2016. május 8., vasárnap

Vae victis

Sziasztok!
Tudom, hogy rég nem volt új fejezet és nagyon sajnálom, mentségem sincs. Remélem nem haragszotok rám nagyon. De remélem tetszeni fog ez a fejezet, kíváncsian várom a véleményeket.
Jó olvasást mindenkinek!
---------------------------------

/Damon/

Újabb rovátka a falra ragasztott papíron.
Már csak kilenc nap.
Már csak kilenc nap, mire kiderül, meg tudom-e tartani az ígéretem, amit Bailey-nek, a húgomnak és anyának tettem. Képes leszek-e megvédeni őket. Mielőtt elindultam otthonról még benéztem a húgomhoz, aki úgy befészkelte magát a takaró alá, hogy meg sem látom, ha a haja nincs ott mindenhol. Elmosolyodtam és becsuktam az ajtót, aztán elindultam a földszintre.
A konyhában anya vigyorogva köszöntött és a kezembe nyomott egy üveg vizet. Feldobtam a levegőbe, mire az zuhanás közben összezsugorodott pont akkorára, hogy elférjen a zsebemben. Felkaptam az asztalról a fülhallgatóm és nyakamba dobtam. Arra a kérdésre, hogy mikor jövök a soká nem volt épp jó válasz. Anya felvonta a szemöldökét, mire felsóhajtottam. Megígértem, hogy nyolc körül már itthon leszek. Bólintott és megsimogatta az arcomat.
Kiléptem az ajtón, ahol… Bailey állt?! Szerintem látta az arcomon a megrökönyödést, mert csípőre vágta a kezét, aztán felvonta a szemöldökét. Ez tipikusan az a nézés volt, amivel előszeretettel ajándékozott meg. Akaratlanul is mosoly húzódott az ajkaimra, mire az ő tekintete is megenyhült. Pillantása átváltott könyörgőbe. Végignéztem rajta. Futócipő, térdig érő passzos nadrág és ujjatlan trikó. Haját összekötötte, de pár rövidebb tincs megmakacsolta magát. Szokás szerint. Puszit nyomtam az orrára, aztán megragadtam a kezét és magam után húztam. Kocogni kezdett mellettem. Sejtettem, hogy ez kicsit enyhébb edzés lesz, mint szokott.
Egy órával később vörös arccal, a levegőt hangosan kapkodva vágta le magát a hintaágyba, amit még nyár elején állítatott fel velem a húgom. Fölé hajoltam és kíváncsian hallgattam, ahogy arról panaszkodik, hol fáj, mert beszorult a levegője. Mondtam, hogy egyenletesen vegyen levegőt. Körülbelül két percig ment neki az orron be, szájon ki, aztán megint kapkodni kezdett. Kérte, hogy ne nézzek ennyire kioktatóan, mire felnevettem. Ki néz kioktatóan? Én? Ugyan már! Azt biztos észrevenné. Leültem mellé és simogatni kezdtem az oldalát, ott, ahol tudtam, biztos fáj. Először összerándult, utána ellazult, a légzése is egyenletessé vált. Már egy perc után közölte, hogy jobban van. Lehajoltam hozzá egy csókért, amit meg is kaptam. Átölelte a nyakam és magához húzott.
Hirtelen eltolt magától és mosolyogva kérdezte, hogy akkor most mi van az edzéssel? Összehúztam a szemem. Basszus, komolyan most jut eszébe a hülye edzés is. Felült és rám vigyorgott. Nem volt vicces…
- Próbáld úgy, hogy felülsz egy pillanat alatt és lassan visszaereszted magad – mondtam és kicsit a lábfejére nehezedtem, hogy ne emelkedjen el a lába a talajtól. Elfintorodott és közölte, hogy könnyű nekem. Egy csókot nyomtam a szájára, mikor felhúzta magát. Nézni kezdett, mint hal a szatyorban és lefagyott. – Gyerünk, Kicsim. Számolom ám, hogy egy perc alatt mennyit csinálsz és a jutalmad is ahhoz lesz mérhető – kacsintottam rá, mire feleszmélt. Belehúzott, de emiatt nem úgy csinálta, ahogy mondtam. A fejem csóválva engedtem el a lábát alig fél perc múlva, mire szinte hátraesett. Kérdőn nézett rám. Fölé hajoltam. Megint ártatlan szemeket meresztett rám. – Kérdezhetek valamit?
Csak bólintani mert, de azt is annyira félve, hogy alig láttam.
- Miért akarsz ennyire velem edzeni? Ne mondd, hogy a harc miatt, mert eddig is, ha harcolni kellett, semmi baj nem volt az állóképességeddel.
Félrepillantott. Magam felé fordítottam a kipirult arcát. Előbb végignézett magán, végül a szemei az enyémbe mélyedtek. Nem mondja komolyan! Azt hittem, ezt már megtárgyaltuk. Bosszús sóhajt hallattam, mire ismét elkapta a fejét.
Leültem vele szembe és vártam. Vártam, hogy mondjon, esetleg tegyen valamit. De csak ült ott síri csendben, várta, hogy kiokítsam, esetleg én se szóljak őhozzá. De egyiket sem tettem. Egy apró csókot nyomtam a homlokára, aztán felkeltem és a kezem nyújtottam neki.
- Gyere, elviszlek fagyizni – mondtam. Egy meglepett „de” hagyta el a száját. Megrázta a fejét, közben összefonta a karjait a hasa előtt. – Kicsim! – léptem elé. Megöleltem, mire akaratlanul is, de elmosolyodott. Egy kis puszit nyomtam a feje búbjára, ő pedig átkarolta a derekam. – Én így szeretlek, ahogy vagy – suttogom a hajába.
- Szeretlek – mondta.

Végül csak elrángattam fagyizni. Leültünk a parkban a fűbe és csak bámultuk az eget. Pár perc múlva már az ölembe hajtotta a fejét, mire lemosolyodtam rá. Kisimítottam egy göndör tincset a szeméből aztán végighúztam az ujjam a nyakán. Kicsit összerándult és elkapta a csuklóm. Felnevettem. Édes volt, ahogy próbált a csiklandozás elől menekülni. Hátradőltem a fűbe és hallgattam a madarak csipogását.
- Tudod – szólalt meg, közben átvetette a kezét a hasamon. – Én is úgy szeretlek, ahogy vagy. Szerettelek volna bárhogy – mondta, mire elmosolyodtam. Az én Kicsim. Rám emelte nagy sötétkék szemeit, és ártatlanul pislogni kezdett. Lehajoltam hozzá egy csókért, de hirtelen a képem elé nyomta a fagyija maradékát azzal a címszóval, hogy nem kéri és egyem meg. Megfogtam a tölcsért és beleteleportáltam egy kukába, aztán újra próbálkoztam. Ezúttal a hangos nevetése akadályozta meg azt a hülye csókot. Feladtam. Visszadőltem mellé, aztán a hátam fordítottam felé. Fölém hajolt, arcán kislányos vigyor ült, göndör haja simogatta az arcom. Akaratlanul is elmosolyodtam.

- Nem tudom, ti hogy vagytok vele – kezdte Ida köszönés nélkül. – De nekem volt egy rohadt fura álmom a világvégéről – hallatszott a hangja Bailey kihangosított telefonjából. Érződött, hogy ideges, miközben beszélt, úgy kapkodta a levegőt, mintha rémálomból riadt volna fel. Minden bizonnyal úgy is volt. Elhadarta az álma lényegét: nem sikerült a varázslat, mert nem találtuk meg a varázsigét, amivel győzhetnénk. Elfogtak minket, minden családtagunkat megölték. A börtönben sínylődtünk, mindenki először magát, majd a másikat vádolta a bukásunk miatt. Még én és Bailey is. Évtizedeken át sínylődtünk ott, ami alatt végül mindenki visszatért az önhibáztatáshoz. Könyörögtünk egymás bocsánatáért, de az már nem hallotta meg a hangunk. Már feladtunk mindent.
Azt kérdeztem tőle, hallott-e valamilyen latin mondást, de erre csak egy halk nem volt a válasz. Sóhajtottam egy nagyot, mikor Bailey kinyomta a telefont és visszabújt hozzám.
Délután egy kardot forgatva vártam Bailey támadását. Mikor végül nekem ugrott, azt olyan lendülettel tette, hogy még én is meglepődtem. Mikor is edzettünk utoljára együtt? Régen, ebben biztos voltam. Egy cselt alkalmazott, de sajnos későn jöttem rá, hogy a csel is egy csel volt. Én arra számítottam, hogy a másik oldalam támadja, de nem. A sima fémből készült kard az oldalam találta el, felszisszentem, mikor kissé belém vágott. Bailey riadtan ugrott hátra, mikor meglátta, hogy kicsit talán nagyobb is volta lendülete, mint kéne. Megráztam a fejem, jelezve, hogy jól csinálta. A harcban se szabad megállítania a kardot, mielőtt az ellenségébe vágódik. Kifújtam a levegőt az orromon, aztán vártam, hogy a seb beforrjon. A barátnőm a kardját szorongatva, közben kiskutyaszemeket meresztve rám úgy nézett ki, mint egy baba, aminek egy tőrt raktak az ölébe. Odalépett hozzám és a vágásra tette a kezét, majd suttogni kezdett. Figyeltem az arcát, miközben meggyógyított. Bőre és a haja kissé fényleni látszott, közben a szárnya körvonala egy pillanatra megjelent előttem. Még ragyogott, mikor felnézett rám. Szeme a szokásosnál világosabb volt, mintha megvilágították volna. Az ő karján is elhalványultak a zúzódások, amiket edzés közben okoztam. Végigsimította az arcom, ott ahol véletlenül megkarmolt. Tudtam, hogy már nyoma sincs. Oldalra billentettem a fejem, aztán az erdő felé meredtem.
Bailey nagyapja, az egyik áruló helytartó közeledett felénk. Biccentett, mikor észrevette, hogy őt nézem. Viszonoztam a gesztust. Erre a lány megperdült és vigyorogva futott oda a férfihoz, aki szorosan átölelte az unokáját. A barátnőm a démon mellett sétált vissza hozzám. Haristum cettegve rázta a fejét, közben engem figyelt.
- Még mindig vannak olyan cselek, amiknek bedőlsz, Damon – sóhajtotta, mire felvontam a szemöldököm. – És ha Bailey megtalálta ezeket a gyengepontokat, akkor más is megfogja.
- Ezt úgy mondtad, mintha nem tudnék harcolni – húzta össze a szemöldökét Bailey, felkuncogtam. Csupán egy mimika kellett hozzá, hogy bennem ragadjon, amit mondani akartam.
- Nos, kis unokám, szeretnéd ellátni egy Démonherceg baját? – vigyorgott a helytartó, és sajnos egy bólogatást kapott válaszul. – Végignéztem pár edzését, tudnék mondani pár gyengepontot.
- Hé, itt vagyok ám! – tártam szét a kezem. A csajom folyamatosan a szemembe nézett, közben bólogatott. Hiába próbáltam olvasni a fejében, kizártak. A francba!
A támadás olyan váratlanul ért, hogy védekezés közben hátrazuhantam. Elterültem az avaron, közben a torkomnak nyomtak egy pengét. Hogy keverhettem össze az ártatlan arcát a „haha, nyertem” tekintettel? Felszisszentem és kicsit felnyomtam magam. A kard hegye a légcsövemnek nyomódott. Felvigyorogtam rá. Akkor így játszunk? Rendben. Még feljebb emeltem magam, a penge már felsértette a bőröm. Kikerekedett a szeme, aztán a bakancsát a mellkasomra tette és visszanyomott a földre. Felkacagtam rá. Jobban a felsőtestemre helyezte a súlyát. A jól számoltam, a testtömegének legalább a felével nyomott le. Így viszont könnyű lesz kibillenteni az egyensúlyából. Haristumra pillantottam, aki bólintott egy aprót, szája sarkában halvány mosoly bújt meg. Hirtelen oldalra gördültem, közben elkaptam a kardot szorongató csuklót. Miközben oldalra vetődött, én fölé kerekedtem. A bal karja maga alá szorult, a jobbat a lábammal fogtam le. Hiába rúgkapált, semmit sem javított a helyzetén. Összeszorította az ajkait, miközben a kard élét a torkához nyomtam. Az ártatlan tekintetét vette elő, a kék szemekből csak úgy sugárzott a szomorúság. Majdnem ellágyultam. Majdnem. A fegyver szinte a bőréhez ért. Az erek jól kirajzolódtak a vékony bőre alatt.
De az erek kékes árnyalatúak, nem? Akkor miért...?
Arca hirtelen fintorba rándult, ördögi mosoly ült ki rá. Nem a sajátja volt. Élet fogak jelentek meg a szájában, körmei helyett szó szerint karmok nőttek ki, amik mélyen a húsomba vágtak. Felordítottam és elugrottam tőle. A kezemben lévő karddal semmire se mentem. Átváltottam a tőrömre. Kék írisze aranyló sárgába váltott, de még mindig a barátnőm arcát viselte. Rohadt démon. Mégis mi a fene történt? Kuncogva simított végig a göndör fürtökön, aztán végignézett a birtokolt testen. Undorodó fintor ült az arcára. Hogy merészeli? Lecsaptam rá, de eltűnt, mikor odaértem. Elestem egy gyökérben, de aztán gyorsan megperdültem. Épp felém vetődött, mikor szembe kerültem vele. Magam elé emeltem a tőröm, ami egyenest a mellkasába, a szívébe fúródott. Az aranyló szem, a fogak és a karmok eltűntek. Bailey volt a tőröm végén. Vöröslő vére végigfolyt a kezemen. Nem! Nem! NEM! A nevem suttogta, mire kirántottam a kést belőle. Az oldalára gördült, a mellkasát markolászva köhögött. A karján azonban észrevettem valamit. Egy halovány mintát. Azonnal felismertem.
- Klepoth! – ordítottam dühösen és megperdültem ültömben. Tőlem pár méterre Haristum, Klepoth és Bailey álltak. Lihegve bámultam a volt osztálytársam, aki csak kacagott rajtam. Bailey tekintete ijedt volt. Valószínűleg tudott róla, hogy ezt fogják velem tenni, de erre talán még ő sem számított. Felugrottam és pár lépéssel az álomhozó démon előtt teremtem. Megragadtam a pólóját és közelebb rántottam magamhoz, hogy biztos jól hallja, amit amúgy is kiabálva mondtam. – Te ezen röhögsz, de te rohadék! Hogy mertél ezzel viccelni? Te biztos nem a csatában fogsz meghalni, mert én itt és most megöllek!
- Ez egy teszt volt Damon és elbuktál – közölte Haristum. Egy teszt? És miért is buktam el? – Elbuktál, mert nem jöttél rá, hogy ez nem egy másik démon volt, hanem megszállták. Ha ez a valóságban lett volna, Bailey már nem lenne.
Félrelöktem Klepoth-ot és Bailey elé léptem, aki még mindig ijedten méregetett. Nem szóltam semmit, csak magamhoz öleltem. Hogy merészel bárki is az ő halálával viccelni? Az én Kicsimet senki se bánthatja... csak én és Justin. A puha hajába fúrtam az orrom. Az édes kuncogása töltötte meg a levegőt, ahogy átkarolt. Szeretem őt. Mindennél jobban. És ezalatt a pár nap alatt túl sok volt az álom, ahol ő meghalt.
Finoman eltolt magától, aztán a nagyapjára nézett. A következő mondata meglepett: én jövök. Mi van? Biztos nem! Én ezt nem engedem! Próbált megnyugtatni, hogy ő inkább az egy ellen több harcot akarja kipróbálni, de semmit sem ért el vele. Továbbra is ellenkeztem. Klepoth megveregette a vállam és közölte, hogy semmi baja nem lesz a csajomnak, mire rávágtam, hogy Bailey-nek biztos nem, de neki még lehet, hogy eltörik ma egy-két csigolyája. Erre elfintorodott, a barátnőm pedig közölte, hogy fejezzem be a fenyegetőzést. Megráztam a fejem és leültem egy fa tövébe.
A lány megállt a tisztás közepén és bólintott. Lehunyta a szemeit, aztán mikor felpattantak, írisze sötétvörösben pompázott. Én is így festettem? Körülnézett, aztán kezeiben kardok jelentek meg. Szemöldökét összevonta, majd támadóállásba helyezkedett. Pont úgy, ahogy még tavaly télen mutattam neki. Elmosolyodtam, ahogy az egyik kardot kissé a feje fölé emelte, a másikat pedig lazán maga előtt tartva várta a csapásokat. Aztán táncba kezdett. Legalábbis a külső személők számára annak tűnt. Elegáns mozdulatokkal hajolt félre, aztán megpördült a tengelye körül, közben kinyújtotta a karját. Az ajkamba harapva figyeltem, aztán elmosolyodtam, mikor olyan mozdulatot tett, mintha... hm... tökön rúgna valakit. Pár pillanattal később izzadtan, lihegve állt a rét közepén, pilláit még mindig leeresztve tartotta.
- Hm... gyors volt. De ezt betudom annak, hogy tudta, csak álom – gondolkodott hangosan Klepoth. Haristum az unokáját figyelte, arcán büszke vigyor ült. Egyet értettem vele. Azután a mellettem álló álomdémon furcsán kezdett nézni a lányra. – Már fel kellett volna ébrednie...
Közelebb mentem a kis vadászhoz, akinek ekkor kinyíltak a szemei. Nem sötétvörösek, se nem lilák, kékek vagy rózsaszín-sárgák voltak. Koromfekete volt mindkettő, nem csak az írisze, hanem a szemfehérjéje is. Egy másik démon hasonló képességekkel, mint Klepoth. A fenébe!
- Damon – suttogta, karjait leeresztette. Elé léptem. Már majdnem az arcára tettem a kezem, mikor nekem ugrott.

/Bailey/

Nem Damon volt. Először annak tűnt, de aztán gonosz vigyor húzódott az ajkaira, szemei teljesen feketévé váltak. Az igazi Damon neki volt szegezve egy fának, a kardot markolatig belenyomták a vállába. Vére végigfolyt a felsőtestén, ahogy próbálta kihúzni, közben a nevem kiabálta. Hangja tompa volt, mintha egy falon keresztül hallottam volna. Két kézzel megragadta a markolatot és rángatni kezdte, de nem ment vele semmire. Aztán felordított. A kard mintha... elfordult volna legalább negyvenöt fokkal. Minél jobban próbált szabadulni, annál több kínt okozott neki a fegyver.
- Damon – motyogtam. A másik ő már előttem volt és felém nyúlt. Azt már nem! Elrúgtam magam a földtől és torkának vetettem magam. Nem fogom hagyni, hogy ilyen könnyen leverjen minket egy rohadt démon. Az ellenfelem meglepte a támadásom, hátraesett a földre. Megragadtam a felsőjét és ütésre emeltem a kezem. Mielőtt az öklöm elérhette volna az arcát, elkapta a kezem. Arra viszont nem számított, hogy bal kézzel is ütni fogok. Nem sikerült olyan erősre, mint terveztem, de pont elég volt ahhoz elképedjen pár pillanatra. Előrántottam egy tőrt és a szívére céloztam. Ezúttal mindkét csuklómat körülfogta, ujjai belemélyedtek a bőrömbe. Teljes súlyommal nyomtam lefelé a fegyvert. A pengén megcsillant a holt nyelvű felirat, amit csak a többlelkűek tudtak elolvasni. Biztosra akartam menni.
Hirtelen azonban fordult a kocka, a hátam nagyot csattant az avaron. Felkiáltottam fájdalmamban, mikor kicsavarta a kezemből a tőrt. Egy kézzel szorította a fejem fölé a karom, a másikkal megtámaszkodott és lehajolt hozzám.
- Nézz rám! – mondta parancsoló hangon. Megráztam a fejem és rángatni kezdtem magam. – Mondom, NÉZZ RÁM! – ordította, mire felpattant a szemem.  Az ál-Damon volt felettem... Nem... Kellemes, fűszeres illat... Mintha egy hártya elvékonyult volna. Már nem volt teljesen fekete szeme. Mintha...
Látomás. Álmok...
Megtámadtam őt. Majdnem beledöftem a tőrt a szívébe. Forró könnyek folytak le az arcomon, aztán kitört belőlem a zokogás. Nem akartam bántani. Azt hittem, hogy csak álom. Azt hittem, ez is olyan teszt, mint az övé. Már a látomás elején is két Damon volt, mindkettő azt állította, hogy ő az igazi. Elég volt a lelkükre vetnem egy pillantást, tudtam, ki mond igazat. Azt a Damont akartam megölni, aki hazudott. De akkor miért őt támadtam meg? Hogy került elém? Őt nem álmodnom kellett volna?
- Bocsáss meg – zokogtam. Tekintete ellágyult és egy csókot nyomott a homlokomra, aminek aztán nekidöntötte a sajátját. Lassan elengedett, azonban a kezeim nem vettem el onnan.
- Sss, semmi baj, Kicsim – búgta a fülembe, aztán felült. Azonnal odabújtam hozzá, mire megint hátraesett az avarban. Az arcát kezdtem vizslatni, miközben a kézfejével megtörölte az orrát, amiből talán pár perce még vékony patakban csordogált a vér, miután megütöttem.
- Szeretlek – fúrom az arcom a mellkasába.
- És ezt azzal bizonyítod, hogy megpróbálod eltörni az orrom? – kérdezte viccesen. Csak halványan mosolyodtam el, nem nevettem. Valami majdnem rávett, hogy megöljem. Tudtam, hogy nem Klepoth az, hiszen miért akarná bántani a haverját?
Damon finoman megfogta a jobb csuklóm, de még így is alig bírtam visszafojtani egy halk sziszegést. Fájt. Veszettül fájt. A bőröm piros volt, ahogy megragadott. Hirtelen beugrott a fájdalom, ahogy megszorította a karom és kézfejem csontjainak találkozásánál, aztán addig csavarta, míg végül kiesett az ujjaim közül a tőr. Tudtam, hogy nem lett semmi bajom egy kisebb zúzódáson kívül, és nem is róhatom fel neki, hiszen mindkettőnket megmentett. Magát a haláltól, engem a bűntudattól. Az ajkához emelte a kézfejem, egy kis puszit nyomott rá.
- Nagyapa és Klepoth? – kérdeztem körbefordulva.
- Elmentek megkeresni a tettest – felelte, közben felvette a földről a kést, amit elejtettem. Rám emelte barna szemeit, aztán leült elém. – Kicsim... Nem szándékosan tetted. Azt hitted álom, egy próbatétel. Nem haragszok. Sőt, jó látni, hogy milyen erős vagy. Nem sokkal, de kicsit kevésbé vagyok ideges amiatt, hogy esetleg a csatában... Mindegy – pillantott félre.
- Megvan a mi kis jómadarunk – rángatott maga után Klepoth egy nálunk nem sokkal fiatalabb démont. Olyan tizennégy éves lehetett, arcára fintor ült ki, mikor meglátott minket. A kissrác gyilkos tekintettel meredt a nála legalább másfél fejjel nagyobbra, aki ekkor lenyomta a földre. Utánuk nagyapa lépett ki az erdőből, kezében egy levéllel. Átnyújtotta Damonnek. Az ő neve állt rajta. Feltörte a Királyi Tanács pecsétjét és gyorsan átfutotta a sorokat. Annyi állt benne, hogy ez egy kis figyelmeztetés volt tőlük. Adnak neki még egy esélyt. Visszamehet, uralkodhat száz évet, közben csatába viszi a démonokat és nyernek, de azért lesz legalább egy fiúgyereke, aki majd továbbviheti a vérvonalat, aztán mehet Isten áldásával. Arcára volt írva mit gondol: na, kösz! Nem.
- Azt mondták – kezdte a fiú. – Ha elfogadod az ajánlatot, menj el tanácshoz még ma. Ha nem, akkor automatikusan úgy veszik, szembenálló felek lesztek a csatában.
- Na, Damon? Nehéz választani – kuncogott Klepoth. Damon gúnyosan elvigyorodott, aztán leguggolt a démon elé és mélyen a szemébe nézett. Írisze vörösen kezdett izzani.
- Elfelejted, hogy láttad a barátnőm, Haristumot és Klepoth-ot.  Csak arra fogsz emlékezni, hogy vissza kell menned és azt mondani...
Oké, Damon elég válogatott káromkodásokat használt. A kis futár szeme kikerekedett, azt már nem tudtam, hogy a varázslat vagy a szóhasználat miatt. Talán mindkettő. Mikor végzett a mondandójával, a barátom átlökte egy kapun. Még mindig a földön ültem és onnan néztem fel rá, miközben elém lépett. A kezét nyújtotta felém, amit csak pár pillanat után fogadtam el.
- Gyere, Kicsim – kulcsolta össze ujjait az enyémmel.

- Miért van olyan érzésem, hogy megint volt valami? – kérdezte Justin, közben Clau oldalát cirógatta. Mindketten a hintaágyon ültek, a lány a bátyám ölébe gubózott, kezében egy verseskötetet tartott, nyakában fülhallgató lógott. Ő is felpillantott az érkezésünkre és ívelt szemöldökét összevonta.
- Csak betörte az orrom – felelte Damon, közben finoman megszorította a kezem. A földre pillantottam, emellé kissé pirosabb is lett az arcom. Jus elvigyorodott és helyeslően bólintott. A barátom arcára ráült a véleménye: dögölj meg! Az őrangyal felnevetett és megveregette maga mellett az üres helyet. A démonom leült mellé, én pedig a combjára huppantam le.
- Ahogy látom nem csak egy jobbegyenes volt – bámulta az unokatestvérem a csuklóm. Igaza volt. A bőröm még mindig piros és kicsit dagadt volt. Elfintorodtam.
- Az balegyenes volt és igen, nem csak ennyi – motyogtam. Elfintorodott.
- Melyikteket szállta meg egy démon? – kérdezte egyre idegesebben. Bevallottam neki, hogy én voltam a hibás. Én támadtam meg Damont, ő csak védekezésből csavarta ki a csuklóm. Halk sóhajt hallatott, miután elmondtam a történetet. Egy puszit nyomott a fejemre és közölte, hogy vonzom a bajt. Felkuncogtam, mire mindhármukból kiszakadt egy kacaj. Damon a derekam köré fonta a karjait, úgy nevetett. Jó volt hallani a felszabadult örömöt a világvégét megelőző héten.

Egyáltalán nem számítottunk rá. A lány egyszer csak megjelent a szobámban és zokogva a nyakamba ugrott. Ida azt hüppögte, hogy szörnyű volt. A világ a csata után, ha vesztünk, a földi pokollá válik. Lehunytam a szemem és hagytam, hogy zokogjon. Jus a földre pillantott, tekintetében fájdalom tükröződött, mint mindig, mikor megemlítjük a lassan eljövő harcot.
- Az emberek... kínozzák őket. Először még könyörögtek Istenhez és az angyalokhoz, de aztán már... ők nem segítenek rajtuk. Elbújtak az Angyalvilágban – sírta. Szóval az angyalok cserbenhagynák az embereket... – És volt latin mondat. Te suttogtad, mikor megláttad, mi történt. Vae victis.

Jaj a legyőzötteknek.

1 megjegyzés:

  1. Jaaaajjj de imádom ezt az egész blogot...ahogy ezt a részt és ahogy mindent. Gyors köviiit...

    VálaszTörlés