2016. március 20., vasárnap

Omnia vincit amor

Sziasztok!!!
Sajnálom a rohadt nagy késést, TZ eső hullt az elmúlt hetekben, és szerintem ez a részen is meglátszik... Elnézéseteket kérem, de remélem valamennyire tetszeni fog a fejezet.
Jó olvasást mindenkinek!
---------------------------------------

/Bailey/

- Megvan! – ébresztett fel egy hang. Pedig olyan jót álmodtam! Ki merészelt felkelteni? A valaki ismét felordított, de elég jól elárulta magát. Tudtam, kit kell leütni. Éreztem, hogy Jus leül mellém és megcirógatja az arcom. – Basszus, a frászt hoztad ránk – sóhajtotta. Keze megállt a vállamnál. Még ha nem is láttam, tudtam, hogy összeszorítja a fogát és haragosan néz fel. – Mondtam, hogy vigyázz rá!
- Vigyáztam is! Hazahoztam, aztán mivel láttam, hogy csenget, azt gondoltam, mindjárt beengeditek – felelte bosszúsan Damon. Hangjából kihallatszott az enyhe féltés és az idegesség. Biztos voltam benne, hogy Justin teljesen kiakadva hívta fel, eltűntem. Felnyögtem és az oldalamra fordultam, a tesóm megismételte a simogatást a halántékomon. Aludni akartam. Hallottam, amint a barátom halkan elneveti magát. – Ez is csak vele történhet meg.
- Ja, még az átlagnál is szerencsétlenebb – felelte a bátyám. Ököllel a combjára vertem. Tudtam, hogy csak a hatás kedvéért jajdult fel, mivel félálomban nem üthettem ekkorát. Egyszerre kezdtek el vihogni.
Felnyitottam a szemem. Justin sima farmert és pólót viselt, nyakánál megcsillant a medálja lánca. Nem tűnt túl frissnek, mintha már órák óta keresne. Vagy az is lehet, hogy csak nyárhoz képest korán – értsd hamarabb, mint tíz óra – kelt és legalább fél órája fent volt. Vele ellentétben Damon futócipőt és melegítőalsót, a szokásos rövid ujjúi helyett atléta felsőt viselt. Haja nedvesen göndörödött a tarkójánál, arca kicsit kipirult. Azon gondolkoztam mennyi lehet az idő, hogy ő már futni is elment? Mindketten rám mosolyogtak, mikor meglátták, hogy felébredtem. Nyújtózkodva ültem fel, aztán feléjük fordultam. A földről Shadow azonnal az ölembe pattant és megnyalta az arcom. Megöleltem a kutyust és felpillantottam rájuk.
Jus kérdezgetni kezdte, hogy milyen volt a koncert. Damon kirántotta a telefonjából a fülhallgató zsinórját és átnyújtotta nekem. Gyorsan megkerestem a múlt este első fotóit. A démonom leült a másik oldalamra és ő is kíváncsian nézte, hogy milyen képeket csináltunk. Szinte végig vigyorogtam, amíg néztük a kijelzőt. A tesóm morogva kérte, hogy legközelebb őt is vigyük. Persze-persze. Biztosítottam, legközelebb biztos magunkkal visszük. Szerintem értette a szarkazmusom, mert elfintorodott és a bordáim közé bökött. A vállára hajtottam a fejem és megölelgettem, amire úgy reagált, hogy morcosan meredt rám.
- Mit csináljunk ma? – kérdeztem hátradőlve a hintaágyon, mikor már reménytelennek láttam, hogy a bátyám újra mosolyogni kezdjen. Piszkálni kezdtem a kutyám nyakába kötött kendőt. Elgondolkozva hümmögtek, még percek után se adtak választ. Lebiggyesztettem az alsó ajkam és felváltva néztem rájuk. Az egyik az alsó ajkát ütögette, a másik elbambulva meredt a semmibe.
- Strand? – vetette fel az ötletet Damon. Már erre az egy szóra is akaratlanul az óriási örvény jutott eszembe. Biztos jó ötlet lett volna? Nem voltam benne teljesen biztos, de ahogy láttam, nem csak én voltam ezzel így.
- Mi is volt legutóbb? – húzta össze a szemét a haverja. A barátom magyarázni kezdett, hogy nem lesz több szörny, de Jus rendíthetetlen volt: nincs strand. Akkor valami mást kellett kitalálni. Aztán beugrott valami: elhívhatnánk a többieket. A tavalyi év remakejeként megismételhetnénk egy kis vízilufi-csatát, aztán este elmennénk a mólóra a vidámparkba. Mindkét srác szeme felcsillant. Régóta nem voltunk a mólón, pedig állandó volt.
Akkor kezdődhettek az előkészületek. Elküldtem őket lufit venni, míg én felhívtam mindenkit és előkészítettem a terasz árnyékába egy kis nasit. Azután jöhetett a vízibombák megtöltése. A ház három különböző csapjánál engedtük beléjük a vizet. Körülbelül fél óra kellett, hogy minddel készen legyünk, aztán már csak az átöltözés volt hátra.

Az ajtón belépő Jake-et gúnyos vigyorral köszöntöttem. Jól emlékezett a tavalyi évre, mikor is levertük őket. Tudtam, ez idén sem lesz másképp. Ő csak fintorgott és elfordult. Az éppen belépő barátom nyakába ugrottam, mire felnevetett és csupasz hátamra tette a kezét. Helena meg is jegyezte, hogy mennyire fel vagyok pörögve. Jus elárulta neki, hol jártunk előző este, a lány pedig rögtön megértette. Damon elengedett és végigmért, de csak akkor eresztett meg felém egy kaján vigyort, mikor senki se látta. Jogos volt, mivel a fürdőruhán kívül csak egy rövidnadrág volt rajtam. Összehúztam a szemem, figyelmeztetve arra, hogy ne gondoljon semmilyen rossz dologra. Mosolya lassan kedvesre váltott és egy csókot nyomott a számra.
Kint az udvaron, mintha tesi órán lennénk, elindult a csapatok megválasztása. A két csapatkapitány az ikrek volt. Összesen volt négy fiú és hat lány, mivel Sandra és Clau is csatlakozott hozzánk. Először a srácokat választották ki. Damonre szinte azonnal lecsapott Kristy. A többi srác már hosszú gondolkodás árán került beválasztásra, ami miatt Jake egy kicsit megsértődött a barátnőjére. Damon és Mark unott arccal állt Kristy mögött, míg a másik bagázsnál ment a folyamatos ötletelés, hogy kit válasszanak. A „fair” játék miatt a második választást Jenny kezdte. Aranyszín szeme kikerekedett, láthatóan nem tudott dönteni… még öt perc múlva se. Elővarázsoltam egy papírlapot, amit négy részre osztottam, majd ráírtam a neveinket. Jól összehajtottam a fecniket, lehetőleg egyformára és közöltem, hogy válasszon kettőt. Így kerültünk Helenával ellenséges csapatokba. Akkor viszont mégse tudjuk Jake-et legyőzni, aki láthatóan örült, hogy ellenem kell játszania. Heltől kissé tartott, talán csak amiatt. A srácok kifeszítettek egy kötelet a terasz és a fa közé. Nem teljesen csatát indítottunk, inkább a röplabda egy változatát játszottuk.
Mi kezdtünk. Mark szervált, a lufi a túloldalt álló Sandra felé tartott, aki kicsit lesápadt. Damon gonoszan röhögött a húgán, mire az észbe kapott és vöröslő szemekkel megragadta a lövedéket. Kisimított egy tincset az arcából és démoni vigyor ült az arcára. Így még inkább hasonlított a bátyjára. Közöltem a barátommal, hogy a még rosszul fog járni. Hát, rosszul is járt, mivel Sandra konkrétan hasba vágta a lufival. Az szétdurrant, a démonom pedig összegörnyedve lépett hátra.
- Miénk a pont, a kötél alatt ment – nyögte. Megsimogattam a hátát és a testvérére nevettem, legalább olyan gúnyosan kacagott, mint ő előbb. Láthatóan megérte ez az egy pontveszteség: kicsit fegyelmezte az egykori herceget.
- Jól vagy? – mosolyogtam Damonre, aki még mindig a hasát dörzsölte, közben tikkelő szemekkel meredt a húgára. Bólintott és felkapott a vödörből egy lufit. Kezdődhet a harc. Most már élesben.
Repkedtek a fenyegetések, a gúnyos röhögések, a piszkálódások. Nem csak az ellentétes oldalon harcoló testvérek, hanem Mark és Helena, illetve Justin és Clau között is. A lány láthatóan nem szeretett veszíteni. Tökéletes páros… ha azonos csapatban versenyeznek. Clau a kontyba kötött haját piszkálta, közben kihívóan mosolygott a barátjára. Ezt vehették kihívásnak.
Mindenki csuromvizes lett a végére, senki sem kerülhette el a hidegzuhanyt. Sikoltások harsantak, mikor az ikrek fejére pottyant egy-egy lufi. A környékbeliek biztos azt hitték, hogy nyúzzuk őket, pedig csak játszottunk, mint a gyerekek. Jó nagy gyerekek. A fiúk szitkozódtak is rendesen, mikor valamelyik csapattársuk miatt durrant ki a „labdánk”. Aztán fordított lett a helyzet, mikor miattuk. De ezen felül vicces volt. Én legalábbis végigröhögtem az egészet. A legtöbbünket a végeredmény se zavarta, két embert kivéve.
Ha az ember auráját lehetne látni, Damonnek koromfekete lett volna. A terasz lépcsőjén ült, lábait a mellkasához húzta, fejét a térdére hajtotta. Pedig csak annyi történt, hogy nem mi nyertünk. Tőle két méterre Sandra győzelemtáncot lejtett, ami inkább komikus mozdulatsor volt, mint igazi tánc. Én épp Helenát próbáltam leszedni Markról, aki úgyszintén besértődött a vesztés miatt és beszólt egyet a lánynak. Rossz ötlet volt, nagyon rossz. A hintaágyban Justin és Clau összebújva ültek, őket nem érdekelte, hogy ki nyert, ki vesztett. Aranyosak voltak. Az ikrek épp fagyit osztottak mindenkinek, aki épp nem verekedett. A démonom lebiggyesztett alsó ajkakkal nézte a vaníliás édességet, aztán visszabújt a kis világába. Elengedtem Helt és odamentem hozzá, de őt semmi se bírta felvidítani. Kicsit szúrósan néztem Sandrára, mikor az megkérdezte tőle, hogy megeszi-e a jégkrémét. A bátyja minden szó nélkül adta oda neki. A lány egyszerű magyarázatot adott: eddig mindig a bátyja nyert, most végre ő is élvezhette a győzelmet. Mondjuk ez már hihető érv volt arra is, hogy a Falls testvérpár egyik tagja miért van teljesen letörve, a másik pedig miért van a toppon.
- Bántja a királyi egód, hogy vesztettél? Ez sajnálatos – simítottam végig a vállát, amit már nem bírt megállni dühös pillantás nélkül. Sandra felvihogott és odabújt a bátyjához, mint valami kismacska, közben továbbra is ette a saját jégkrémjét. Talán a málnás finomság és a két copfba kötött haja miatt tűnt fiatalabbnak, mint amennyi volt. A vaníliásat a testvérének nyújtotta, aki végül halványan elmosolyodott. Magukra hagytam őket.
- Valaki szedje le ezt az elmebeteget! – visította Mark. Még Jake sem volt elég erős, hogy a lányt leszedhesse a haverjáról. Csak felsóhajtottam és leültem a fa alá a fűre, majd felbontottam az epres jégrémet. Nyami! Mindenkinek olyat szereztünk be, amilyet a legjobban szeretett. Shadow odatotyogott mellém és a lábamra hajtotta a Végignéztem a társaságon. Justin és a barátnője még mindig a hintaágyon ültek és beszélgettek, a lépcsőn a két Falls foglalt helyet, ők csak egymást átölelve mosolyogtak. Előttük a füvön ment a verekedés, oké, inkább civakodás, mert a sértegetés több volt, mint a fizikai atrocitás. Jenny és Kristy nem messze ültek tőlem épp koszorút fontak pár mezei virágból, ami a kertünkben nőtt. Előteleportáltam a telefonom és lefotóztam. Eldöntöttem, hogy kinyomtatom és beleragasztom a fényképalbumomba. Mosolyogva néztem a képre, majd a valóságra. Ezt a pillanatot meg kellett őrizni.

Füttyentést hallottam magam mögül. Jus vigyorgott az ajtajában, mellette Clau állt, mindkettőjük arcán széles vigyor virított.
- De csini valaki – vonta fel a szemöldökét a bátyám. Fintorogtam válaszul és lementem a lépcsőn. A nénikémék lent beszélgettek a konyhában, felkapták a fejük a dübörgésemre. Megöleltem őket és elköszöntem, aztán kirontottam a nyári éjszakába.
Damon már kiállt a garázsból a kocsijával, épp a telefonját nyomkodta, mellette Sandra pattogott és rá-rápislantott a képernyőre. A lány vett észre először és szélesen elmosolyodott, integetni kezdett. Szétnéztem, majd átrohantam hozzájuk. A barátom felnézett a kijelzőből, szeme kikerekedett. Nem értettem, hogy miért, de jól van. Sima rövidnadrág volt rajtam, ugyanaz, mint délelőtt, emellé egy ujjatlan fekete felső, a Linkin Park logójával. Egy fekete tornacsukát választottam lábbeliként, a hajam egyszerűen leengedtem. A démonom ajkai lassan széles vigyorra húzódtak, aztán adott egy üdvözlőcsókot, bár legutóbb talán két órával azelőtt láttuk egymást. Sandra olyan sóhajt hallatott, amilyet én is szoktam, mikor a könyveimben összejönnek a szerelmesek.
- Ki gondolta? Egész nap együtt voltak, most mégis úgy vetik egymás karjaiba magukat, mintha egy hete nem találkoztak volna. Nem, Clau? – kérdezte Jus gúnyosan és hangosan. Damon felmordult, de nem engedett el, hanem egyszerűen maga mellé húzott és a haverjára vigyorgott.
- Nem szólunk be annak, akinek a kocsija viszi el a segged a vidámparkba.
Ezzel el is érte, hogy Justin lefagyjon. A barátnője nevetve karolt bele és kezdte el húzni az irányunkba. A bátyám kicsit morogva állt meg előttünk, szinte gyilkos pillantással meredt a másik srácra, aki csak kihúzta magát és fölényes mosoly ült az arcára. Mellkason ütöttem, mire félrebillentette a fejét és úgy nézett rám. Mintha azt kérdezte volna, hogy mi az?
- Ú, ti mire akartok felszállni? Én tuti fogok dodzsemezni – virult Sandra, ezzel megtörve a kissé frusztráló csendet. Legalábbis a két fiú között az volt, de mi Clauval alig tudtuk visszatartani a röhögést.
- Téged nem szabad oda beengedni – nézett a húgára Damon, akinek erre kikerekedett a szeme. – Ön- és közveszélyes vagy, ha szórakozásról van szó. Ezt délelőtt bebizonyítottad.
- Bunkó! – csípett bele a karjába, ami talán kisebb korukban bevált, de ekkorra már nem annyira. A démonom finoman megszorította a csípőm, mire kuncogni kezdtem.
- Na, végre jönnek Jake-ék is – sóhajtott Jus. Befutott Crawford ütött-kopott Camaroja is, amibe öten tuszkolódtak be, pedig még kisebbnek tűnt, mint a barátom kocsija. És kisebb is volt. Mark és Helena ült az ablakoknál, ami jó ötlet volt, tekintve, hogy hogyan köszöntek el egymástól. Lényeg az, hogy nem túl szépen…
Az ablakon bámultam kifelé és hallgattam a rádiót, meg a többiek csevegését. Jus meg is jegyezte, hogy milyen hallgatag vagyok, közben a vállamra tette a kezét. Hümmögve bólintottam, de nem igazán lett több az életkedvem. Damon meg is kérdezte, hogy ne vigyen-e inkább haza, amire a válaszom egy fejrázás lett. Nagyon úgy festett, hogy csak így bírtam kommunikálni. Jus tudta, hogy ilyenkor mi a bajom. Csak egy kis átmeneti semmi-kedvem-semmihez. Mindig hamar el szokott múlni.
Felnéztem a kivilágított kapura. Mosoly húzódott az ajkamra akaratlanul is. A srácokra néztem és tudtam, versengeni fognak egymással, mint a gyerekek.
Nem tévedtem.
Jake azonnal kihívta Damont egy célbalövős versenyre. Légpuska és a pálcikák. Valószínűleg Crawford nem gondolt bele, hogy Damon tizenhat évig élt a Démonvilágban, ahol a harc minden fajtájára, így a lövészetre is kiképezték. Rohadtul nem gondolt bele. Még az árus is meglepődött, hogy milyen pontosak a lövései. Három lehetőség volt, mindig megmondták a másiknak, hogy mit vegyen célba. Nem kérdés, hogy ki nyert… Jenny egész este a barátja lelkét pátyolgatta, a nyertes pedig önelégült vigyorral lépett oda hozzám és kérte a jutalomcsókját. Justin és Mark gonoszan röhögve veregették meg a haverjuk vállát, aki még dühösen se nézett rájuk. Tényleg letörte a vereség.
- Hol van Sandra? – kapta fel a fejét a démonom. Ijedten nézett körül. A húga egy pillanattal ezelőtt még ott állt mellettünk. – Jesszus, meg kell találni. A legutóbb mikor ilyen helyen voltunk elveszett és csak órák múlva lett meg. Majdnem két hétig nem szólt hozzám – ragadta meg a csuklóm és elkezdett húzni az egyik lehetséges irányba. Hirtelen megálltam és előrántottam a zsebemből a vidámpark térképét. Levettem a nyakláncom és átnyújtottam neki. Büszke mosoly ült az arcára. Letelepedtünk egy padra és belevágtunk a kis mágiába. Páran furcsán néztek ránk, de nem igazán zavarta őket az ügyködésünk. – Elvileg… a kísértetkastélynál van – mondta és azzal a lendülettel rohanni kezdett abba az irányba. Szinte felestem a saját lábamban, ahogy futottam utána.
Szerencsére Sandrát még kint találtuk, még csak félrebillentett fejjel nézte a nagy házat. Mintha megérezte volna, hogy ott vagyunk, megfordult. Kicsit mérgesen meredt a bátyjára.
- Nem vesztem el, látod! Már tizenhat vagyok, nem kell pesztrálni – pördült meg.
- Tizenhat leszel és emlékszel mi volt a legutóbb? – kérdezte Damon, amire a válasz egy kissé ingerült pillantás volt.
- Te akkor tíz voltál, én nyolc. És rohadtul nem rám figyeltél, azért vesztem el!
- Ezt mondjuk hozzátehetted volna – böktem meg a karját. A démonom elég csúnyán nézett rám. Nem igazán érdekelt, odaugrottam Sandra mellé és megkérdeztem, hogy bemegyünk-e. Széles vigyorral mondott igent és belém karolt. Fizettünk, aztán elindultunk be. Már azonnal egy visító szellem fogadott minket. Nagy akarat kellett, hogy ne visítsak fel.
A legjobban a tükröknél szórakoztunk. Sandra egy az egyben lefejelte az egyiket, fel se tűnt neki, hogy önmagával sétál szembe. Viszont ugyanitt kaptuk a legnagyobb frászt is. Beálltam az egyik tükör elé és megigazítottam benne a hajam, majd nevetve hátraszóltam a lánynak, hogy ez nem is olyan ijesztő, mint hittem. Ő viszont lesápadva mutogatott felém, vagy inkább mögém. Meg se mertem fordulni, mert ott a vigyorgó tükörképemmel találtam szembe magam. Szemei vörösen izzottak, ajkain levakarhatatlan mosoly ült. Azonnal tudtam ki az. Átnyúltam az üveglapon és kirántottam onnan az illetőt, aki azonnal visszanyerte a valódi alakját.
- Ez nem jött be – sziszegtem a képébe, mire felnevetett. Karjait körém fonta és lehajolt egy csókért, de csak ellöktem magamtól. Sandra még mindig halálra vált arccal meredt a bátyjára. Aztán felvisított.
- Idióta barom! – vert rá a fiú mellkasára, aki csak kuncogott a húga reakcióján. Őt is magához ölelte az egyik karjával, de a lány csak tovább csapkodta. Nem igazán zavarta, édes mosolyt villantott rám, mintha azt mondta volna, ő ártatlan. Rohadtul nem volt ártatlan…
Ezután valahogy nem nagyon a kastéllyal törődtünk, hanem azzal, hogy úgy tegyünk, mintha Damon ott se lett volna. A fiú persze próbált mindennel kiengesztelni minket, de hajthatatlanok voltunk. Végül feladta és csendben kullogott mögöttünk, ami nagyban megkönnyítette a dolgunkat. A kijáratnál a többek vártak, kicsit morcosan meredtek ránk, egészen addig, míg meg nem látták a barátom arcát. A kifejezése alapján valahol a mérges és a bűnbánó között volt, közben hol az egyik, hogy a másik érzés került jobban előtérbe, ahogy magában gondolkozott a történteken. Először Justin, mint a legjobb barátja, röhögte ki. A démonom arcára most már csak egyféle érzés ült ki, szeme vörösen kezdett izzani. A fogát csikorgatva fordult el. Nem igazán hatott meg minket, ekkorra már mindenki nevetett rajta. Még elkaptam a pillantását, mikor a kis társaságunk elindult a dodzsem felé, csak ő állt ott. Nem tűnt sértettnek, ajkain óvatos mosoly ült.

/Damon/

Csak bámultam utánuk, közben azon törtem a fejem, hogy miért nem maradhat ez örökké így? Elkaptam Bailey pillantását, aki megállt és várta, hogy utánuk menjek. A keze után nyúltam, amit ekkor nem húzott el, hanem hagyta, hogy az ujjaink összekulcsoljam.
Az elmúlt napok enyhén szólva is… inkább hasonlítottak valami durva disztópiához, mint a valósághoz. Talán az előző napot leszámítva. De ez azonban már tényleg a világvége. Már nem volt sok időnk és a csata helyére még mindig nem jöttem rá. Se könyvekbe, se sehol nincs rá utalás. A drága jó elődeim pedig cseszik megmondani konkrétan, hogy merre keresgéljek. A történetek nevei a válasz. Kösz, ezzel ki voltam segítve.
Lenéztem a barátnőmre, aki a nyakát tekergetve nézelődött. Egy sóhajt hallattam és visszamerültem a gondolataimba.
A történetek nevei a kulcs. A történetek nevei… A történetek… Milyen történetek basszus? Kicsit konkrétabban is lehetett volna fogalmazni. Oké, talán több ezer éve még értették az ilyen kis talányokat, de mostanra már eléggé kimentek a divatból.
Magamon éreztem Bailey tekintetét. Megálltunk, ő pedig elém lépett. A két keze közé fogta az arcom kék szemei nem engedtek. Eszembe jutott mennyire tetszett a szeme már akkor, mikor először megláttam még hat évesen. Egyszerűen nem bírtam nem azokat nézni. Aztán ugyan ez volt tíz évvel később is.
- Mi a baj? – kérdezte. Megpróbáltam valamerre elfordítani a arcom, de nem hagyta.
- Poszeidón kis talányán gondolkozom – mondtam, ő pedig kérdőn billentette oldalra a fejét. – Ez az „a történetek nevei a válasz” hülyeség.
Elgondolkozott. Megfogtam a kezét és félrehúztam az út közepéről. Leültettem egy szabad asztalhoz az egyik bódénál. Amíg ő mélázott, én vettem magunknak sült krumplit és kólát. Visszaültem elé és átnyújtottam neki az italt, a kaját pedig középre toltam. Elvett egy darabot és még mindig merengve kezdte rágcsálni. Istenemre esküszöm, úgy nézett ki, mint valami mókus! Ettől a gondolattól mosolyogni támadt kedvem. Felpillantott, szemei azt kérdezték, min vigyorgok. Ha látta volna magát…
- Nem lehet, hogy… - kezdte, de aztán elhallgatott. Felvontam a szemöldököm. – Nem lehet, hogy arra gondol, hogy a nevünknek van jelentése? Mint… mit t’om én, Ada, ami azt jelenti felékesített, szép… Talán erre gondolt. A történetek mi vagyunk. Mi heten és az elődeink.
És milyen rohadtul igaza volt! Mondtam, hogy holnap összehívjuk a többieket és elmondjuk nekik, hogy mit talált. Áthajoltam az asztalon és egy csókot nyomtam a szájára jutalmul. Éreztem, hogy elmosolyodik. Visszahuppantam a helyemre, ő pedig kissé piros arccal vett egy újabb sült krumplit. Beleittam a kólámba és felnéztem. A bódék fölött megpillantottam az óriáskereket. Egy hang figyelmeztetett, hogy eszembe se jusson. Bailey-re pillantottam. Szemöldökét összehúzta, alsó ajkát lebiggyesztette. Állában rángott egy izom, innen tudtam, hogy csikorgatja a fogait. Édes volt, nem fenyegető. A krumpli megállt félúton a szám felé, felnevettem. Szemei kikerekedtek. Nem ilyen reakcióra számított, sőt. Mindig megnevettetett, mikor ilyen volt, mert tudtam, nem gondolja komolyan. Az ő ajkainak sarka is felfelé kunkorodott.
Eddig sose gondoltam bele mélyen, mi miatt is szerettem vele. Szerintem nem tudtam volna megmondani. Voltak jó és rossz tulajdonságai is, de azokkal együtt volt ő. Tetszett mikor kislányosan vigyorgott rám a nyusziját ölelve és tetszett, mikor az acélbetétes bakancsában állva nézett rám gyilkos tekintettel. Mindkét oldalát szerettem. Néha éles határ volt a két fele között, de máskor ez elmosódott. Mint ekkor is. A keze után nyúltam, ami a tányér mellett pihent. Felpillantott rám. Bármit megtettem volna azért, hogy mi nyerjük a végső csatát és még többet azért, hogy ő és anya túlélje.
- És most mi a baj? – kérdezte. Pislogva ébredtem fel a gondolataimból. Még mindig várta a válaszom.
- Csak a világvégén gondolkodtam…
- Amit most be is fejezhetsz! Nem gondolunk a világvégére, oké? Pár napra még legyünk normális tinédzserek, akiknek gőze sincs az egészről. Megértetted? – vette fel megint a fenyegető arcát. Rámosolyogtam.
- Nem olyan könnyű, mint hiszed… - vettem fel egy krumplit és belemártottam a ketchupba. Felé nyújtottam, mire kissé hátrahőkölt, majd megrázta a fejét. Megrántottam a vállam és én ettem meg.
- Akkor próbálj szándékosan másra gondolni…
- Attól még ugyanúgy a fejedben marad, mert tudod, hogy nem szabad arra gondolnod – válaszoltam halkan. Megrázta a fejét és most ő nyúlt az én kezemért. Apró ujjai köröket rajzoltak a kézfejemre.
- Igazad van, bocsi – motyogta. Elmosolyodtam és lehajtottam a fejem. Odatoltam elé a maradék krumplit.
- Edd meg és menjünk az óriáskerékhez – mosolyogtam rá. Ismét összehúzta a szemét.
- Ennyire lassú a felfogásod vagy nem néztem elég csúnyán?
Csak nevettem rajta és közben arra gondoltam, hogy talán mindkettő.
Halkan nyafogott mellettem, hogy nem akar felszállni, de nem engedtem, hogy elfusson. Tudtam, már nincs tériszonya, hiszen egy tériszonyos angyal egy kicsit… furcsán nézne ki. Ő azzal próbálta magyarázni a félelmét, hogy még sosem ült óriáskeréken. Akkor viszont épp itt volt az ideje! Nyöszörögve rángatta a kezem, de mikor sorra jutottunk, szinte bedobtam az ülésekre. Beszálltam mellé és magamhoz húztam. Egy puszit nyomtam a halántékára, de ő csak összeszorított szemmel bújt hozzám. Nyösztetni kezdtem, de meg sem hallgatott, a mellkasomba fúrta az orrát. Végigsimítottam a haját, és figyelni kezdtem az alattunk elterülő tájat. Lassan emelkedtünk fel.
- Na, nyisd ki a szemed. Tetszeni fog – búgtam a fülébe. Megrázta a fejét. Finoman megfogtam pár tincset és kissé hátrahúztam őket, hogy felnézzen. Kikerekedtek a szemei, ahogy lemosolyogtam rá. Végül rávette magát és körülnézett. Tetszett neki. Nagyon is. – Mit mondtam?
Finoman megütött, de közben szüntelenül vigyorgott. Pár másodperccel később a vállamnak dőlt és átölelte a felkarom. Nem mondott semmit, de sejtettem mire gondol.
- Köszönöm – suttogta. Pont akkor állt meg az óriáskerék, mikor majdnem a tetejénél voltunk. Megemeltem az állát és megcsókoltam. Arca kissé elpirult, éreztem, hogy kissé felforrósodik a bőre a tenyerem alatt.
Végül az ölembe dobta a lábát és nekem dőlt.
- Omnia vincit amor – mondtam, mire ő felnevetett.
- A szeretet mindent legyőz, mi? – mosolygott kislányosan.
- Miért ne? Én vagyok a szüleid gyilkosának fia, én voltam a Démonherceg, elvileg az ellenséged, akit meg kellett volna ölnöd, mikor megláttad. Te Démonvadász vagy, sőt mi több többlelkű! De most itt ülünk – néztem rá. Egyetértően bólintott. – És hány szerelmi történet épül arra, hogy más karsztban vannak a szerelmesek, mégis összejönnek… vagy nem… esetleg, hogy ellenséges családok gyermekei szeretnek egymásba…
- Igen, a mi életünk is egy kicseszett Rómeó és Júlia sztori – kacagott fel.

- Te vagy rám mérges, ha eltűnök, de így nézel rám, mikor én vonlak kérdőre téged – bökte meg a mellkasom a húgom. Barna szemei vörösen szikráztak. Így, hogy alig érte el a százhatvan centit, illetve, hogy a ruháján egy cica integetett… nem volt túl ijesztő. Levigyorogtam rá a lehető legkárörvendőbben. Újra megbökött. Megsimogattam a fejét, mire visítva a kezemre csapott.
- Vattacukor? – kérdeztem. Kicsit lágyabb lett a tekintete.
Erre amúgy minden lány ráharapott egytől egyig. A csajok leültek egy padra és ennyi kezdték a ragacsos édességet. Elővettem a telefonom és lefotóztam őket. Clau szándékosan az arca elé emelte az édességet, hogy véletlenül se látszódjon, hogy ő az. A barátja halkan kuncogott rajta. Bailey felém nyújtotta a sajátját. Kissé fintorogva szakítottam le egy darabot. Nem igazán voltam oda a vattacukorért. Ragacsos volt, csömör és…
- Mi van Falls, finnyás vagy? – vert hátba a haverom. Egy pillantással küldtem el melegebb éghajlatokra.
- Holnap menjünk már el a strandra – vigyorgott ránk Kristy.
- Jó! – mondta a csapatunk egyik fele.
- NEM! – felelte a másik riadtan.
Volt mit megbeszélni a másnapi programról…

1 megjegyzés: