2016. március 29., kedd

Finem vitae specta

Buongiorno!
Sajnálom az újabb csúszást, mostanság minden közbejön... Hát, ezt a fejezetet megint nem a legjobb, de ígérem, megpróbálom most már tényleg jóra írni a részeket. Még egyszer bocsánat!
Jó olvasást mindenkinek és utólag is Boldog Húsvétot!
--------------------------------------------

/Damon/

- Szerintem ez nem jó ötlet. Tuti ránk támad valami csúszómászó izé, mint a legutóbbi két alkalommal – morogta Jus köszöntőül. Megrántottam a vállam és hátranéztem a húgomra, aki az ajtó bezárásával fáradozott. Visszafordultam a haverom felé és elvigyorodtam.
- Nyugodj meg, majd megmentünk.
Erre összehúzta a szemét és ütésre emelte az öklét. Egy gyors mozdulattal kikerültem és elkaptam a csuklóját, amire leblokkolt. Túl sokszor elfelejtette, hogy van köztünk pár különbség. Arca fintorba rándult, aztán elfordult. Bele se kellett olvasnom a gondolataiba, tudtam, mire készül… Elléptem hátra, ezzel kikerülve a gyomrom felé száguldó öklét. Megpördült a lendülettől, szinte elesett. Jó barát módjára kiröhögtem. Újra támadni akart, de egy mérges hang miatt félbemaradt a mozdulat. Bailey morcos arccal lépkedett le a lépcsőn, aztán lekevert egy nyaklevest az unokatestvérének. Nem nevettem, mert tudtam, akkor én kapom a következőt. A barátnőmre mosolyogtam, aki kicsit kedvesebb tekintettel nézett rám. Hiányoltam az üdvözlőcsókot…
- Miért csak én kaptam? Damon kezdte – vádaskodott tovább Jus, mire sértetten felkaptam a fejem.
- Justin Ride, megkérdezhetem hány éves vagy? – szólt ki a nyitott konyhaablakon Clare. A fia kisfiús vigyort villantott rá, annak jeléül, hogy teljesen ártatlan. – Tíz évet simán letagadhatsz – hagyott minket ennyiben. Justin szúrós pillantást vetett rám, telepatikusan üzente, hogy még lesz folytatás. Benne voltam.
Sandra szökkent oda mellém, közben a mellkasához szorította a felfújható strandlabdáját. Aminek a felfújásával nekem kellett megszenvednem, és még jól is jártam, mert először a felfújható matracot akarta vinni.
- Ott vannak! – ordította valaki mögöttünk, mire egyszerre pördültünk meg. Négy többlelkűt láttunk felénk futni, legelöl Ida rohant, aki rángatta maga után a többieket. A két fiúnak láthatóan nem igazán volt ínyére az ötlet, de kíváncsiak voltak, mit találtunk.
Tíz percen belül mindenki befutott, ezután már csak azt kellett eldönteni hová menjünk. Talán ezen ment a legnagyobb veszekedés. Mindenki mást mondott. Arra gondoltam, soha nem jutunk el sehová. Sóhajtottam egy látványosat, hátha valakinek feltűnik, mennyire idegesítőek, de rohadtul nem vették észre a félreérthetetlen jelzéseimet. Az égre emeltem a tekintetem, viszont mikor ismét a többiekre néztem, minden szem rám szegeződött. Szóval én lettem a döntőbíró… Mérgesen néztem rájuk. Nem akartam, hogy én legyek az, aki dönt. Nekem teljesen mindegy volt, hogy hová megyünk.
Végül ismét arra a szigetre esett a választásunk Görögországban. Most már nem jöhetett át átjárókon egy tengeri szörny se. Leültem egy fa alá és néztem, ahogy a lányok szórakozni kezdenek a húgom labdájával. A térdemre könyököltem és mosolyogva figyeltem a barátnőm, ahogy próbálja elkapni a strandlabdát, ami viszont legalább fél méterrel fölötte repül el. Valahonnan ismerős volt a jelenet. Talán régről, még három éves korunkból. A térdemre támasztottam az állam és tovább figyeltem őt. Talán csak egy pillanatra hunytam le a szemem, mikor felnéztem egy nagy, sötétkék szempárral találtam szembe magam. Rám mosolygott és odahajolt hozzám. Csak az orrát érintette az enyémhez, pedig én már vártam a reggel óta esedékes csókot. De azt sem kaptam meg. Futott volna a lányokhoz, de elkaptam a csuklóját és az ölembe rántottam, ahová hangos sikítás kíséretében esett. Csapkodni kezdte a karom, mire csak nevettem rajta. Aranyos volt, mikor ezt csinálta. A nyakához hajoltam és egy puszit nyomtam a bőrére. Összerándult, talán csak azért mert csikis volt. Felemeltem a fejem. Összehúzott szemöldökkel nézett, de a szemében nyoma sem volt annak, hogy mérges lenne. Lágyan végigsimítottam az oldalát, mire remegés futott végig rajta. Lehunytam a szemem és magamhoz öleltem.
- Mi a baj, szeretethiányod van? – érintette meg a karom. Elmosolyodtam és megráztam a fejem. Dehogy van. Lassan egy éve nincs szeretethiányom. Az ajkát megéreztem az enyémen, mire megsimogattam az arcát. A füle mögé simítottam egy tincset.
Torokköszörülés szakított minket félbe, mire felmorrantam és kicsit szúrósan néztem a felettünk állóra. Sandra félrebillentette a fejét és bocsánatkérő vigyort villantott ránk. Csak a táskám kellett neki, mert abban volt az üdítő. Talán kicsit erősebben vágtam hozzá, mint akartam, mert nyekkenve lépett kicsit hátra. Bailey halkan cettegett, hogy ezt most miért kellett, de nem igazán érdekelt, újra odahajoltam hozzá.
- Hé Falls! – a legjobb haverom hangja állította meg a mozdulatom. – Jössz focizni?
Olyan pillantást vetettem rá, ami eléggé nyilvánvalóvá tette a válaszom. A barátnőm azonban felkelt és mosolyogva futott oda a lányokhoz, akik berohantak a vízbe. Jus szélesen somolygott.
- Most már tudsz jönni.
Fintorogva álltam fel és mentem oda hozzájuk. Kicsit többen voltunk, mint az előző nap. Most a kis négyfős társaságunkhoz csatlakozott Tarique, Shepho, Hiro és Lucius. Helena testvérei nem jöttek, de így pont egyenlően szét lehetett osztani mindenkit. Bár mindenképp ellentétes csapatba akartam kerülni Justinnal, nem jött össze. Gonoszan rám vigyorgott, ami miatt kétségbe vontam, hogy melyikünk is igazából a démon. Lucius leplezni próbált örömmel állt be mellém, de mindketten jól tudtuk. Két démon egy csapatban egyenlő a nyeréssel. A negyedik tag Tarique lett. A másik négy srác rögtön csapatmegbeszélésbe kezdett. Bailey-re néztem, akit a két kislány próbált meg lerántani a vízbe, de ellenállt. Adtam neki egy kis kezdőlökést… Pont akkorát, hogy elvágódjon. Mérgesen figyelt, mert tudta, hogy én voltam. Ártatlan mosollyal intettem neki egyet. Szerintem be akart mutatni, de a két kiskorú közelében inkább meggondolta magát. Viszont nyaklevest az kaptam, de nem tőle, hanem Justintól. Egyre közelebb álltam ahhoz, hogy őt is belökjem abba a kicseszett tengerbe. Olyan pillantást vetettem rá, amitől minden épelméjű átgondolta volna a dolgokat. Ő azonban csak bazsalygott. Morogva fordultam el.
- Gyerünk Hiro, verjétek el őket! – kiáltotta a vízből a barátnőm. Nem csak én, hanem a két unokatestvére is eltátotta a száját. Mellette Lilim bólogatott, mire Lucius villámló tekintettel nézett a húgára. Nem kellett semmit mondanom, Sandrát már az arckifejezésemmel emlékeztettem arra, hogy gondolja át, mit akar mondani.
- Menni fog, bátyó! – ült se a sekély részre Bailey mellé. A két lány vihogva nézett egymásra. Tarique beállt a semmiből előteremtett kapuba, az ellenfél kapusa Shepho volt. A fiú még mindig kissé esetlennek tűnt közöttünk. Eldöntöttem, hogy vele nem leszek durva. Vele…
Szerintem az életbe nem röhögtem ennyit kárörvendően. Legalábbis addig, míg valaki fel nem buktatott. A nézőközönségünk egyszerre nevetett fel, mikor felnéztem. Egyedül Sandra hagyta abba, mikor észrevette a pillantásom, de látszott, hogy folytatni fogja a vihorászást, mikor nem látom. Bailey-t viszont kicsit sem zavarta. Ohó, lesz egy kis bosszú…
Természetesen nyertünk! Jake és Mark közölte, hogy délután visszavágó, mire a csapattársaim és én is felnevettünk. Visszavágó, amit újból mi nyerünk.
A tenger felé fordultam, az ott ülők közül is csak egy ember vonzotta a tekintetem. Azonnal felpattant és bevetette magát a tengerbe. Na, nem! Nem fog elmenekülni! Futni kezdtem, majd kinyitottam a szárnyaim és felröppentem. Nem volt nehéz megtalálni. Talán száz méterrel arrébb bukkant fel engem keresve. Mindenhová nézett, csak felfelé nem, pedig a lányok mutogattak az irányomba. Mikor fölé értem, lecsaptam rá. A szárnyaim összehúztam és mint valami ragadozó madár elkezdtem teljes sebességre kapcsolva zuhanni. Mögötte csapódtam be és a derekát elkapva elkezdtem lefelé húzni. Talán csak két méter lehetett a víz. Leültem a tengerfenékre és az ölembe húztam, közben magunk köré vontam a szárnyaim. Kapálózva próbált menekülni, de nem hagytam. Egy burkot vontam körénk, amiből eltűnt a víz. Köhécselve kezdett verni, én csak nevettem. Édes volt.
- Szemét vagy! – rivallt rám és még egyet vert a mellkasomra. A hasamon ült, hajában csillogott a víz, akárcsak a bőrén. Végigfuttattam az ujjaim a combján, majd az oldalán, de aztán elcsapta a kezem. Az ujjaim ismét visszatértek a lábára, kis köröket rajzoltam a térdére. Arca kissé vörös volt, minden bizonnyal a nap kapta meg. Felmosolyogtam rá, mire kihúzta magát. Hmm… - Tudom, hogy megint piszkos a fantáziád – morogta.
- Honnan? Olvasol a fejemben? – nevettem fel, aztán felültem. Hátával a lábamnak dőlt, átölelte a nyakam.
- Nem kell hozzá olvasnom a kis üres buksidban, mert az arcodra van írva – búgta… hmm, mi is rá a jó szó? Hirtelen nem is találtam jelzőt. Aztán leesett, amit mondott. Mérgesen néztem rá, de ő csak nevetett és egy hirtelen mozdulattal kiugrott a burokból és eltűnt. Morcos fejet vágva meredtem utána, de nem jött vissza. Utána indultam. A parttól nem messze állt és Justinnal ordibált, aki mindenképp tudni akarta, hogy mi történt, ami miatt ilyen sokáig maradtunk lent. Nem is volt olyan sok idő, maximum két perc. Bailey mögé léptem és a derekára tettem a kezem, ő pedig a fejét hátradöntve mosolygott rám kislányosan. Egy csókot nyomtam az ajkaira és a part felé kezdtem tolni.
Talán nem kellett volna annyira sietni, mert Jus rögtön a képembe mászott, hogy mit műveltünk. Összevontam a szemöldököm. Egyre rosszabbakat feltételezett rólam… Kék szemei továbbra is szikrákat szórtak, ahogy fölém tornyosult. A húgom arcára ez volt írva: fuss! Jake-ére pedig ez: hugica-védő üzemmód bekapcsolva, haver. Míg a barátnőm ezt üzente a tekintetével: ne legyetek már gyerekesek! Gyerekesek?! A bátyja meg akart verni!
- Jus, szerintem ne próbálkozz – motyogta Mark. A haverom felé kapta a fejét, arcára a tipikus „mit mondtál?” kifejezés ült ki. Megforgattam a szemem és Bailey-hez mentem, aki felnyújtott nekem egy üveg vizet.
Itt volt az ideje többlelkű-tanácst tartani. Magunkhoz intettem a többieket és elmondtuk, milyen felfedezésre jutottunk előző nap. Mindenki elgondolkozott, mit jelenthet a saját neve, majd leírtuk őket egy lapra, aztán megpróbáltuk belőlük összerakni a választ.
Először körülbelül (a Google segítségével) eddig jutottunk:
Damon: démoni
Tarique: reggel
Bailey: végrehajtó
Ida: nemesi származású
Panna: kegyelem, könyörület, báj, kecsesség, kedvesség
Leila: Sötét, mint az éjszaka
Shepho: sivatagban

Minerva: gondolkodó
Poszeidón: tenger
Freyja: szerelem
Emese: anya
Athena: bölcsesség
Mars: hadban álló
Brahma: teremtő
- Lehet nem minden névre van szükségünk – morogta Tarique, közben a lapot nézte.
- Hát, Emese és Freyja kicsit kilógnak – bólogatott Panna, közben a haját csavargatta.
- Ahogy látom az Ida és a Poszeidón is – bökött Ida a saját nevére, majd a tengeristenére. Bailey arca furcsa fintorba rándult, ahogy próbálta megfogalmazni, hogy mit is jelenthet. A tollam végét kezdte rágcsálni mélázás közben.
- Talán… - hümmögni kezdett. Aztán elhallgatott. Szeme furcsává vált, a pupillája körül eltűnt a szürke gyűrű, írisze fényes kékké vált. – Tengernyi sivatag mélyén Maggedo városa mellett hadban áll a teremtő és a démoni sereg. Sötét felhő takarja el a reggeli eget, a kegyelem és a szerelem eltünedezett. Egy nemesi származású démon vezeti seregeink, vele szemben az Antikrisztus szörnyű lényei. A hetek bölcsessége legyőzi talán őt, vagy a Föld pusztuljon még az éjszaka előtt.
Szemeit lehunyta, feje a vállamnak dőlt. Ezt a verset kerestük. Mageddo… hogy a fenébe nem jutott eszembe. Minerva végig tudta. Mageddo, Armageddon… A francba! A két lány riadtan nézett a barátnőmre, aki még mindig eszméletlenül ült mellettem, orrából vékony vérpatak folyt le. Egy csókot nyomtam a halántékára. Shepho és Tarique merengve meredtek előre.
- Damon – szólított meg Justin. Felnéztem, ő a húgát figyelte, ahogy lassan szuszog. – Mi lett vele?
- Rengeteget segített – mondtam és a karjaimba vettem, majd elvittem az árnyékba, ahol a törülközője volt. Jus végig a nyomomban volt. – Talán most eszméletlen lesz egy ideig, de semmi baja – simítottam végig a lány haját. A haverom a törülköző sarkával felitatta a testvére orra alól a vért.
A többiekre néztem, akik némán álltak és felénk fordultak. Jenny és Kristy a szájuk elé kapták a kezüket, Lilim és Odett is odabújtak a bátyjaikhoz. A fiúk csak összeszorított fogakkal figyeltek. Justinra bíztam az unokahúgát és visszamentem a többi többlelkűhöz. Időközben valaki leírta, amit Bailey mondott.
Ida és Tarique épp arról magyarázott, hogy hamarabb eszünkbe juthatott volna Maggedo városa, hiszen a Bibliában is az van megjelölve, mint a végső csata helyszíne. Leültem a helyemre és csendben hallgattam őket. Egy idő után mindenki hangja elkeseredettebb lett, azon kezdtek gondolkozni, mégis hogyan győzhetnénk mi. Aztán csend lett. Senki se szólt egy szót sem.

/Bailey/

A fejem alatt lassan emelkedett egy mellkas. Bár a fűszeres illatot elnyomta a tenger sós aromája, mégis tudtam, hogy ki az. Ujjai kis köröket írtak le a csípőmön, mire jóleső borzongás futott végig rajtam. Halk hümmögés hagyta el a száját, a feje felém mozdult. A cirógatás abbamaradt.
- Kicsim?
- Hé! Szerintem esni fog! – kiabálta valamelyik srác. Résnyire nyitottam a szemem és felpillantottam az égre, amit félig eltakart a könyv, amit Damon maga fölött tartott. De igaza volt a fiúknak, eléggé esőre állt az idő. A lányok sipítva rohantak ki a vízből és húzódtak be egy napernyő alá. A barátom halkan kuncogott rajtuk. Csak egy vörös villanást láttam, ami mintha körülvett volna minket. Ő a maga módján oldotta meg.
- Három, kettő, egy – mondta a hátam mögött ülő unokatestvérem. Az utolsó szónál leszakadt az ég. A két kislány táncot járt az esőben, egymás kezét fogva pörögtek. Elmosolyodtam és a démonom mellkasába fúrtam az orrom. Újrakezdődött a cirógatás.
Az esőhöz lassan villámlás és mennydörgés is társult, a levegő lehűlt. Magam köré csavartam egy törülközőt és úgy néztem az eget. Mellettem a két fiú némán bámulta vagy a könyvét, vagy a végtelennek tűnő tengert. A bátyuskám vállára hajtottam a fejem, aki szélesen elvigyorodott és átölelt. A fülemhez hajolt és elmondta, mi volt, míg én kiütve feküdtem. Összefoglalva egy órára elment mindenkinek a kedve az élettől is, aztán egyszerre tért vissza a legtöbbeknél. Csak ő és Damon maradtak ülve mellettem. Általában hárman vigyáztak rám, mindig volt ott még valaki, aki csak nézett rám szomorú szemekkel.
Összerándultam az egyik villámlásnál. Közel csapott le, éreztem a levegő vibrálását magunk körül. A démonom az ölébe ejtette a könyvét és felnézett, furcsa mormogó hang hagyta el a száját, szemöldökét összevonta, alsó ajkát lebiggyesztette. Hirtelen Sandra ugrott hátulról a nyakába, csurom vizesen. A lány kacagva ölelte át a bátyját, aki láthatóan kisebb szívrohamot kapott. A fiú összeszorította a fogait és gyilkos pillantást vetett a húgára, aki aranyos mosolyt villantott rá.

- Tök jó itt a vízben – mondom mosolyogva. Damon fintorogva rázta a fejét és felnézett a sötét felhőkre. Még mindig esett. Lehajtotta a fejét, homlokát a vállamnak döntötte. Karjai a derekam köré fonódtak, szorosan magához húzott. A tarkóját cirógatva viszonoztam az ölelést, közben élveztem ahogy a hűvös esőcseppek ránk zuhannak. A barátom mély sóhajt hallatott és ismét bosszús pillantást vetett az égre.
- Utálom az esőt – morogta. Lábujjhegyre álltam és egy csókot nyomtam a szájára. Aztán egy hullám csapott át fölöttünk. Sikkantva odébb ugrottam, míg őt pont arcon kapta. – Ha nem tudtám, hogy Jus nem képes rá, azt mondanám, ezt ő intézte – biggyesztette le az alsó ajkát ismét. Visszaléptem hozzá és kisimítottam a vizes haját az arcából. Apró mosoly futott át az arcán, aztán magához húzott. Újabb hullám. – Egyre biztosabb vagyok benne, hogy Justin intézi ezt – sziszegte.
A fejem rázva ragadtam meg a kezét és húztam ki a partra. Kedvtelenül követett, mikor hátranéztem rá, láttam, hogy mérges tekintettel az unokatestvérem szuggerálja. Kissé megszorítottam a kezét, mire pillantása rám esett. Egy hirtelen mozdulattal visszarántott és megcsókolt. Ajkai az enyémre tapadtak, most már nem félt attól, hogy feldönt minket egy hullám. Mögöttünk Jenny és Kristy hangos huhogásba kezdtek, míg a fiúk jól kiröhögték őket. Felnéztem a sötétbarna szemekbe, amik édesen csillogtak. Megsimogattam az arcát és egy puszit nyomtam a szájára.

- Hihetetlen, hogy itt is esik – nyavalyogtak a srácok. Megböktem a barátom, akinek az ölében ültem, hogy ne nyafogjon. Ő minduntalan az ablakot bámulta, mintha amiatt elállna az eső. Jus a pultnak dőlve iszogatta a kóláját, de közben ő is a kinti vihart figyelte. Lilim és Odett minden hangosabb mennydörgésnél megugrottak, közben az próbálták valahogy a villámlás és a mennydörgés segítségével megállapítani, hogy milyen messze van a vihar. Lucius összevont szemöldökkel nézett a húgára, aki kerek szemekkel bámult egy nagy, sötét felhőt és várta a dörrenést. Mosolyogva figyeltem a két kislányt, amint a teraszra kivezető ajtóra tapadnak.
- Ha tudom, hogy ilyen jól kijönnek, hamarabb is egyesítem a családom – mondtam, mire mindenki felnevetett. Damon belecsókolta nyakamba.
- Nézzünk valamit – vetette fel az ötletet Hiro pár perc csend után. Jus és a démonom rögtön felkapták a fejüket a tervre. Lucius kérdőn pislogott körbe, látszott rajta, hogy ő nem igazán tud mondani filmet. A másik három azonban rögtön azon kezdett veszekedni, hogy mit tegyünk be, egy pillanaton belül már a nappaliban voltak és válogattak. A másik unokatestvéremre mosolyogtam és kértem, hogy akkor nekem segítsen. Míg én megkerestem három tálat, amibe rakhattunk pattogatott kukoricát és chipset, addig ő megkereste az említett rágcsákat.
- Amúgy furcsa – szólalt meg hirtelen. Kérdőn néztem rá, közben betettem a mikróba a pattogatott kukoricát. Fejével a nappali felé intett. – Hogy pont Damonnel jöttél össze. Nagyapa mindig is utálta a családját, mert az apja ölte meg a lányát, az édesanyádat…
- Igen, Olivier volt, nem pedig Damon. Az elejében nekem is ez volt a véleményem róla. De aztán láttam, hogy mire képes a saját fiával is – itt elhallgattam és mélyet sóhajtottam. – Damon semmiben sem hasonlít rá.
Lucius mosolyogva bólintott és ellopott a tálból egy darab chipset. Megfogtam a kezembe kerülő első tárgyat és hozzá vágtam, jelezve, hogy nem eszünk előbb, mint a többiek. Elkapta a sószórót, amiben nem só, hanem chilipor volt, de annak tartalma egy kissé… rázuhant a krumpliszirmokra. Nem sokra, de elég nagy mennyiségben. A levegő bennakadt a tüdejében, szája elnyílt a meglepetéstől. Először a chipsre sandítottam, majd a nappaliban ülő fiúkra. Aztán gonosz vigyor húzódott az arcomra. Mikor is csináltam hasonlót utoljára? A srácokat ismerve először vagy Justin vagy Damon csap le a nassolnivalóra. Felkaptam a tálat és elindultam feléjük. Lucius makogva próbált megállítani, mire egy kacsintást eresztettem meg felé. Meglepődött, de utána elfordult, hogy ne lássam a mosolyát. Letettem a két szeretett srác közé a tálat és visszamentem a konyhába. Hátralestem a vállam felett, láttam, ahogy Jus kivesz egy nagy marékkal a chipsből és a szájába dob néhány falatot. Tátogva számoltam vissza háromtól. Először csak a káromkodást hallottam, aztán megjelent mögöttem a köhögő, egyre vörösebb arcú mostohabátyám, miközben átkozott engem. Kikapta a tejet a hűtőből és nagy kortyokban inni kezdte, de szemét végig rajtam tartotta.
- Utállak – közölte végül. Lebiggyesztettem az alsó ajkam, próbáltam ártatlan kishúg benyomását kelteni.
- Csak véletlen volt – mondtam bűntudatot színlelve.
- Aha, azért vigyorogtál, mint a vadalma – húzta össze kék szemeit. Meglötyögtette a tejet és ivott még egy kortyot. Átnézett a vállam fölött, így tudtam, hogy a másik két srác ott áll mögöttem. Damon kicsit sértettnek tűnt, mivel nagy volt az esélye, hogy esetleg ő is kap a chilis darabokból. Hiron pedig látszott, hogy szórakoztatja az eset. A barátomra pislogtam, aki láthatóan nem enyhült meg. Közelebb lépett, akárcsak Jus. Két tűz közé kerültem. Gyorsan teleportáltam, mielőtt nekem ugrottak volna. Megkönnyebbült sóhaj hagyta el a szám, mert a padláson kötöttem ki. Leültem egy gerendára és elővettem a telefonom. Gyorsan üzentem Jenny-éknek, hogy mi történt. Szerintem életben nem láttam annyi XD-t, mint amennyit ekkor küldtek. Megforgattam a szemem, de aztán én is elvigyorodtam. A mobil hirtelen rezegni kezdett. Kristy. Elhúztam az ujjam a képernyőn és a fülemhez emeltem.
- Szóval most bujkálsz? Hova menekültél? – kezdte rögtön. Körülnéztem a sötét padláson és kerek-perec kimondtam hol vagyok. – Jézusom, megőrültél? Ott pókok is lehetnek!
- Vannak is – itt az egyik sarokba néztem, ahonnan egy kis cuki pókszabású pajtás mosolygott rám. A vonal másik feléről két nyafogó hangot is hallottam. Kuncogva nyújtózkodtam addig, hogy a gerincem már megreccsent. A vállammal a fülemhez szorítottam a telefont, a tenyereimet egymás mellé tettem. Ki akartam próbálni valamit és csak reménykedtem, hogy nem miattam fog leégni a házunk. A kezeimre koncentráltam, elképzeltem, ahogy tűz táncol fölöttük. Hirtelen szikra pattant, először kisebb, aztán kicsit nagyobb lángocska villogott a jobb tenyerem fölött. A balt fölé emeltem. Kellemes meleget árasztott, nem égetett.
- Hahó, ott vagy, csajszi? – szakította meg a gondolataim Jen hangja. Halkan hümmögtem, közben a lángra koncentráltam. Formázni kezdtem. Eszembe jutott a sárkány, amit pár napja Damon… mármint Poszeidón alkotott vízből. Először a fejét és testét alakítottam ki. Aztán a lábait és a szárnyait. Utána jöhettek a részletek. Egész szép lett az eredmény. Ezután már nem csak agyaggal, hanem tűzzel is tudtam szobrászkodni. A sárkány hirtelen pukkant egyet, éles fény vakított el, aztán olyan sötét lett, mint előtte. A tenyeremen egy kellemesen meleg valami feküdt. A szobor volt! Megszilárdult, karmazsinvörössé vált. Furcsa anyagból volt, mintha valamilyen kő lett volna, de nem vált rideggé. – Bailey?
- Jaj, bocsi, csak… szórakozok – mondom, közben a kis figurát méregetem. Ekkor tűnik fel, hogy a szeme ragyog. Mintha egy-egy rubint helyeztek volna oda. Reménykedtem, hogy nem kel életre, mert akkor már túl sok lesz a háziállat. Sunny már így is féltékeny volt néha.
- A fiúk még nem találtak meg?
- Szerintem nem is keresnek…
Ekkor lépéseket hallottam a padlásra felvezető lépcső irányából. Tudtam, hogy valamelyikük az. Hirtelen átöleltek hátulról, egy kissé ijedt hang suttogott a fülembe.
- Te szemét, te… Ne csinálj már ilyet, Kicsim – sóhajtotta a nyakamba. Orrát a hajamba fúrta, nem akart elengedni. Letettem magam mellé a sárkányt és megcirógattam a barátom arcát, aki egy csókot nyomott a tenyerembe. – Mindenhol kerestünk…
- Tudhattátok volna, hogy itt vagyok – mondtam halkan, de mosolyogva. Jogos, hogy régen bújtam el itt utoljára, már arra sem emlékeztem, hogy mikor, de attól még nem került le a lehetséges búvóhelyeim listájáról. Mélyet sóhajtott és felemelte a fejét. Tekintete megakadt a sárkányon. Damon eltűnt mögülem és előttem bukkant fel újra, kezében a kis szobrocskával. Szemei enyhe vöröses fényben világítottak a sötétben. Ezek a szemek ekkor rám villantak. – Tetszik? – kérdeztem. Csak bólintott és visszatért a kis lény vizsgálásához. Arcára volt írva egy kérdés. Felnevettem. – A tiéd – mosolyogtam rá. Szeme szó szerint felcsillant, írisze még vörösebb árnyalatot vett fel. Tovább kacagtam.
- Sandra el fogja lopni – morogta a sárkányka hátát simogatva. Aztán ő is elmosolyodott. Szomorúan. Összevontam a szemöldököm. – De ha esetleg nem élném túl, nála lenne a legjobb helyen…
- Damon – suttogtam. Rám nézett. Az ajkába harapott, aztán a következő pillanatban már egy puszit nyomott a homlokomra.
- Finem vitae specta, Bailey.

Nézz életed végére.

1 megjegyzés:

  1. Hali!
    Ez a rész is eszméletlen lett... Azért remélem, hogy senki nem fog meghalni...
    Siess a kövivel mert marcangol az ideg...

    VálaszTörlés