2016. szeptember 11., vasárnap

Aurea mediocritas

Helló mindenkinek!!!
Igen visszatértem, ahogy végre a gépecském is visszatért hozzám. Nagyon sajnálom, hogy eddig nem volt rész, de ezután igyekezni fogok, hogy az utolsó, nagyjából 10 részt feltegyem.
Köszönöm a kommenteket az előző fejezethez, igyekszek rájuk válaszolni.
Hát, jó olvasást, elnézést kérek, ha nem a legjobb, kicsit kijöttem a gyakorlatból. :D
------------------------------------------------------------------

/Damon/

- Szóval azt állítod, nem merek leugrani? – kérdezte Jake. Én csak mindentudóan bólintottam és lenéztem a mélységbe. Mutattam neki az utat, de ő megtorpant a szirt szélén. A nyakát nyújtogatva pillantott le a semmibe, pontosabban a tíz méterrel alattunk lévő tengerre. Karba tettem a kezem és látványosan sóhajtottam egyet. Lenéztem a lányokra, akik a csapatunk legkisebb tagjait pesztrálták. A barátnőm épp Odettel versenyzett a parton, mellettük a húgom játszotta a bírót. Lemosolyogtam rájuk, mire Sandra integetni kezdett. Közben elkaptam Crawford karját, aki megpróbált meglógni és visszapenderítettem a szikla szélére. A srác legutóbb se mert leugrani magától, hát itt volt az ideje. Rá vigyorogtam. Tudta, nem hagyom, hogy elmeneküljön. Mélyet sóhajtott és lehunyt szemmel állt, aztán lendületet vett és ugrott. Na, csak sikerült az! Jus füttyögve ordibált a barátnője mellett ülve, Jenny pedig engem átkozott, hogy mit csinálok a pasijával. Legyintettem, mondván, túléli. Túlélte, de a hideg vizet egyáltalán nem csípte: Jake konkrétan kirohant a partra, aztán bebújt a törülközője alá. Hangosan nevettünk rajta, én még akkor is vihogtam, mikor a barátnőm azt kiabálta, hogy most én jövök. A fejem fölé emeltem a kezem és levetettem magam. Közben szaltóztam egyet és kézzel előre értem földet… öhm, vizet. Egy pillanattal később már a fejem már a felszín felett volt és Bailey felé úsztam, aki hangosan kacagott rajtam. A kezéért nyúltam, de az ujjai között lévő faütővel felém ütött egy labdát, amit elkaptam, mielőtt eltalált volna.
Csak azt vettem észre, hogy valaki a hátamra ugrik és lenyom a víz alá. Leguggoltam, hagytam, hogy a súlya segítsen ebben, aztán hirtelen rúgtam fel magam, ezzel lelökve magamról Jent. A lány visítva esett hátra. Megtöröltem az arcom, aztán levigyorogtam rá. Felém csapott egy kis vizet és azt sziszegte, hogy démon vagyok. Tudtam jól, nem mondott sok újat. Nem fogadta el a felé nyújtott kezem, hanem gonosz mosollyal félrelökte. Tudtam, meg kéne fordulnom, de sajnos későn kapcsoltam. Két kéz siklott végig az oldalamon, mire összerándultam. Tudtam én, hogy jól érzem a barátnőm samponjának illatát. Tovább kínzott, bár nekem sikerült valahogy szembe kerülni vele és elkapni őt. Mindenhonnan ordítottak a barátaink, ki neki, ki nekem szurkolt, de én csak bámultam azokat a nagy kék szemeket, amik olyan ártatlannak tűntek.
Ismétlem: tűntek.
A következő pillanatban már a víz alatt találtam magam, a hátamon hevertem, fölöttem valahol a nap világított. A számon keresztül kiszaladt a benntartott levegő. Összevontam a szemöldököm, aztán Bailey bokája után kaptam, ami azonban eltűnt, mielőtt az ujjaim megérinthették volna. Feltörtem a felszínre és megráztam a fejem. Mély levegőket véve bámultam a lányra, aki csak vigyorgott rám, szemei rózsaszínen és sárgán csillantak meg. Az ajkába harapott, aztán megvonta a vállát, ezzel utalva, hogy ez van. Ismét utána kaptam, de neki elég volt egy lépést hátrálnia. Hasra estem a derékig érő vízben.
- Hát, Falls, ma nem vagy formában – röhögött Justin. Gúnyos vigyort villantottam rá, aztán elkaptam a barátnőm csuklóját a magamhoz húztam. Csak egy kis mondatott súgtam a fülébe.
- Bosszút fogok állni, Kicsim!
Erre ő puszit nyomott az arcomra és kiugrált a partra, haja zászlóként lobogott mögötte. Akaratlanul mosoly húzódott az ajkaimra, ahogy őt figyeltem. Letelepedett a plédjére és kivette a táskájából a szendvicset, amit ebédre hozott. Jóízűen enni kezdett, göndör tincsei ugráltak az arca körül. Magamban nevetve mentem oda hozzá és ültem le mellé. A vállamnak dőlt, mire a derekára tettem a kezem. Kicsit megugrott, mikor olyan mozdulatot tettem, mintha meg akarnám csikizni, de aztán lehunyta a szemét és úgy eszegetett tovább. Nem félt a bosszúmtól. Jól is tette, úgysem bántottam volna.
Kaja után elővette a naptejet, mire nekem kicsit kaján vigyor húzódhatott az arcomra. Egy pillantással leteremtett. Lebiggyesztettem az alsó ajkam és elfordultam.
- Na, ne légy ilyen, Damy – húzta végig a mutatóujját az orromon. Tudtam, hogy naptejet kent rám. Felkaptam a fejem. Hogy hívott? Széles mosoly ült az arcára, ujjait ezúttal az arcomra tette. Félrelöktem a kézfejét és megdörzsöltem ott, ahová a naptejet tette. Összevontam a szemöldököm és közelebb hajoltam.
- Ne hívj így – sziszegtem a fülébe. Kuncogni kezdetett, aztán hátat fordított és a kezembe nyomta a sárga flakont.
 - Miért ne, Damy? – húzta el a haját a hátáról. Csak egy hullámos tincs maradt ott, amit megfogtam és finoman meghúztam. Erre a lábamra vágott.
- Mert nem szeretem – feleltem. Rám mosolygott a kissé piros válla felett, majd közölte, hogy ő meg a Margaretet nem szereti, mégis így hívjuk, ha mérgesek vagyunk rá. – Miért, most mérges vagy rám?
- Kicsit – vallotta be, mire kikerekedett a szemem. Mit is tettem? A mellkasomnak dőlt, mire a dereka köré fontam a karom. Az ajkam a vállának nyomtam, közben elmerengve figyeltem a tengert. A lány kicsit behúzta a nyakát, aztán befészkelte magát az ölembe és az állam alá fúrta a fejét, karjai átfogták a hasam, lábait felhúzta. A húgom is letelepedett mellém, ő a vállamra hajtotta a fejét. Puszit nyomtam a homlokára, amire az volt a reakciója, hogy kuncogni kezdett.
- Nocsak, mennyi csajod van, Falls – bújt ki Jake a törülközők alól. Felnevettem, mire ketten is megütöttek, hogy hallgassak már. Lenéztem a két lányra, akik láthatóan majdnem aludtak. Végigsimítottam a barátnőm leégett vállát, aztán rosszallóan megcsóváltam a fejem. Rajta még a naptej se segít.
Sikítozás a jobboldalamról. A távolban két lány fröcskölte egymást vízzel, mellettük három fiú sétált. Nagyon úgy festett, Shepho-nak összejött a dolog. A srác zavartan lehajtotta a fejét, aztán beletúrt a hajába. Felemeltem a kezem, hogy intsek nekik, de a mozdulattól a húgom feje lecsúszott a vállamról és összeütköztek Bailey-vel.
Mindketten felkiáltottak és a homlokukat dörzsölve meredtek rám. Ártatlan mosolyt villantottam rájuk, de nem mentett a két felém közeledő ököltől. Egyik a jobb, másik a bal karomat találta el. Hogy ezek mekkorát tudtak ütni még félálomban is! Justin hangosan röhögött rajtam, mire felemeltem a kezem és beintettem neki. Ez sem tántorította el a vihogástól. Felpattantam és határozott léptekkel indultam felé. Egy búcsúcsókot nyomott Clau arcára, aztán futni kezdett. Fel a szirthez. Utána rohantam. A kő szélénél levetette magát, aztán pár pillanattal később szárnyait kibontva repült fölfelé. Nem ússza meg, gondoltam. 
Leugrottam, aztán mielőtt becsapódtam volna a vízbe, kinyitottam a szárnyaim és a felszín fölött haladva mentem utána. Ő legalább tizenöt méterrel volt fölöttem. Adtam neki egy kis előnyt. Aztán mikor azt hitte, soha nem érem be, egy gyors szárnycsapással elé kerültem. Megragadtam a karját és lerántottam a vízbe. Arra viszont nem számítottam, hogy belekapaszkodik a szárnyamba és magával húz. Mikor leértünk, feljönni se volt időm, ő már lenyomott a víz alá. Kiúsztam a kétméteres körzetéből és csak ezt követően jöttem fel a felszínre és vigyorogtam rá. Hangosan átkozott, de kicsit sem zavart, sőt, még jobban nevettem rajta.
Vettem egy mély levegőt és ismét alábuktam. A szárnyammal löktem magam a part felé, közben lementem a tengerfenékre is. De jó, hogy nem kell levegő az angyaloknak és démonoknak. Lent álltam egy kis sziklán és körülnéztem. Az egyik kő alatt megláttam valami csillogót. Épp hozzáértem volna, de egy lény megragadta a csuklóm. Felnéztem. Szerettem volna hangosan ordítani, de a víz alatt elég nehezen sikerült volna.
Előttem valami tengeri lény ült, orra lapos volt, két majdnem vízszintes vonal helyettesítette az orrlyukakat, szája széles volt, éles fogak sorakoztak benne. Szeme nagy volt, pupillája kék színű, szemöldöke nem volt, helyettük pikkelyek húzódtak a homlokán. Füleit két halúszó szerű valami pótolta, alattuk három kopoltyúra emlékeztető nyílás volt. Haja hosszú és fekete, mintha csápok lettek volna. Lenéztem a kezére, ami még mindig szorongatta a csuklóm. Ujjai között úszóhártyák feszültek, alkarján úszóhoz hasonló kinövések voltak. Felsőtestét hálóból készült ruha takarta, lábai összenőttek, uszonyban végződtek. Szóval így néznek ki a sellők a valóságban. Akkor viszont valószínűbbnek tűnt, hogy a kis hableány felzabálta a herceget, nem megmentette. Éreztem, hogy valami hideg végigsimít a tarkómon, és megjelent mögötte egy másik lény is. Rám vicsorgott. Ha az elsőt nem találtam szemrevalónak, akkor a másodiktól ki akartam volna kaparni a szemem. Férfi volt, alkatilag is robosztusabb. Karját végig minták díszítették, talán hullámokat és örvényeket ábrázolt. Uszonya mintha meg lett volna tépázva, néhol hiányzott is belőle egy-egy darab. Arca ugyanolyan felépítésű volt, mint a másiknak, csak szinte mindenütt sebek tarkították. Jobbjában egy szigonyszerű fegyvert tartott.
A nyaklánc Poszeidóné és csak ő viheti el. Athéné bízta ránk – hallottam a fejemben visszhangzani egy lágy, női hangot.
Már megint Poszeidón és Athéné.
Ők ketten évezredek óta halottak, nem? – kérdeztem kissé felvonva a szemöldököm. A férfi az orrom alá nyomta a szigonyt, ezzel utalva, hogy takarodjak a fenébe. A női lény hunyorogva nézett, aztán kivicsorította a fogait.
Kibaszott nagy bajban voltam.

/Bailey/

- Húgi, a pasid megint benyelte a tenger – kiabálta Justin. Cettegve felálltam. Nem benyelte, inkább csak rohadt béna és fennakadt egy otthagyott horgonyban, gondoltam mérgesen. Leporoltam magamról a homokot és lenéztem Sandrára, aki szúrós szemekkel bámulta a tengert, majd azt motyogta, a bátyját soha többé ne engedjük nyíltvíz közelébe. Ezzel egyet kellett értenem. Ha Damon találkozott a sós vízzel, annak soha sem lett jó vége. Kinyitottam a szárnyaim és belevetettem magam a vízbe, aztán a barátom keresésére indultam. Egyre mélyebbre jutottam, míg végül megláttam valamit, aminek nem kellett volna ott lennie. Vörös felhő úszott fölfelé. A szemem kikerekedett és elindultam megkeresni a forrást. Mit művelt már megint ez az idióta? Aztán megláttam őt egy sziklához szegezve. A csuklói a feje fölött voltak, egy szigonnyal tartották ott őket. De ki tette ezt vele, senkit se láttam a közelben. Odaúsztam hozzá és megpróbáltam kihúzni a fegyvert. Szerencsére csak megkarcolta a bőrét, nem lett semmilyen súlyosabb sebesülése. Mikor megfogtam a szigony nyelét, az megégetett. Néma kiáltásra tárult a szám, ahogy néztem a felperzselődött tenyerem. Az ajkamba haraptam és ismét megpróbálkoztam a kiszabadításával, de valaki elkapott, mielőtt hozzáérhettem volna. Úszóhártyás kezek kapták el a csuklóm, aztán szorították a testemhez. Ezt követően valami nyálkás tekeredett a lábamra, majd mikor lenéztem egy szürke pikkellyel borított uszonyt láttam ott. A francba már!
A barátomra pillantottam, aki engem figyelt, szemöldökét összevonta, aztán hunyorogni kezdett, mint aki nem tud fókuszálni. Egy alak vált ki a félhomályból. A fogvatartómhoz hasonló lény lehetett, bár volt közöttük annyi különbség, hogy jóval termetesebb volt, uszonyát és testét arany- és bronzszínű pikkelyek fedték, a hátán lévő úszó pedig a gömbhalakéhoz hasonló volt. Szakálla és haja is vöröses színben pompázott, fején hínárból és kagylóból készített koronaszerű volt. Rávicsorogtam, aztán megpróbáltam magam kitépni a szorításból.
Miért van a fiú tenyerén Poszeidón jele? – hallottam a fejemben a hangját.
Azért, amiért rajtam Minerva jele – feleltem, mire felhúzta a felső ajkát és megmutatta a szájában sorakozó borotvaéles fogakat. Rávigyorogtam. Nem féltem tőle. – Poszeidón meghalt és újjászületett Marsként. Ő is eltávozott az élők sorából és a démonok hercegeként tért vissza. És most, hogy közeledik az apokalipszis, a régi és az új egyesül. Legalábbis én ezt fogtam fel – mondtam, mire lenézett a kiütött fiúra, aztán rám. Szemében felismerés csillant.

Damon köhögve ért a felszínre. Megrázta a fejét, de az nem segített a kábultságán. Átöleltem a nyakát és egy csókot nyomtam az arcára. Nyöszörögve ölelte át a derekam, aztán fúrta az orrát a hajamba.
- Szeretlek, Kicsim – motyogta. Újra vizet köhögött, aztán magához vont. A tarkóját simogatva hagytam, hogy megszorongasson. – Hogy lehetek ilyen szerencsétlen?
- Én ezt már a találkozásunk óta kérdezem tőled, Falls – kiabálta Justin, aki alig pár méterre fölöttünk lebegett. Újra hófehér szárnyain csillogott a nap, ahogy lassan csapkodott vele. Egy pillanatig mennyből jött angyalnak tűnt. Aztán megszólalt.
- KUSS! – ordított rá a barátom és vizet csapott felé. Sajnos a gravitáció nem engedte, hogy a cseppek elérjenek az unokatestvéremhez, aki gonoszan felnevetett. Legalábbis addig nevetett, míg a barátom fel nem ugrott. A szárnyai egy pillanat alatt kinyíltak és felsiklott a haverjához, majd lerántotta a vízbe. Nevetve ráztam a fejem, ahogy azok ketten marakodtak, majd a part felé kezdtem úszni.
- Mi történt? – kérdezte Sandra, mikor kiértem.
- A sellők nem olyan szépek, mint hisszük – csak ennyit feleltem.
A két srác egymás vállát átölelve jött ki, közben hangosan röhögtek, szárnyaikról csöpögött a víz. Érdekes kontraszt voltak egymás mellett. Justin a világosbarna hajával, kék szemével és halvány bőrével, míg a mellette lévő srác totális ellentéte volt a sötét tincseivel, a legmélyebb barna íriszeivel és kreol arcával. A szárnyaik már csak fokozták a hatást. Leültek mellénk, közben még mindig nevettek. Vaku villant, mire ők a legszélesebb mosolyuk vették elő.
Clau felém mutatta a kezében lévő fényképezőt. Arra számítottam, hogy a szárnyaik helyén majd egy-egy elmosódott, átlátszó folt lesz, de ehelyett teljesen kirajzolódtak. A lány kacsintott és azt mondta, hogy az angyalvilági piacokon sok kincs lapul. Felnevettem, aztán végigsimítottam a démonom haját, aki hozzám menekült, miután a húga jól hasba verte, mert megijesztette. A karjai körém fonódtak, mint valami polip, orrát a nyakam hajlatába fúrta. Mély levegőt vett, majd kifújta. Tudtam, hogy miért ideges. Leila ma kap egy kis „jövőből jött üzenetet”. Már figyelmeztettük, hogy lesz egy latin mondat, aminek semmi haszna, csak illik az álomhoz. Lehunytam a szemem és hagytam, hogy Damon úgy ölelgessen, mint egy játékmacit. Puszit nyomott a fülem tövére, mire kirázott a hideg.
- Csak maradjon minden így – szólt halkan Jenny, közben odabújt Jake-hez, aki megcirógatta a haját. Kristy a karkötőjét piszkálta, közben a földet nézte. Lebiggyesztette az alsó ajkát. A pasiját még mindig nem merte bemutatni. Mellettünk Sandra bámulta a tengert, aztán könnyek kezdtek potyogni a szeméből és odahúzódott hozzánk, karjait körénk fonta. Szipogva ölelt minket. Megsimogattuk a karját, aztán egymásra mosolyogtunk.
- Semmi baj, Sandra – suttogta Damon a húga tincseibe. – Minden így marad.

- Ül! – emeltem Shadow orra elé egy jutalomfalatot. Legnagyobb meglepetésemre letette a hátsóját a földre, a farkát kezdte csóválni. Rávigyorogtam, aztán odaadtam neki a jutalmat. A barátomnak igaza volt: tényleg sokkal okosabb, mint az átlag kutyák. Új kutyacsokit vettem ki a tasakjából, a kis kék szemek felcsillantak. Megnyalta a száját, hegyezni kezdte a füleit az újabb parancsra. – Fekszik! – újra hallgatott rám. Odadobtam neki a csokoládét. – Beszél!
Erre édesen vonítani kezdett, mire felnevettem és leültem mellé. Megsimogattam a hátát, ő pedig az ölembe mászott és felugrott rám. A puha szőrébe fúrtam az orrom, közben a füle tövét vakargattam. Újra felvonított azon az cuki, vékony hangján. Nem bírtam megállni, hogy ne kacagjak fel. Hogy lehet valami ennyire imádnivaló?
Felnéztem a nénikémre, aki az ajtóban állt. Szőke fürtjei az arca körül ugráltak, ahogy belépett a szobámba, majd leült mellém. Ő is megsimogatta a kutyusom fejét, aztán átölelt. Azt suttogta, kezdi azt érezni, mint Justin. Nem akar elengedni soha többé. Szipogva cirógatta hajam. Shadow leült elénk és kérdőn félrebillentett fejjel nézett ránk, aztán ismét az ölembe mászott és közénk bújt. Ez ilyen csajos összeborulás volt.
Valaki megköszörülte a torkát, mire felnéztünk. A bácsikám és Justin álltak az ajtóban, mindketten halványan mosolyogtak. A csajos ölelésből családi ölelés lett. A bátyám szorosan átkarolt az egyik oldalról, Dave bácsi a másikról, Clare néni pedig a fiát szorongatta meg. Jus egy kis puszit nyomott a halántékomra, aztán a nyakamba szuszogott. Bár minden örökre így maradhatna.

- Na, volt Leilának valami álma? – kérdeztem Damont, aki leült mellém a teraszlépcsőre. Bólintott, miközben átölelte a vállam.  – Latin mondat?
Aurea mediocritas. Az arany középút. Milyen középút? Itt nem lesz semmilyen középút. Vagy csak jó, vagy csak rossz jövő vár ránk. – morogta. Felnéztem rá, majd egy csókot nyomtam az arcára. Megsimogattam a tarkóját, mire egy halk sóhaj hagyta el a száját. – Félek, Bailey… Az baj? – emelte rám sötét szemeit.
- Nem baj. Én is félek… Mind félünk – tettem hozzá.
- Kevés dologtól rettegtem eddig és a halál nem volt közöttük. Szerintem most se magam, hanem mindenki mást féltek.
- Mert te egy igazi angyal vagy, Damon – öleltem meg szorosan. Rekedten felnevetett.
- Egy szerencsétlen angyal vagyok, Kicsim.

- Nem. Te egy igazi harcos angyal vagy. Justin a szerencsétlen.

1 megjegyzés: