2016. szeptember 25., vasárnap

Celsae graviore casu decidunt turres.

Sziasztok!
Itt vagyok ismét egy új résszel. Most nem fűznék hozzá semmit, csak a szokásost: remélem mindenkinek elnyeri a tetszését, kíváncsian várom a véleményeket.
Jó olvasást és sok szerencsét a jövőhéthez mindenkinek!
----------------------------------------------------------

- Megvan! Megvan! Megvaaaan! – ordította Shepho rohanva, közben maga után húzta a barátját, aki megilletődve nézett rá. Az egyiptomi fiú a másik kezében egy papírt lengetett, ami tele volt írva valami szöveggel. Tarique és Damon kicsit hátrahőköltek, mikor meglátták, hogy a harmadik fiú társunk milyen széles vigyorral és lelkesedéssel fut felénk. Egész eddig nem is láttuk mosolyogni, de még felélénkülni se, szóval jó nagy meglepetést okozott ezzel mindannyiunknak. Megállt előttünk, majd a barátom kezébe nyomta a papírost, aki gyorsan átfutotta a sorokat. A vállára tettem a kezem és lábujjhegyen állva olvastam én is el. Ledöbbentett, hogy mit láttam. Ez az a varázsige, amivel legyőzhetjük a Sátánt. Szorosan átöleltem a démonom, aki győzelemittasan felkiáltott.
Nyerni fogunk. Éreztük.
- Hol találtad? – marta ki az indiai srác Damon kezéből a lapot, hogy ő is átfuthassa. Igaza volt. Isten tudja, hány könyvet néztünk át, de sehol se találtuk, erre ő rálel, mikor már azt hittük nincs remény. Már az első sornál éreztem, hogy ez az. A szavakból sugárzott a varázserő.
- Nem tudom, egyszer csak lapoztam egyet és ott volt. Az eredetit egy másik könyvből tépték ki, utána rakták bele amabba – az ajkába harapott, aztán végignézett rajtunk. – Szerintetek nyerhetünk?
- Jó hogy – válaszolt Panna. Széles mosoly jelent meg az ajkain, aztán csavargatni kezdte hosszú, barna haját. – Most már ne adjuk fel, emberek!
- Nyerünk akkor is ha… - itt Ida elhallgatott és kissé behúzta a nyakát. …ha beledöglünk, mi?
- Szerintem el kellene kezdenetek a felkészülést – szólalt meg Shepho barátja, mire mind ránéztünk. – Ne, bámuljatok így, szerintem nem lenne rossz ötlet kitalálni valami stratégiát a harcra.
- Ebben van valami – gondolkozott Damon hangosan, aztán végignézett rajtunk. – Erőpróba! – vigyorgott. Mindenki szemöldöke felszaladt a mosolya láttán. A gonoszkás mosolya láttán. – Kíváncsi vagyok, hogy ki miben jó, és így stratégiát is lehet csinálni.
- Te talán ismered a démonok haditaktikáit? – vonta fel a szemöldökét Ida. Erre felnevettem és a barátom vállára csaptam, aki továbbra is önelégülten bazsalygott, sötét szeme vörösen villant. Tőlünk balra hat céltábla jelent meg, velük szembe különböző dobófegyverek, íjak és nyilak kaptak helyet. A jobbunkon bábuk lebegtek halvány vörös derengéssel.
- Hölgyeim és Uraim, hadd mutassam be Damon Falls-t, az egykori Démonherceget, aki kívülről-belülről ismeri a Démonvilág dolgait – böktem meg a karját, ő pedig felnevetett.
- Hadd lássam, mit tudtok!

Először a nyilazással próbálkoztunk. Ida kezdte, mert rajta látszott a legjobban, hogy soha sem lőtt. Szorosan megmarkolta az íjat, aztán kihúzott a földből egy nyilat, amit lassan a húrra helyezett. Kihúzta magát és megfeszítette a fegyvert. Kifújta a száján a benntartott levegőt és célzott. Elengedte a húrt. Egyszerre kaptuk a szánk elé a kezünk, hogy ne röhögjük el magunk. Sértetten fordult felénk, aztán majdnem a földhöz vágta az íjat dühében. A nevető Tarique pont időben lépett hozzá és kapta el a csuklóját. Megmutatta neki, hogy hogyan álljon helyesen és hogy hogyan húzza ki megfelelően. A lány vöröslő arccal bólintott, aztán újra próbálkozott. Ezúttal legalább elment a célig, bár konkrétan átcsúszott az állványon álló karika alatt. Még egy próbálkozása volt. Ezúttal elérte a tábla szélét, de lepattant róla.
Damon hümmögve nézett végig a többi fegyveren, közben Panna odalépett a barátnője helyére. Ő már kicsit jobban lőtt, de még nem volt tökéletes. Háromból kettő a legszélső gyűrű szélébe állt bele, egy pedig lepattant. Ezt követően Tarique jött. Nem lepődtem meg, mikor mindhárom vessző (alig öt másodperc alatt) a célpont közepébe fúródott. Őt Leila követte, aki eddig csendben ült és nézte a fiatalok… baromkodását. Ő azután érkezett meg, hogy a fia előállt a megmérettetés ötletével. Viszont amit produkált, kissé meglepett. Nem voltak olyan pontosan a célzásai mint az előzőnek, de majdnem középre csapódott mindhárom. A száját elhúzva azt motyogta, hogy kicsit berozsdásodott, aztán a kisfiára mosolygott, aki leesett állal bámulta. Szerinted kitől örökölted a harctudásod, mondta a Damontől már jól ismert vigyorral. A srác összehúzta a szemét, aztán azt morogta, következő. Aki én voltam. Belülről a második körbe ért mindegyik. Bosszúsan sóhajtottam egyet és odaadtam Shepho-nak, aki szintén nem sokat lőtt még.  Nem túl jó eredményt szerzett.
Damon firkálgatott valamit egy jegyzetfüzetbe, aztán már ment volna a következő táblához és fegyverhez, de ketten is megragadták a karját. Ő jött. Kikerekedett szemekkel bámult rájuk, aztán rám. Megvontam a vállam és a cél felé böktem az állammal. Bosszús sóhajt hallatott, aztán felkapta a földről a íjat és hozzá egy nyilat. Gyors egymásutánban hallottam a tompa puffanásokat. És mire felé néztem, ő már a dobócsillagoknál volt. Ugyanaz volt a sorrend, mint az előbb. Itt már voltak változások. A barátom végig jegyzetelt, hogy ki miben jó, esetleg miben lehetne javítani.
- Amúgy – álltam meg mellette, mire lenézett rám. Ajkain halvány mosoly jelent meg, ahogy találkozott a pillantásunk. – Mi is a démonok nagy haditerve?
- Rohanj a tömegbe és öld meg, aki eléd kerül – erre felvontam a szemöldököm, mire megmagyarázta. – A démonok önfejűek a harcban. Hiába van tábornok vagy vezér, őket csak a gyilkolászás érdekli. Szóval ellenük pont a rendezettség lehet hasznos – mondta, közben a kezem után nyúlt és kissé megszorította azt.
- Sikerült! – sikítozott Ida még az íjnál. A vessző a tábla szélébe csapódott, de legalább elment odáig. Rámosolyogtunk, mire felkapott egy újabb nyilat és ismét nekiveselkedett a gyakorlásnak. Tarique ismét a segítségére sietett, mire a svéd lány arca ismét pipacsvörös lett, de a zavart mosoly továbbra is ott volt az arcán.

- Gyere, ha nem félted a cuki pofid – vigyorogtam a velem szemben állóra, mire ő vicsorogni kezdett. Lendületet vett és megemelte küzdőbotot, hogy aztán lesújthasson vele. Hárítottam és a sajátom végével kicsit hasba vágtam, mire sziszegve összegörnyedt. Mérgesen felmorrant, amit újabb támadás követett. Elkaptam a fegyverét és kirántottam a kezéből, ami váratlanul érte. Egyensúlyát elvesztve esett térdre, aztán pedig dühösen rám emelte szikrázó szemeit. Csak egy kislányos mosoly volt a válaszom, utána ledobtam a két botot és elégedetten indultam a kijelölt küzdőtér széle felé. Hirtelen az egyik fabot jelent meg a torkom előtt, ezzel megállásra kényszerítve engem. Felnyögtem, mikor a rúd a légcsövemnek nyomódott. A kezem és a lábam is megremegett, a levegő megakadt félúton a tüdőm felé menet. Lassan kifújtam a bennszorult szén-dioxidot és elengedtem magam.
- Sose fordíts hátat a még élő ellenségnek – csapta meg a bőröm a forró lehelete. Borzongás futott végig a hátamon, az ujjaim akaratlanul is ökölbe szorultak. – A fegyvert pedig végképp ne hagyd ott.
Ezzel elengedett.
Néztem, ahogy ledobja a vívóbotot a földre, ami aztán a másikkal együtt eltűnik. Az ajkaim résnyire nyíltak, mondani akartam valamit, de nem tudtam, hogy mit. Csak figyeltem, ahogy kissé remegő kézzel beletúr a csatakos hajába, aztán pedig sóhajt egyet.
Felpillantottam a szobám teraszára, ahol Justin állt, arcán szomorú mosoly tükröződött. A korlátra könyökölt, úgy figyelt minket. Állával Damon felé bökött, aki még mindig a levegőt kapkodva állt tőlem alig másfél méterre.
Ismét a barátomnak szenteltem a figyelmem. Elé léptem és megsimogattam az arcát. Próbáltam szavak nélkül, pusztán a tekintetemmel kérdezni, hogy mi baj. A két keze közé fogta az arcom és homlokát az enyémnek döntötte.
- Csak nem akarom, hogy bajod essen – suttogta olyan halkan, hogy még én is alig értettem a szavakat. – Próbálok neked mindent megtanítani, amit tudok, de félek, hogy nincs elég időm. Félek, hogy nem tudlak megvédeni.
- Megvédem én magam. Te is csak saját magad védd majd – feleltem, mire halvány, keserédes mosollyal megrázta a fejét, mintha azt mondta volna, az nem fog menni. Magához ölelt.
- Eddig mindent azért tettem, hogy megvédjelek, Kicsim. Ezután sem lesz másképp.
Ezt követően Justin közölte, hogy „kicseszett romik vagyunk”, mire felvont szemöldökkel fordultunk felé. Ő tudta a legjobban, hogy hogyan kell tönkretenni az érzelmes pillanatokat. Barom. A barátom csak a szemét tekergetve szedte fel a földről a táskáját és mondta, hogy hazamegy. Egy búcsúcsókot nyomott a számra, aztán intett Jus-nak is, majd teleportált. Felnéztem a mostohabátyámra, aki továbbra is mosolyogva figyelt. Csak közöltem vele, hogy hülye és bementem. Félrelöktem őt a szobám ajtajából és bevonultam a fürdőszobába. Engedtem egy kád meleg vizet, aztán bemerültem a habok közé. Csak akkor vettem észre, hogy a kutyuskám is bejött velem, mikor hirtelen megjelent a kádam széle fölött a nagy kék szeme. Rámosolyogtam és megsimogattam a fejecskéjét. Az állát a peremre támasztotta, onnan nézte a víz felszínén úszó fehér habot. Nagyon tetszett neki. Kiemeltem egy maréknyit a fehér anyagból és felé fújtam. Ugrálva kergette buborékokat, próbált elkapni egyet-egyet. Hirtelen résnyire nyílt az ajtó és egy meglepett tekintettel találkoztam. Az unokatestvérem kérdőn nézett hol a játszadozó husky-ra, hol rám, ahogy nyakig merülve a habokba pislogok rá. A kutyusom is észrevette őt és farkát csóválva indult meg az irányába. Leguggolt hozzá és megsimogatta a fejét, aztán rám mosolygott és kiment.
Miután végeztem, átballagtam az ő szobájába, nyomomban a kíséretemmel, értsd, Shadow-val, aki az ajtóban megtorpant és leült, mint valami kis biztonsági őr. Letelepedtem a tesóm mellé, aki épp olvasott valamit. Rám sandított és becsukta a könyvét, aztán pedig átölelt.
Már csak pár nap. Már csak pár nap és talán vége. Csak annyit kértem, ha mégis elbukunk, ami nem fog megtörténni, gyors legyen. Nem akartam, hogy a barátaim, rokonaim, társaim szenvedjenek.

- Volt ma valami? – kérdeztem a többi többlelkűtől. Egyszerre rázták meg a fejüket.
- Csak így mit kéne találnunk. Eddig mindig az ölünkbe hullottak a mondatok. Most, hogy megvan a vers, már nem lesz több? – kérdezte Tarique. Damon összevont szemöldökkel gondolkozott el, aztán számolgatni kezdett.
- Ugye volt hét olyan, mikor szörnyekkel találkoztunk össze. Ugye akkor volt megint hét, amit álommal lehetett összekapcsolni, a többi pedig vegyes volt. Már nincs sok nap hátra, szerintem nem fog még egyszer sor kerülni mindenkire – filóztunk, aztán Leilára néztünk, aki egész eddig csendben ült és a verset figyelgette, de ekkor egyenest minket bámult. Aztán olyan mosoly húzódott az arcára, ami legtöbbször a gyermekei képét szokta díszíteni.
- Valakinek van kedve egy kicsit múltba utazgatni? – kérdezte végül. Már megtanultam, hogy ez a pillantás semmi jót nem ígér, főleg ha egy Falls szeméből sugárzik. Ahogy láttam, a többiek is elsápadtak. Reggel Damon ugyanezzel az arckifejezéssel nézett végig rajtunk, mikor felajánlotta a kis szintfelmérést.
Amúgy, azóta már egy egész jó támadást összekovácsolt.
Nem sokkal később mindannyian egy démonvilági épület belsejében álltunk. Egy hosszú folyosó nyújtózott végig ott, szinte nem is láttam a végét. Mindkét oldalt újabb mellékágak és ajtók nyíltak, tőlünk balra megláttam egy kis beugrót, ahol egy lépcső vezetett lefelé. A nő megkérdezte a fiát, hogy hol vagyunk, mire ő így felelt: „a rémálmaim fő színhelyén”. Aka démonvilági középiskola. Fintorogva nézett végig minden minket körülvevő falat, hogy aztán egy tablóra sandítson. Rábökött az egyik fiú képére. A lehető legdühösebb arccal magyarázta, hogy ő volt az itteni történelemtanár. Nos, úgy tűnik őt nem csak az embervilági, hanem a démoni töritanárok is utálják.
Leila lepisszegte, aztán intett, hogy kövessük. A lépcső felé vette az irányt, amin megpróbált a lehető leghalkabban leosonni, velünk a nyomában. Annyi különböző folyosón mentünk végig, annyiszor kanyarodjunk jobbra meg balra, hogy hirtelen azt sem tudtam, merre járhatunk a kiindulási pontunkhoz képest. Végül feladtam az útvonal megjegyzését – amúgy se ment túl jól – és csak némán követtem őket. Valaki hirtelen elkapta a csuklóm és visszarántott egy fal takarásába. Damon a folyosó másik oldalán állt, mutatóujját az ajka elé emelte. Bólintottam és követtem az ő mozdulatát, ahogy kicsit kihajolt a sarok mögül. Ott egy hatalmas előtér terpeszkedett, a plafon két emelet magasságig nyúlt. Körben terasz ment nagyjából két méter szélességben. Ez volt az első emelet. A bejárattal szemben egy hatalmas lépcső vezetett fel oda, miről épp néhány fiatal rohant le nevetve.
Kikerekedett a szemem, mikor megláttam az egyik lányt. Leila volt fiatal korában. Ő és Sandra mintha ikrek lettek volna, meg nem mondanád melyikük melyik. Mögötte viszont egy tényleges ikrek jöttek, akik Jenny-vel és Kristy-vel ellentétben nem kétpetéjűek voltak. Nagyon hasonlítottak, mégis volt közöttük jó pár különbség. Az egyik arca sokkal markánsabb volt, fekete haja rövid volt, neonzöld szeme magabiztosságot sugárzott. Hátát kihúzva tartotta. Míg a másik válla előre esett, állig érő tincsei a szemébe lógtak, amik nem vibráltak olyan élesen. Vonásai is lágyabbak voltak, ajkain őszinte mosoly ült, ahogy a kezét fogó lányra nézett. Az első fiú mimikája, arca, mozdulatai egyértelműen a barátomat juttatták eszembe. Olivier fiatalon sokkal jobban hasonlított rá, mint később, pláne úgy, hogy a ruhájuk is hasonló volt, nyakukban is szinte egyforma dögcédula lógott. A másik srác mellett lévő lány miatt viszont összeszorult a szívem. Vörös haját laza kontyba fogta, jó pár göndör fürt a homlokába lógott. Éreztem, hogy gombóc ül a torkomban. A terem másik feléről láttam Damon szomorú szemeit, ahogy engem figyel, majd anyára pillant. Csak biztatóan mosolyogtam rá egyet és megpróbáltam visszanyelni a könnyeim.
Semmi baj, Kicsim – suttogta az elmémben, szavai mintha simogattak volna. Megtöröltem a szemem, aztán inkább hátrasandítottam a többiekre.
Tarique karja alatt Ida bújt elő, hogy lássa, mi miatt álltunk meg. A fiú keze megpihent a vállán, mire a svéd lány orcáira halvány pír költözött. A barátnője megbökte a srácot, az pedig egy gyors mozdulattal elkapta az ujjait a tabu helyről.
Aztán jött a kisebb szívroham, mikor a kis csapat elindult a társaink felé. Láttam, hogy az ott lévő három arcon pánik fut át. Mutattam nekik, hogy teleportáljanak át, de Damon mutogatta, hogy nem lehet. Ekkor jöttem rá, hogy milyen varázserőt éreztem már az ideérkezésünk óta. Blokkoló mágia. A démonvilági börtönökben is ilyet szoktak alkalmazni, hogy a rabok ne tudjanak megszökni.
Hm.
Akkor itt az iskola is egy börtön. Nem csodálom, hogy Damon ennyire utálta!
Végül a barátom talált egy megoldást, ami talán a lehető legegyszerűbb is volt. Feltette a fejére a kapucniját, zsebre vágta a kezét és mindenféle idegeskedés nélkül elindult. Az anyja csak kerek szemekkel nézett utána, aztán a mellette álló Shepho-ra bámult, aki ugyanolyan meglepettnek tűnt, mint ő. Damon a lehető legközömbösebben kerülte ki, de a vállát azért nekicsapta Olivierének. Egy nem túl őszinte bocsánatkérést motyogott. Mindenki megfordult utána, összevont szemöldökkel nézték, ahogy felénk jön. Lehunytam a szemem, mikor a kapucni alatt megláttam a vigyorát. Legalábbis addig vigyorgott, amíg utána nem szóltak. Kitágult pupillákkal bámult előre pár pillanatig, aztán az orra alatt – nem túl szépeket – motyogva fordult vissza.
- Ki vagy te? – kérdezte az apja fiatalabb kiadása. A tinédzser Leila rászólt, hogy hagyja már, de ő továbbra is mérgesen meredt arra, aki majdnem fellökte. Addig az ott ragadt két társunk elindult a folyosón, mutatva, kerülnek egyet. Addig a démonom unott sóhajt hallatott és karba tette a kezét.
- Andrew Hill – felelte.
Megforgattam a szemem. A jól bevált álnév.
- Honnan jöttél? – faggatta tovább.
- Valahonnan – hangzott a gúnyos felelet. Láthatóan élvezte, hogy végre bunkó lehet élete megkeserítőjével. Persze az nem értékelte ennyire a hangnemet.
- Jó lenne tudni, hogy hol NEM tudják, ki a Démonherceg! – visszhangzott a kiáltása a hatalmas aulában. Olivier a fogát csikorgatva lépett közelebb, hiába ragadta meg az öccse a karját. Keze ökölbe szorult, ahogy a nála majdnem egy fejjel alacsonyabbhoz lépett. – Visszafoghatnál a pofádból, törpe – sziszegte.
- Hogy ezt mindenkinek fel kell emlegetni – morogta, közben kicsit oldalra fordította a fejét. Ez nekem szólt. Ismét visszabámult a hercegre, aki továbbra is készen állt, hogy bemosson neki. Viszont ő is kihúzta magát, állát felszegte. A múlt és a nem-annyira-múlt Démonhercegei szemtől szemben álltak.
Leila megérintette a vállam, aztán megemelte a kezét, amiben egy könyvet tartott. Bólintottam, aztán a tekintetem ismét a démonomra szegeztem.
Olivier arca furcsa fintorba rándult, mikor az ellenfele nem hátrált meg tőle. A kis harcuk arra emlékeztetett, mikor régen biosz órán a tanár arról mesélt, hogy egyes állatok csak megfélemlíteni próbálják a másikat, küzdeni csak ritkán szoktak. De végül ők mégis összecsaptak. Először a későbbi király emelte fel az öklét, egy villámgyors jobbegyenest akart bevinni, de a hárítás sem késlekedett. A támadásra egy karkicsavarás és egy oldalba könyökölés lett a válasz. A feldühödött démon persze csak még inkább meg akarta bosszulni a dolgokat, úgyhogy ezúttal egy összetettebb ütéssorozatot tervelt ki. De Damon minden bizonnyal ismerte ezeket, mert játszi könnyedséggel kerülte ki a felé tartó öklöket, hogy aztán ő csaphasson oda. Olivier egy kiáltás kíséretében hátraesett, de előtte még kilőtt a barátom felé egy energianyalábot, ami a vállát kapta telibe. Mindketten a földön kötöttek ki, az ő csattanásukkal egyszerre három sikoltás hasított a levegőbe. Az enyém, anyué és a fiatal Leiláé. A sajátom és Mary-é szinte egybefolyt, fel se tűnt senkinek, hogy én is hangot adtam ki. Csak a szerelmemnek, aki a vállát markolászva sandított felém. Az ajkaival formálta, hogy csend, nincs semmi baja. Na, ja. Nincs semmi baja, maximum egy kicsit megpörkölődött a bőre! Láthatta rajtam, hogy ezt gondolom, mert egy mosolyt villantott felénk, aztán lassan talpra állt. Az amúgy vörös vérét varázslattal lilává tette.
- Csak ennyi? – kérdezte, aztán kirázta a sérült karját, mintha semmi baja se lenne. A mozdulatai ezután viszont vontatottá váltak. Fájt neki. Végül is kinek nem fájna, ha kicsit megsütögetnék a vállát?
Az ellenfele még mindig a földön ülve bámult rá, aztán nekiugrott. Próbálták a padlón tartani a másikat, de az egyik folyton lelökte magáról a másikat. Kiegyenlített volt a harc. Ezután jött az, hogy tisztességtelennek kellett lenni. Damon csak annyit motyogott, hogy úgyis lesznek gyerekei, és… nem épp olyan helyen rúgta meg, ahol alig érzi. A herceg ordítva gördült le róla, ő meg rohanni kezdett felénk. Nekünk is menekülni kellett.
- Mire vársz, te barom? Fogd már meg! – kiabált fájdalmas éllel a testvérére. Azonnal felénk kezdtek futni. Ujjak kulcsolódtak a kézfejem köré, amik az egyik kanyar után azonnal berántottak az első szobába. Az ajtót halkan csukta be. Egy hatalmas tanterem volt, de a végében, bármily furcsa is, egy kanapé terpeszkedett. Damon odavezetett és leültetett.
- Ne gondolj semmire. Úgy meg tudnak találni. Csak hunyd le a szemed és relaxálj. Vagy dúdolgass magadban egy dalt. Csak erre a teremre ne gondolj.
Ezzel ledőlt mellém és a mellkasára húzott. Azt tettem, amit mondott. Csak egy dal járt a fejemben, amit már annyiszor meghallgattam. Talán a Skilletnek ez az a száma, amiről ezt követően mindig a harc fog eszembe jutni. Annyira illik minden. Éreztem, hogy a tenyere a hátamra siklik, aztán ujjai játszadozni kezdenek a tincseimmel. A szabad kezét a derekamra csúsztatta, hüvelykujja kis köröket írt le a bőrömön.
- Már kezdik feladni – suttogta pár perccel később. Felkönyököltem és hátrasandítottam az ajtó felé. Beszélgetés zaja ütötte meg a fülem, ahogy a hangok tulajdonosai megálltak az ajtó előtt.
- Oliviert még nem sokan verték le.
- Jaja! Durván nyomta az a srác – helyeselt a másik lány. – Dæmon kicsit berágott a tesójára, mert most meg majd őt fogja elverni az a valaki – kuncogott, mire a barátom elvigyorodott alattam. Lenéztem rá és egy csókot nyomtam a szájára. – Ide benéztünk? – nyomta le a kilincset. Megfagyott bennünk a vér. Lassan odalopózott az ajtóhoz. Még nem nyitották ki. Lassan nekitámaszkodott, ezzel elhitetve velük, hogy zárva van. Besegítettem neki. Az egyik lány, hangja alapján Leila, megpróbálta belökni, de végül feladta. Az ajtólapra tapasztott fülekkel hallgattuk, ahogy elmennek. Megkönnyebbülten mosolyogtunk egymásra, de arra nem számítottunk, hogy ezután konkrétan betörik ránk a nyílászárót. Hangos reccsenést hallatott a fadarab, mikor félig kitört a helyéről.
- Upsz – motyogta a másik, azaz anya. – Akkor mégis zárva volt – nyöszörögte. Én az ajtó másik oldalán épp a barátomhoz voltam préselődve egy fél négyzetméteres résben. Damon az égre meredt, az ajkai mozogtak. Nem voltam benne biztos, hogy egy varázslatot, valami káromkodást vagy a Miatyánkat motyogja.
De a két lány, ekkor elment, mi pedig megnyugodtunk. Felpillantottam a démonomra, aki fújta ki a levegőt a tüdejéből. Puszit nyomott a homlokomra, aztán felvette a kapucniját és kinyitotta az ajtót. Kilesett mögüle, végül kilépett. De valaki rögtön megragadta a pulcsiját és nekitaszította a falnak. Kikerekedett szemekkel néztem, ahogy az anyám konkrétan lefegyverezi a barátom.
- Mary! – sikoltotta a fiatal Leila a szája elé kapva a kezét. Én is vetettem az ég felé egy pillantást, aztán én is az arcomba húztam a csuklyámat és előléptem, elővarázsolva egy tőrt. A barna hajú lány azonnal felém kezdet mutogatni, de támadni már nem mert. A másik rémülten pillantott felém, ami elég volt a társamnak, hogy kiszabaduljon a kezei közül. Damon megragadta a csuklóm és rohanni kezdett.
Egyre több kanyart hagytunk magunk mögött, de azok ketten még mindig a nyomunkban voltak. A levegőt kapkodva pillantottam hátra a vállam mögött, de csak egy elmosódó vörös hajzuhatagot láttam. A következő fordulónál viszont konkrétan lefejeltünk valakit. A homlokom fogva néztem Idára és Tarique-re, aki épp a barátommal ordított, mondván üldözik, erre nem tudunk menni, de aztán elhallgatott, mikor közöltük, hogy velünk is ugyanez a helyzet. A társaságunk harmadik fele is befutott, egy kivétellel.
- Hol az anyám? – sziszegte Damon. – Esküszöm, ugyanolyan, mint Sandra! – mondta mérgesen. Néztük, ahogy a négy démon körbekerít minket. Olivier összehúzott szemmel meredt a fiára, aki csak maga mögé húzott, közben elővarázsolta a saját tőrjét is. Megszorítottam a kézfejét, közben a másik kezemben szorosan markoltam a fegyverem. – Kicsim, ha szólok, ti fussatok. Oké? – suttogta alig hallhatóan. Megrökönyödve meredtem rá. Állával a lányok felé intett, akik az egyik kijáratot zárták el.
A három fiú hirtelen támadott. Én pedig megragadtam a csajok kezét és vonszolni kezdtem őket a félig felszabadult folyosón. Pár sarokkal később Leila kapott el minket. Szerencsére a mi idősíkunk béli. Mutatta, hogy kövessük. Egy nagy terembe vitt minket, ami úgy nézett ki, mint egy mini színház. Legalább száz szék kapott helyet egy nagyobbacska színpad előtt, aminek a két oldalán függönyök lógtak le a padlóra. A nő felfelé mutatott, ott ahol a színpad állványzata és a mennyezet találkozott. Egy széles táblát láttunk, rajta szöveggel. Ó, szóval ezért hozott ide. Néztem a sorokat, aztán elmosolyodtam.
Celsae graviore casu decidunt turres.
Recsegőbb robajjal dőlnek le a nagy tornyok.
Mm, oké. És pontosan ezt hogy is érti? Milyen tornyok?
- Szerintem ez egy kis jóslat. A démonok nagyon biztosak a győzelmükben – mondta Leila, aztán ránk sandított. – A legmagasabbról lehet a legnagyobbat esni.
Bólintottam, aztán lefirkantottam Damon jegyzetfüzetébe az anyja megjegyzésével együtt.
- Ezért kellett visszautazni a múltba? – kérdezte a másik két lány egyszerre és kissé idegesen. A nő mosolyogva bólintott.
- Ez a felirat csak egy évig volt itt, aztán leszedték. Pont a kis látogatásunk után – bökött a latin szavak felé. A két barátnő tovább pislogott értetlenül. – Itt kellett lennünk ma, akár tetszik, akár nem! Ó – ekkor felém fordult. – Most kéne rohannod Damonhoz.
- Köszi!
Eleget tettem a kérésének, pont időben, mert az anyám le akarta szúrni a barátom, de még pont időben ragadtam meg a csuklóját és húztam azt hátra. Sikoltva eresztette el a tőrt, mire Dæmon is felénk kapta a fejét. Ő és az unokaöccse egyszerre kiáltott fel, csak a nevek voltak mások. Mary megpróbálta kikaparni a szemem, de elég volt egy jól irányzott rúgást bevinnem a csípőjére és rögtön elengedett, aztán egy fájdalmas nyöszörgéssel a padlóra is hullott. Én most komolyan belerúgtam az anyámba? Az aktuális barátja a nevét ordította, aztán felém rontott. Szerencsére Tarique egy ütéssel elterelte rólam a figyelmét magára. A vörös hajú lány gyilkos tekintettel nyúlt a tőréért és mélyesztette a combomba. Mellé zuhantam, itt folytatódott a cicaharc.
- Mary! A lány egy vadász – kiáltotta neki Dæmon, mire ő is lenézett az alattunk tócsába gyűlt vérre, ami tényleg vörös volt. Én pedig annak hiányában kezdtem fáradni. Éreztem, hogy a csuklyám kezd lecsúszni a fejemről, de nem volt időm visszarántani és talán pont ez volt a szerencsém is.
A lány kerek szemekkel meredt rám, valószínűleg felismerte rajtam a saját vonásait. Elkínzott arccal meredtem rá, majd halkan bocsánatot kértem és a figyelmetlenségét kihasználva a tőröm gombjával fejbe vertem. Szemét lehunyta, ujjai elengedték a pulcsim.
- Gyere, Kicsim, tűnjünk el – kapott fel gyorsan Damon és rohanni kezdett.

- Így vigyázol az unokahúgomra, Falls? – sziszegte Justin, mikor otthon a fürdőben azon gondolkoztunk, hogy hogyan is kéne kioperálni a tőrt a lábamból. A démonom válaszra sem méltatta, csak a markolatig eltűnő fegyvert vizslatta, aztán bocsánatkérően nézett rám. Megráztam a fejem. Nem az ő hibája volt, én nem figyeltem Mary-re, amikor harcoltunk. Intett Justinnak, hogy adjon neki oda egy törülközőt. Na, nem mintha túl sok vér maradt volna bennem, miután kibirkóztam magam anyuval és ő végigcipelt az iskolája teljes épületén. Visszateleportálni csak a falakon kívül tudtunk.
Néztem az ezüst markolatot, ami a combom oldalából állt ki. Felszisszentem, mikor valamelyikük is megpróbált hozzáérni, ők pedig elkapták a kezüket.
Kértem, hogy csak rántsa ki és kész, mire azt válaszolta, hogy nem tudja, eltalálta-e a fő artériát, mert ha igen, akkor a maradék véremtől is elbúcsúzhatok. Közöltem vele, hogy biztos nem vérveszteségben fogok meghalni. Csak mérgesen nézett rám, aztán megragadta a fegyvert, mire felnyögtem és kissé megszorítottam a bátyám kezét. Ő is nyöszörögni kezdett.
Hallgattam Damon szavait: nagyon-nagyon sajnálom, Kicsim. Ezzel kirántotta. A számra szorítottam a tenyerem, hogy visszafojtsam a sikolyt. A démonom a sebre szorította a törülközőt, aztán helyet cserélt az unokatestvéremmel, aki idegesen nézte meg, mennyire vérzik.
- Nagyon fehér vagy – közölte halkan. Gúnyosan próbáltam mosolyogni, de alig ment. Csak néztem, ahogy a fehér anyag vörös színt vesz fel. A barátom vállára hajtottam a fejem és vártam, hogy mi lesz. Aztán mielőtt megtudhattam volna, üdvözöltem régi barátom, az ájulást.
Sajtó lábbal és fejjel ültem fel és csak azután nyitottam ki a szemem. A babzsákomban Jus ült, hátradöntött fejjel aludt. Körülnéztem, hátha Damont is meglátom valahol, de nem volt ott. Legalábbis először azt hittem. A tükörben állt, arcán halvány mosoly ült, mikor megláttam. Átlépett a kereten, ekkor láttam meg, hogy pizsamában van. Letelepedett az ágy szélére, aztán egy kis puszit nyomott a homlokomra. A lábamra nézve kérdezte, hogy jól vagyok-e. Válasz helyett átkaroltam a nyakát. Belélegeztem a kellemes fűszeres illatát, ő pedig a hajamba fúrta az orrát. Hangja nem volt több suttogásnál.

- Már csak pár nap…

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése