, akik átjöttek a kapun, visszamenekültek.
- Ez az… - suttogtam, mire Damon egy halk hümmögés után kinyitotta az egyik szemét. Látta az arcomon, hogy rájöttem valamire. Kértem, hogy adja oda a tőrjét. Erre már mindenki felénk fordult. Megeskettem, hogy nem fog utálni azért, amit teszek, mire kikerekedett a szeme. Szóltam Shepho-éknak, hogy a barátja lehetőleg forduljon el. Először a saját kezem vágtam meg, majd a barátomét is, akinek már az elején kikerekedett a szeme, a fájdalom se érdekelte. Aztán a sebesült kezemmel megfogtam az övét. Egy pillanatig semmi sem történt, aztán hirtelen fény villant az ujjaink között és egy kisebb robbanás eltaszított minket egymástól. Mindenkiből egy meglepett kiáltást csikart ki ez a kis akció. Az egyiptomi démon viszont szintén elrepült, a bokrok közül mászott ki és ordítva kérdezte, hogy ez mi a franc volt? Néztem a sebet a tenyeremen, ami lassan eltűnt. Damon egy ideig bámult rám, aztán a nyakamba ugrott azzal a felkiáltással, hogy zseni vagyok. Sikítva estem a hátamra, közben ő szorosan magához hózott.
- Annyira szeretem, hogy ilyen kis észlény vagy – vigyorgott szélesen. Szerettem volna azt mondani neki, hogy általában én is szeretem, mikor ilyen hülyén viselkedik, de abban a pillanatban épp majdnem összeroppantam a súlya alatt. Azért, hogy elszabadulhassak, kicsit el kellett vonatkoztatnom azoktól a fogásoktól, amiket mutatott és gyerekesebb fegyver után néznem: csikizés. Ordítva körült le rólam.
Még az is felnevetett, aki eddig sírt. A fiú sötétbarna szemei vörösen villantak meg, ajkait összepréselte. Tudtam, hogy mit fog tenni, így nevetve ugrottam fel és menekültem Leilához. Ott már nem érhetett baj.
Ezután már oldottabb volt a hangulat. Nem is viselkedtünk úgy, mintha pár nap múlva nem lenne semmi, de mégsem voltunk depressziósok miatta. Ida is mosolygott, próbálta tartani magát. Leila meg is jegyezte, hogy ez a hangulat olyan arany középútnak tűnik. Aztán elgondolkozott és újra megszólalt: aurea mediocritas. Igen, a mondat most is illett mindenhez.
 ...
Másnap kértem Damont, hogy segítsen edzeni. Épp próbáltam mellkason rúgni, de ő elkapta a bokám és vigyorogva nézte, ahogy próbálok egyensúlyban maradni. Ami amúgy nem sikerült. Visítva estem volna hátra, de ő (ugyanúgy a lábamnál fogva) magához rántott és átölelt. Hozzávágódtam a mellkasához, ő pedig nevetve simogatta meg a fejem. Seggfej…
- Tudod, hogy szeretlek – morogta a fülembe.
- Tudom. Azért hagytad, hogy az orrom betörjön a mellkasodon – feleltem mérgesen. Rám kacagott és egy csókot nyomott a sérült nózimra. Továbbra is a két keze között tartotta az arcom, ajkai rátaláltak az enyémekre. A levegő bennszorult a tüdőmben, aztán átöleltem a nyakát és viszonoztam a csókjait.
- Jaj, de sejthettem volna – szólalt meg mögöttünk egy gúnyos hang. Damon vörösen izzó szemekkel meredt Klepoth-ra, aki szélesen rávigyorgott, közben a csuklóin lévő fáslikat igazgatta. – Jelentem, hercegem, a pokol más régióiból is démonok özönlenek a Démonvilágba.
Erre a barátom szeme kikerekedett, kezei lecsúsztak az arcomról. Én is földbe gyökerezett lábakkal álltam ott és meredtem a kémünkre.
- Az Angyalok Tanácsának…
- Szóltam – vágott közbe gyorsan a bíborszemű démon. – Onnan jövök. Gondoltam jobb, ha te is tudod, bár szerintem bármelyik pillanatban küldhetnek nektek levelet.
- De ha már ott vannak, akkor miért nem támadnak azonnal? – kérdeztem halkan. Egymás szavába vágva mondtak valami olyasmit, hogy még nem minden szintről jöttek démonok és lidércek, csak a felső négyből vagy ötből. A legalsók, ahol a legtöbb van belőlük, még tele vannak, nem nyíltak oda kapuk. De már csak órák, jobb esetben napok kérdése.
Odabújtam a barátomhoz, aki mintha kicsit erősebben szorított volna magához, mint eddig. Mindketten Klepoth-ot néztük, arcán furcsa kifejezés futott át. Mintha ő is félt volna.
- Már kezdik szervezni az egységeket. Ők is tudják hová kell menni. Csak egy tanácsot tudok nektek adni: Veni, Vidi, Vici!
Csak ennyit mondott, mielőtt eltűnt.
Damon megsimogatta a hajam, aztán ellépett tőlem. Az alsó ajkát rágva gondolkozott, aztán rám pillantott. Szomorú mosollyal azt motyogta, hogy a harc elején bárcsak leadhatna az Angyalvilágban, hogy aztán a győzelem után meg eljönne oda értem. Más szóval félt, hogy valami bajom lesz. Viszont elvigyorodtam, mert azt mondta győzni fogunk és ő eljön értem. Kicsit optimistábban állt a dolgokhoz. Egy puszit nyomtam az arcára és közöltem vele, hogy vigyázni fogok magamra. Nem akartam, hogy megtörténjen, amit álmomban láttam.
A barátom megsimogatta a hajam, aztán kérte, hogy folytassuk az edzést. Ráparancsoltam, hogy ne fogja vissza magát, ő pedig visszavedlett a régi önmagává. Azt felelte, akkor biztos veszíteni fogok. Erre persze nekitámadtam. Simán kivédte minden csapásom, aztán mikor megunta, egyszerűen kisöpörte alólam a lábamat. Csak úgy nyekkentem a kemény földön. Felnéztem a fölöttem álló démonra, aki fölényes vigyorral forgatta a kezében a sima fémkardot. A torkomnak szegezte a tompa pengét, ezzel el is döntve, hogy ki nyert.
- Egy tuskó vagy – morogtam. Felvonta az egyik szemöldökét, fejét kicsit félrebillentette, mint egy kiskutya. Vagy mint Shadow. Jesszus, adtam én a kutyusomnak friss vizet reggel?!
- Nem vagyok tuskó, te kérted, hogy ne kíméljelek – vonta kicsit össze a szemöldökét. – Vagy nem? – búgta, közben a fegyverrel kicsit rákoppintott a fejemre, mielőtt ellépett. Utána akartam rúgni, de gyorsan odébb állt.
A nézése fenyegetővé vált.
Fussunk!
- Nem hiszem el, hogy bedobtál a tóba! – kiáltottam mérgesen, miközben hazafelé trappoltam. Ő csak kuncogott. Annyira, de annyira szerettem volna felpofozni, de ahhoz túl kedves voltam. Mikor beléptem a kertbe egy nagy fekete-fehér árny rontott nekem. Shadow megnyalogatta az arcom, aztán Damonhoz ügetett, aki leguggolt elé és megsimogatta a husky fejét. A kis áruló kutyafajzat!
Berontottam a házba, egyenesen a szobámba futottam, aztán lezuhanyoztam. Épp egy törülközőbe bugyoláltam be magam, mikor valaki kinyitotta az ajtót. A démonom barna szemei megakadtak rajtam, ajkai egy pillanat alatt kaján vigyorra húzódtak. Vállával nekidőlt az ajtókeretnek, karba tett kézzel figyelte az egyre piruló arcom. Azt sziszegtem neki, hogy tűnjön el, aztán azzal fenyegettem, hogy hozzávágok valamit.
- Csak nyugodtan, ahogy látom, a kezed ügyében egyetlen tárgy van…
- PERVERZ BAROM! – visítottam. Ha lehet még szélesebb lett az a mosoly. Mit mosoly! Konkrétan kaján, perverz vigyor! – Utállak! – léptem hozzá, hogy kilökjem a fürdőszobából, de ekkor elkapta a csípőm és magához húzott.
- Szeretlek, Kicsim – suttogta. Elengedtem magam, aztán én is átöleltem őt. Elhúzta a vizes tincseim a nyakamtól, puha csókot nyomott a bőrömre. Megsimogattam a tarkóját, a másik kezem pedig az arcára csúszott. Belenéztem a szemébe. Rajta is kezdtem látni azt a félelmet, amit Klepoth-on. Szerettem volna, ha egy kicsit elfeledkezünk erről a szarságról, mindenről. Tekintete egyre többször villant a számra, én pedig cselekedtem helyette is: hosszan megcsókoltam.
 ...
Az oldalamat simogatva dúdolgatott, mire elmosolyodtam. Ásítottam egyet, aztán felé fordultam és odabújtam hozzá. Éreztem, hogy elmosolyodik, aztán pedig megpuszilta a homlokom.
- Jó reggelt! – nyitott be a nénikém. Morogtunk neki valami választ, de azon kívül nem sok jelét mutattuk annak, hogy ébren vagyunk. Clare néni kuncogott rajtunk és letette az íróasztalomra a limonádét, amit készített nekünk. Kissé felemeltem a fejem és ránéztem. Szeme könnyes volt, bár próbálta rejteni. Felültem és odamentem hozzá, hogy megölelhessem. Szipogva állt a kezeim között, mintha egy kislány lenne. Ezt követően elővett valamit a zsebéből. Egy levél volt az. Justin írta. Lényegében annyi volt, hogy sajnálja, de nem bírja majd végignézni, ahogy elmegyünk harcolni. Talán az utóirattól kezdett el engem is fojtogatni a sírás:
„Ibis redibis, nunquam per bella peribis - Elmész, visszatérsz, sohasem halsz meg háborúban.
Ibis, redibis nunquam, per bella peribis - Elmész, sohasem térsz vissza, háborúban halsz meg.”
Csak a vessző. Ennyi a különbség a két mondatban és mégis mennyire más a jelentése. Odaadtam Damonnek is, akinek az arcáról azonnal eltűnt az előző nap összeszedett optimizmus. Kösz, Justin!
A nénikém ismét megölelt, ezúttal mindkettőnket. Szipogva hagytam, hogy szinte összeroppantson, még a barátom sem ellenkezett, pedig ő aztán nem szereti a fujtogató szorításokat.
- Szeretlek, Clare néni – suttogtam. Azt felelte, ő is szeret minket. Hittem neki. Mindennél jobban.
Ezt követően áthívtuk minden barátunk, családtagunk. Együtt akartuk tölteni az utolsó napot. Jenny és Kristy alig akartak elengedni, mikor megöleltem őket; Odett és Lilim halkan sírtak, mert rájöttek, hogy a szüleiknek és a bátyjaiknak is be kell segíteni a harcban. Jake, Mark és Helena egymás mellett ültek, csendben meredtek maguk elé. Sandra a testvéréhez bújt, azóta nem szólal meg, hogy átjöttek. A felnőttek halkan beszélgettek, nem hallottuk miről. Clau-ra néztem, aki mellettem térdelt, fekete szoknyája szétterült körülötte. Szemfestéke csíkokban száradt rá az arcára, feketére festett ajkai remegtek a visszafojtott sírástól. Végül nem bírta tovább és a nyakamba borult. Justinnak is itt kellett volna lennie, hogy vigasztalja a barátnőjét. De ő itt hagyott minket.
Éjfél előtt némán ültem a kert közepén és az eget néztem. A csillagok fényesen ragyogtak, talán utoljára. A kezem Shadow fején pihent, aki az ölemben kucorodott össze, bár már nem igazán fért el ott. A vállamon a főnixem ült, épp a tollait rendezgette. Ha talált egy hibásat, azt kitépte. Az apró tollak szikrák kíséretében tűntek el, mielőtt földet értek volna.
A Linkin Park In the end című számát dúdolgattam. Aztán áttértem egy Black Veil Brides dalra, ami ugyancsak ezt a címet viselte. Mikor befejezte, megszólalt mögöttem egy hang, az ő ajkait egy Skillet szerzemény hagyta el. Battle Cry. Elmosolyodtam, bár egyáltalán nem boldogan, inkább keserűen. Leült mögém, karjait a derekam köré fonta. A vállam fölött hátranéztem rá, a sötétbarna szemek vörösen izzottak a sötétben. Az arcára tettem a kezem és kicsit magamhoz húztam, hogy a szája sarkába nyomhassak egy csókot.
- Mit csinálsz itt? Pihenned kéne – suttogta a hajamba.
- Nem bírok aludni. Amúgy inkább az a kérdés, hogy te mit keresel itt. Ez az én kertem – mondtam mosolyogva. Halk kuncogást hallatott.
- Én sem. Igazából reménykedtem, hogy legalább te tudsz pihenni egy kicsit – simította végig az ajkaival a nyakam. Sunny felröppent a vállamról át az ő fejére. – Hé! Ezt ki engedte meg? – nézett fel a madárra, aki halványan világított a félhomályban. Felnyúlt és megcirógatta a főnix fejét.
- Van egyáltalán olyan vadász vagy angyal, aki alszik ma? – kérdeztem.
- Valószínűleg nincs – ezt már a bácsikám mondta. Az ajtóban állt. – De azért próbáljatok meg legalább egy kicsit. Holnap… bocsánat, ma szükségetek lesz az erőtökre.

Hajnali öt volt. Damon megigazította a mellkasomon keresztbefutó fegyverövet, rajta különböző dobótőrökkel és pisztolyokkal. Mindkettőnkön fekete ruha volt, kivételesen kabátot nem viseltünk. Az különböztette meg, hogy melyik oldalon álltunk, hogy milyen öv volt rajtunk. A derekunkon körbefutó fegyveröv mellé egy fehér szalag is társult. Ha minden igaz, akkor a démonokon vörös lesz. A barátom még egyszer odalépett hozzám és szájon csókolt. Talán kétpercenként tette ezt, mindig „utolsó csók” címszó alatt. Mindig úgy viszonoztam, mintha tényleg ez lenne az utolsó.
Vártuk a jelet. Vártuk, hogy megnyíljon az átjáró a sivatag közepén.
Leila lépett be a házba, nyomában Sandrával. A lány arca vörös volt a sírástól, szemei kivételesen a nem a démonalakja miatt voltak pirosak. Hozzánk futott, egyszerre szorított magához minket. A bátyja megsimogatta a fejét, aztán belepuszilt a hajába.
- Csak ne gyere utánunk, rendben? – kérte tőle. Egy bólintás volt a válasz.
- Csak ha megígéritek, hogy élve jöttök vissza – hüppögte.
- Élve, hogy tovább csesztethesselek, húgi – mosolygott le rá Damon, mire a húga még jobban sírni kezdett.
- Ígérjétek meg, hogy ha visszajöttök, akkor lehetek koszorúslány az esküvőtökön – nézett hol rám, hol a barátomra. Egyszerre bólintottunk. Leila meg is jegyezte, hogy most mi mindent ki lehetne belőlünk zsarolni. Sandra ezután az ő nyakába borult egy hangos „Anyuciii” felkiáltással. Én is még egyszer átöleltem a nevelőszüleim.
Épp csak elléptem tőlük, mikor a kezemben egy vékony pergamenlapot éreztem. Most nem volt semmi pecsét, cirkalmas betűk, fogalmazás, csak pár szó: a harc elkezdődött.
Damon összegyűrte a lapot, előtört belőle a katona. Állát felszegte, hátát kihúzta.

- Indulás!

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése