2016. február 21., vasárnap

Acta est fabula avagy quis custodiet ipsos custodes?

Sziasztok!
Bocsánat az ismételt késésért.... Lassan fel kéne pofoznom magam a halogatásaim miatt.
Az előző részhez nagyon köszönöm a visszajelzéseket, őszintén jól estek. :)
Hát, csak annyit tudok mondani, hogy jó olvasást mindenkinek és jó jövőhetet!
------------------------------------

Másnap egy levelet találtam az éjjeliszekrényemen. Kissé kifakultnak tűnő pergamentekercs volt, amit egy szürke pecsét zárt le. Óvatosan leszedtem a pecsétet, anélkül, hogy eltörtem volna – Jus-szal gyűjtöttük őket, magunk se tudtuk, miért – majd kitekertem a papírt. Az áll benne, hogy erre a napra engem osztottak be, mint megerősített őrség tag. Örültem, mint lidérc a Démonvadásznak. Hangos nyögés kíséretében nyúltam a telefonomért, hogy rácsörögjek a barátomra. Ő elég kómás fejjel vehette fel a mobilt, mert csak dünnyögni volt képes. Láthatóan nem volt jó előző este a húga filmválasztása, mert emellé még harapós kedvében is volt.
- Mi van?! – szólt bele az első csörgés után. Felhorkantam a hangnem hallatán. Semmi jó reggelt? Semmi szia? Csak mi van? Minden bizonnyal ahhoz is fáradt volt, hogy legalább a hívót megnézze. – Ki az? Biztos engem akart hívni, mert ha ismerne, tudná, hogy hajnalok hajnalán legalább másfél éve nem keltem – morogta.
- Neked a fél tíz hajnalok hajnala? – kérdeztem anélkül, hogy a gúnyt megpróbáltam volna elfojtani. Sziszegést hallottam a vonal túloldaláról.
- Bailey? – kérdezte félve. A csend elég válasz volt neki. – Bocsi. Sandra kicsit kikészített. Nem csak a filmmel, hanem azzal, hogy itt aludt el mellettem és olyan volt, mint egy polip. Előre sajnálom a srácot, aki, ha túljut két védelmi szinten is, majd egy ágyban alszik vele… - továbbra is csendben voltam. Pár pillanatig ő is. Azt hittem visszaaludt, esetleg Sandra megfujtotta közben, amiért azt mondta, amit. – Miért hívtál?
- Nincs véletlen egy pergamentekercs az éjjeliszekrényeden?
- Jééé, az mikor került oda? – itt a homlokomra csaptam és minden szó nélkül letettem a telefont. Vele reggel nem megyek sokra.
Gyorsan letusoltam, fogat mostam, majd felöltöztem. Lent kikaptam egy almát a gyümölcsös kosárból, majd a levelet egy mágnessel a hűtőre tettem. Nem kellet nagyon magyarázni. Mikor kiléptem, a teraszunkon már ott állt Damon, haja kócosan meredt minden felé, tekintete fáradt volt. A ruhái kissé gyűröttnek látszottak, mintha csak a vasalatlanok közül kapta volna ki őket. Közelebb lépett hozzám és egy csókot nyomott a számra. Az arcát elnézve nem igazán volt kedve semmihez. Körülnézett, majd egy átjárót nyitott magunk mellett. Beleharaptam a kezemben tartott almába és átléptem.
A város nem sokat változott az előző nap óta, sőt, ha lehet még inkább úgy tűnt, hogy óriási volt a pusztítás. Hamar megkaptuk a feladatunk. Járőrözni, nem smárolni (ezt direkt ki is emelték). Bólintottunk. Ahogy elnéztem a démonom, smárolni se igen volt kedve. Ezen egyszerre vigyorogtam és egy kicsit el is szomorodtam. A tőrjét forgatva sétált, közben próbált nem elaludni. Ha tíz percen belül nem ásított legalább hússzor, akkor egyszer sem. Megböktem a karját. Már második napja volt ilyen… ilyen. Csak megrázta a fejét, jelezve, hogy ő maga sem tudja. Olyan dél körül a városhatárról visszamentünk a központba, hogy ebédeljünk valamit. Minden vadász így tett, nem csak mi. Leültem egy szimpatikus asztalhoz, míg a barátom hozott valami kaját. Letette elém a szendvicset, majd leült velem szembe. Megdörzsölte az arcát, aztán az állát a tenyerébe támasztotta. Már majdnem az ételbe haraptam, mikor megláttam, hogy előtte nincs semmi. Kérdőn néztem rá, de láthatóan elaludt ültében. Pillái meg-megrebbentek, ahogy valami élesebb zaj hallatszott, de amúgy nem érdekelte a körülötte lévő világ.
Ekkor valami furcsa harsona hangja harsant. Minden vadász a füléhez kapott, mintha valami bántó hangú síp lenne. Damon szeme is kipattant. Ismét hallottam a harcikürtöt. Újabb kapu. Felpattantunk és futni kezdtünk. A levegő vibrált, ahogy közeledtünk, az orrom enyhe kénes szag csapta meg, ahogy egyre közelebb értünk a függönyszerű kapuhoz. Felvettem a csuklyám, majd elővarázsoltam a kaszám. A fém a tenyerembe simult, végigfutott rajtam a jól ismert érzés. Az átjáróból egy lovas jött át. A lidérc olyan volt, mint valami kiéheztetett, girhes ló, de a szeme úgy fénylett, mintha parázs lenne. Patái keményen csattantak a macskakövön, ahogy egyre csak jött felénk. Vérfagyasztó nyerítést hallatott, ami miatt a barátom elfintorodott. A lovasa ördögi vigyorral az arcán figyelte az egyre nagyobb vadásztömeget, az élén velünk. A démonom légzése felgyorsult, szeme kissé kikerekedett. Tudtam, hogy ismeri a velünk szemben álló ellenséget.
Ketten teremtek mellettünk. Tarique és Shepho. Mindketten biccentettek, mintha azt mondták volna, hogy mellettünk maradnak.
A démon mögött egyre többen gyülekeztek.  Újabb harc. Újabb esély, hogy az Angyalvilág fővárosa összeomoljon. Egyre nehezebben vettem a levegőt, ahogy a kapun átszivárgott a Démonvilág kénes levegője. Akárhányszor ott jártam, a hajam, a ruhám beitta azt a büdös illatot és legalább ötször kellett megfürdenem, mire teljesen eltűnt.
- Ő a mostani király – mondta Damon, közben összehúzta a szemét. Ujjai közt idegesen forgatta rubinberakásos tőrjét. A hangja maró gúnnyal és utálattal telt meg, ahogy kimondta a nevet: Dommiel. Már hallottam róla, de még sosem láttam. Mosolyán látszott, hisz abban, hogy bevehetik ellenségeik fővárosát. De ki kellett ábrándítsuk, mert nem hagytuk szó nélkül a dolgot. A király feje mellet egy nyíl süvített el és a mögötte lévőt egyenesen szívbe találta. Dommiel megérintette az arcán lévő vékony harcolást, amiből mélylila vér szivárgott. Tarique leeresztette az íját.
- Upsz, majdnem – biggyesztette le az alsó ajkát bánatosan. Valaki felröhögött mögöttünk, mire szinte minden vadász elvigyorodott. A király elvicsorogott és kivonta kardját hüvelyéből, majd felénk bökött vele.
- Megölni! Mindet! De az exherceg az enyém – mondta, miközben a serege elrohant mellette. Damon elfogadta a kihívást. Kérte, hogy maradjak távol tőlük, de azért szemmel tartottam őket.
A király leugrott démoni hátasáról és a barátomra nevetett, mikor az szenvtelen arccal elé lépett. Rájuk koncentráltam, hogy legalább halljam, mit mondanak. Kicsavartam a fegyvert egy nekem támadó démon kezéből, majd azt a mellkasába döftem. Újabb alak támadt rám.
- Nocsak-nocsak, a valamikori Démonherceg. Másfél éve távol az edzésektől, a hazádtól, mindezt miért? Egy lányért. Egy vadászért, aki úgyis életét veszti ebben a harcban. Na, nézzük Gaap, hogy eltunyultál-e? – vihogott, majd a hangok alapján nekirontott. Közben orrba vágtam egy ellenségem és egy tőrt mélyesztettem a szívébe. Az alig érezhetően, de dobogott. Megtalálta a Nagy Ő-jét. Porrá vált, de előtte még a szerelme nevét suttogta.
Mi értelme a harcoknak, főleg ha azok veszítik a legtöbbet, akik semmit sem tehetnek a dologról. Az angyalok és a démonok mostani generációja miért is utálta egymást? Mert valakik azt mondták nekik, hogy utálni kell. Mert valamikor, évezredekkel ezelőtt Lucifer fellázadt? Több száz, ha nem ezer angyalt rántott magával. Talán némelyek komolyan se gondolták a döntésüket…
- Mondom én, hogy gyenge vagy, Gaap. Ha nem adtad volna fel az életed, akkor most a győztes oldalon harcolnál. Emlékszem milyen remek tanítvány voltál. A párharcokban a legjobb. Varázslatban se voltál utolsó. De apád sosem volt veled elégedett, nem igaz, Gaap? Ha visszajönnél, fiammá fogadnálak. Nekem nincs sajátom. Én büszke lennék az elért eredményeidre. Na, Gaap? Itt a lehetőség, hogy jól dönts.
Feléjük sandítottam. A király vigyorgott, a kardját a földön térdelő fiú torkának szegezte, aki az oldalát fogva kapkodta a levegőt. Arcát vágások díszítették, mindegyikből vékony vérpatak csordogált. A vére lilának tűnt, de ha elég erősen koncentráltam, átláttam a varázslaton. Hörögve nézett fel, szeme vörösen izzott a dühtől.
- Gaap? – vonta fel a fél szemöldökét Dommiel, közben leengedte a kardját, majd a másik kezét nyújtotta. Bízott benne, hogy Damon mellé áll.
- A nevem Damon! – ordította és a királynak támadt. Az meghökkenve ugrott hátra, de már késő volt. A tőr mélyen a mellkasába vágott. A barátom a markolatig nyomta a pengét, úgy tűnt, ha kell, a szívét is kitépi. A démon lába összecsuklott. Száján vér buggyant fel.
- Direkt úgy szúrtad a szívembe, hogy hosszú legyen a halálom, igaz? – mosolyodott el. Damon nem húzta ki a tőrt, csak szótlanul meredt rá. Aztán mély levegőt vett és halkan, vérfagyasztóan beszélni kezdett.
- Azt akartam, hogy szenvedj. Ahogy én is szenvedtem, amíg oktattál. Majdnem tíz éven át. Lehet, a korbács nyomai eltűntek, de néha még érzem a csapásokat – ezzel kirántotta a fegyvert egykori oktatója testéből, mire az újabb adag vért köhögött fel.
- Nem tudod elkerülni a véredet, ugye tudod. Ha te nem fogsz uralkodni, akkor majd a fiad megteszi helyetted. Vagy az unokád. Ez a családod sorsa. Én csak egy helyettes vagyok. Hosszú az élet, Damon… egy nap… úgy is te fogsz… azon a trónon ülni – ezzel porrá vált. Damon leengedte a kezét, az ernyedten lógott mellette. A tőr majdhogynem kihullott az ujjai közül.
Egy démon támadt rá, de mielőtt a baltaszerű fegyver éle elérte volna, a harcos felsikoltott, bőre pezsegni kezdett, mintha savval öntötték volna le. A földön hemperegve próbálta megállítani a bőre olvadását, de… Damon láthatóan nagyon mérges volt. Oké, ez enyhe kifejezés volt. Minden démon és lidérc elhúzódott az öt méteres körzetéből, inkább a város felé vonultak. Gyorsan odarohantam hozzá és a két kezem közé fogtam az arcát. Szemében semmit se láttam, olyan üveges volt, mintha nem is élne. Egy csókot nyomtam a szájára, mire pislogni kezdett. Először meglepett arcot vágott, majd elkomorodott.
- Láttad, igaz? – motyogta, mire bólintottam. Lehunyta a szemét, mintha attól félne, hogy undorodó arcot vágok. Tudtam, fél, hogy egy nap elrettenek tőle. Tizenhat évig démonnak nevelték, ez ellen semmit sem tudott tenni, jól tudtam. Átöleltem egy puszit nyomtam az arcára.
- Gyere. Most seggbe kell rúgnunk pár démont, de aztán mindent megbeszélünk, jó? – kérdeztem, mire halványan, de szomorúan elmosolyodott. Az ujjai közé fűztem a sajátjaim és a tömeg után futottunk. Teljes erőmből hátba rúgtam egy démont, aki egy fiatal, szeppent vadászt próbált leszúrni, mire az előre esett. A Démonvadász a fejébe eresztett egy golyót. Gyorsan tanácsoltam neki, hogy inkább a szívére célozzon, mire visszakérdezett, hogy a démonoknak van-e olyan. Lehet, hogy egy harc közepén voltunk, de ezen felnevettem.
A városba rohantunk, ahol még nagyobb volt a felfordulás, mint két napja. Már a házakat sem kímélték, némelyik már összedőlt, csak egy-egy oszlop, talán tetőrész maradt meg. Elhajoltam egy tomahawk elől és hasba ütöttem a gazdáját, mire az összegörnyedt. Gyorsan a nyakszirtjére ütöttem a tőröm zárógombjával, ő pedig elhasalt a földön. A bordáin keresztül a szívébe döftem a pengét.

Lihegve néztem körül, a szememmel Damont kerestem. A harc hevében elhagytuk egymást. Körülöttem mindenütt törmelék, tűz és romok. Talán egy vagy két ház maradt állva, a többi szinte a földdel lett egyenlő. A macskakövet ismét vér áztatta. Rengeteg vadász is elesett. A démonok már a végső csata előtt meg akarják fogyasztani az angyalok erejét. A barátomat azonban sehol se láttam. Kinyitottam a szárnyaim és felröppentem. Meg is láttam őt a nem rég bezárt kapu közelében. Az oldalát fogva sétált a város felé, a másik kezében egy kardot fogott. Viszont mikor végignéztem a városon, meghűlt bennem a vér. Főleg a Tanácsháza előtti tér látványától. Eltátottam a szám, és a vállam fölött a démonomra sandítottam, aki lassan beért a városba, közben nagyban tekergette a nyakát. Engem keresett. Lekiáltottam neki; meglepetten kapta fel a fejét. Kinyitotta fekete denevérszárnyait és felemelkedett mellém. Lemutattam a térre. Szeme olyan szinten kikerekedett, hogy azt hittem kiesik a helyéből.
Két mondat állt a macskaköveken, vérrel festették oda a betűket. Az egyik elhalványodott, tudtuk, hogy azt régebben írták oda. De a másik még élénken csillogott.
Acta est fabula.
A játéknak vége.
Quis custodiet ipsos custodes?
Ki őrzi az őrzőket?

Felszisszent, mikor a sebhez értem. Sandra rémült tekintettel figyelte a bátyját, aki póló nélkül, a fejét hátradöntve fintorgott. A szúrás nem volt mély, körülbelül három-négy, rosszabb esetben öt centi lehetett. De megállíthatatlanul ömlött belőle a vér. Varázslattal sem voltam képes meggyógyítani, csak millimétereket hegedt be minden elmondott mágia után.
Ismét próbálkoztam, az oldalára tettem a kezem és újra suttogni kezdtem. Ő ismét felnyögött, mire a húga végigsimította az arcát, közben kerek szemekkel figyelte a mozdulataim. Éreztem, hogy a kezem elönti a forróság, a sebet pedig ragyogó fehér fény vette körül. Damon fél perc után felordított a fájdalomtól, Sandra pedig kétségbeesetten visítani kezdett.
- Hagyd abba, fáj neki! – ugrott mellém és szinte ellökött a testvérétől. Idegesen meredt a sebre, ami már nem milliket gyógyult, hanem legalább egy centit. És már nem is vérzett. Feltápászkodtam a földről és megvizsgáltam a gennyedző szúrást.
- Sandra, nyugi, csak így tud meggyógyítani – mondta, de a fájdalom kiült az arcára, mikor megpróbált felkelni. A húga szorosan átölelte a nyakát, mire elmosolyodott és bólintott, hogy folytassam. Nem akartam, féltem, hogy fájdalmat okozok neki, de ő leintett azzal a magyarázattal, hogy ha másnap koncertre akarunk menni, akkor ahhoz nem kéne egy seb az oldalára. Ismét az oldalára tettem az ujjaim és újra próbálkoztam. Már kezdtem kimerülni. A gyógyító mágiákkal az a baj, hogy a saját energiánkat kellett hozzá felhasználni, méghozzá nem is keveset. A forróság újra végigfutott a kezemen keresztül át az ő testébe. Az állkapcsát összeszorította, akárcsak a szemeit. A vágás lassan begyógyult, nyomán csak egy rózsaszín heg maradt.
Kifulladva huppantam a sarkamra és néztem a sötét bőrén szinte világító forradást. Sandra még mindig ölelte Damont, a fiú pedig megsimogatta a lány karját. Rájuk mosolyogtam, mikor mindketten rám szegezték sötétbarna szemüket. Sandra a nyakamba pattant, olyan lendülettel, hogy elterültünk a nappali padlóján. Kissé ködös fejjel bámultam a plafont, közben megsimogattam a hátát.
- Köszönöm! – hüppögte. A barátom arca jelent meg fölöttem, szemöldökét aggódóan vonta össze. Csupán a tekintetével kérdezte, hogy jól vagyok-e, de a válaszom elég bizonytalanra sikeredett. Szédültem.
- Sandra, szállj le róla, kérlek – mondta, mire a húga leült mellém. Damon is letérdelt a másik oldalamra és kérdőn nézett végig rajtam. Egy apró csókot nyomott az orrom hegyére, majd a kezét nyújtotta. Felpislogtam rá, mire elmosolyodott.
- Jól vagy? – ölelt át ismét Sandra és a vállamra hajtotta a fejét. Másodszorra inkább megráztam a fejem. A halántékom dörzsölgetve sóhajtottam egyet.
- Fáradt vagyok. Talán jobb lenne hazamenni és aludni egyet – néztem a házunk irányába. Tudtam, hogy a családom már hírt kapott az újabb csatáról.
- De előbb próbálj meg nem dülöngélni a szédüléstől, Kicsim – simította végig az arcom a démonom. Valóban dülöngéltem? Már fel se tűnt. Az biztos, hogy a fókuszálás nehezen ment. Damon arcából lassan kettő lett. Majd három, végül négy, de mikor pislantottam, újra egyet láttam magam előtt. – Hozok neked vizet és fejfájás-csillapítót, jó? – nyomott egy puszit a homlokomra és felállt. Sandra még mindig belém csimpaszkodott.
- Te nem félsz, hogy valami történik vele? – suttogta. A vállamon megéreztem, hogy könnyek potyogtak a szeméből.
- De. Minden pillanatban, mikor eszembe jut, hogy egy háború közepén vagyunk. Nagyon félek, hogy a végső csatában valami történik vele. Én reménykedem, de úgy veszem észre, ő nem ennyire optimista – motyogtam. Egy aprót bólintott, mire egy tincs kiszabadult a copfjából. A hullámos fürt csiklandozta a bőröm.
- Ő volt velem kis koromtól fogva, csak ő szeretett. Nem akarom elveszíteni – sírta. Átöleltem.
Igaza volt. Egy örökéletű lénynek nem tizenöt évesen kell elveszíteni szeretteit. Sőt, soha nem lenne szabad elvesztenie őket. A hiányuk így évszázadokon, évezredeken át marni fogja. Akármennyire is mondják, a fájdalom nem múlik el az évek alatt. Mindig ott lesz a felszín alatt és néha ki fog törni. Sandrának pedig csak a bátyja és az anyja maradt, aki igazán közel áll hozzá. És ha mindkettőjük odavész a csatában… ki marad vele utána? Ki lesz a támasza?
De ez nem csak az angyalokra, démonokra, természetfeletti lényekre igaz, hanem az emberekre is.
Tudtam, hogy ott ál mögöttünk, pedig még a lélegzetvétele sem hallatszott. Minden szót hallott. Éreztem a bánatát, pedig nem olvastam a gondolatai között. Ő is félt. Tudtam, hogy az ő torkát is épp úgy kaparta a sírás, mint a miénket, pedig nem láttam az arcát.
A pohár és a gyógyszeres doboz halkan koppant az asztalon, aztán csak azt vettük észre, hogy átölel minket. Sandra sírva mászott a nyakába, mire belepuszilt a lány hajába. Letöröltem Damon arcáról egy titokban hullajtott könnycseppet.
Ki akartuk élvezni az időt, amit még a családunkkal tölthettünk. Még két hétig embernek akartuk érezni magunk. Még két hétig leszarni, hogy mik is vagyunk igazából. Még két hétig élni.

1 megjegyzés:

  1. Sziaaaa!
    Nagyon jó rész lett! Hat egy most sem mondok ujat,ketto nem irok nagy regenyt...majd az evad vegen! Na....varom a koviket kivancsii vagyoook!
    Puszillak!
    Ui:pls helolj a az uj facemen! Ugyan az a nevem!! ❤❤❤❤

    VálaszTörlés