2016. február 7., vasárnap

...

Jó estét mindenkinek!
Ismét itt egy újabb fejezettel. Ezúton is üdvözlöm az új feliratkozót. :) Nos, nem dumálok sokat, jó olvasást mindenkinek!
-------------------------------------------------------------
- Szia, Jus – ásítottam reggel, mikor kiléptem a szobám ajtaján. Visszanéztem az alvó barátomra, aki annyit fészkelődött álmában, hogy a takaró már teljesen rácsavarodott. A mostohabátyuskám átölelt és egy puszit nyomott a fejemre.
A konyhában egy kisebb harcba kezdtünk az utolsó adag műzliért. Ő a doboz egyik felét rángatta, én a másikat. Gondolom nem nehéz kitalálni, mi lett a vége: mindenütt kukoricapehely. Cettegve néztünk össze, majd a másikra fogtuk a dolgot.
- Mi az, hogy én voltam? Te tépted szét azt a hülye dobozt! – vicsorgott a konyhasziget túloldaláról, miközben meglengette a kezében maradt kartondarabot.
- Én? ÉN? Te hülye vagy! Te tépted szét, szóval ne fogd rám! – feleltem szinte kiabálva. Mindketten összehúztuk a szemünk, úgy meredtünk mérgesen a másikra.
- Na, megállj csak – sziszegte és oldalt lépett. Gyorsan elmenekültem előle, de láthatóan kijöttem a gyakorlatból. Rossz irányba fordultam, ezzel zsákutcába tereltem magam. Hangosan nevetett rajtam, mikor lelökött a kanapéra és fölém kerekedett. Gúnyosan vigyorogtam rá, majd fejbe csaptam a kezem ügyébe kerülő párnával. Hátratántorodott, nekem pedig volt időm futni. Az ő szobájába rohantam, mert tudtam, azt hiszi, hogy a fürdőszobája felől elém kerülhet. Így mikor láttam, hogy elhúz az ajtó előtt, visszafordultam és beszáguldottam a szobámba. Damonnál próbáltam védelmet találni, de ő nem segített rajtam, mikor az unokatesóm megragadta a bokám és maga felé kezdett húzni, azzal a szándékkal, hogy halálra csiklandoz. Sikítozva vergődtem, de a démonom csak az oldalára fordult és szórakozott tekintettel figyelte a kínzásom. Jus ujjai azonnal megtalálták azt a pontot, ahol a legcsiklandósabb vagyok. Nem maradt sok lehetőségem, csak a tűrés. Nevetve vonaglottam meg a kezei között, aztán megpróbáltam valahogy ellökni magamtól. Ez csak percek múltán sikerül, akkor is csak annyi időre, hogy a barátom karjai közé vetettem magam, aki azonnal megölelt és a fülembe kuncogott. Mögöttem besüppedt az ágy, ahogy Jus ledőlt mellém, közben szinte fulladozott a vihogástól. Megforgattam a szemem és hagytam, hogy barátom egy csókot nyomjon a számra. A bátyám karjai a derekam köré fonódtak, arcát a lapockáim köré fonta, de éreztem, hogy még mindig kapkodja a levegőt.
- Mit csináljunk ma? – kérdezte Damon lehunyt szemmel.
- Vágjuk be Bailey-t a tóba – felelte Justin, mire jól hasba ütöttem. Karjai még szorosabban fonódtak körém. – Tudod, hogy szeretlek.
- Tudom, de egyre kevésbé hiszem – morogtam. Felkacagott és újra a csikis pont fölött kezdte húzogatni az ujját.  Ismét megajándékoztam egy csapással.
- Aludni akarok, nyugodj le, léci – motyogta Damon, közben átvetette a karját a csípőmön, letakarva a gyengepontom. Hálát adtam az égnek.
Találok ám más módot is a kínzásodra – sziszegte egy hang a gondolataim között. Harmadik ütés, amit a hasfalára mértem. Persze ő sem adta fel könnyen. Ezután a nyakam célozta meg, amit kivédtem azzal, hogy felhúztam a vállaim. Felmordult és fölém hajolt. Egy vigyorral adtam tudtára, hogy ezt bebukta. Összehúzott szemmel ragadta meg a karom és rántott ki a barátom védelméből. Sikítozva ellenkeztem, de valahonnan szerzett egy kis erőt, így simán legyőzött. Damon pedig nem hogy segített volna, hanem felmordult és egy párnát szorított a fülére, miközben elfordult. Áruló! Jus eközben tovább kínzott, tudtam, ha nem hagyja hamarosan abba, meg fogok fulladni. Vagy bepisilek. Hangosan visítottam, mint valami malac, mikor Damon megunta a kiabálásom és Justinnak dobta az egyik párnám, akit ez pont elég időre bénított meg ahhoz, hogy lelökjem magamról. Átmásztam a démonom másik oldalára és az ölelésébe bújtam.
- Csak két percig legyünk kettesben, Bailey – lihegte a mostohabátyám. – És neked annyi. Felemeltem a bal kezem, majd kinyújtottam a középső ujjam. Értette a célzást. – Damon, neveld meg a barátnőd!
- Szóval mikor téged csesztet, az én barátnőm. Mikor engem csesztet, a te húgod. Hogy is van ez? – motyogta. Ártatlanul pislogtam fel rá, mire elmosolyodott és egy csókot nyomott a számra. A mellkasába fúrtam az arcom.
- Igen. Eléggé démoni a csajod – felelte.
- Te meg hülye vagy. Dörgöltem én ezt valahányszor is az orrod alá? – kérdeztem kicsit mogorván.
- Remélem ezt költői kérdésnek szántad! – vigyorgott. Felültem és azt kezdtem tervezni, hogy hogyan ugrok a nyakának, de Damon átölelte a derekam, ezzel pedig megakadályozott egy gyilkosságot. A fogaimat csikorgatva meredtem a bátyuskámra, akit elöntött a diadal édes mámora. Igaza volt: csak két percig legyünk kettesben…
Ismét lent a konyhában, most már hárman. A barátom a fejét támasztva ült az egyik bárszéken és nézte, ahogy takarítunk. Szegény elég álmosnak tűnt, bár ha hozzátesszük azt, hogy előző nap mennyit harcolt, akkor érthető. Odaléptem mellé és egy puszit nyomtam az arcára, mire halványan elmosolyodott, de kicsit sem lett éberebb. Jus meg is kérdezte, hogy mi baja van, amire két ásítás között válaszolt: megölt legalább húsz démon, amiből tíz a volt osztálytársa volt, mellé próbált rájönni, hogy hogyan lehetne bezárni azokat a kapukat, aztán még egy kardot is kellett keresnie egy barlangban, majd verekednie a legjobb haverjával. Végül gúnyos hangnemben összefoglalta, mozgalmas napja volt. Jus erre megforgatta a szemét és odalökött elé egy kis reggelire való pirítóst. Viszonylag sokáig elhúzódott a reggeli, de ez sem miattam, vagy a tesóm miatt. A barátomnak láthatólag nullán volt az életkedve. Felajánlottam, hogy aznap maradjunk nálunk, nézzünk filmet, vagy játsszunk valamit, esetleg olvassunk. Justin rá is kérdezett, hogy monopoly-zni akarok? Közöltem vele, ha attól lemond a csiklandozásomról, akkor igen.
- Ha azt fogunk játszani, akkor nem csikizni foglak, hanem megölni – vicsorgott.
Talán irónia, de sikerült annyira felcseszni azzal az agyát, azzal hogy úgyis elkölti minden pénzét, hogy belement az ötletbe. Nos, a játék veszekedéssel kezdődött, nem tudtuk eldönteni, ki melyik bábuval legyen. Szegény Damonnek eléggé az agyára mehettünk, mert egyszer csak kikapta a kezünkből a figurát és közölte, hogy azzal ő lesz. Ezzel nagymértékben meggyorsította az előkészületeket. Ő lett a bankáros, mivel pártatlan volt, bíztunk benne, hogy nem fog csalni. Aztán ránéztünk a karikás szemeire és biztosak lettünk benne, hogy a csalás eszében sincs. Ásítozva osztotta ki a pénzeket, aztán a térdére könyökölve intett felém, hogy dobjak.
Hát, Justin nem nyert. Egy dollárnyi pénze se maradt, ahogy jósoltam. De nem örülhettem a győzelemnek, mivel mindkettőnk vagyona a barátomnál talált méltó helyet. Egyértelmű volt, hogy kis is a jó üzletember közülünk. Persze Jus kiakadt, mert szerinte Damon csalt, de nem szólt vissza, csak álmosan meredt a dühöngő őrangyalra. De legalább megtudtuk azt, hogy a démonom nem csak élettel teli állapotban gondolkodik logikusan, hanem fáradtan is. Talán ennyit köszönhetett a Démonvilágban leélt éveknek. A vállára hajtottam a fejem és jutalmul egy hosszú csókot adtam a szájára. Elég erőtlenül csókolt vissza, de ezt betudtam a fáradtságának.
A tesómnak adtuk meg a filmválasztás jogát, ha már ennyire kiakadt. Előteleportált egyet és a kezembe nyomta. Die Hard – Drágább, mint az életed. Akkor nézzük!
Szegény barátom annyira fáradt volt, a feje már az első tíz perc után a vállamra dőlt, halkan szuszogva aludta végig a filmet. Rá mosolyogtam, mikor ébredezni kezdett. A fekete karikák már elhalványodtak a szeme alatt, már sokkal élettel telibbnek nézett ki, mint másfél órával azelőtt. Finoman megfogta az állam és megemelte annyira, hogy az ajkát az enyémnek nyomhassa.
- Blah! Szobára! – bökött meg Jus, mire csak legyintettem egyet. Nem zavart a fintorgása, a csókolózás végeztével a démonomhoz bújtam és hátrasandítottam a mostohatesómra, aki csak felvont szemöldökkel figyelt minket. – Végeztetek a nyálcserével?
Rá sandítottunk, mire gúnyos vigyor jelent meg az arcán. Összecsapta a kezét és azt mondta örül, hogy végre befejeztük. Kiöltöttem rá a nyelvem.

Az erdőbe mentünk sétálni hármasban, közben nosztalgiáztunk. A pórázát rángató kiskutyám előttünk rohangált jobbra-balra. Általában az én bénaságom elevenítették fel legtöbbször, ami miatt percenként vörösödtem el. Mikor már hosszú percek óta látszódtam egy pipacs testvérének, egyszerűen átölelték vagy a vállam, vagy a derekam egy pillanatra és egy puszit nyomtak a fejemre. Nem igazán segítettek a zavaromon.
A tó partján leültünk az avarba és tovább beszélgettünk. Olyan hihetetlennek tűnt, hogy már egy éve volt, mikor Damon beköltözött hozzánk a táborban történt incidens után. Halvány mosoly ült mindkettőjük arcán, ahogy visszagondoltak arra az időre. Annyival jobb volt minden. Bár már tudtuk, mik vagyunk, mégsem nyomta a vállunk a teljes világ terhe. Nem rajtunk múlott milliárdok sorsa. Éreztem, hogy mindketten az arcomhoz érintik az ajkuk, mire én is elmosolyodtam. Jus azt suttogta a fülembe, hogy hiányoztam. Mosolyogva válaszoltam, hogy ő is nekem.
- Jus, a többiekkel mi van? – motyogta Damon, hangjából bűntudat érződött, mert ennyire nem foglalkoztunk velük. A bátyám elhúzta a száját. Sejthető volt. Nem repestek az örömtől. Összenéztünk, és mind ugyanarra gondoltunk.
Percekkel később a kosárpálya szélén álltunk és a többieket figyeltük, ahogy szórakoznak. Jenny és Kristy megállás nélkül mondta a magáét azzal kapcsolatban, hogy mit gondolnak a világvégéről. Néhol elmosolyodtam, de ott elkomorodtam, mikor azt is megemlítették, hogy amiatt fogják elveszíteni a legjobb barátnőjüket. Elindultam feléjük, de már az első lépésnél felém kapták a fejüket, azonban nem úgy reagáltak, mint gondoltam. Azt hittem, mérgesen elfordulnak tőlem. Azt hittem, közlik: már nem a barátaim, elhanyagoltam őket. De ehelyett mindkettőjüknek könnyes lett a szeme és a nyakamba ugrottak. Szorosan átöleltem őket és hallgatni kezdtem, ahogy szipognak. Remegő ajkakkal bámultam a fiúkat, akik szomorú mosollyal néztek minket. Ezután Jake-et és Markot is magamhoz húztam. Mindketten megsimogatták a hátam, majd letörölték a könnyeket az arcomról.
- Na, ne bőgj már, nem áll jól – vigyorgott Jake, mire én is elnevettem magam. Hülye…
Leültem a lányok mellé, ölemben a kutyusommal, aki félrebillentett fejjel figyelte a pattogó labdát. A fiúk kettő a kettő ellent játszottak, eléggé kiegyenlítettnek tűnt a harc. Láthatóan Jus és Damon ellenfelei még mindig be voltak rágva a barátomra az előző nap miatt, még úgy is, hogy az én ötletem volt az egész. Jen is észrevette a szúrós pillantásokat, mire elmeséltem a kis angyalvilági csatát. Bár elég jól lebarnultak a napon, mégis holtsápadtak lettek ebben a pillanatban. Egyszerre ugrottak a nyakamba, hogy elmondják, mennyire sajnálják, amiért nekik állt feljebb, hogy olyan kevés időt töltök mostanság velük. Mindkettőjüket átöleltem, de emiatt elengedtem a pórázt is, mire Shadow kilőtt, mint valami puskagolyó és kergetni kezdte a kosárlabdát. A fiúk röhögve próbálták kikerülni a kutyát, de az nem adta fel, hanem megragadta Damon cipőjét, a srác pedig elterült. A kutya a hátára mászott és onnan szagolgatta meg a vihogó démon arcát. Aztán mikor rájött a kosárlabdában nincs semmi érdekes, visszakocogott hozzám és leült elénk. Nevetve vakargattam meg a fejét.

- Az angyaloknál is van önkéntes meló? – kérdeztem mikor az Angyalvilág fővárosának főterén álltunk. A házak egy része kiégett, a macskakövekre rászáradt az angyalok vére. Kirázott tőle a hideg… Az Arkangyalok tanácsának épülete is megrongálódott, a díszes világos zászlót lecserélték a Démonvilág címerével. Damon felmorrant, mikor meglátta a vörös lobogót. Tudtuk, valamikor kifog nyílni egy újabb átjáró és nagy volt a valószínűsége, hogy újra démonok özönlenek át rajta. Az utcákon sokkal több vadász láttam és sokkal kevesebb őrangyalt. Egy idősebb férfi el is magyarázta, hogy a legtöbb család elmenekült innen, nehogy a következő támadásnál ők legyenek az áldozatok. A védelmet megerősítették, talán egyedüli tisztavérűek, akik ott maradtak, az Arkangyalok. Össze is futottunk az egyikkel, pont azzal, akiről apámat is elnevezték Gabriel merev tekintettel figyelte az omladozó épületeket, majd egy halk sóhaj után elindult, hogy segítsen egy csapat fiatal Démonvadásznak megtisztítani egy épület bejáratát.
Jus mellettünk ismerős arcokat keresett, de nem igazán talált olyat. Egy fekete bőrű, nagyon magas vadász oda is vakkantotta neki, hogy nem sok hasznát veszik, mire kicsit felhergelte magát. Dühösen utána kiáltott valamit, amit jobb lett volna nem hallani. A férfi megperdült és öles léptekkel indult el az unokatesóm felé, aki azonnal megbánta, amit mondott. Damonre vicsorgott, hogy igaza volt a nagy szájával kapcsolatban, mire a démonom megcsóválta a fejét.
- Gyere, keressünk valami melót – fogta meg a kezem és húzni kezdett az egyik épület irányába. A bátyám visítva rohant utánunk, hogy ne hagyjuk egyedül. Bocsánatkérően néztem a férfire, aki csak egy „kölykök” megszólítással forgatta meg a szemét és ment a maga útján. Jus átölelte a nyakam és egy puszit nyomott a fejemre hálája jeléül.
Bementünk egy kiégett házba. Minden bútor vagy megfeketedett vagy hamuvá vált. Végighúztam az ujjaim egy képkereten, ami még mindig a falon lógott. Letöröltem róla a kormot, így megpillanthattam a fotón lévő arcokat. Két gyerek volt, két kislány. Az egyik körülbelül nyolc, a másik két éves. Oldalra néztem, ahol a fiúk egy lezuhant gerendát akartak elmozdítani egy ajtó elől. Mikor sikerült nekik a fát a főtér közepén lévő halomhoz teleportálták. Elsőként Damon lépett be a szobába, de onnan ijedten ugrott ki, majdnem fellökve a haverját, aki felbukott egy törmelékdombban. Mindketten kiterültek a padlón, majd az ajtó felé néztek, ahol egy sötét hajú kislány állt, kezében egy piszkavassal. Arca csupa korom volt, ruhája széle megperzselődött. Dühösen meredt a démonomra, majd rákiáltott, hogy ne merje bántani a húgát. Azonnal rájöttem, hogy ez a lány szerepelt azon a fotón is. Gyorsan a fiúk segítségére siettem. Letérdeltem elé és a kezem felemelve kezdtem hozzá beszélni. Mikor meghallotta, hogy vadászok, illetve angyalok vagyunk, leejtette a fegyverét és sírva ölelt át, közben azt kérdezgette, hogy hol vannak a szülei. Biccentettem Justinnak, hogy menjen be a kislány húgáért. A pici álmosan ásított egyet a bátyám karjában, mikor az kihozta. Gyorsan elvittük őket azon kevés őrangyalok egyikéhez, akik ott maradtak. Hozzá vitték a megtalált túlélőket, ha esetleg orvosi ellátásra szorultak.
- Ez olyan szörnyű – sóhajtottam, miközben lerogytam egy kút melletti padra. Kimertem egy vödörnyi vizet és belekortyoltam. A fiúk a két oldalamon csak bólintani tudtak. A kézfejemmel megtöröltem a homlokom és átadtam nekik a vödröt. Mindketten ittak pár kortyot, majd rám sandítottak.
- Hazamegyünk és csinálunk valami vicceset, jó? – ölelt magához Justin. – Ha kell párnával verhetsz, vagy belökhetsz a tóba – itt akaratlanul is kuncogni kezdtem. Finoman megbökött a másik kezével. – Ha kell a pasiddal is kettesben hagylak, és úgy teszek, mintha nem tudnám, mit csináltok – suttogta a fülembe, mire fülig vörösödtem. Ellöktem magamtól, mire felnevetett.  Damon csak kérdőn nézett minket. Milyen szerencséje volt, hogy nem hallotta. Pontosabban Jus-nak volt szerencséje, mivel a barátom biztos a torkának ugrott volna.
- Gyertek, mennünk kell – nézett fel a démonom egy vadászra, aki nekünk integetett, hogy menjünk.

A következő órákban fellocsoltuk a főteret, hogy megszabaduljunk az odaszáradt vértől, ami vörös folyóként hömpölygött a virágágyásokig, ahol aztán beitta a föld. Damon leszedte a Tanácsházáról a Démonvilág zászlaját, majd a szeme elé emelte és dühösen meredt az azon lévő szimbólumra. Aztán az anyag széle sercegni kezdett, végül felgyulladt. Még akkor is fogta, mikor a lángok már a kezét nyaldosták. Akkor mentem oda hozzá és kaptam ki a kezéből. Értetlen fejet vágva kérdeztem meg, hogy mégis mi baja van, mire csak megrántotta a vállát és elindult keresni egy helyet, ahol segíthet. Gyorsan utána futottam és átöleltem. A lapockái közé fúrtam az arcom, mire kicsit hátranézett a válla fölött. Végigsimította a kézfejem és egy mélyet sóhajtott, hogy aztán megfordulhasson. Két tenyere közé fogta az arcom, ajkaira halvány mosoly ült, ahogy lenézett rám. Homlokát az enyémnek döntötte és halkan beszélni kezdett.
- Csak már elegem van a Démonvilágból. Mostanság sokszor álmodon újra a gyerekkorom egy-egy jelenetét és nem épp a boldogokat. Bárhogy próbálok menekülni előle, mindig ott van – az alsó ajkába harapott az utolsó szó után. – Nagyon kéne valami, ami eltereli a figyelmem…
- Gyere az én álmaimba – motyogtam, de csak megrázta a fejét.
- A képességem nem csak annyiból áll, hogy be tudok menni az álmaidba. Meg is tudom változtatni őket, néha akaratlanul. Hasonló ez a képesség, mint Klepoth-é, de ő csak akkor tudja ezt csinálni, ha alszol. Én meg akkor is, mikor ébren vagy. Nem akarok rémálmokat hozni rád, Kicsim – nyomott egy csókot a számra.
- Menjünk, tereljük el a figyelmed erről – mosolyogtam rá és a kezét fogva húzni kezdtem a házak között lévő kisebb park felé, amit szintén rendbe kellett tenni. A fák egy része megperzselődött, akárcsak a fű és a bokrok. A feketeségben csak egy növény maradt meg. A törzse aranybarna volt, a levelei továbbra is élénkzölden ragyogtak, köztük piros almák bújtak meg. – Ez a…
- Tudás fája, igen – válaszolta Damon, majd megfogta a csuklóm és közelebb húzott. Végigsimítottam egy levelet, mire mintha megcsípett volna egy kis áramütés. Sziszegve húztam vissza a kezem. Kuncogva ölelte át a derekam és egy csókot nyomott a nyakamra. – Gyere, mutatok valamit.
Leguggoltunk a pusztítás közepére, ő pedig egy alakzatot kezdett rajzolni a földbe. Azonnal felismertem a föld jelét. A motívum lassan zöldes fénnyel izzani kezdett, majd egy energiahullám indult ki belőle, pont olyan, mint mikor a vízbe dobunk egy követ. A hullám nyomán újra zöld lett a fű, a fák újra eredeti fényükben pompáztak, úgy leveleket hoztak, mintha mi sem történt volna. Még a tudás fája is élettel telibbnek tűnt. Pár madár azonnal letelepedett az ágakra és minket kezdtek figyelni. Damonre mosolyogtam, aki az ég felé fordította az arcát, szemeit lehunyta, közben halkan nevetett. Az elmúlt majdnem két hét alatt először tűnt igazán boldognak.

- Nem! – vágtam csípőre a kezem, közben kihúztam magam, hogy határozottá váljak, pontosabban, hogy annak látsszak. Tovább kuncsorogtak azért, hogy kaját csináljak nekik. – Ismétlem: nem! Ha vacsorát akartok, csináljatok magatoknak! – húztam össze a szemem. Újra lebiggyesztették az ajkaikat. Mindketten úgy pislogtak, mint valami ártatlan kiskutya, de én tudtam, hogy egyáltalán nem azok. Ellenben mellettük tényleg ott nyöszörgött egy kutyus a vacsorájáért. Gyorsan tettem a tálkájába a kedvenc eledeléből. A fiúk meg is jegyezték, hogy a kutyának adok enni, nekik meg nem. Minden szó nélkül vonultam a nappaliba egy chips társaságában. Felhúztam a lábaim, a nasi csomagolását kinyitottam és nem zavart, hogy rohadtul nem tesz jót a bőrömnek, enni kezdtem. Az ölembe vettem egy könyvem és olvasni kezdtem, közben kizártam mindent, ami a külvilághoz köt. Miközben olvastam, csak a történet volt és én, mintha én is a részese lehetnék az író világának. Nem zavart a fiúk sértett morgása, mintha ott se lettek volna.
- Na, jó, elég – kapta ki a kezemből Jus a könyvet olyan száz oldallal később. Úgy néztem fel rá, mintha megszegte volna a világ legnagyobb szabályát. – Most nem olvasol, hanem velünk foglalkozol – bökött az orromra a kötet sarkával. Azonnal a tárgyért kaptam, de ő magasan a feje fölé emelte. Nyafogva ugrándoztam a kötetért. Pont a legizgibb résznél tartottam.
- Add vissza – vicsorogtam.
- Damon, a barátnőd mindjárt éles metszőfogakat és karmokat növeszt, majd nekem ugrik – szeppent meg egy kicsit Jus. Damon cettegve rázta a fejét a kanapé háttámlájára könyökölve.
- Már megint az én barátnőm, mi? – vonta fel az egyik szemöldökét. Hirtelen eltűnt a bátyám kezéből a könyv és az övében jelent meg. Átnyújtotta nekem, mire jutalmul egy puszit nyomtam a szájára.
- Köszi – huppantam vissza a helyemre és felcsaptam ott, ahol épp tartottam. A barátom megsimogatta a fejem, majd egy puszit nyomott a vállamra, aztán karon ragadta az unokatestvérem és felráncigálta az emeletre. Végre egyedül egy kicsit. De aztán hamar elöntött az az érzés, hogy együtt akarok lenni velük, amíg még lehet. Felsóhajtottam és összecsuktam a kötetet.
A konyhában gyorsan csináltam pár bacont, rántottát, pirítóst. Egy külön tányérra zöldségeket pakoltam, mellé egy kis kupac vaja tettem. Mindezt ráhalmoztam egy tálcára, a késeket is valahogy sikerült megfognom és felteleportáltam Jus szobája elé. Varázslattal kopogtam az ajtón. Az unokatestvérem szeme kikerekedett, mikor meglátott, majd hátraszólt a haverjának, hogy akkor mégsem képzelte azt az isteni illatot. Rájuk mosolyogtam és beléptem. Letelepedtem a démonom mellé és letettem magam elé a tálcát. Összedörzsöltem a kezem és vártam a reakciójukat. Jus először úgy csinálta, mintha fulladozna a méregtől, amit beletettem, de miután jól belebokszoltam a karjába, megdicsérte a művem.
Hirtelen a nénikém arca jelent meg az ajtóban. Az előző nap történései óta látszott az arcán az őszinte félelem, hogy egy napon már nem jövünk haza. De elmosolyodott, mikor meglátta, hogy épp nagyban vacsorázunk. Teli szájjal próbáltam elmutogatni, hogy a pulton hagytam nekik is egy-egy adagot. Láthatóan nem sikerült túl jól, mert csak összevont szemöldökkel billentette oldalra a fejét. Már épp mondani akartam, mikor Justin megelőzött. Hevesen bólogattam minden szavára. Clare néni kuncogva csukta be maga után az ajtót.
A vacsink befejeztével megkérdezték, hogy akarok-e játszani. Valami autós cucc. Annyira nem vonzott. Pár pillanat múlva másik játék indult el. Assassin’s Creed Unity Coop. Rájuk vigyorogtam. Jus próbálta megtanítani, hogy melyik gombbal mit lehet csinálni, de ennek az lett a vége, hogy az ölébe másztam és úgy kértem, mutassa meg, mit s hogyan. Az ujjaim a gombokra igazította. Közben Damon sunyi mosollyal piszkálgatta a saját kontrollerjét, majd a bizonytalan jelzésemre elindította a játékot. Az elején még azt próbálták megmutatni, hogy hogyan tudok az épületeken ugrálni, hogyan tudom megölni az őröket. A végére egészen belejöttem. Épp egy jóóó magas épület tetején állt a két karakter, csodálták a forradalmi Párizst… mikor véletlen megmozdítottam az én asszasszinomat, amivel jól lelöktem a másikat.
- Bailey! – rivallt rám Damon, Justin pedig röhögni kezdett. A vállamnak támasztotta a homlokát, miközben vihogott. A démonom mérgesen nézett majd a képernyő felé intett a kezével. – Kösz, most lezuhantam.
- Meghaltál?  - kérdeztem a vállam felhúzva. A bátyám átölelte a derekam, szinte sírt a kacagástól.
- Csak egy pötit – mondta francia akcentussal. Én is nevetni kezdtem, végül ő is beszállt. Körülbelül úgy nézhettünk ki, mintha valami Stand Up műsorról jöttünk volna ki. Mikor a bácsikám benyitott és a három, elsőre talán kissé becsiccsentettnek tűnő, tizenhét éves gyereket megpillantotta, elgondolkozott, hogy jó helyen jár-e. Lehunyt szemmel, a számra szorított kézzel nevetgéltem.
- Justin, Clau van itt – mondta, mire a tesókámban megfagyott a vér. Fel akart pattanni, hogy egy kicsit rendbe szedje magát, de elkésett, a lány már az ajtóban állt, széles mosollyal figyelt minket. Kíváncsian várta, hogy elmondjuk min röhögtünk ennyire. A barátja nagy vonalakban elmesélte a történéseket, közben mi újra próbálkoztunk. Damon megfenyegetett, ha még egyszer miattam hal meg a karaktere… Nem fejezte be a mondatot, de én gondolatban hozzá tettem, hogy akkor, jaj, lesz nekem. Csak aprót bólintott ezzel adva tudtomra két dolgot is. Egy: már megint a gondolataimban olvasott. Kettő: a játékban jobb lenne messziről elkerülni.
- Eskü nem volt szándékos – húztam be a nyakam, közben erősen szorítottam a konzolt a kezembe. Ő csak vöröslő szemekkel figyelt. Alig telt el tíz perc a fenyegetése óta, erre… újra.
 - Köszi, hogy meghívtatok – állt meg Sandra csípőre tett kézzel az ajtóban. Az alig százhatvan centis démonlány nem nyújtott túl ijesztő látványt, bármennyire is próbálkozott. Nem úgy a bátyja, aki továbbra is a legcsúnyább nézésével illetett. Olyan volt, mint egy durcás kissrác. Felmorrant, és újra képernyőre szegezte a tekintetét. A húga leült a másik pár mellé az ágyra és kíváncsian figyelt minket, amint próbálunk játszani. Nem sokkal később hasra feküdt és átölelte a bátyja nyakát, közben a fülébe suttogott. Nem tudtam, hogy miket, csak azt láttam, hogy a fiú elmosolyodik. Az én szám sarka is felfelé görbült, akkor pedig egyenes vigyorogtam, mikor Jus a gondolataim közt kért meg rá, hogy még egyszer – utoljára – nyírjam ki Damon karakterét. Egy jól irányzott mozdulattal golyót eresztettem az orgyilkos hátába. Damon először felkapta a fejét, hogy ki lőtte le, de aztán rám sandított, majd fel az íróasztalon lévő monitorra. Ismét a tévére, ismét a monitorra. Sandra elengedte, ő pedig szépen lassan letette a konzolt. Pont azelőtt eredtem futásnak, hogy nekem ugrott volna. Nem érdekelt, hogy mindig úgy játszottuk ezt, hogy nem használtuk az erőnk, teljes gyorsaságommal haladtam végig a folyosón, majd a lépcsőn, végül ki az udvarra a hátsó ajtón át. Bevetettem magam az erdőbe. Suhantam a fák közt, ha egy rendőr mérte volna a sebességem, talán kiakadt volna a műszere. Csak azt vettem észre, hogy elhagytam a tavat, sőt, már az erdő is ritkult. Kiértem egy útra. Eddig még sosem jöttem el. Kicsit kétségbeestem, így megtorpantam, hogy merre is menjek. De mikor megfordultam, egy mellkasba ütköztem. Felpillantottam, nem nagyon lepődtem meg azon, hogy kit láttam ott. Egy farönkön egyensúlyozott, ezzel legalább tíz centivel megnövelte az eredeti magasságát. Fekete szemeiben gúnyos, vörös fény csillant. Halkan nyöszörögtem, mikor elvigyorodott. Hátráltam egy lépést, mire leugrott a rönkről. Közelebb jött, én tovább mentem hátrafelé. Ezt addig játszottuk, míg a hátam egy fának nem nyomódott. Az állam alá nyúlt és megemelte azt.
- Szóval nem ijedtél meg a fenyegetéstől, hm? – búgta mézes-mázos hangon. Ajjaj, ez rosszat sejtetett. Ő csak akkor beszélt így, ha akart valamit. A másik kezével a fejem mellett támaszkodott meg, vészesen közel hajolt. Orra szinte az enyémhez ért. Összeszorítottam a szám, aztán próbáltam elfordítani a fejem, de nem hagyta. Valami furcsa erő a kezeim a hátam mögé húzta, hiába küzdöttem, nem bírtam mozdítani őket. Tovább cirógatta az arcom, közben tovább beszélt, ugyanazzal a balsejtelmes hanggal. – Van valami, amit olyan rég csináltam veled. Amikor eszembe jutott, hogy most lehetne rá esély, mindig félbeszakított valaki. Van tipped, hogy mire gondolhatok? – vigyorodott el kajánul. Elpirultam, mert igenis volt tippem. Ha lehet, a mosolya még szélesebbé vált. A nyakamhoz hajolt és csókolgatni kezdte a bőröm, közben az ujjai az államról a derekamra csúsztak. Azonnal utat találtak a felsőm alá, de nem indultak el a hasamon felfelé. Ismét a fülemhez hajolt. – Rossz az, aki rosszra gondol, Bailey – kuncogott és csikizni kezdett. Felvisítottam, aztán nevetni kezdtem egyrészt a megkönnyebbüléstől, másrészt a meglepetéstől.
- Jó-jó, nem csinálom többet – nyögtem ki nagy nehezen, mikor levegőhöz jutottam. Jutalmul egy csókot kaptam.
- De mi erre a garancia, Kicsim? – billentette oldalra a fejét. Hümmögve átöleltem a nyakát, aztán kissé csücsörítve gondolkozni kezdtem.
- Elég, ha azt mondom, nem csinálom többet? – mosolyogtam rá.
- Hááááát… nem! – tette a kezét a derekamra, majd kicsit megszorította azt. Lebiggyesztettem az alsó ajkam, próbáltam kiskutyapillantással elérni, hogy elhiggye, az „ígéret szép szó…” mondást. De ő csak a fejét rázta. – Nekem nem elég, ha csak így mondod.
- Kisujjeskü? – nyújtottam ki az ujjam. Felnevetett, majd összeakasztotta a sajátjával.
- De aztán tartsd is meg – kacsintott. Egy csókot nyomtam a szájára, ezzel azt mondva, hogy oké. – Gyere, induljunk. Még pár órát veled szeretnék tölteni, mielőtt meg kell néznem Sandrával egy romantikus filmet – morogta. Hangosan felnevettem és megsimogattam az arcát.
- Szegény te. Majdcsak túléled.
- Lehet nem. Főleg ha túl nyálas lesz – forgatta meg a szemét.
- Ha nem tűnt volna fel, néha te is úgy viselkedsz, mint az általad nyálasnak titulál filmek férfi főszereplői – böktem meg a mellkasát. Láthatóan ezen elgondolkozott. A telefonja ekkor megrezdült a zsebében, utána viszont az enyém is. Gyorsabb voltam, majdnem felnevettem, mikor megláttam az üzenet feladóját. – A húgod üzeni: menjünk vissza, mert már nem bírja tovább a másik nyálas pár közelében.
- Másik? Akkor Jus és Clau az egyik, és mi a másik? – kérdezte. Újra átkaroltam a nyakát és mélyen a szemébe néztem.

- Igen. Mi kicseszettül nyálas pár vagyunk.

4 megjegyzés:

  1. Szia!
    Már vártam a folytatást az előző részeknél utolértelek :D
    Nagyon szeretem ezt a történetet. <3 Remélem még jó sokáig tart :)
    Köszönöm hogy olvashatom. :)

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Szia!
      Nagyon örülök, hogy tetszik, azt egyenlőre nem ígérem, hogy nagyon sokáig fog még tartani.
      Én pedig köszönöm, hogy olvasod. :)

      Törlés
  2. Sziaa! Nagyon bírom ahogyan írsz, már egy jó ideje rendszeresen olvasom a blogodat. És imádom! Hozd a kövit a lehető leghamarabb!
    A Girl

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Szia!
      Őszintén örülök, hogy tetszik a történetem, igyekszem minél jobbra írni. :) Hát, most "kicsit" késtem, de igyekszem a legtöbbször időben hozni a fejezeteket.
      Remélem ezután is tetszeni fog. :)

      Törlés