2016. október 31., hétfő

Dum spiro, spero

Sziasztok!
Arra, hogy milyen rég volt rész, nincsenek szavak. Nagyon sajnálom, hogy ilyen ritkán van friss, de egyszerűen nem tudok mit írni, már a kedvem is megcsappant ezzel a történettel kapcsolatban és közben már egy teljesen új történeten is gondolkozom, dolgozom. De be fogom fejezni, ígérem!
Remélem, még nem tűntetek el. :)
Jó olvasást kívánok mindenkinek!
-------------------------------------------------------

Szinte már fenyegető volt, ahogy néztem rá, közben erősen szorítottam a pult szélét, hogy ha kell, akkor átvessem magam fölötte, vagy futni kezdjek. A túloldalt Jus vigyorgott rám, kezében a tejesflakont lengette. Összehúzott szemekkel néztem rá, reméltem, hogy megérti a célzást. De nem fogta fel teljesen, pedig csak egy kérésem volt: adja oda a tejet azonnal. Kellett a kávémba, és ő is jól tudta, ha nem kapom meg a reggeli koffeinadagom, akkor nagyon vérszomjas leszek. De nagyon úgy tűnt, ő meg akar halni.
- Viccesek vagytok – vigyorgott Damon az asztalnál ülve, közben álmos szemekkel figyelte az évődésünk. Mikor elhaladtam előtte, megfogta a csípőm és magához húzott, de én még mindig Justintól akartam elszedni a tejet. A vállam fölött vetettem rá egy gonosz pillantást, ami miatt félredöntötte a fejét és kisfiúsan elmosolyodott.
- Akkor enyém a tej – emelte magasba az unokatestvérem az üveget, mint ha valami serleg volna.
- Idióta – sóhajtotta Damon, aztán a vállamra támasztotta az állát. Egyetértettem.
- Mit szólnátok, ha ma megint itthon maradnánk. Tegnap már végigrángattak titeket egy démonvilági iskolán, pihenésre van szükségetek – mondta, közben meglötyögtette a tejet az üvegben, aztán ivott egy kortyot. Egy pár pillanatig csak meredt maga elé, aztán elvigyorodott. – Idézzük fel a régi dolgokat. Nosztalgiázzunk!
- Mit értesz ez alatt? – kérdeztem, mert a hangja nagyon gyanús volt. De ő nem engem nézett, hanem a barátom, aki már most szorosabban tartott. – Ne máááááár! – próbáltam kiszabadulni a karmai közül. Felnevettek az ijedtségemet látva. A démonom két karja eltűnt, én pedig szinte azonnal felugrottam.
Alig fél órán belül már minden barátom ott ült a kertünkben és vizibombákat gyártottunk. Jake meg is kérdezte, hogy miért éppen vízibomba, mire valaki a fejéhez vágott egyet. Helena közölte, hogy inkább ilyen lufi, mint valódi bomba. Bólintottunk, aztán egyszerre nevettünk fel, mikor Mark próbálkozása, hogy a lányt meg tudja támadni, kudarcba fulladt.
Felállítottuk a két bázist az erdőben, aztán kiválasztottuk a csapatokat. Damon és Tarique először jelentkezett a csapatkapitányi feladatra. Aztán ők kijelölték a két zászlóvigyázót, Lilimet és Odettet. Az első odaugrált a barátom mögé, míg a másik az indiai vadász mellett foglalta el a helyét, kezében a sötétzöld zászlóval. Elsőként a srácokat osztották szét. Mark, Justin, Lucius és Adam (Hel bátyja) kerültek a démonomhoz, Jake, Shepho és a barátja, illetve Hiro pedig a másik fiúhoz. A lányok közül Jenny, Clau és Ida lett beválasztva Damon csapatába, aki tikkelő szemekkel nézett a másik kapitányra, mikor az az én nevemet mondta. Szóval én, Kristy és Panna az ellenség lettünk az ő szemében. Helena nem az én csapatomban volt, de mivel mi így emberhiányban voltunk, engem kétszer kellett eltalálni a kieséshez.
Elrejtettük Odettet egy jó nagy bokorban, aztán a lelkére kötöttük, hogy nem eszik annak gyümölcséből. Rávágta, hogy nem lesz olyan, mint Éva, aki megszegte Isten kérését. Aztán mikor látta, hogy Hiro hogy néz rá, vigyorogva mondta, hogy szót fogad.
A szabályokat már előre megbeszéltük. Ott vannak a kertben a lufik, onnan teleportálhatjuk ki a saját kezünkbe. Akit eltalálnak, visszamegy a kertbe. Ha esetleg elfogyna, akkor birkózással lehet kiütni valakit. Akit ekkor két vállra fektetnek, az kiesik. Addig játszunk, míg vagy ki nem dobnak mindenkit az egyik csapatból, vagy meg nem szerzik a zászlót kislányostul és el nem viszik megint csak a kertünkbe.
A rajtot egy pisztolydörrenés jelezte. Futni kezdtünk abba az irányba, ahonnan hallottuk a lövést. Épp el tudtunk ugrani egy érkező muníció elől. Az unokatestvérem kárörvendő röhögését hallottam az egyik fa mögül. Felnéztem a növényre, ami mögött fedezéket találtam, aztán az egyik ága után nyúltam és felhúztam magam. Mikor elég magasra kerültem, átvetettem magam a mellette lévő egyik nagyobb ágára. Pont ráláttam Jus-ra, akinek fel se tűnt, hogy én is ott vagyok. Megcéloztam, majd dobtam. Hangos kiáltás kíséretében ugrott hátra, mikor a lufi nekicsapódott és vízzel borította be. Dühösen nézett körül, de tekintete csak jóval később fordult az irányomba. Intettem neki egyet, aztán leugrottam. Gúnyosan mosolygott rám, ahogy elindult felém, szinte vártam, hogy mikor ugrik a nyakamnak, de nem tette, hanem csak megveregette a vállam, aztán egy puszit nyomott a homlokomra. Azt mondta, ügyes vagyok. Kerek szemekkel néztem utána.
Az egyik srác hirtelen megragadta a karom és berántott egy törzs mögé, pont időben, mert egy újabb lövedék csapódott arra a helyre, ahol az előbb álltam. Kilestem, és Clau dühös kék szemeivel találtam szembe magam. Most nem volt rajta szemfesték, de íriszei így is világítottak. Alsó ajkát kicsit lebiggyesztette bosszúságában, ahogy a barátja után nézett. Végül a kezébe varázsolt egy lufit és célozni készült. Ekkor egy másik lövedék csapódott a hátának. Dühödten pördült meg, ahol Mark állt behúzott nyakkal, a szája elé kapott kézzel. Azt kezdte motyogni, hogy nem őt akarta eltalálni. Erre a lány hozzávágta a saját munícióját. A srác ekkor felkiáltott, hogy ér-e, ha a saját csapattársadat találod el, illetve, ha egy kiesett ember dob meg. Válasz nem is olyan messziről: „az első igen, a második meg csak számodra igen, mert rohadt béna vagy”. A válasz a jól ismert „cseszd meg, Falls” volt. Clau megragadta a fiút a pólójánál fogva és elkezdte rángatni a kertünk felé. Vetett rám egy pillantást, ami azt üzente, verjük szét a béna csapatát. Cinkos vigyort villantottam rá, aztán a többi csapattársamra néztem, akik várták a taktikai utasítást. Intettem, hogy előre.

- Nocsak, Bailey – hallottam a hátam mögül egy hangot, mire megperdültem, így szembekerültem a barátommal, aki a jobbjában egy lufit dobálgatott. Egyre inkább úgy éreztem, hogy nem volt jó ötlet szétválni. Az unokatestvéremet így is kidobta valaki, a többi fiú is épp csak megmenekült egy-egy dobástól. De én még egy találatot se szedtem be. Összehúzott szemekkel néztem a démonomra, aki csak titokzatosan mosolygott és közelebb lépett. Megnyalta az alsó ajkát, aztán megszólalt. – Valami utolsó kívánság?
- A Kicsim megszólítás hol marad? – húztam össze a szemöldököm. Felnevetett és még egy lépéssel előrébb jött. Közölte, hogy most az ellensége vagyok. – Minden háborúban volt tiltott szerelem – feleltem, közben végigsimítottam az arcát, ami most már ott volt előttem. Mindkét keze a csípőmre csúszott. Már nem volt nála lufi. Átöleltem a nyakát, a balommal végigsimítottam a tarkóját. A jobban azonban megjelent egy vizibomba. Apró csókot nyomtam az ajkaira, aztán azt suttogtam, bocsi. Először csak értetlenül nézett rám, de már nem volt ideje reagálni, mivel a fejére csaptam a lufit. Dühösen meredt rám, közben a tincseiről folyamatosan csöpögött le a víz. Aztán halványan elmosolyodott és megrázta a fejét.
- Nem szeretnék pár nap múlva a démonok oldalán állni, főleg ha te vagy az ellenség. Nagyon furfangos ma valaki – ragadta meg ismét a csípőm és visszahúzott magához. A két kezem közé fogtam az arcát, mikor ajkai ismét rátaláltak az enyémekre. – Sok szerencsét – cirógatta meg az arcom, aztán kacsintott egyet. Elindult vissza a kert felé, közben fütyörészett. Pont időben buktam le, hogy elkerüljem a felém tartó bombát, de ezt ő nem vette észre és pont tarkón találták. Egyszerre perdültünk meg. Lucius kikerekedett szemekkel nézett rá, pont elég ideig, hogy eltalálhassam. Kik is voltak még a csapatban? Még Adam maradt és a két lány. Ők valószínűleg a zászló közelében voltak. Ekkor jelent meg mellettem Tarique és Shepho. Mindketten kérdőn néztek rám, ismét bólintottam, hogy akkor indulás.
Lassan meg is találtuk a másik tábort, a maradék három ember fel-alá járkált Lilim körül, közben idegesen rágták az ajkukat. Arról beszélgettek, hogy a többiek mit csinálnak már idáig. Damonnek vagy Justinnak már el kellett volna jutnia az ellenséghez. Shepho barátja mögéjük került, ő lett a négyszögünk negyedik sarka. Kivártunk, mindenki Tariqe csatakiáltását akarta már hallani, ami a támadást jelentette. Aztán mikor eljött az ideje, csak azt vettük észre, hogy a csapatkapitányunknak csapódik egy lövedék. Mi is támadtunk, de így is lett még egy veszteségünk. Viszont megragadtam Lilim kezét és elkezdtem húzni a kert irányába. Kacarászva követett, közben a kezében lengette a zászlót.

- Ne mááááár! – nyafogott Justin, mikor meglátott. Damon félrebillentett fejjel ült a lépcsőn, állát a tenyerébe támasztotta. Pusztán a tekintetemmel kérdeztem a többieket, hogy mi baja, de senki sem adott választ, mindenki csak a vállát vonogatta, mondván, hogy azóta ilyen, mióta visszajött.
Leültem mellé és megböktem a vállát. Nem felelt, csak nézett előre.
- Ugye nem azért van, mert vesztett a csapatod? – kérdeztem, mire egy kedvtelen „nem” volt a válasz. Sejtettem. Puszit nyomtam az arcára, aztán elvettem Odettől a győzteseknek járó jégkrémet. A fiú szomorú pillantást vetett az édesség felé, az én ajkaimat pedig egy hangos nevetés hagyta el. Kibontottam a csokival borított vaníliás finomságot, aztán felé nyújtottam. Megrázta a fejét, állát a felhúzott térdeire tette. Megrántottam a vállam és elkezdtem lerágni a fehércsoki borítást. Pár falattal később ismét megkínáltam. Fejrázás. – Biztoooos? Vaníliás – kuncogtam a gyerekességén. Csak azért sem. Engem nem zavart. Legalább megehettem a finom jégkrémet. Ismét eltelt néhány perc. Ekkor már elfogadta, amin jót nevettem. Próbálta lerázni a fejem a válláról, de túl erősen kapaszkodtam belé.
A csókjának vaníliaíze volt, bár talán kicsit keserűbb, mint eddig. Ujjai most épp csak hozzám értek, mintha valami törékeny anyagból lennék. Csak egy szimpla csók volt, mégis sokkal több jelentéssel bírt.

Lilim haját fonogatva ültem a kert közepén. A vörös, gubancos tincseket nagyon nehezen tudtam a megfelelő helyre húzni, de mikor végre sikerült, nagyon büszke voltam magamra. A kislány addig dúdolgatva rajzolgatott egy lapra, amin egy idő után megjelent egy fekete-fehér alak. Shadow volt az, aki úgy ült ott előttünk, mint valami modell. Fejét felszegte, füleit hegyezve nézett kicsit oldalt, mintha tekintete a semmibe révedne. A nénikém hangosan nevetett is, mikor meglátta a kutyusom, akinek a fején ott csipogott a tenyérnyi főnix. A madaram az utóbbi napokban eltűnt, épp regenerálódott a hamuvá válása után. Most sokkal hosszabb ideig tartott neki az újjászületés, mint eddig, senki sem tudta, hogy miért.
Felszedtem a kertből pár virágot és a fonatok közé tűztem őket. A lányka óvatosan megtapogatta a haját, aztán kacagva ölelt meg.
A srácok, Justin, Lucius, Hiro és Damon épp asztalokat hoztak a kertbe, hogy elférjen a teljes családunk. Anya szülei, testvére és annak a felesége már itt volt, akárcsak a bácsikám szülei. A nénikém nem akarta meghívni a saját családját, mert tudta, hogy jelenetet rendeznének, helyettük meghívtuk a Falls gárdát, illetve Hiro nevelőcsaládját.
Ezt követően Odett tincseit kezdtem fonogatni. A kis démonlány a kutyusom kezdte simogatni, aki ezt nagyon nagy örömmel vette, mert alig fél percen belül hanyatt vágta magát, hogy a hasát is vakargassák meg. Shadow ekkor a levegőbe szagolt, aztán felpattant és a bácsikámhoz futott, akinek mindkét kezében egy-egy tányér volt, rajta mindenféle finom étellel. A férfi lenézett a csillogó kék szemekbe, aztán azt mondta, a végén ő is kap majd. A husky leült és a farkát  csóválva nézett az étel után, majd visszajött hozzánk. Elégedett volt.
A két kislány fogócskázva kerülgette a felnőtteket, aki próbáltak nem felesni bennük. A féltestvérem meg is unta egy idő után a húga rohangálását és elkapta a kezét. Kérte a kicsiket, hogy majd vacsi után játszanak.
Leültem a démonom és Justin közé, akik rögtön rám néztek. Mindketten a kezemért nyúltak, megszorították azt. A hüvelykujjammal végigsimítottam a kézfejüket, de aztán kénytelen voltam elengedni őket, mivel mindenki felállt pezsgővel (kinél gyerekpezsgő, kinél rendes), hogy koccinthassunk. Egyszerre mondtuk a két szót: a győzelemért. Mindenki koccintott mindenkivel, legvégül mentem oda a barátomhoz. Az ő poharának koccintottam az enyémet.
- A győzelemért – suttogta.
- Mert nyerni fogunk. Dum spiro, spero.– mondtam. Pontosabban Minerva mondta. Damon kicsit összevonta a szemöldökét, aztán elmosolyodott.
- Amíg élek, remélek… Giordano Bruno lettél? – kuncogott fel.
- Csodálkozom, hogy tudod, te töri-zseni – vigyorogtam rá gúnyosan. Belekortyolt a pezsgőbe, majd megrázta a fejét.
- Ez övön aluli volt, Kicsim – „szipogott”. Megforgattam a szemem és visszamentem az asztalhoz, hogy elcsórjak egy virslit a tálról. Hirtelen átölelte a derekam és magához húzott. Szomorúan néztem az ételre, ami alig volt fél méterre tőlem és Damon miatt nem értem el. Az emberek pedig elkezdték elkapkodni. Megfordultam az ölelő karok között és egy gyilkos pillantással illettem a fiút, akinek valószínűleg ez volt a terve. Ha miatta nem jut nekem kaja, akkor nagyon rosszul fog járni.
- Csak tartasz és nézel, vagy esetleg tervezel valami mást is? – vontam a fel a szemöldököm gyanakodva. Megvonta a vállát, de továbbra is fogta a derekam. – Kaját akarok – sziszegtem neki. Itt elvigyorodott, aztán átlesett a vállam felett. Tekintetében elégedettség csillogott, mikor elengedett. Mikor megfordultam már nem volt az, amit akartam enni. Szomorú szemekkel fordultam vissza felé, mire elbizonytalanodott kicsit. Most én műszipogtam, bár én kicsit hihetőbben játszottam el, mint ő. – Miattad lemaradtam – hajtottam le a fejem, közben reménykedtem, hogy elegendő bűntudat áramlott már belé. De mikor felnéztem, ő ismét mosolygott, aztán kihúzott a háta mögül egy tányért, rajta a kajával. – Csak tudnám, hogy mikor ezt csinálod, akkor miért? – sóhajtottam és elvettem tőle. Csak megrántotta a vállát és közölte, hogy szól, ha rájön. Pedig azt hittem, hogy legalább valami rejtett tanítójelleg van a cselekedeteiben! Azért nyomtam egy csókot a szájára jutalmul, amiért nem hagyta, hogy éhen maradjak.
Leültem a helyemre, aztán elvettem egy csirkemellett az egyik tálról, aztán titokban Shadownak nyújtottam. A kutyus nagy lendülettel csapott le rá, a nénikém meg az én fejemre. A buksimat dörzsölgetve pillantottam fel rá, közben ártatlanul mosolyogtam, közben próbáltam a kutya túl kuncsorgó szemeire fogni a dolgot. Nem jött be.
Hátrapillantottam, ahol Damon és Sandra álltak, épp egymással beszélgettek. Mindketten gondtalannak tűntek, ugyanaz a Leilás mosoly ült mindkettőjük arcán, közben a lány által hozott tányérból vettek el egy-egy sültkrumplit.
Tőlük nem messze a nagyszülők beszélgettek, mellettük pedig a többi felnőtt. A két kislány az asztal másik felén eszegetett, közben hangosan dumáltak valami rajzfilmről. Hozzám pedig leült a maradék két srác, a két unokatestvérem. Láthatóan ők ketten is megtalálták a közös hangot, pedig jellemre teljesen ég és föld közöttük a különbség.
Mosolyogva néztem végig a társaságon, közben a kutyusomnak még egy darab húst csúsztattam oda. Megakadt a szemem Sunny-n, aki egy gyertyával játszott. Felnevettem, mikor konkrétan beleült a tűzbe, ezzel kioltva a fényforrást. Egy intéssel újra gyújtottam a kanócot, ő pedig vidáman csicseregni kezdett.
A bácsikám hirtelen elordította magát:

- Ki szeretne tűzijátékot nézni?

1 megjegyzés:

  1. Sziaa!
    huuu istenem de régen kommenteltem. mostanában kicsit eltűntem és ahogy látom téged is lefoglalnak a sulis marhaságok. minden esetre a történetet még mindig szeretem, és imádom, és mondanám hogy csalódott vagyok amiért be szeretnéd fejezni de egyszer minden jónak vége lesz, és ez pontosan így van ebben az esetben is.
    a rész tetszett mint mindig, kitartást és Boldog karácsonyt, és nagyon nagyon Boldog újévet!
    Puszi <3

    VálaszTörlés