2016. április 10., vasárnap

Memento mori

Jó estét mindenkinek!
Újra itt vagyok, végre túl egy csomó dolgon. Most már esküszöm tényleg nem fogok késni, mivel végre van gép, net és saját szoba is. :D
Köszönöm az előző fejezetekhez a visszajelzéseket, nagyon jól estek. :)
Jó olvasást mindenkinek!!!!
--------------------------------------------

 Harcoltunk. Az eget sötét felhők borították, a föld porzott a halott démonok és vadászok hamujától. Fegyverek villogtak mindenütt, halálhörgés, csatakiáltás, éles csattanások hallatszottak mindenfelől. Épp egy lidérc hátába szúrtam a kardom, az fájdalmas nyüszítéssel csuklott össze, majd tűnt el. Körülnéztem. A hat többlelkű társam ott harcolt körülöttem. Még mind éltek.
Megpillantottam Damont is. Karját vágások szabdalták, amik bár gyógyultak, de mindig lett helyettük új. Halántékára rászáradt a vére, sötét haja kócosan meredezett mindenfelé. Hasba rúgta ellenfelét, aztán mikor az összegörnyedt, a hátába mélyesztette a kardját és a tőrjét is. Szeme felém villant, riadtság futott át rajta. A nevem kiáltotta. Megpördültem és soha nem tapasztal erővel vágtam mellkasba az elém kerülő démont. Méterekkel arrébb ért földet.
Sikoltás. Túlságosan ismerős sikoltás. Leila halálra vált arccal kapta a szája elé a kezét. Semmi baja nem volt, már ha leszámítjuk a harci sebeket. Körülnéztem. A legtöbb társam kikerekedett szemmel nézett egy irányba. Édes Istenem… Nem mertem megfordulni. Lassan néztem a barátom irányába.
Még mindig engem nézett, szeme kikerekedett, pupillája szinte eltakarta a vörös íriszét. Lassan lepillantott a mellkasa bal feléből kiálló kardra. Annak hegyéről lassan csöpögött a vére. Szája sarkából vékony vércsík folyt le. Pont úgy, mint januárban. De a kard akkor nem a szívén ment keresztül. Kifújta a benntartott levegőt. Szeme elkezdett lecsukódni. Bőre szürkéssé vált.
Mond…tam – suttogta a fejemben. Könnyek öntötték el a szemem. Nem… - Har… harcolj… Kicsim – halvány mosoly ült az arcára. Tátogott valamit, de nem arra figyeltem. Nem… rá is szükségünk volt! Szükségem volt rá… NEM!
Futni kezdtem felé. Az őt leszúró démon elővett egy másik kardot, ami ugyanúgy alkalmas volt a többlelkűek megölésére. Nem! Elrugaszkodtam, készen álltam arra, hogy félrerántsam Damont, ha kell. A karja után nyúltam, de az már nem volt ott. Ő már nem volt ott. Elvesztettem az egyensúlyom és a földre zuhantam. A nevem kiáltották. Felnéztem a démonra, az rám vigyorgott. A kardját leszúrta elém, a pengén lassan vált hamuvá Damon vére. Damon… Kitört belőlem a zokogás.
Földöntúli hang csendesített el minden harcolót. Felnéztem az égre. Az összes felhő egy pontba gyűlt, aztán szétrobbant. Ahol a robbanás hulláma végigfutott, ott az ég vérvörössé vált. A nap továbbra is sütött, de lassan fekete felhők takarták el.
Vesztettünk. Vesztettünk, a világ miattunk veszett el. Emberek milliói halnak meg. Nem miattunk, csak miattam. Mert figyelmetlen voltam. Damon meghalt, mert engem próbált figyelmeztetni, de közben nem védekezett. Az én hibám…
- Igen, a te hibád – a démon leguggolt hozzám, hangja mézes-mázos volt. Letörölte a könnyeim. – Milyen tudni, hogy a földi élet miattad semmisül meg. És így fogod leélni örök életed napjait, kis vadász. Tudván, hogy a szerelmed, a családod, a barátaid élete a te lelkeden szárad. Minden vadász, angyal, áruló démon, ember és természetfeletti lény meghal. Csak te leszel egyedül életben. A bűntudattal együtt. Örökké…
 - NEM! – sikoltottam.

- Kicsim! – ölelt magához azonnal két jól ismert kar. Damon… Úgy bújtam oda hozzá, mintha csak ez az egy lehetőségünk lenne találkozni ezután. Éreztem, hogy potyognak a könnyeim. Szaggatottan vettem a levegőt. A mellkasára hajtottam a fejem, ujjaimmal belekapaszkodtam a pólójába, a lábaimmal átfogtam a derekát. Mintha féltem volna, hogy elveszik tőlem. Egyik tenyerét a tarkómra tette, a másikat pedig a csípőmre. Ajkát a homlokomnak nyomta, aztán halkan azt kérdezte, hogy mi történt. Nem mertem elkezdeni, mert féltem, hogy akkor még hisztérikusabb sírásban török ki. – Ennyire szörnyű volt?
Csak bólintani voltam képes. Nem akartam megmondani, hogy mit láttam. Túl valósághű volt. Felnéztem Damonre. Sötét szemei még mindig az arcom kémlelték, közben próbálta kitalálni, hogy mi lett. Odahajoltam hozzá és megcsókoltam. Kicsit talán túl heves voltam, mert éreztem rajta, hogy kicsit hátrahőköl. Aztán elengedte magát és szorosabban húzott magához. A vállamon lévő tenyere az arcomra csúszott és letörölte a könnyeim. Óvatosan ért hozzám, mintha attól félne a legkisebb érintésre is porrá válok.
Pár pillanat után elhúzódtam tőle és az álla alá fúrtam a fejem. A nevem suttogta. Az éjjeliszekrényre néztem. A sárkány ott csücsült a lámpa mellett, mintha minket figyelt volna. Végignéztem a szekrényeken, polcokon. Néhány helyen poszterek voltak, a könyvespolcokat képek díszítették. Sandra és én mentünk el képkeretet venni, hogy utána beletehessük a őket. Ezzel leptük meg Damont egyik nap, mikor hazaért. Ez már tényleg az ő szobája volt. Csak az övé. A kis vörös sárkány kilógott a zöld, fekete és fehér díszek közül. Kicsit a barátomra emlékeztetett, ahogy ő tűnt ki a Démonvilág démonai közül. Ezen elmosolyodtam.
Hová lett a Bailey, aki leszarta, hogy mit gondolnak róla a srácok – egy-két kivételével?
Hová lett a Bailey, aki elfintorodott minden romantikus dologtól?
Hová lett a Bailey, aki könyveket falva vihogott a barátnőivel?
- Kicsim? – mocorgott Damon és végigsimította a hajam. Felnéztem rá, elengedtem a nyakláncát, amit eddig piszkáltam, és elvesztem a fekete szemekben. Halvány mosoly húzódott az ajkaira, ujjait ismét végighúzta az egyik tincsemen. A fürtöt az ujjára tekerte, aztán hagyta, hogy az lecsavarodjon róla. – Jól vagy? – kérdezte. Bólintottam és visszahajtottam a fejem a mellkasára. – Aludj még. Csak hat óra – suttogta és lehunyta a szemeit.
Én is így tettem. Az álom magával ragadott. Vissza a valódi disztópiába. Egy börtönben ültem, a ruháim szakadtak voltak, büdös voltam és koszos, rázott a néma, könnytelen zokogás. Már több hónapja ülhettem itt. Csont és bőrnek éreztem magam, már nem is éreztem az éhséget. Ujjaim közt hűvös fémet éreztem. Damon dögcédulája volt. Egy emlékkép ugrott be. Az előző álom folytatása volt. Valaki mögém lépett és megragadta a hajam, hogy felrántson. Egy pillanatom volt, hogy a porból kiragadjam a nyakláncot. Újra a börtönben. Végigsimítottam a szöveget a fémlapon. Damon F… Kor: 17… Az ajkamba haraptam.
Mennyi-mennyi ember halt meg. Ártatlanok. Fiatalok és idősek egyaránt. Miattam. Mert figyelmetlen voltam. Nem csak emberek lettek oda, de több millió angyal is. Köztük a családom. És több millió más természetfeletti lény is. Köztük a barátaim. Mindenki miattam lett oda.
- Nocsak-nocsak, kis vadász – jelent meg egy démon a cellám ajtajában, ugyanaz, aki megölte őt. – Van számodra egy kis meglepetésünk.
Kilökdöstek a kastély udvarára, ahol… ahol ott volt mindenki, akit szerettem. Egy kivétellel. Ő már nem lehetett ott. Az ajkamba haraptam és végignéztem a családomon, a barátaimon, társaimon. Kérem, Istenem, ne… A nénikém zokogásban tört ki, mikor meglátott. Mellette… anya és apa térdeltek. A nő szeme megtelt könnyekkel, halkan sírni kezdett, de közben egy pillanatra se vette le rólam kék tekintetét. Lelöktek a földre, mire a lányok felnyögtek. Tudtam, hogy szörnyű látvány vagyok. Még mindig szorítottam Damon medálját. Nem néztem fel rájuk. Nem mertem, mert tudtam mi lesz. Miattam.
- Bocsássatok meg – suttogom elhaló hangon. – Nagyon sajnálom.
Mindegyikőjük mögé egy-egy démon lép. Csak a szemem sarkából látom a mozdulatot. Ahogy azt is, ahogy felemelik a kardjaikat. Aztán kísértetiesen egyszerre tompa hangok, a földön hamufelhő futott végig.
- Nyernetek kell – suttogom ekkor. Nem értettem kinek mondom. Aztán rájöttem. – Nyernetek kell. Nem szabad, hogy ez megtörténjen.
Magamnak mondom ezeket a szavakat.

Összerezzentem. Damon már nem volt mellettem, de az éjjeliszekrényen a sárkánynak támasztva egy üzenet állt.
Gyere a konyhába
Damon
Lerúgtam magamról a takarót és lecsoszogtam a földszintre. A fiút a tűzhelynél találtam épp káromkodva ugrott el onnan. A falnak dőltem és mosolyogva figyeltem a szerencsétlenkedését. Gyorsan elzárta a gázt és mélyet sóhajtott. Fintorogva nézte a serpenyő aljára odakozmált hagymát. Vagyis szerintem az volt… A számra szorítottam a kezem, aztán odaléptem mögé és átöleltem a derekát. Ahogy éreztem, bennakadt a tüdejében a levegő. A csupasz hátához szorítottam az arcom, aztán halkan nevetni kezdtem.
- Béna vagy – erre felmorrant és megfordult a karjaim között.  A földre szegezte a tekintetét.
- Valami jó reggelit akartam neked csinálni, de… már egy kicsit felturbózott rántotta se megy – sóhajtotta. Intettem neki, hogy üljön le, majd én megcsinálom. Rögtön nyafogni kezdett, mert ő nem így akart romantikus reggelit készíteni. Felkacagtam. Tény, ami tény, nem lett volna rossz, ha így póló nélkül, fekete tréningnadrágot viselve, valami ehető étellel fogad. De ő nem kimondott konyhatündér. Kissé lábujjhegyre álltam és megcsókoltam. Mikor elhúzódtam még mindig ugyanúgy nézett rám. Végül (kitartó mosolygás után) feladta és egy bosszús mormogás kíséretében leült az asztalhoz. Mint egy nagy gyerek, aki nem kap csokit.
Megnéztem a serpenyőt. Hát azt nehezen tudtam volna használni. Kereshettem másikat. Aztán szeleteltem fel bacont és beledobtam a serpenyőbe. Miközben néha megkavartam, feltörtem két tojást, szeleteltem fel újhagymát. Közöltem Damonnel, hogy nem a hagymával kezdünk, mire a homlokára vágott. Letettem elé a reggelit, már indultam volna a magamnak kijelölt helyre, mikor az ölébe húzott. Belecsókolt a nyakamba és azt suttogta, nélkülem ő nem élné túl a nagyvilágban. Ezen felnevettem. Valahogy csak kihúzná. Más nem varázslattal.
Reggeli után kimentünk a kertbe. Ismét megpróbáltunk együtt edzeni, ismét úgy jártunk, mint legutóbb. Ő sorra csinálta a fekvőtámaszokat, felüléseket, húzódzkodásokat, míg én ültem és szurkoltam neki. De fejlődtem. Már meg tudtam csinálni egy egész fekvőtámaszt! Gúnyosan mosolyogva tapsolt meg, de aztán adott egy „ügyes vagy, Kicsim” puszit a fejemre. De a futást már nem lóghattam el. Az első egy kilométeren a kezem rángatva kocogtunk. El is küldtem a fenébe, de nem hatotta meg. A második kilométer után feladtam az ellenkezést, készségesen rohantam mellette. Az ötödik kilométer után – angyalerő ide, angyalerő oda – kezdtem kifáradni. Pedig a futásnak mennie kéne hosszútávon is. Hát úgy tűnt, nem csak a spanyol nyelv utált, de a testmozgás is. A tízedik kilométernél (anyázni akartam is rendesen, ha kaptam volna levegőt) álltunk meg először. Mérgesen néztem a barátomra, aki csak leült egy farönkre. Össze-vissza rohangáltunk az erdőbe, egy-egy egyenesebb távon még versenyezni is invitált, de a középső ujjam felmutatásával kifejtettem a véleményem. Lerogytam elé és a térdének döntöttem az arcom. Elmosolyodott és kisimított pár hajszálat az arcomból.
- Nyugtasson a tény, hogy abba fáradsz bele, ahogy visszafogod az erőd – ivott bele egy üveg vízbe. A maradékból egy kicsit a kezére öntött, onnan pedig az arcomra fröcskölte a cseppeket. Jól esett a hűs folyadék, de az arcom még mindig égett.
- Te mennyit szoktál reggelente futni, ha van időd? – kérdeztem, mikor végre levegőhöz jutottam. Egy ideig csendben ült, mintha nem akarna őszinte választ adni.
- Hmm, húsz kilométer – vigyorgott kicsit gonoszan. Felkaptam a fejem és ordítva közöltem vele, hogy nem fogok annyit futni. Kacagva kapta el a karom és rántott magához. – Nyugi, nem kényszerítelek. Esetleg még tíz kilométer repülés?
Teljes erőmből vertem a mellkasára. Szemét! Megígérte, hogy innen már hazamegyünk. Közöltem, hogy nincs tízezer méteres kerülő. Lebiggyesztette az alsó ajkát, mintha elrontottam volna a meglepetést. Morogva fordította el a fejét.
- Kezd előjönni az izomláz – dörzsöltem meg a combom, miközben a házunk felé sétáltunk. Felvont szemöldökkel figyelt, mire rárivalltam, hogy ne nézzen ilyen gúnyosan. Belém kötött, hogyha nem lustálkodnám el a közös edzéseket, akkor nem lenne ez. Válaszul kiöltöttem rá a nyelvem és közöltem vele, hogy az aktuális könyves álompasimra fogom őt lecserélni. Erre sértődött fejet vágott és rákérdezett, hogy milyen pasi? – Aki százszor jobb nálad – böktem meg. Felkapta a fejét, aztán a legegoistább arckifejezéssel azt mondta, nála senki se jobb. Nevettem. Ó, biztos lehetett volna alkotni egyet.
Hirtelen elkapta a kezem és ujjait összekulcsolta az enyémekkel. Rá mosolyogtam és közelebb húzódtam hozzá.
- Szóval le akarsz cserélni? – búgta a fülembe. Felsandítottam rá. Szemei furcsán csillogtak, még nem sokszor láttam ilyennek. Megráztam a fejem és megálltam. A tóra néztem, ami mellett már majdnem elhaladtunk. Ő is arra fordult, arcára széles mosoly húzódott, aztán elkomorodott, mintha egymás után emlékek sora villant volna át a fejében. Talán úgy is volt. Ismét somolygott, kissé megszorította a kézfejem.
A következő pillanatban már nem ott álltunk, hanem egy bokorban kuporogtunk. Nem túl messziről beszélgetés zajai ütötték meg a fülem. Azonnal felismertem Damon hangját, utána rögtön rájöttem, hogy hol is vagyunk. Aznap, mikor azt mondta nem szeret és elment New Yorkba. Onnan, ahol voltunk, tökéletesen lehetett látni a négyfős társaságot. Az ekkori Damon elmondta az utolsó mondatát, sarkon fordult és elindult a fák között, egyenesen felénk. Arcán pár pillanatig még látszott a gúnyos mosoly, de az lassan lefagyott róla, helyét kínnal teli fintor vette át.
Egy ujj fúródott a bordáim közé, mire felnyögtem. A fiatalabb Démonherceg megtorpant, egyenesen felénk nézett. A barátom azt sziszegte a gondolataim között, hogy ezt jól megcsináltam. Összevontam a szemöldököm, aztán meglöktem. Kicsit sem számítottam arra, hogy elveszíti az egyensúlyát és oldalra esik. Még időben megtámasztotta magát, így nem puffant nagyot, de a korábbi önmaga már erre a kis zajra is előkapta a tőrjét.
- Ki van ott? – kérdezte. Damon vádlón meredt rám. Szerettem volna ismét meglökni, de azzal talán teljesen lebuktattam volna magunk. Így még hihette azt, hogy nincs itt senki. – Fölösleges azt hinni, majd elmegyek, ha nem ad életjelet – morogta egyre mérgesebben. A démonom felvonta az egyik szemöldökét, mintha azt kérdezné, „ennyire hülyének tartasz?” Miért is olvasott a fejemben?
Teleportálás? – tátogtam. Megrázta a fejét. A teleportálás nem egy villámgyors folyamat, a múltbeli énjének lenne ideje lecsapni ránk. Francba. Mélyet sóhajtott és felállt. Nem láttam, de hallottam, hogy a vele szemben állóban bennszorul a levegő.
- Ez valami vicc – sziszegte a másik. Damon halkan elkuncogta magát és a fejemre támaszkodott. Seggfej! – Ki vagy te?
- Te – adta meg a legnyilvánvalóbb választ, aztán a fejemre csapott. Komolyan azt akarta, hogy önmaga előtt nyírjam ki? A fiatalabb azt kérdezte, ki van még ott. – A világ legidegesítőbb lánya.
Komolyan elgondolkodtam azon, hogy eltöröm a csuklóját, ha még egyszer megütögeti a buksim.
- Sandra?
- Ha csak ő lenne…
Itt lett elegem. Elkaptam az alkarját, aztán kicsavartam és a lapockájához húztam. Nem szisszent fel, se nem kiáltott, sőt nevetett. A füléhez hajoltam és a következőt suttogtam bele: tanítvány a mesterét. Aztán oldalra sandítottam. A fiatalabb Damon kerek szemekkel nézett, ajkai elnyíltak meglepetésében. Felváltva nézett hol rám, hol az idióta démonomra. Továbbra is erősen tartottam a csuklóját, de ő egy hirtelen mozdulattal maga elé rántott és átölelt, de aztán a vállára dobott. Visítva csaptam a hátára és kezdtem el veszettül sértegetni.
- Elnézést a hölgy nevében is, máris megyünk– veregette meg a combom. Ekkor megindult.
- Várj! Szóval Bailey meg én…?
Unottan bólintottam és ököllel még egyszer rávertem Damon hátára, aki visszafordult a múltbeli énje felé. Felnevetett.
- Mint látod, igen. De sajnos te ezt csak tudat alatt fogod tudni – ezzel kinyújtotta a kezét és egy energianyalábot lőtt ki a ledermedt Démonherceg felé, aki hátrazuhant és eszméletét vesztette. – Legalább megtudtam, hogy mitől ájultam el – kacagott a démonom és hazavitt minket. Ugyanott álltunk, de a környezet már egyértelműen más volt. Letett, aztán rögtön magához húzott egy csókra. Gyorsan eltoltam magamtól.
- Mi az, hogy a világ legidegesítőbb lánya? – vontam kérdőre. Nem válaszolt, csak újra hozzám hajolt és ajkát az enyémre tapasztotta. Nem eresztett, sőt egyre szorosabban vont magához. Végül már levegő se volt közöttünk. Kezét végighúzta a hátamon, aztán a hajamba túrt. Finoman végigsimítottam az arcát és a nyakát. Az ujjbegyeim csiklandozta a borostája.
Egy gally reccsenése vetett véget a csókcsatának. Mogorva arccal nézett körül, de semmit sem látott. Visszahajolt hozzám, de elfordítottam a fejem, így csak az arcom érte az ajka. Kissé elhúzódott és lenézett rám.
- Gyerünk haza – fogtam meg a csuklóját, ami a csípőmön nyugodott. Ujjait az enyémbe kulcsolta.
- Gyerünk haza – mosolyodott el.

- Most pedig elmagyarázzátok, hogy mi a különbség a sima időutazás és a Bailey-féle időutazás között – vágódott le elénk Justin. Ekkor jöttem rá, hogy rossz ötlet volt neki beszélni a képességemről. Damon felsóhajtott. Nem tudta, hogy kezdje. Végül valahogy belefogott, mert kettőnk közül ő értette a legjobban a különbséget a dolgok között.
- A sima időutazáshoz tudni kell az indulási és az érkezési időpontot pontosan. Például ha vissza akarsz menni tíz évvel az időben, akkor tudnod kell a pontos dátumot, de még az órát és a percet is. Ezzel szemben a „Bailey-féle” időutazáshoz elég az emlék. A sima időutazásnál nagy az esélye hogy elveszel az időben, ha emlék alapján próbálsz odajutni, mert a tested és a lelked is utazik, míg a másiknál csak a lelked, ami testet ölt azon a helyen…
- Öh, annyira nem világos, de kábé értem – fintorgott Justin.
- Biztos – veregettem meg a hátát. Csúnyán nézett rám. Rá vigyorogtam és felé nyújtottam a kezemben lévő chipses zacskót. Kivett pár darabot és a szájába gyömöszölte őket. Miközben evett, az asztalon lévő varázskönyve fölé hajolt. Teli szájjal magyarázott arról, hogy ha kell ő is ott fog mellettünk harcolni… mi pedig már itt félbeszakítottuk azzal, hogy ő szépen itthon marad és csendben imádkozik. Széttárta a karját, mintha azt kérdezné, miért? Damon halkan, de idegesen adott egy egyszerű választ: mert Justin még mindig nem tudja rendesen használni az erejét, plusz mivel ő nem harcolna, hanem minket fedezne, elsősorban őt kéne védenünk. Ennek pedig semmi értelme sem lenne. Lenézett a könyvére és egy megadó sóhaj hagyta el a száját. Rájött, hogy hülye ötlet volt. Végül rám pillantott. Tekintetében újra azt a keserűséget láttam, amit mindig, ha a világvégéről van szó. Tudja jól, hogy harcolni megyek. És tudja jól, hogy nem lehet ott és nem segíthet. Neki az Angyalvilágban kell lennie.
Az Angyal Tanács már ekkor a terven kezdett dolgozni, amivel talán nyerhetünk. A levélben, amit küldtek, az állt, hogy majd a harcnál, ha valaki súlyosabban megsérül, teleportáljon az Angyalvilágba, ahol meggyógyítják és vissza is mehet harcolni. Furcsa terv, de talán hatásos lesz. Csak talán ott hibádzik, hogy az Angyalvilágba nem lehet közvetlenül teleportálni. Először el kell tűnni a csatamezőről, utána kaput nyitni.
Odabújtam Justinhoz, aki magához szorított, közben a kezem még mindig Damon tenyerei között volt. Azt mondta, nem akarja, hogy menjünk. Még akkor is, ha tudta, nem maradhatunk, ha mennünk kell, megyünk. Puszit nyomtam az arcára. A hajamba fúrta az orrát.
Már alig volt másfél hetünk. Damonnel már megbeszéltük, hogy az utolsó hét napot leginkább a családunkkal töltjük. Ezt a hetet a barátok kapták.
Damonre sandítottam. Akaratlanul is eszembe jutott az az álom. Ahogy állt ott, a mellkasán keresztülfutó pengével, közben kerek szemekkel néz rám. Nem hagyhattam, hogy az történjen. Soha! A fejemben visszhangzott, amit telepatikusan mondott. Aztán bevillant, hogy tátogott valamit. Az agyamban újra és újra lejátszódott az a jelenet. Egyre tisztábban láttam, ahogy artikulál.
Memento mori.

Emlékezz a halálra.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése