2016. február 28., vasárnap

Post nubila Phoebus

Jóóóó estét mindenkinek!
Eltelt egy hét, én pedig ismét itt vagyok egy viszonylag hosszú résszel. Az előző fejezethez köszönöm a visszajelzést! :)
Nos, jó olvasást mindenkinek, remélem tetszeni fog!
Arrivederci!
----------------------------------------------------

- Szerinted ez jó lesz? – léptem ki a gardróbomból, magam elé egy fekete pólót tartottam, rajta I LOVE ROCK felirattal. Damon az ágyam aljában ült, épp a földön lévő könyvhalmazt tanulmányozta. Felpillantott, arcára kaján mosoly ült. Na, ja. A pólót magam elé tartottam, azonban rajtam melltartón és rövidnadrágon kívül semmi sem volt. Összehúztam a szemem, jelezve, hogy fejezze be a perverz dolgokra gondolást. Csak a fajét rázta, szemébe hullott egy sötétbarna tincs. Megfenyegettem, hogy a fejéhez vágok valamit.
- Csak nyugodtan, ha jól látom, az egyetlen dolog, ami a kezed ügyében van, az a pólód – vihogott, mire eltátottam a szám. Körülnéztem, hogy hol van a legvastagabb, kartonkötéses könyvem, az azonban az ő keze ügyében volt éppen, abban a halomban, amit az ágyam mellé állítottam. Fújtatva léptem közelebb és ütésre emeltem a kezem, annak reményében, hogy felpofozhatom.
- Mikor lett neked ekkora szád? – csaptam a fejére, de ő ellökte a csuklóm, mielőtt megismételhettem volna.
- Tudod volt az a bizonyos július negyediki este… - kezdte, viszont mikor hallottam, hogy valaki jön felfelé a lépcsőn, leordítottam.
- Kuss!
- Hőőő! – hőkölt hátra Jus, mikor meglátott minket. Oké, pont rosszkor jött. Damon arcán továbbra is széles mosoly ült, én meg még mindig a mellkasomhoz szorítottam a pólót. – Falls, nagy baj lesz, ha most megöllek? – kérdezte kicsit piros arccal a bátyám.
- Egy ujjal sem értem a húgodhoz! – emelte fel a démonom mindkét kezét, mintha ezzel menthetné a menthetőt.
- Most – morogta Justin és a szemével intett, hogy öltözzek fel. Szót fogadtam neki: behátráltam a gardróbba és magamra húztam annak ajtaját, közben szúrósan néztem Damonre, aki csak rám kacsintott. Mielőtt behajtottam volna az ajtót, ökölbe szorítottam a kezem és kinyújtottam a középső ujjam. Felnevetett. – Szóval Falls, miért is parádézik előtted a mostohahúgocskám félmeztelenül?
- A koncertre akar valami ruhát találni – felelte kicsit unottan, de éreztem, hogy továbbra is mosolyog. Magamra rántottam egy ujjatlan pólót és lenéztem Shadow-ra, aki rám pislogott. Még mindig az a sál volt a nyakán, amit pár perce köré tekertem. Ahogy láttam, tetszett neki. A mellső lábai mögé nyúltam és felemeltem a kicsit megnőtt husky kölyköt. Megigazítottam a nyakán lévő fekete alapon fehér mintás kocka alakú kendőt és kiléptem vele együtt a szobámba. A két fiú még élt, láthatóan nem ölték meg egymást. Fizikailag. Ki tudja, hogy milyen veszekedés mehetett le mentálisan. Letettem a kutyusom a földre, aki azonnal Justinnak ugrott.
- Bailey, minek kell ez a tökfej ahhoz, hogy egy pólót találj a koncertre? – fordult felém, közben leguggolt Shadow-hoz és megvakarta a fejecskéjét. A kutya a hátára fordulva kért has simogatást is.
- Ő csak itt van, igazából én sem tudom, hogy miért – legyintettem, mire az érintett felháborodott arcot vágott.
- És mi van azzal a bizonyos július negyediki estével? – kérdezte, hangjában gyanakvás érződött. Hopp. Egymásra néztünk Damonnel. Kicsit riadtnak tűnt, de nem csak ő, hanem én is. Talán nem is jutunk el a csatáig, gondoltam, Jus kinyír itt mindkettőnket.
- Hát, volt egy romantikus vacsora – próbáltam hazudni, de átlátott rajtam.
- Aha, persze. Én meg igazából koreai vagyok – fintorodott el. Aztán a barátomra nézett, aki próbált nem olyan arcot vágni, ami elárulhatott minket. – Szóval Falls, mi is történt?
- Az történt, hogy… hogy elmentünk a tóhoz és ott beszélgettünk. Ennyi – mondta. Az ádámcsutkája megugrott szinte minden szónál. A bátyám összehúzta a szemét, aztán nekiugrott. Shadow vonításszerű hangot hallatott, mikor Justin leterítette a haverját. Gyorsan odapattantam és próbáltam leszedni róla.
- Mit is csináltál te a húgommal? – sziszegte fenyegetően. Damon szeme kikerekedett, láthatóan kész volt menekülni, ha kell. Hjaj, az unokatesókám húgvédő üzemmódja bekapcsolt. De rég láttam már. Akkor viszont nincs olyan hely, ahol ne találná meg. Valószínűleg a legjobb haverja most a legnagyobb ellenségévé vált. – Tudod mit, ne részletezd.
- Jus, pont te mondod. Komolyan azt hiszed, hogy elhisszük, Clauval csak beszélgettetek, mikor fél napokat ott voltál – rángattam meg a pólóját, mire elfehéredett. A barátom szája sarkában halvány mosoly bújt meg. A bátyám elengedte őt, miközben azt morogta, hogy touché. A démonom megigazította összegyűrődött pólóját, aztán haját is kisimította a szeméből. Rám mosolygott, végre nem gúnyosan. Elvett egy könyvet a halom tetejéről és elolvasta a tartalmát. Jus láthatóan kezdett megnyugodni. Azt motyogta, hogy legalább mi másfél év után… Fülig vörösödtem és elfordultam. Folytattam a könyveim pakolászását, amit még azelőtt kezdtem el, hogy Damon felbukkant volna a szobám közepén.
Leszedtem minden kötetet a polcokról, akárcsak minden fotót, díszt és egyebet. Letöröltem a könyvespolc minden négyzetcentiméterét, majd gondolkozni kezdtem, hogy mit hová rakjak. Hátranéztem a két fiúra. Egyik egy Staphen King kötetet bújt, a másik pedig ha jól láttam a Hamis herceget. Damon a padlón, Jus az ágyon vágta hanyatt magát, láthatóan rohadtul nem érdekelte őket, hogy pakolnék. Megforgattam a szemem és visszafordultam, mikor a nénikém benyitott, arcán széles mosoly virított. Meglepve léptem hátra, mikor mellette Lilim rohant el, egyenest a karjaim közé. Megölelgettem a kislány, aki kerek szemekkel meredt a rengeteg könyvre, majd az ajtó felé fordulva mondta a bátyjának, hogy nekem több könyvem van, mint neki. Lucius láthatóan ledöbbent a sok kötet láttán. Én meg eldöntöttem, hogy milyen sorrendet állítok fel a polcon. Legalulra raktam azokat, amik kevésbé tetszettek. Körülbelül egy polcnyi volt az, ami nem lopta be magát szívembe, illetve kötelező olvasmány volt. A fölötte lévő részre tettem azokat, amikben nincs semmi varázslat és a jelenben játszódtak. Utána jöttek a disztópikus/utópikus jövőben és a valódi, esetleg kitalált múltban játszódók. Szintén varázslatmentesek. Aztán jöhetett az összes többi. Amik egy író tollából születtek, azokat egymás mellé tettem. Vigyorogva hátráltam egy lépést a művemtől. Mikor megfordultam két meglepett és két morcos pillantással találkoztam. Jus és Damon azért volt morci, mert elvettem az olvasmányaikat. Lilim és Lucius pedig pusztán a meglepetéstől nézett kerek szemekkel, hogy mennyit olvasok.
Ekkor lépett be a nagymamám is, ő egy kicsit megtorpant az ajtóban. Jus épp a csuklóimat szorította földhöz, miközben fölöttem térdelt. Két pillanat alatt még morcosabbá tettem, mikor kiröhögtem, mert olyan utálatos fejet vágott. A drága mostohabátyám épp gonoszan vigyorgott rám, mikor a nagymamám benyitott.
- Ha le mersz köpni, olyan helyen rúglak meg, ahol rohadtul fog fájni, te idióta! – visítottam kapálózva.
- Én szerintem megfogadnám a tanácsot és inkább elengedném – vonta össze a szemöldökét Lucius és a vendégünkre nézett. Nagyi kissé ijedten nézett ránk, de szerencsére Damon mindent elmagyarázott.
- Ez náluk mindennapos. Clare és Dave szerint már pár hónaposan tépték egymást. Szerintem – nyúlt a párnáim közé és kivett azok közül egy plüsst. – ez a nyuszi mindent látott.
- Igen, de csak azután, hogy nekem adtad – löktem le Justint magamról. A barátomra vigyorogtam, aki nosztalgiázó mosollyal nézte a nyuszit. Leültette maga mellé a plüsst, az azonban eldőlt. – Hát igen, már az egyensúlya se a régi, mióta valaki – itt a mellettem ülő fiúra sandítottam, aki ártatlan mosolyt villantott rám. – letépte az egyik lábát és kiszedte belőle a tömőanyagot, mert azt hitte, oda rejtettem a matchboxát.
- Milyen hülye hitte vajon ezt? – gondolkozott Damon, aztán felröhögött, de nem csak ő, hanem mindenki. De a barátom kacagása volt a leghangosabb. A térdemre támasztottam az állam és úgy figyeltem, ahogy összegörnyedve vihog. Néhány könnycsepp kicsordult a szeméből, az arca is egy kicsit vörösebb lett. Tényleg jól szórakozott. Ellenben a bátyuskámmal, aki szúrósan meredt rá. Ha szemmel ölni lehetett volna…
- De cuki – simogatta meg Lilim Sunnyt, aki kissé riadt tekintettel hagyta, hogy piszkálják. A kutyusom a nagymamám kezét szimatolta meg. Eközben én a barátom mellé kúsztam és a vállára hajtottam a fejem. Átölelte először a vállam, majd a másik kezével a derekam is. A halántékomnak nyomta az ajkát, éreztem, hogy mosolyog. Nevetve pillantottam fel rá, aztán egy apró csókot nyomtam a szájára.
- Befejeznétek a nyálcserét, kösz – fintorgott a tesóm, mire megböktem a lábujjammal. Elkapta a bokám és le akart rántani magához, de túl erősen fogódzkodtam a másik fiúba. A nagymamám hangosan felnevetett a jelenet láttán és bentebb jött, aztán letelepedett a másik unokája mellé az ágyra. Lucius rászólt a húgára, hogy hagyja Shadow-t, de a kutyát láthatóan a legkevésbé sem zavarta a has vakarás. Végignéztem a szobában lévő embereken. Lassan teljesen egésznek éreztem a családom.

Azonnal felpattantam, mikor csengettek. Hat óra volt, a koncert kilenckor kezdődött. Viszont legalább egy óra volt, mire beértünk a belvárosba és leparkoltunk, illetve mire bejutottunk. A sportcsarnok szerencsére nem volt fülledt, Damonnel egy ajtóhoz és a színpadhoz egyaránt közeli helyet kerestünk. Nekitámasztotta a falnak a hátát, én pedig a mellkasának dőltem. Végül mindketten egy-egy Skillet feliratos pólót vettünk fel. Neki régebbről volt egy, engem pedig Jus lepett meg eggyel még mielőtt elindultunk. Szerintem utólag már rossz ötletnek tartotta, mert az ajándéka miatt átöleltem és jól megszorongattam, mint valami őrült polip, illetve szétpuszilgattam az arcát. Alig bírt lelökni magáról. Még így utólag is elmosolyodtam az emléken. Damon a fülemhez hajolt és megkérdezte, hogy mi olyan vicces, közben átölelte a derekam.
Egyre többen lettek, mi pedig egy idő után egyre hátrébb és hátrébb kerültünk. Ezért aztán a barátom megragadta a csuklóm és visszarángatott az előző helyünkre, nem érdekelte, hogy kit lök fel. Végül is ez egy rock koncert volt, nem? Ezután konkrétan lecövekelt ott és a nyakát nyújtogatva figyelte a színpadot, ahol egyelőre senki se volt a technikusokon kívül. A csarnok lassan megtelt emberekkel, sok volt a korunkbeli, de az idősebb korosztály is képviseltette magát. Néhányan már ekkor elkezdtek énekelni, amin felnevettem. Lenéztem a csuklómra ragasztott papírszalagra. Végighúztam az ujjam a szövegen, ami rajta volt, majd elmosolyodtam. Tényleg itt voltunk.
Két tenyér simult a csípőmre, mire hátrasandítottam. Felpislogtam a fekete szemekbe, amik szinte ragyogtak a reflektorok fényében. Ajkai halványan felfelé kunkorodtak; hagytam, hogy a hátam ismét a mellkasához húzza. Lábujjhegyre álltam, hátha akkor látok valamit, de előttem egy csomó magas ember állt meg. Miért ne…? Próbáltam azzal biztatni magam, hogy a zene miatt jöttünk, de… basszus, hallgatni otthon is tudom, de itt láthatom, illetve láthatnám is! Damon valószínűleg olvasott a gondolataimban, mert kuncogni kezdett és még közelebb tolt a színpadhoz. Már csak öt méter választott el a kordontól. És eltűntek az óriások. Többszörösen jó. Rávigyorogtam és egy csókot leheltem a szájára jutalmul a jó ötletért. Ő csak finoman az ajkamba harapott, miközben egyik kezét a tarkómra tette, hogy ne húzódhassak el. A mellkasára tettem a kezem és vörös arccal próbáltam eltolni kissé. Felnevetett, mikor meglátta a pipacsvörös fejem. Hát kicsit zavarba jöttem. Az még nem annyira zavart, ha pár ember csókolózni látott vele. Na, de egy egész stadionnyi! Kivette a zsebéből a telefonját és megnézte mennyi az idő. Rögtön izgatott lett, és úgy kezdett vigyorogni, mint egy kisgyerek, ha azt mondják, mindjárt kap édességet. Átkaroltam a derekát és odabújtam hozzá. Orrát a hajamba fúrta, a saját mellkasomon éreztem, milyen sebesen is ver a szíve. Egy régi álom valóra válik számára. De nem csak neki, hanem sok embernek is, köztük nekem. Gondolkoztam, milyen lehet vele elmenni egy koncertre. Vajon ő is olyan tombolós fajta, mint én voltam, vagy olyan, aki ez helyben áll, a zene ütemére bólogatva és halkan énekel? Ő tipikusan az a fajta volt, akiről nem tudtál konkrét dolgokat mondani. Hol ilyen volt, hol olyan. Megsimogattam az arcát és a színpad felé fordultam, mert arrafelé mindenki sikítani kezdett.
A Whispers in the dark című szám hegedű-feldolgozásával kezdődött az egész. Az emberek velünk együtt énekelni kezdtek, sokan előkapták a telefonjukat, hogy készíthessenek képeket vagy videókat a koncertről. Éreztem, hogy Damon finoman megszorítja a csípőm, aztán a fülemhez hajolt és beledúdolta a dallamot. Felnevettem. Az első refrén után megjelentek a banda tagjai is. Még nagyobb sikoltozás fogadta őket. Képtelen voltam letörölni a vigyort a képemről, közben bólogattam a dal ütemére. Ez hihetetlen volt! Mindenki egyszerre énekelt, szinte fölöslegnek tűnt John-nak azt kérni a rajongóktól, hogy énekeljetek velem. Miután lecsendült az utolsó akkord, a színpad elsötétült egy pillanatra. Egy rövid átvezető következett, ami után az egyik kedvenc számom jött. If you sick of it! Az énekes a színpad kiugró részére ment, onnan énekelte a dalt, közben a kivetítőkön meg-megjelent a szöveg egy-egy részlete. Megfogtam a barátom kezét és együtt ugráltunk a körülöttünk lévőkkel, közben telitüdőből ordítottunk. Közben a látvány se volt utolsó, a füst gejzírmódjára tört elő az emelvény széléből, közben látványos fényjáték vakított el mindenkit.
Elbírsz? – kérdeztem gondolatban a démonom, aki furcsán nézett rám. Szeme a sötétben enyhén vörösesen fénylett.
Nem vagy ám olyan nehéz, mint hiszed – felelte. Csak arra voltam kíváncsi, hogy igen, vagy nem. Kikaptam a zsebéből a telefonját, aztán a vállába kapaszkodva felugrottam a hátára, mint július negyedike estéjén. Azonnal pír futotta be az arcom annak a napnak a gondolatára. A kezeit összekulcsolta a lábaim alatt. Értette mit akarok csinálni. Ha nem is sokkal, de így magasabb lettem nála, és a képek is szuperek lettek. Nem takarták ki a felét kezek. A szám végéig nem másztam le róla. Szerintem sikerült annyi fotót készítenem, hogy beteljen a mobilja memóriája.
Mikor az jött a szövegben, hogy raise your hands, if you sick of it, Damon elég furcsa pillantással nézett fel rám. Ha elenged én úgy leesek, hogy csak na. Inkább felnevetett és telepatikusan mondta, hogy akkor helyette is emeljem fel a kezeim. Rákacagtam és úgy tettem. Közben videózni kezdtem az utolsó refrént.
- Raise your hands, if you sick, if you sick of it! – énekelte az egész közönség, köztük mi is. A barátom hangja kihallatszott a körülöttünk lévőkéből. Végigsimítottam az arcát, mire ő finoman megszorította a combom.
A szám végeztével leugrottam és vigyorogva megöleltem. Apró csókot nyomott a fejemre, aztán a színpadra felé kezdett figyelni. Ismét volt egy kis átvezető, majd elkezdődött egy olyan szám, amit először nem nagyon bírtam felismerni, de a refrénig rájöttem, hogy a Better than drugs az. A színpad vörös fénybe borult, a kivetítő elsötétült. Pont olyan volt az egész, mintha CDn hallgattam volna. Sok énekes inkább playbackel, mert élőben nincs olyan jó hangja, mint mikor a stúdiókban feljavítják. De itt kicsit se így volt! Damonre pillantottam, aki lehunyt szemmel énekelt. Tényleg élvezte.
Ezután legnagyobb meglepetésünkre egy Avicii szám következett csak gitárszólóval. Emlékeztem, hogy a lányok mennyit énekelték… mindenhol. Újabb kis átvezető volt. A következő számot már jobban ismertem.
- Comatose, I'll never wake up without an overdose of you – énekeltünk hangosan. A fejem rázva ugráltam, közben nem törődtem azzal, hogy kinek a hallását károsítom a dalolásommal.
A színpad ismét elsötétedett. Egy-egy fénycsóva világított meg egy hegedűst és egy csellóst. Először ismét nem ismertem fel a dalt. Legalábbis így ezzel a felvezetővel. Damon a derekamra tette a kezét és a fülembe kiáltott, mintha olvasott volna a gondolataimba. Bár őt ismerve az is lehet.
- Awake and alive!
Mire ezt kimondta elkezdődött az a változat is, amit a rádióban hallottam már annyiszor. Úgy imádtam! Talán eddig ezt a dalt fogadta a legnagyobb ováció.
Ezt követte Damon személyes kedvence. Olyan hangosan énekelte a Rise című dalt, hogy azt is el tudtam volna képzelni, a színpadra is felhallatszik. Ismét felnyújtottam a telefonját, hogy csinálhassak pár képet. Persze nem sok minden látszódott a színpadból, pedig körülöttünk nem is voltak túl magas emberek. A barátom hirtelen csókot nyomott az arcomra és elvette a mobilt. Nem sokat segített a plusz tíz centi, de legalább nem csak kezekből állt a kép.
Felnéztem a démonomra. Arcán széles mosoly virított. Lehet, hogy kétszer született újjá, de belőle, mint Damon Falls-ból, csak egy volt és mindig is csak egy lesz. Talán volt más keresztény rockot hallgató démon is, de minden bizonnyal ő volt egy egyetlen, aki ennyire élvezte is mind a szöveget, mind magát a zenét. Világéletében lázadt az ellen, ami volt, míg végül el nem érte, hogy ne a démonok hercegeként gondoljanak rá. Tizenhét és fél év eredménye. Nem akartam, hogy ezt a tizenhét és fél évet lerombolja egy rossz megérzés, miszerint meg fog halni. Ő már közölte velem, az élete árán is megvéd. Inkább ő, mint én. Én viszont fordítva gondoltam. Annyit küzdött már, nem lehet, hogy a sok akadály legyőzése után ez legyen a vége.
Sajnálom, Damon, de ha kell áthúzom a számításaidat.

- Ez rohadt jó volt! – ugrottam a nyakába, mikor kiértünk a stadionból. Kacagva ölelte át a derekam és húzott magához. Hosszan megcsókoltam, mert ezzel tényleg egy életre szóló élményt szerzett nekem. Örültem, hogy engem hívott, ez tényleg egy olyan este volt, amit nem lehetett megmásítani. Jó volt látni, hogy ilyen boldog volt.
Ujjait összekulcsolta az enyémekkel és elindultunk a kocsija felé. Kicsit se voltam fáradt, végig pattogtam mellette, mint valami felhúzott játék. Fel is ajánlotta, hogy menjünk egyet kocsikázni, hátha közben elálmosodok. Hevesen bólogattam az ötletre.
Kimentünk a városból, csak a véget nem érő sztráda volt előttünk. Senki se jött szembe, mintha teljesen kihalt lenne. Kezét az enyémre tette, hüvelykujjával végigsimította a kézfejem. Az ablaknak döntöttem a fejem és rá sandítottam. A kocsiban csend honolt, egyedül a motor halk búgása hallatszott. Hirtelen lefordult egy keskenyebb útra, ami a tengerpart felé vitt. Az óceán csodaszép volt holdfényben! Az arcomon széles vigyor virított már akkor, mikor kiszálltunk. Egy kikötőben álltunk meg, de egy hajó sem állt ott. Az ajkamba haraptam és nekidőltem a kocsi elejének. Leült mellém, mélyen belélegeztem a kellemes fűszeres illatát. Az ő arcán is halvány mosoly látszódott, aztán kicsit megemelte a kezét és egy furcsa mozdulatot tett. A vízből egy vékony vízoszlop emelkedett ki, majd egy madár alakját vette fel. Nem is madár volt. Úgy nézett ki, mint egy miniatűr vízsárkány. Kinyújtottam a karom és hagytam, hogy a lény rátelepedjen. Damon egy apró mozdulatot tett az egyik ujjával, a lény megemelte a fejét és kitárta a szárnyait. Nevetve érintettem meg a sárkány orrát, mire az kinyitotta a száját és egy kis vizet fröcskölt rám. Halkan nyafogtam egy sort, aztán oldalba böktem a barátom. Ő csak átölelte a derekam és tenyerét az enyém mellé tette. A vízalak átmászott az ő kezébe, ott gömbalakot vett fel, ami virággá vált. Ám nem maradt cseppfolyós, hanem megszilárdult, végül olyan lett, mint az üveg. Először azt hittem, hogy jég, de a liliom kellemesen meleg volt. Felnéztem a démonomra. A szeme nem volt a szokásos fekete, kissé kékes árnyalatú volt.
- Poszeidón? – kérdeztem halkan, mire bólintott. Elmosolyodtam és Athénére gondoltam. Itt volt a lehetőség, hogy beszéljenek. Éreztem, hogy a mozdulataim megváltoznak. Én is ugyanúgy ott voltam, láttam és hallottam mindent, de nem én irányítottam. Az ujjaim végigsimították az egyik szirmot, amin valami szöveget éreztem. A szemem elé emeltem. Csak két név volt rajta. Elmosolyodtam és felnéztem a fiúra, aki a végtelen óceánt nézte.
- Sajnálom – suttogta. Lehunyta a szemét, fogait összeszorította. Felfelé fordítottam azt a tenyerét, ahol a három ágú szigony jele látszott, ujjaim végighúztam a motívumon, mire elkapta a kezét és halkan felnevetett. – Jó tudni, hogy ebben az életben csiklandós vagyok.
- Legalább egyszer tudd, hogy milyen – mosolyogtam rá. Furcsa érzés volt úgy mosolyogni, hogy azt nem én akartam. Hallottam a fejemben Athéné gondolatait. Sorra villantak fel olyan mondatok, amik arról szólnak, hogy mennyire szereti Poszeidón. Hogy milyen szörnyű volt nézni, mikor a fiú a viszonzatlannak hitt szerelem miatt összejött másokkal, pusztán figyelemelterelésként. Közben ő várta, hogy a szerelme tegye meg az első lépést, mert félt.
Damon… mármint Poszeidón rám emelte kék szemeit, szomorúan somolygott. Megfogta a szabad kezem, ujjai kellemesen melegek voltak, éppúgy, mint a liliom, amit készített. Bátortalanul átölelte a vállam, de szerencsére Athéné az évezredek alatt merészebb lett, mert odabújt hozzá. Az futott át a gondolatain, hogy mennyire más az illata, mint jóval régebben. Akkor mindig tenger illata volt. Szerettem volna nevetni.
Gondoltam egyet. Akár kettesben is hagyhatnánk őket, filóztam, addig utánanézek egy kicsit Marsnak és Minervának.  A saját emlékeimre koncentráltam és közben reménykedtem, hogy ez Damonnek is az eszébe jutott. Ott álltam az emlékekkel teli feketeségben, előttem rengeteg olyan pillanatképpel, amely Marsot ábrázolta.
- Azt hittem, sose jössz – szólalt meg mögöttem egy hang, mire sikkantva megpördültem. Visszakézből tarkón vágtam.
- Leszokhatnál már az ijesztgetésről – rivalltam rá, mire elmosolyodott.
- Mire vagy kíváncsi? – nézett fel. Pont azt figyelte, ahol Mars és Minerva táncol valamilyen ünnepségen. Fiatalabbaknak tűntek, mint mi, talán még át sem változtak.  Elkezdett sétálni az emlékek közti folyosón, aztán hirtelen megtorpant. A képre mutatott. – Szerintem itt dobta Minerva Marsot. Csórikám elég letaglózott fejet vág.
Mellé léptem és jól megnéztem. Igaza volt. A fiú arcán értetlenség tükröződött, ajkai elnyíltak meglepetésében. Egyik kezével a lány csuklója után nyúlt, de az elhúzódott tőle. Egymásra néztünk és bólintottunk.
- Miért szerettél volna beszélni velem? – jelent meg Minerva a semmiből. Mars háttal állt neki, kezeit a háta mögött összekulcsolta. Nem viselt páncélt, hanem csak egyszerű ruhát. Karját kötések borították, arcát borosta fedte, haja is hosszabb volt. Nem rég tért vissza egy csatából, állapítottam meg pár pillanat után. Ekkor megfordult, mi pedig jobban behúzódtunk egy fal mögé. Épp csak láttuk őket.
- Várom a válaszod, Minerva. Lassan fél éve nem mondasz semmit a házassági ajánlatomra. Apád tudja, hogy makacs vagy, ezért nem akar kényszeríteni… - itt elhallgatott, aztán mély levegőt vett. Közelebb lépet a lányhoz és két keze közé fogta az arcát. – Miért húzod? Ami köztünk van az…
- Nem gyógyulnak a sebeid? – vizsgálta Minerva a kötéseket, majd végigsimított az egyiken.
- Miért tereled a szót?
Kénytelen volt felnézni a fiúra. Éreztem, hogy Damon keze a derekamra simul és finoman megszorítja azt. A két római továbbra is némán meredt egymásra. A lány hirtelen megrázta a fejét és ellépett. Mars szeme ekkor kerekedett ki, szóra nyitotta a száját, de hang nem jött ki rajta. A szerelme után lépett, hogy megfogja, de Minerva csak hátrált.
- Még fiatal vagyok. Előttem az örök élet, Mars! Most még fel akarom fedezni a világot. Mindent látni akarok, amíg nem késő. A házasság még ráér…
- Akár együtt is mehetnénk. Ki mondta, hogy ha hozzám jössz, akkor itt ragadsz? – kérdezte kicsit ingerülten. Arca kissé eltorzult, furcsa fintor ült ki rá. Damon is vágott már hasonló arcot. Többször is. Egyszer, mikor helyette Justint vittem ki a börtönből. Aztán mikor azt hitte, már nem vagyok belé szerelmes. Úgy hitte elárulták. – Akkor tudod mit? Takarodj innen! Menj ahová akarsz!
- Rendben! Ugyanis soha többé nem akarlak látni! – kiáltotta, aztán eltűnt.
Mars csak bámulta a lány hűlt helyét, majd falfehérré vált, mint aki rájött, mit tett. Hitetlenül rázni kezdte a fejét, majd a hajába túrt. Térde összecsuklott, a történteket tagadva ereszkedett le a földre. Felnéztem Damonre, aki csak szomorú szemekkel meredt az elődjére. Szorosan átöleltem a fiút, halvány mosollyal reagált a tettemre. A fülembe suttogta, hogy ugye én nem mondanám ezt neki. Hevesen ráztam a fejem. Dehogy mondanám…
- Hol van a leányom, Mars? – kérdezte egy mély hang. Ismét kilestünk. Istenünk előtt egy sötét, göndör hajú férfi állt. Szóval ő volt Minerva apja.
- Ezt a pasast én már láttam valahol – morogta a fülembe a démonom. – A Démonvilágban az egyik helytartó… basszus, meghallottak – sziszegte és elrántott a faltól. Beestünk egy bokorba, pont jókor, mert a két férfi ekkor tűnt fel a saroknál. Kérdőn néztek körbe, majd beléptek a kis utcácskába. Még levegőt se vettem, nehogy ránk bukkanjanak. Amennyire hasonlítottam Minervára, még a végén félreértették volna a helyzetet.
- Ismétlem, Mars: hol van a leányom? – emelte fel egy kicsit a hangját a démon. Már nem érdekelte a furcsa zaj. A másik csak némán meredt a földre. Az előző életem apja előkapott egy tőrt és Marsnak szegezte, aki teljesen leblokkolt a hirtelen támadástól. – Mit műveltél?
- Csak rákérdeztem az ajánlatra. Ő pedig azt mondta, nem akarja. Aztán eltűnt – hazudta. Ahogy láttam, a démon se hitte el minden szavát. Tudta, hogy valamit kihagyott. Ezután felemelte a tőrt és lesújtott a fiúra, aki elkapta a fejét. A vágás az arcát érte.
- Elég lassan fog gyógyulni. De legalább sokáig eszedben lesz: ezután a családom közelébe se merj jönni, fattyú – sziszegte a fülébe, aztán felállt.
Éreztem, hogy Damon szorosan magához húz. Kicsin múlott, hogy lebukjunk. Nehéz lett volna megmagyarázni, hogy miért nézek ki úgy, mint Minerva, meg hogy mik ezek a göncök rajtunk. A fülembe suttogta, hogy húzzunk innen. Minden szó nélkül eleget tettem a kérésének.
Ismét a feketeségben álltunk, hümmögve tanulmányoztuk az emlékeket. Felvetettem egy ötletet. A saját múltunkba menjünk vissza. Azonnal ráharapott az ötletre, vigyorogva bólogatott, aztán azon kezdte törni a fejét, hogy mikorra is kéne visszamenni. Engem meg sem kérdezett. Köszi! Csípőre vágtam a kezem és felvontam az egyik szemöldököm. Nem fogta az adást. Aztán rohanni kezdett a képek közti folyosókon. Pislogtam utána, mint hal a szatyorban, aztán utána iramodtam. Úgy az ötödik kanyar után szó szerint beleütköztem. Olyan csillogó szemekkel nézett rám, mint egy kisgyerek. Az emlékre sandítottam. Olyan nyolc éves lehettem, de már akkor teljesen másképp néztem ki, mint kiskoromban. A hajam sötétebb lett, még göndörebb, az arcom formája is kissé változott. Velem szemben egy korombeli fiú állt, aki viszont… basszus, mi hányszor találkoztunk? Beadtam a derekam.
Egy függetlenség napi ünnepség volt. A gyerekeknek mindig szerveztek valamit, ebben az évben sorversenyek voltak. Sorsolással döntötték el, ki melyik csapatban legyen. Bárki jelentkezhetett huszonegy éves korig. Persze a drága barátom azonnal felvetette, hogy mi is indulhatnánk, de egy pillantást vetettem rá, mire azonnal lemondott az ötletről. Látszólag. Csak egy pillanatra veszítettem szem elől, amíg megnéztem egy árus holmijait. Út közben láttam a nevelőcsaládom és kiskori önmagam is, de elég távol voltam ahhoz, hogy ne kelljen elbújni. Egy üveg kóla jelent meg előttem. Megpördültem, a szokottnál jobban csillogó sötétbarna szemek láttán kissé hátrahőköltem. Volt egy olyan érzésem, hogy bajt hoz a fejemre az én drága démonom. Átölelte a derekam és tolni kezdett abba az irányba, amerre a versenyt is rendezték. Már itt gyanússá válhatott volna. Sajnos túl figyelmetlen voltam.
- Rendben – mosolygott egy kis emelvényen a verseny szervezője, egy szélesen vigyorgó nő. – Az első csapatban van… - kezdte el sorolni a neveket. Meghallottam Kristy és Justin nevét is, aki összepacsizva rohantak a kijelölt helyre. Következett a második csapat. Itt nem volt ismerős. A harmadiknál viszont egyenesen négy ismerős névvel találkoztam: Bailey Ride, Damon Falls, Andrew Hill és Margaret Reed. Azt hittem megölöm a mellettem álló fiút, aki csak megragadta a karom és odarángatott a többi gyerekhez. Ököllel vertem a hátát, telepatikusan sértegettem, méghozzá elég válogatottan. Némelyik szónál sértet pillantást vetett rám. Rá vigyorogtam. Megérdemelte.
- Esküszöm, megöllek – sziszegtem neki, mire újból mosolyogni kezdett. – Ha bemosok a cuki pofidba, nem lesz ilyen jó kedved – közöltem, mire összevonta a szemöldökét.
- Ne légy morci Margaret – pöccintette meg az orrom.
- Téged is kényszerítettek? – lépett mellém egy tizenhét éves forma lány. Bólintottam és jelentőségteljesen Damonre néztem, aki ugyan a szervezőt figyelte, de minden szót hallott. A lány halkan kuncogni kezdett és a körülöttünk lévő gyerekekre pillantott. Minden csapatban három idősebb és négy fiatalabb vett részt. Az idősebb, ha jól láttam, mind tizennégy-öt fölötti volt, a többi pedig hét és tizenhárom közötti lehetett. Ahogy láttam, mind a négy csapatban két hét-nyolc, egy kilenc-tíz és egy tizenkettő körüli gyerek volt. Még a nemek aránya is megegyezett. – Engem a húgom. A második csapatban van. Esélyem se volt ellene – sóhajtotta.
- Engem ez a hülye. Szerintem csak bosszantani akar. Sőt, biztos vagyok benne. Ma elemében van – vicsorogtam a barátomra, aki csak egy ártatlan mosolyt eresztett meg felém.
- Naaa, miért mondod ezt? – fordult felém teljes testtel. Morcosan néztem rá.
- Soroljam, Drew? – kérdeztem vissza gúnyosan. Nevetve ölelte át a vállam és egy puszit nyomott a fejem búbjára. A lány mosolyogva figyelt minket.
- Hajrá – somolygott csillogó szemekkel.
- Szerintem te túl sok energiaitalt ittál, vagy túl sok cukrot ettél – csóváltam meg a fejem. Összevonta a szemöldökét, aztán a fejét kezdte rázni. Azon gondolkozott, hogy nem is ivott energiaitalt az elmúlt egy hónapban. Akkor maradt a cukor… ekkor rákérdezett, hogy az egy üveg Nutella, amit reggelire evett meg a húgával, cukornak számít-e? A homlokomra csaptam. – Ti megettetek egy üveg Nutellát reggel? Nem csoda, hogy pörögsz! Akkor a húgod milyen állapotban lehet?
- Az már anya gondja – vigyorgott. Inkább nem akartam folytatni a párbeszédet. Ez a srác nagyon ki akarta élvezni a világvége előtti utolsó napokat.
A verseny közben elkezdődött. Az első gyerekek már elindultak, elsőként sprintelni kellett. A kisgyerekek úgy rohantak, mintha az életük múlna rajta. Még a kanyart is jól vették be, ellenben a barátommal, aki majdnem elvágódott, mikor megkerülte a bóját. Épp összegörnyedve röhögtem, mikor belecsapott a kezembe. Ez jelentette, hogy én jövök. Teljes sebességgel rohantam bele Damon karjaiba a végén, aki kis híján hátraesett a lendületemtől. Hangosan nevettem és a nyaka köré fontam a karom. Viszont mi nyertünk! A négy gyerek ugrándozva örült. A második körben labdát kellett pattogtatni, ami pár emberkének nem igazán ment. Még az idősebbek közül se. Milyen szerencse, hogy az én Damonom annyit kosarazott Justinékkal… Apropó Justin! A kiskori énje szinte kiakadt, mikor utolsók lettek. Hát, ez sem változott az évek alatt.
- Tudtam, hogy rohadt ismerős az a két ember a fényképen – szólat meg mögöttem egy túlzottan ismerős hang. Ijedten pördültem meg. A kék szemek gúnyosan csillogtak.
- Te hülye! – rivalltam rá, mire felkacagott.
- Nem ezt a köszöntést vártam, húgi – ölelt magához fél kézzel. – Mit kerestek itt?
- A démonom kiéli a gyerekkorát – böktem az említett bordái közé, mire felénk fordult. Meglepetten nézett a haverjára, aki csak ugyanolyan pillantással illette, mint egy pillanattal azelőtt engem. Damon összevonta a szemöldökét és kissé lebiggyesztette az alsó ajkát. Ezt miért kaptam?, kérdezte a tekintete, de csak egy fejrázás volt a válaszom. – Hmm, ahogy látom, régen nem tűntél átlag alatti magasságúnak – néztem a kiskori énjére. Ezzel kicsit megsértettem, mert durcásan összefonta maga előtt a karját és elfordult. Jus gonoszan felröhögött. A barátomhoz léptem és hátulról átöleltem.
- Miért most hozzátok fel a magasságom? Eddig is százhetvenöt voltam. És az nem is átlag alatti. Nem tehetek róla, ha az osztályban minden srác magasabb, mint én – morogta.
- Bocsi, ez csak egy kis bosszú – kuncogtam a fülébe, mire hátralesett a válla felett. Szemöldökét felvonva figyelte az arcom. Most azon gondolkozott, hogy ezt mire értem. Ismét hozzá hajoltam. – Körülbelül minden bosszantásért, aggódásért, sértegetésért – nyomtam egy apró puszit az arcára. Elmosolyodott, láthatóan eddig tartott a mérges-vagyok-rád. Jus mögöttünk öklendező hangot hallatott, mintha ennyire undorítóan romantikusak lennénk.  – Bagoly mondja verébnek – csaptam a karjára.
- Jó versenyzést! – nevetett és kicsit hátrébb lépett. De mielőtt eltűnt volna a szülők közt, a haverjára sandított. – Ha miattad veszt a csapat, lecsaplak – fenyegette.
- Kettővel arrébb mondd ezt – vigyorgott Damon, aztán el is indult. Szlalom futás. Justinra vigyorogtam, aki felmutatta mindkét hüvelykujját, aztán mikor meglátta a szüleit, inkább elbújt. Éreztem, hogy belecsapnak a kezembe, mire kilőttem.

- Nyertünk! Nyertünk! – virult a második csapatban lévő kislány a végén. Lihegve figyeltük őket, ahogy a nyakukba akasztják az érmeket. A harmadik hely se volt rossz, de ahogy láttam, a kis Damon kicsit elszontyolodott, tőlünk kicsit távolabb állva figyelte a jutalmazást. Mi csak oklevelet kaptunk. Ránéztem a névre. Margaret Reed. Furcsa volt. Hirtelen megfordultam és odamentem a kisfiúhoz. Szemében felismerés csillant, mikor felnézett rám.
- Miért vagy itt? – kérdezte kitágult pupillákkal. Leguggoltam elé.
- Csak szórakozom… Na, jó, igazából nem önszántamból. Ennek a tökfejnek hála – intettem a fejemmel a másik Damon felé, aki felmordult.
- Minden. Szót. Hallok. Kicsim! – tagolta kicsit mérgesen. Ugyanolyan hangsúllyal válaszoltam: tudom, és nem érdekel. A kisfiú elmosolyodott, bár az oklevéllel próbálta eltakarni az arcát.
- Mi a baj? – kérdeztem, de ő csak megvonta a vállát, csalódottam a földre nézett. Egyértelmű volt: mert vesztettünk. Megsimogattam az arcát, mire ártatlan tekintettel kezdett pislogni rám. – Oké, most a vesztes csapatban vagy. De máskor nyerni fogsz, ebben biztos vagyok. Legalább tudod, milyen veszíteni és ezután küzdeni fogsz, hogy nyerj – egyre szélesebb lett a mosolya, közben hevesen bólogatott. Nagy, sötétbarna szemei gyémántként csillogtak. Hátranéztem a barátomra, aki a szeme sarkából figyelt. Arca szenvtelen volt, de a tekintete mosolygott. – Hogy is van az a latin mondás, amit a töri tanár mondott mindig, mikor…
- Mikor hármas lett a dogám? Post nubila Phoebus, lehet nem lett a legjobb, de a kettest legalább feljavítja. Anyját… - morogta. Szegény másik gyengesége, a magasságán túl, a történelem…
- Mi? – billentette kérdőn oldalra a fejét a kis Damon. – Borúra derű?
- Inkább felhők után Apolló – nevettem. Nem igazán segítettem ezzel. – Azt jelenti, minden rosszban van valami jó – a szája meglepett O-t formált. Bólintott, aztán megölelt. Megsimogattam a hátát, aztán felálltam. Ujjak kulcsolódtak össze az enyémekkel. Induljunk haza…

- Hát, nem jött be ez a varázslatmentes két hét ötlet – morogta az ajkaimba, mikor visszaértünk a saját testünkbe. Poszeidón és Athéné nem zaklattak tovább minket. Lenéztem a kezemben tartott üvegliliomra. Elmosolyodva simítottam végig egyenként a szirmait. – Öhm, Bailey… - kezdte és az ujjaival kifésülte a hajam. Felemeltem a fejem. Az ő tincsei is szanaszét álltak, ajkai kicsit felduzzadtak. – Nem akarom tudni, mi történt – zárta le inkább. Felnevettem és beszálltam mellé a kocsiba. Lehajtottam a szemellenzőt és belenéztem az azon lévő tükörbe. A hajam teljesen kócos volt, a szemfestékem kicsit elkenődött. Igaza volt Damonnek, nem kell tudni, mit műveltek. Oldalra sandítottam a barátomra, aki az ablak aljához könyökölt és az orrnyergét masszírozta a hüvelyk- és mutatóujjával. A virágot a kalaptartóra tettem és megfogtam a szabad kezét.
- Jól vagy? – kérdeztem, közben az ujjait simogattam.
- Igen, csak kicsit fáj a fejem. Ilyen sokáig még nem használtam ezt a képességem egyhuzamban – sóhajtotta. Lenyitotta a kesztyűtartót és kivett belőle egy zsepit, majd az orromhoz nyomta. – Ahogy látom, még te sem.
Hazaindultunk. A fejem az ablaknak döntöttem. A kis múltba utazgatás segített kifáradni, olyannyira, hogy már a szemem se tudtam nyitva tartani.
- Kicsim – szólítgatott. Megismételte. – Kicsim, ébresztő – rázta meg finoman a vállam. Álmosan nyögtem fel és fordultam felé. – Itthon vagyunk – mondta mosolyogva. És tényleg… hát, bejött a kocsikázás gondolata. Odahajolt és ajkait az enyémre tapasztotta.
- Megyek – szakadtam el tőle egy perccel később. Fáradt  szemekkel figyelte, ahogy kikászálódok a kocsiból és intek neki. Biccentett és ő is kiszállt.

Hát, nem csak telefont nem vittem magammal, hanem kulcsokat se. Csengettem. Semmi. Újból. A francba már! Túl fáradt voltam a varázsláshoz is, így a hátsó kapuhoz mentem és valahogy átmásztam rajta. A teraszunkon télen-nyáron ott volt a hintaágy, ami ebben a pillanatban jól is jött. Lezuhantam a puha párnákra és szinte azonnal álomba szenderültem.

2 megjegyzés:

  1. Aszondja' romantikus vacsora! Hát beszarok! Jó szakadoooook!
    Szia!
    Úgy érzem kezdesz vissza térni a régi fordulatokhoz, amit imádok! Nagyon tetszik a rész!
    És gratulálok! A héten Te voltál az első aki megnevettetett....Köszönöm!
    Pusziiiii! <3

    VálaszTörlés