2016. április 17., vasárnap

Si vis pacem, para bellum

Jó estét mindenkinek!
Itt vagyok ismét hú, basszus már vasárnap van? Holnap 0. óra, jee! Remélem elnyeri a tetszéseteket a rész, kíváncsi vagyok mit szóltok hozzá. :)
Jó olvasást mindenkinek!
-----------------------------------------------------

- De rég aludtak így – hallottam magunk elől a nénikém hangját. Halkan nyöszörögtem, mikor megpróbáltam megmozdítani a lábam, de az nem engedelmeskedett. Mintha satuba szorították volna. Egy tenyér csúszott a derekamra és szorította kicsit meg. Éreztem, hogy valamit ránk terítenek. Aztán ajtócsukódás, és csend. Lassan nyitottam ki a szemem. Damon mellkasa lassan emelkedett a tenyerem alatt. Aha, szóval azért nem tudtam mozdítani a lábam, mert az övéi leszorították. Átnéztem a kanapé másik felére. Jus összegömbölyödve feküdt ott és aludt.
Mindkét fiú olyan békésnek tűnt így, hogy nem törték semmin a fejük. Legalábbis reméltem, hogy álmukban nem engem próbálnak kiakasztani. Ki tudja? Justin morgott valamit álmában, közben furcsa fintor ült ki az arcára.
Kiteleportáltam az ölelő karok közül és a konyhába mentem. Csináltam pár pirítóst, amit az asztalra tettem pár zöldség, egy kis vaj és limonádé társaságában. Enni kezdtem, vártam a fiúkat. Először Jus lépett meg a konyhába, haja csupa kóc volt, tekintetén látszott, hogy csak a kaja illata ébresztette fel. Levágódott velem szembe és elvett egy kenyérszeletet. Halkan morogta, hogy ébresszem fel Csipkejózsikát, mert félő, hogy megeszi az összes pirítóst. Hát a mi Csipkejózsikánk továbbra is aludt, mint a bunda. Leültem mellé és cirógatni kezdtem az arcát, mire elmosolyodott pár pillanatra, aztán az addigi kissé ijedt arckifejezése visszatért. Rosszat álmodott… Olyan hirtelen riadt fel, hogy az ijedtségtől legalább másfél métert ugrottam hátra. A levegőt kapkodva nézett körül, aztán mikor meglátott, szó szerint az ölébe rántott. A nyakamba fúrta az arcát és reszketegen kifújta a levegőt, ami a tüdejében ragadt. A nevem suttogta, de a hangjában hallatszott a félelem. Mint én előző nap. Végigsimítottam a tarkóját, ő pedig még jobban magához vont.
- Rémálom igaz? – kérdeztem. Bólintott, mint aki nem is meri kimondani.
- Meghaltál. Mindenki meghalt. Csak én nem. Minden szerettem megölték – hebegte. Karjában megfeszültek az izmok. – Kényszerítettek, hogy én legyek a király. Azt mondták, ha mindent úgy csinálok, ahogy mondják, az uralkodásom végén visszakaphatlak. Hittem nekik. De aztán bevágtak a börtönbe. Olyan furcsa. Pár óra alatt száz év telt el. Olyan valósághű volt. Egyik pillanatban még a kezeim közt voltál, utána pedig eltűntél – itt akaratlanul is az jutott eszembe, hogy kiteleportáltam a karjai közül alig fél órával ezelőtt. Valami furcsa futott át akkor az arcán, amit nem tudtam hová tenni. Hát ez volt az.
- De csak egy álom volt – mondtam fojtottan. Ajkát a kulcscsontomhoz érintette.
- Ha nem a jövő…
- Nem! – toltam el magamtól kicsit nagyobb erővel, mint akartam. A konyha ajtajában Justin állt, teli szájjal, kerek szemekkel. – Nem fogunk meghalni, se te, se én, se senki! Megértetted, te pesszimista idióta? És ha még egyszer szóba hozod, hogy esetleg meghalsz a csatában, teszek róla, hogy úgy legyen, de csak a hülye harc után! Felfogtad? – kiabáltam az arcába. Remegtem a dühtől. Nem adhatja fel ilyen könnyen. Pont ő nem!
- K… kicsim…? – dadogta. Felálltam az öléből és a konyhába mentem. Egy mérges pillantást vetettem még rá, aztán eldöntöttem, hogy büntetni fogom: nem szólok hozzá egész nap.
Elővettem a zsebemből a telefonom és Kristy számát tárcsáztam, aki boldogan köszönt a készülékbe. Mosolyra húztam a szám és megkérdeztem, hogy elmegyünk-e valahova. A válasz egyértelmű volt: naná! Ezután Helenát is felhívtam, aki sajnos nem tudott eljönni. Claunál is ez volt a helyzet.
Ettem még pár falatot, aztán felrohantam a szobámba át öltözni. Mikor kiléptem a fürdőből, Damon ott állt az ajtóban, arcán bűnbánó kifejezés ült. Nem enyhültem meg, csak továbbra is csúnyán néztem rá. A vállamra kaptam a táskám, amibe tettem egy üveg vizet, a pénztárcám meg egyéb „fontos” dolgot. El akartam menni mellette, de elállta az utam. Teleportálással megoldottam a dolgot. Kint a folyosón Justin állt, arcán leplezetlen kaján vigyor. Puszit nyomtam az arcára búcsúzásképp. Nem néztem hátra a démonomra, de az unokatesóm röhögéséből ítélve elég letaglózott arcot vágott.
A kávézónk előtt találkoztunk, ahol egy hatalmas öleléssel köszöntöttek. Rögtön csacsogni kezdtek, hogy a kistesójuk milyen hülyeséget csinált reggel. A lényeg az, hogy egy ideig most nem engedik őt semmilyen festék közelébe. Nevetgélve mentünk be a kávézóba, ahol leültünk a szokásos helyünkre. Már rendelni sem kellett, Kathy hozta is az üdítőket.
Talán fél óra sem telt bele, a srácok jöttek be az ajtón. Szúrós pillantást vetettem Damonre, mikor leült mellém. A barátnőim azonnal észrevették, hogy valami nincs rendben köztünk, de aztán Justinra sandítottak, aki továbbra is somolyogva nézett minket. Innen tudták, hogy semmi komoly, de rögtön piszkálni kezdték Damont, hogy mit csinált. Ő csak bámulta az elé letett üdítőt, de nem mondott semmit. Helyette Jus mesélte el a reggelt, ami miatt a többiek megértették a pukkadásom okát. Jake és Mark is közölték a démonommal, hogy ne legyen már ennyire negatív, biztos nyerünk és biztos túléljük. Jenny azonnal meg is bökte őket, hogy így legyen vagy kinyírja mindkettőjüket. A társaságunk hangos nevetésben tört ki, még a bűnbánó barátom is. Tovább húztam az agyát. Az oldalába könyököltem, jelezve, hogy neki most nem nevetni kell, hanem gyónni. Erre újra komor lett és leszegte a fajét.
A fiú, olyan fél óra elteltével, bátortalanul átölelte a vállam és úgy húzott magához. A fejem látványosan elfordítottam. A másik kezével megfogta az állam és kényszerítette, hogy legalább az arcom felé nézzen. Gyilkos pillantással díjaztam a próbálkozását. Nyelt egyet, viszont járt a piros pont mert nem adta fel.
- Kicsim, kérlek – motyogta az ajkaimba. Erővel fordultam el tőle ismét. Halkan sóhajtott egyet, de továbbra sem engedett el. Talán élt benne valami remény, hogy nem tartósan orroltam meg rá, hiszen ha az lett volna, biztos nem hagyom, hogy átöleljen.
Ezután a közeli kosárpályára mentünk, ahol – csak azért is – Damon csapata ellen szurkoltam. A fiú láthatóan most nagyon komolyan vette a fújolásom, mert eléggé átlagon alul teljesített. Jake-től meg is kapta a magáét érte. A démonom behúzott nyakkal ült le mellém, szinte várta, hogy lelökjem, vagy ráordítsak, viszont egyiket sem tettem. A csenddel büntettem. Talán ezt három óra felé elégelte meg. Akkor épp nálunk filmeztünk. Egyszerűen megragadta a karom és teleportált a szobámba. Neki nyomott a falnak, aztán a két keze közé fogta az arcom és megcsókolt. Nem viszonoztam, így a kezdeti lendülete hamar megtört, ajkait halk nyöszörgés hagyta el.
- Sajnálom, Kicsim, őszintén – harapott az ajkába. Apró puszit nyomott az orromra, aztán magához ölelt.
- Falls, ugye ha belépek, semmi rosszat nem fogok látni? – kiabált be a bátyám. Megpróbáltam ellépni a fiútól, aki azonban nem engedett, sőt még szorosabban vont magához. Nem felelt a bátyám felvetésére, aki erre szinte betörte az ajtót. Könyörgő pillantást vetettem rá, remélve, hogy kiszed a démonom karjai közül, mert félő volt, hogy nem tudom tovább játszani a mogorva barátnőt. De Jus csak elvigyorodott és kiment. Aztán bezárta maga után az ajtót! Kitéptem magam Damon kezei közül és megrángattam a kilincset. Persze. Aztán teleportálni próbáltam, de mintha egy falról pattantam volna vissza. A rohadt életbe! Új trükköket tanult a tesókám.
- Bailey? – guggolt le mellém a barátom. Még mindig nem szóltam hozzá, hanem az ajtót mustráltam. Ki akartam jutni. Két kar fonódott a derekamra, ami visszarántott. Beletúrt a hajamba és megcsókolt; lefagytam a hirtelenségtől, pár pillanatig mozdulni se tudtam. Aztán elfelejtettem mindent, ami miatt haragudtam rá és átöleltem.
- Tudod, hogy rám hoztad a frászt? – cirógatta az oldalam, közben én a mellkasán feküdtem. – Azt hittem tényleg berágtál! Féltem, hogy nem szólsz többet hozzám…
- Ha berágok, azt észreveszed. Gondolj csak a kis szakításra – húztam végig az ujjam a mellkasán.
- Ha nem muszáj, inkább nem – fintorgott. Mosolyogva ráztam meg a fejem. Az én butus démonom. – Szeretlek, Kicsim – hajolt oda hozzám. Az orromban éreztem a fűszeres tusfürdőjét, amit annyira szeretek. Még az előző évben, talán az első Damonnel töltött éjszaka után Jus közölte velem, hogy olyan az illatom, mintha leöntöttek volna borsmentával. De aztán elég hamar összerakta a képet, hogy miért is illatozok úgy, mint egy fűszertároló.
- Én is téged – emeltem meg kicsit a fejem. Nevetve ölelt át, közben a keze besiklott a pólóm alá. Lassan végigsimította a hátam, majd megállt a melltartóm csatjánál.
- Hő, Falls, most fejezd be! – kiabálta Justin az ajtóban állva. Mindketten összerándultunk az ijedtségtől. A bátyuskám tikkelő szemekkel állt, arcára furcsa fintor ült ki, miközben bámult minket. Olyan tipikus „megöllek te rohadék” kifejezés volt. – Reméltem, hogy nem ilyennek próbáljátok elütni az időt, amíg be vagytok zárva, de milyen jók a megérzéseim…
- Jus, befejezted? – kérdeztem unott hangon. Összehúzta a szemöldökét, aztán a fejét kezdte rázni. Volt egy olyan sejtésem, hogy mindjárt kirobban belőle a mondandója további része, ami arról szólna, hogy Damon milyen seggfej. Lehetnek legjobb haverok, ha az összekötő kapocs közöttük én vagyok… ha másért nem is, miattam mindig fogják egymást anyázni. – Nem lett volna semmi, hidd el.
- Amíg neked van a több eszed, addig biztos…
- Na jó! Tűnés! – vágtam be előtte varázslattal az ajtót, aztán visszafeküdtem a démonom mellé, aki erre elmosolyodott.
- Meg fog ölni – suttogta. Felkuncogtam, mire megkérdezte, hogy nem félek-e. A válaszom nem lepte meg: tőle sokkal kevésbé félek, mint attól, akivel ki kell állnunk másfél hét múlva. Lehunytam a szemem és odabújtam hozzá. Apró csókot nyomott a homlokomra, aztán dúdolgatni kezdett egy dalt. Lágyan csengett a hangja, ahogy egyre csak dudorászott, én pedig a dallam ritmusára ütögettem a mutatóujjammal a mellkasát. Ezt halk énekszó váltotta fel, hangja néha-néha meg is akadt, de attól még gyönyörű volt a dal.
Hangos kopogás szakította félbe. Justin idegesen kiabálta, hogy nyissuk ki vagy megjárjuk. Varázslattal kitártam előtte az ajtót, mire kikerekedett a szeme. Valószínűleg nem erre a képre számított. Ezután legyőzte a meglepettségét és kiparancsolt minket a szobámból.
Lent a többiek kaján vigyorral az arcukon vártak minket, leplezetlenül utalgattak a leszűrődő kiabálás miértjére. Nem feleltem, csak levágtam magam a démonom mellé, aki átölelte a vállam és odahúzott magához. Justin továbbra is szemmel tartott minket, de idővel a tekintete egyre többször vándorolt a képernyő felé, végül teljesen ott is ragadt. Jake nevetve meg is bökte a film végén, mire felénk kapta a fejét, azonban mikor látta, hogy még mindig ott vagyunk, csak legyintett. Jenny kacagva húzta magához a barátját, miután az elindított egy újabb filmet. Crawford átölelte a lány vállát. A szinglik felváltva néztek hol rájuk, hol ránk. Közöltem Kristy-vel, hogy ne bámuljon így, mivel tudom, hogy együtt van azzal a vérfarkassráccal, bármennyire is tagadja. Erre az arca mélyvörösre pirult. A srácok azonnal huhogni kezdtek. Hát igen, Kristina McCoy titokzatos fiúja, akiről senki se tudja, hogy ki az, csak van. Elvileg. Na, jó, mivel hetente legalább kétszer eltűnt és nem tudtuk hol van, így minden bizonnyal létezett.
Damon mellkasának döntöttem a fejem, ő pedig kis köröket kezdett rajzolni a térdemre.
Min töröd a fejed? – kérdezte.
Semmin – feleltem, mire összevonta a szemöldökét. Tudta, hogy nem a semmin gondolkozom. És én pedig azt tudtam, hogy próbál a fejemben olvasni. Szóval csak egy dolgot mantráztam: aki olvas a fejemben, annak annyi. A derekamon lévő ujjai kicsit jobban szorították az oldalam, így tudtam, célba talált az üzenet. Próbáltam nem önelégülten elvigyorodni, de nem igazán sikerült. Ezt Mark is szóvá tette.
- Mit vihogsz, Bailey? Most ölték meg a főszereplő barátját – bökött a tévé felé. Megvontam a vállam és visszabújtam a démonomhoz, aki szinte azonnal sértődöttet kezdett játszani, bár nem sokáig tudta tartani magát. Pár pillanat után, ami alatt csak nézett le rám és próbált mérges benyomást kelteni, felsóhajtott és szorosan megölelt.
Kicsim – suttogta a gondolataim között. Végigfutott a hátamon a hideg a hangja hallatán. Lehunytam a szemem, már nem is figyeltem a tévére. Éreztem, hogy fejét az enyémnek dönti, légzése lelassul. Elaludt. Mondjuk egy olyan rémálom után én is visszaaludtam. Ujjai néha-néha görcsbe rándultak, de azon kívül semmi sem mutatta jelét, hogy álmodna. Csak egyszer hagyta el halk nyöszörgés a száját, de azt se hallotta senki rajtam kívül.
Fél óra múlva lassan kinyitotta a szemeit. Zavartan nézett körül, mint aki nem is tudja, hol van. Talán az első pár pillanatban így is volt. Megérintettem az arcát, mire megrezzent aztán felém nézett. Biztató mosolyt küldtem felé. Kikerekedett a szeme, aztán pillantása a többiekre vándorolt, akik észre se vették, hogy elaludt, mind előregörnyedve figyelték a képernyőt.
 Bailey – mondta telepatikusan. Az ajkába harapott, közben az arcom kémlelte. Lassan érintett meg, mintha eltűnhetnék. – Újra az az álom, de… most mintha a folytatása lett volna. Eljöttél értem. Újjászülettél és eljöttél. Kimenekítettél onnan. Az Angyalvilág… elpusztult, de voltak túlélők. Emberek is… Elmesélted, hogy már gyerekkorod óta emlékeztél erre az életedre. Tudtad, mi vagy… Engem kerestél…
Hangja itt elakadt, megsimogatta a hajam. Szórakozott mosoly ült az ajkaira, ahogy megvizsgált egy tincset.
Egyenes volt a hajad – erre fújtattam egyet. Komoly? Következő életemben egyenes lenne a hajam? – A szemed pedig zöld volt. Furcsa voltál. De szép.
Engem pedig majdnem elkapott egy féltékenységi roham… magam miatt? Ismét fújtattam, és a tévére néztem. Kuncogva fordította vissza az arcom maga felé. Ismét megajándékoztam a szép nézésemmel. Most nem hőkölt hátra, inkább szórakoztatta a kisebb kiakadásom.
- Lehet kár volt neki azt mondani, hogy az előző verziója jobban tetszett – búgta a fülembe. Kikerekedett a szemem. Szerettem volna megütni, de nem a többiek előtt.
Ezt csak kitaláltad – közöltem vele. Halkan hümmögött.
Csak a végét, ahogy kinéztél. Végig csuklya takart, nem láttalak. A hangod ismertem fel – felelte.
Utállak.
Nem is. Tudom, hogy szeretsz. Nagyon-nagyon szeretsz.
Túl sokat képzelsz magadról. Szóval de, te egoista…
Seggfej? Démon? Idióta? – kuncogott. Belecsíptem az oldalába, de nem reagált rá. Ajkaira mosoly ült, tekintetében vörös szikra csillant. Gyanús volt. Odahajolt hozzám, ajkai nem értek az enyémhez. Játszadozni próbált. Próbált. Nem dőltem be neki, egy csókot nyomtam a szájára és a filmet kezdtem nézni. Tovább próbálkozott. A nyakam, a fülem mögötti vékony bőrt, a fülcimpám csókolgatta, de nem foglalkoztam vele, mintha ott sem lenne. Legalábbis nem mutattam ki, hogy tetszik a dolog.
- Faaaaaals! – húzta el a szót unottan a bátyuskám, ezzel figyelmeztetve Damont, hogy fejezze be. Most. A démonom halkan morgott egy kicsit, de utána egy mérges cettegés után hátradőlt.
Elvettem az asztalról a chipses tálat és az ölembe tettem. Kivettem egy darabot és felé nyújtottam. Kikapta a kezemből és a szájába dobta. Kicsit letörtem az egóját azzal, hogy ellenálltam neki. De hát így járt! Tudhatta volna, hogy nem adom olyan könnyen magam. Visszabújtam hozzá és a lábamon pihenő kezét kezdtem cirógatni.
Jenny sikítására felkaptuk a fejünk. A filmben a gyilkos épp egy baltával sújtott le egy nőcire. A lány a barátja karjaiba ugrott, aki hangosan nevetve ölelte magához. Pár pillanatig csend uralkodott az egész szobában, aztán egyszerre tört ki mindenkiből a vihogás.

- Álmodban – kezdtem, mire megfordult. A bejárati ajtó előtt álltunk, ő épp menni készült haza. – Nem mondtak latin mondatot? Mert nálam igen. Memento mori. Emlékezz a halálra.
Nekidőlt a terasz tetejét tartó oszlopnak és elgondolkozott, közben csavargatni kezdte az egyik bőrkarkötőjét. Bizonytalanul bólintott egyet, majd az égre meredt. Fejben visszapörgette az eseményeket, de olyan fél perc múlva elfintorodott.
- Nem jut eszembe – mondta. – Tudom mikor hangzott el, de elfelejtettem – rám emelte barna szemeit. Tudtam, mire akar kérni. Bólintottam és odaléptem hozzá, mire karjait körém fonta, hogy megtartson.
A szemem előtt egy kékes-pirosas villanást láttam, aztán ismét ott volt a sötétség. Nem kellett túlzottan keresgélnem, mivel az emlék friss volt. Átrohantam a vékony hártyán, aztán elbújtam az egyik fal mögé. Kilestem az utca szélén osonó alakokra. Teljesen ledöbbentett, amit láttam. Damon nem úgy nézett ki, mint én az álmomban. Egyáltalán nem tűnt úgy, hogy éheztették volna, bár mivel elmondása alapján előbb száz évig uralkodott és csak utána vágták be a börtönbe, az is lehet, hogy csak pár nap telt el. Az előtte lopakodó alak mozgása tűnt nagyon ismerősnek. Tényleg én voltam. Pontosabban a következő életem. Halkan beszélgetni kezdtek, mikor megbizonyosodtak róla, hogy nincs senki a közelben. A démonom minden áron próbált kiszedni információkat a lányból, de az csak egy-egy szóval válaszolt.
Sziszegés. Honnan máshonnan, ha nem mögülem? Lehunytam a szemem és sóhajtottam egy nagyot. Ilyen szerencsétlen is csak én lehetek… A farmerom és a pólóm vadászöltözetre cseréltem, aztán a kezembe varázsoltam a kaszám. Ennél cukibb lidércet soha nem láttam! Igazi kis házi kedvencnek való volt! Mármint ha leszámítjuk, hogy legalább két méteres volt, hatalmas agyarai és karmai voltak, illetve, hogy más a tekintete azt üzente, hogy megeszlek. És a sósavszerű nyálat ne is említsük, ami mikor leért a földre, konkrétan elpárologtatta azt.
Lecsaptam rá, mire felém kapott a mancsával. A kaszám hegyét belevágtam a földön maradt lábába, mire felordított. Tudtam, hogy Damon és a másik én már erre tart. Kirántottam a fegyverem a lényből, megpörgettem a fejem felett, aztán a lidérc szívét vettem célba. A penge átvágta a csontokat és a rothadt szívet is. Csak por maradt utána. Viszont már nem igazán tudtam eltűnni, mert a sikátor bejáratánál már két ismerős alak állt. A lány két kardot szorongatott, viszont nem mozdult el a helyéről. A fiú meredten nézte a kezemben tartott fegyvert. Aztán felváltva pillantott hol rám, hol a megmentőjére. Elmosolyodtam, amit bár nem láthattak a kabátom kapucnija miatt, de minden bizonnyal érezték, mert megfeszültek mindketten. Az egykori Démonherceg felé fordultam. Tudtam, mit kell neki mondanom.
- Si vis pacem, para bellum, Damon Collin Falls.
Ezzel eltűntem.                

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése