2016. január 10., vasárnap

Tempora mutantur et nos mutamur in illis

Sziasztok!
Nem hiszem, hogy most sokat kéne írnom, a pár perce feltöltött résznél minden ott van. :)
---------------------------------------------------------

A konyhában már a nénikémék vártak, mikor lementem. Mindketten mosolyogva fogadták, hogy már nem nézek ki úgy, mint valami zombi, hanem újra élettel teli voltam. Többé-kevésbé.
Előző nap Olivier olyan képeket ültetett el a fejemben, amiket még a legrosszabb rémálmomban se tudtam volna elképzelni. Ő volt és én. Pontosabban ő, de Damon testében. Egyedül a szemszíne árulta el, hogy igazából nem a barátom az. Megvert, megkötözött. Ha megnyikkantam, lekevert egy pofont. Aztán… nem hiszem, hogy nagyon ragozni kéne. És bár csak egy vízió volt, mégis éreztem az ütések nyomát az arcomon, a testemen. Aztán az volt a legrosszabb, hogy az igazi Damontől is féltem, miután felébredtem. Kiabáltam vele, ellöktem magamtól, pedig tudtam, ő sosem tenné ezt velem. Ő nem az apja… de mégis inkább elfutottam. Összerogytam az ágyam aljában és csak sírtam. Egyre láttam magam előtt Damon arcát, ahogy halálra váltan figyeli a menekülésem. Lehunytam a szemem és próbáltam semmire se gondolni. Shadow és Sunny próbáltak vigasztalni, amennyire tőlük telt. A kutyusom odabújt mellém és hagyta, hogy átöleljem. A madaram a vállamra telepedett és a nyakamnak dörzsölte a kis fejecskéjét. Nem mondom, hogy sokkal nyugodtabb lettem, mert attól függetlenül, hogy próbáltam kiüríteni az elmém, így is elő-elő jöttek a látomásnak részletei. Ahogy a barátom alakjába bújt király nevetett, a bársonyos hangja, ahogy azt mondja, csak az anyámnak köszönjem. A fájdalom. Aztán meghallottam Damon hangját. Tényleg az övé volt, halk, de teljesen biztos voltam benne, hogy hozzá tartozik. Sajnálom, Kicsim, szeretlek, ugye tudod? Csak bólintottam a kérdést felfogva. Persze, hogy tudtam. Neki nem volt mit sajnálni, én ordítottam vele, én löktem el. Én voltam a hibás. Miért nem próbáltam szabadulni? Miért nem küzdöttem a varázslat ellen? Annyi mindent tehettem volna Olivier ellen. Este a mostohaszüleim a nagy csönd miatt alig mertek feljönni, de mikor benyitottak, azonnal az arcukra ült a rémület, hogy mi történt. Shadow az ölemben feküdt, feje lelógott a combomról, Sunny pedig a kutya hátán fészkelte be magát. Kicsit olyan volt, mintha egy rajzfilm jelenet lett volna. A nevelőszüleim leültek a két oldalamra és próbálták belőlem kihúzni, hogy mi történt, de én nem szólaltam meg, csak bámultam magam elé. Végül feladták. Nem hibáztattam őket, hiszen én voltam az, aki képtelen volt elmondani mi történt. Sejtettem, hogy ezután felhívták Leilát, aki viszont mindent elmondott.
Este fogtam magam és se szó, se beszéd átmentem a szembe lévő házba. Csengettem, de senki se nyitott ajtót. Aztán már kicsit ingerültebben kopogtam párat, majd megpróbáltam belesni az ablakon. Semmi mozgás.
Mérgesek rám, mert úgy beszéltem Damonnel? – futott át az agyamon, mire kissé elöntött a félelem.
Aztán kitárult a bejárat, Leila állt előttem mosolyogva. Elnézést kért, majd megmagyarázta, hogy hol volt eddig: kicsit elaludtak Sandrával. A szám sarka felfelé görbült. Elállt az utamból és mutatta, hogy fáradjak be. Óvatos léptekkel haladtam a ház szíve, a nappali felé, arra számítottam, hogy Damon majd ott lesz, tévét néz, esetleg olvas. De a szinte mindig napfényes szoba félhomályba borult, a függönyök félig el voltak húzva, az egyik kanapén Sandra aludt kismacska módjára. Miközben én nézelődtem, a barátom anyja felkocogott az emeletre, és mint sejtettem, Damonnek szólt, aki a szobájában volt. A fiú álmos fejjel állt fel, ő se volt ébren az elmúlt órákban. Aztán mikor meglátott, kicsit hátrahőkölt. Nem csodálom, nem voltam egy túl szívderítő látvány. A hajam csapzott volt, a ruhám földes, az arcomra rászáradt a por. Még arra se nagyon volt erőm, hogy fürödjek. Aztán elkezdtem neki hadarni, hogy mennyire sajnálom, hogy kiabáltam, de közben igyekeztem nem elsírni magam. Utáltam, ha valaki sírással próbálja kicsikarni valaki bocsánatát. Ő csak megölelt, nem zavarta a piszkosságom. Megígértettem vele, hogy vállvetve fogunk harcolni, mikor eljön az ideje. Mosolyogva bólintott és egy kis puszit nyomott a homlokomra.
Nem maradtam ott nála, talán csak kilencig, utána hazamentem. Otthon még mindig várták a magyarázatom. Megígértem, hogy reggel megkapják, csak hadd aludhassak rá egyet. Bár furdalta oldalukat a kíváncsiság, de belementek.
Így aztán délelőtt tízkor a konyhában ültem és egy szuszra elmondtam az előző napot. Mindketten ledöbbentek, aztán csak lerogytak egy-egy székre. A bácsikám a hajába túrva hajtotta le a fejét, míg a nénikém épp ellenkezőleg tett, csak engem nézett. Kicsit kezdett frusztrálni a pillantása, de muszáj volt tűrni. Azután jöttek sorozatban a kérdések, hogy miket láttam, mit éreztem, miért nem mondtam el azonnal? Csak egy fejrázást kaptak válaszul. Én magam se tudtam válaszolni a kérdésekre. Mióta felkeltem, egyre kevésbé tudtam felidézni azt a látomást, pedig előző este úgy élt az emlékeimben, mintha egy pillanattal előtte történt volna. Már könyörögtem az égnek, hogy jöjjön Damon, mivel a Démonvilágba mentünk a könyvtárba.
Csengettek.
Hála a jó istennek!
Már álltam volna fel, de Clare néni megelőzött. Kinyitotta az ajtót, amin Damon lépett be sötét farmerban és fekete rövidujjúban. Lábán az akkoriban sokat látott sötétkék tornacsukája volt. Rám mosolygott, de a vigyor az arcára fagyott a nevelőszüleim nézésétől. Megköszörülte a torkát és zavartan beszélni kezdett.
- Nem baj, ha elviszem Bailey-t pár órára? Egy kis anyaggyűjtés kell…
- És miért is bízzam rád, mert bár megígérted, az elmúlt pár napban nem igen sikerült teljesítened a kis fogadalmad – nézett rá szúrósan a bácsikám. Sejtettem milyen fogadalomról beszélnek, arról, hogy a barátom bármikor, bárhol megvéd engem, akár az élete árán is. Régi történet, valamikor még múlt augusztusban mondta ezt.
- Most semmi baja nem fog esni, az Angyalvilágba megyünk – pislogott ártatlanul, de az ádámcsutkája megrándult. Hazudott. A Démonvilágban tanították hogyan kell mesterien hazudni, elrejteni az árulkodó jeleket, de úgy tűnik, kicsit kijött a gyakorlatból. A nevelőszüleim azonban nem vettek észre semmit, kicsit meg is könnyebbültek.
- Menjetek – sóhajtották, mire felpattantam a székből, egy-egy puszit nyomtam az arcukra, aztán az előszobába mentem és felkaptam a cipőm.
Előttem már ott örvénylett a fekete-piros átjáró, a biztonság kedvéért nem engedett előre, a démonom lépett át elsőként, mögötte szorosan én. A vár melletti kisebb erdőben voltunk, a fák eltakartak minket az őrjáratozó démonok elől. A barátom elővett egy noteszt a zsebéből, aztán maga mellé húzott és felmutatott az egyik ablakra.
- Ott volt a szobám. Egyszer egy teljes napot rászántam, hogy figyeljem az őrök „menetidejét”. Három csapat járkál a vár körül, ha azóta meg nem változtatták, bár ezt kötve hiszem. Szóval! Három csapat, a feketék – intett a már kicsit messze járók után, majd az ellenkező irányba mutatott. Valahol a vár túlsó sarkánál két alak mozgott. – Pirosak és valahol a hátsó kapu körül lehetnek a kékek.
- Honnan tudod, hogy melyik-melyik? – kérdeztem, mert én nem voltam ennyire biztos benne.
- A fegyverövükön van egy kard, annak a tokja – legyintett, majd a lényegre tért, közben kicsit hátrébb lépett és fel-alá kezdett járkálni. – Két óra, mire körbejárják a várat. Negyven percenként halad el itt egy. Ez nem azt jelenti, hogy ilyen könnyű bejutni. Hagynak maguk után egy bizonyos energiahuzalt, ami ha megszakad, akkor tudják, hogy ott voltunk és mindhárom csapat idejön.
- Ezt is kifigyelted? Én nem látok energiahuzalt – néztem ki a korhadt törzsek között. Megforgatta a szemét, aztán halványan elmosolyodott.
- Te mindenbe bele tudsz kötni, mi? Nem, nem teljesen kifigyeltem. A színek a saját energiahuzaluk időtartamát jelzik. A pirosaké a legerősebb, aztán a kékek, majd a feketék. Ők jöttek el utoljára, direkt most hoztalak ide. Az ő energiájuk olyan harminc perc alatt elszivárog. A kékeké hetven perc, a pirosaké száztíz. Mindig van egy apró sáv, ahol nincs energiamező. Ezt kell megvárnunk. Olyan… húsz perc múlva itt lesz pont előttünk.
- Miért nem teleportálunk vagy repülünk? – akadékoskodtam akkor is. Ekkor belefogott a minioktatásba, hogy ezen az erőfalon belülre nem lehet kívülről teleportálni, illetve ez az energiafal rohadt magas, inkább megéri várni, mint felrepülni a tetejéig. És mire ezt végigmondta, már lassan le is telt a húsz perc. – Kódexmoly – vigyorogtam rá, amire a reakciója egy édes, de halk kacagás volt. Egy csókot nyomott a szám sarkába és elindult ki a fák közül. Balra mutatott, ahol lassan közeledtek a pirosak.
Lopakodva indult meg a várfal felé. Azonnal a nyomába szegődtem, próbáltam tartani a sebességét, bár elég nehezen ment, tekintve hogy konkrétan suhant a biztonságot nyújtó ajtó felé. Megpróbált benyitni, de zárva volt. Elkáromkodta magát és felém fordult, majd kivett egy hullámcsatot a hajamból. Egy tincs azonnal az arcomba hullott. Egy ideig babrált a zárral, végül hallottunk egy apró kattanást. Bingó – tátogta és beslisszant a nyíláson. Utána kocogtam, miután visszacsuktam az ajtót.
Egy viszonylag nagy helyiségben voltunk. A falak mellett pultok helyezkedtek el, míg középen legalább négy sütő kapott helyet. Kampókról kanalak kések, néhol serpenyők lógtak. Az egyik pulton egy vágódeszka kapott helyet, mellette egy tartóban kések és bárdok tömkelege sorakozott. A levegőben valami sült illata terjengett. Isteni volt. Az illatokra a gyomrom hangos választ adott, mire a barátom kissé behúzta a nyakát. Felvett a mellette lévő gyümölcsöskosárból egy almát és nekem dobta. Nem volt túl nagy, de én két pillanat alatt befaltam. Kérdőn néztem rá. Mire vártunk? Az ajkai elé tette a kezét és egy viszonylag nagy ajtó felé intett.
„Nemsokára kezdődik az ebéd. Az ételek már a folyosón vannak, ide nem fognak bejönni egy ideig” – mondta, majd megkerülte a köztünk lévő konyhaszigetet és megölelt. Ajkát az enyémnek nyomta, mire kicsit hátrahőköltem.
- Ha tudnád mennyit álmodoztam itt rólad – suttogta és újból megcsókolt. Kissé eltoltam és felvont szemöldökkel, vigyorogva kérdeztem rá.
- Rólam?
- A Nagy Ő-ről. Mindig az az angyallány ugrott be erről a szóról, aki hat éves koromban meglátogatott. Kitalálod ki volt? – csókolt volna meg ismét, de ekkor hangzavar töltötte meg a folyosót, amire az innen kivezető egyik ajtó nyílt. A másik, ha jól láttam, egy mosogatószoba volt, azzal szemben pedig egy spejz. – Kezdődik a kaja. Utáltam mindig is – fintorodott el. Tekintete bosszús volt, néha ide-oda cikázott, mintha keresne valakit. – Ennél már csak a vacsora rosszabb, azon mindig részt kellett vennem.
- És mikor indulunk a könyvtárba? – kérdeztem. Mutatta, hogy a második fogásnál. Már nem beszélt, a folyosóról lépések hallatszottak, kénytelenek voltunk elcsendesedni. Ajkát a fülemnek érintette, karjait a derekam köré fonta. Apró csókokkal hintette be a nyakam, mire a nevét sziszegtem. Bármennyire is jó volt, de nem jó időben. Felmorrant és kicsit durcásan fordította el a fejét. – Látom te is száz százalékig pasiból vagy – suttogtam kicsit indulatosan. Elvigyorodott, de aztán fülelni kezdett. Elengedett és az ajtó felé kezdett tolni. Kilesett. Semmi mozgás. Megragadta a karom és futni kezdett. Az ő cipője hangtalanul érintette a padlót, ellenben az enyémmel. A csuka gumi talpa hangosan csattant a kövön, mire behúztam a nyakam. Nemigen volt időm nézelődni a várban, mert a barátom úgy rohant, mintha üldöznék. Aztán megpillantottam egy nagy, kétszárnyú faajtót. Azelőtt hirtelen lefékezett, mire belerohantam. Nevetve dőlt neki a falapnak és hagyta, hogy hozzá bújjak.
- Ez vicces volt – kuncogta, mire elléptem tőle és a karjára csaptam. Fájósan nyögött fel, de tudtam, szinte meg sem érezte. Maximum egy szúnyogcsípésnek érezhette az ütésem. – Na, ezt most miért?
- Mert nem volt vicces – közöltem vele és karba tett kézzel meredtem rá, miközben összehúztam a szemem. Felvonta az egyik szemöldökét, ajkain kisfiús mosoly ült. Kérte, hogy ne bámuljam így, de én nem hagytam abba a szúrósan meredést.
- Damon? – jött két hang is mögülem. Arcán elképedtség futott át, ahogy felismerte a közeledő alakokat. Két nő volt, pontosabban csak az egyik, a másik pedig egy fiatal lány. Őrangyalok, jutott azonnal eszembe, ahogy rájuk néztem. Az idősebb alacsony volt, még talán a százhatvan centit se érte el, a mellette lévő lány viszont még nálam is egy kicsit magasabb lehetett. Vékony volt, arcát szeplők tarkították, haja búzaszőke volt. Szép volt. Mosolyogva futott oda Damonhoz és ölelte át. A fiú meglepetten tette a hátára a kezét, mire a csaj még szorosabban húzta magához. A nő is magához rántotta a fiút egy pillanatra, akin ekkor jelent meg a valaha volt egyik legszélesebb mosolya. Kicsit elfogott a féltékenység. A két angyal elkezdte kérdezgetni, hogy hol volt az elmúlt egy évben, meg hogy hiányzott nekik, miért nem jött, merre járt, kikkel volt? Az egyik falnak dőltem és vártam, hogy befejezzék a kérdezősködést. Viszont hamar rájöttem, hogy túl hamar nem fognak végezni. A könyvtárba teleportáltam.
Teljes döbbenet!
Ennyi könyvet én még életemben nem láttam egy helyen. Vigyor kúszott az arcomra. A bejárat melletti falon egy tervrajz volt, megjelölve, hogy a különböző sorokban, emeleteken milyen könyvek vannak. Pár szó láttán azonnal felcsillant a szemem. Ifjúsági, 21.század. Damon mondta, hogy tudja, melyik könyvet keressük, de nem mondta meg a címét, így meg kellett őt várnom. Addig el kellett foglalni magam, nem? Odarohantam ahhoz a részleghez és rögtön a címek között kezdtem keresgélni. Ühüm, szóval a Tövisek Hercege
Ú, ott van a másik két része is!
Aztán… Rubinvörös!
Ez a mennyország!

- Bailey! – hallottam meg Damon hangját valahonnan lentről. Én a legfelső szinten ültem a korlát mellett, mellettem egy könyvhalommal, a kezemben a Tövisek Hercegével. Ezt a könyvet haza fogom vinni, döntöttem el. – Hol vagy?
- Ő ki? – kérdezte egy halk hang. Rögtön tudtam, hogy a lányhoz tartozik. Már nem a könyvre koncentráltam, hanem próbáltam legyőzni a másik zöld szemű szörnyet, a féltékenységet. Egy mélyet sóhajtottam és tovább bújtam a sorokat.
- Egy vadász, aki azt hiszi, hogy VICCES, HA ELBÚJIK! – kiabálta kicsit ingerülten. Kidugtam a fejem a korlát fölött. Azonnal észrevett. Pusztán a tekintetemmel kérdeztem, hogy minek üvölt, még nem vagyok süket. Elég csúnyán nézett rám, mire sóhajtva felkapkodtam a könyveket és leteleportáltam hozzájuk. Lecsaptam a köteteket egy asztalra és rávigyorogtam. Összevont szemöldökkel figyelte a szerzeményeim címét.
- Szerinted hazavihetem? – kérdeztem és a képébe nyomtam az aktuális olvasmányom. Kissé elhúzódva vizsgálta meg a borítót, majd megvonta a vállát. Felőle. – Most mitől vagy ilyen? – ráztam a fejem. Ő csak legyintett, de nem hagytam annyiban. Pusztán a nézésemmel könyörögtem neki magyarázatért.
- Keressük meg azokat a könyveket – mondta inkább a válasz helyett. Elég csúnyán meredhettem rá, mert elkapta a fejét és az ajkába harapva tanulmányozta a polcokat. Akkor ne feleljen, leszarom.
Ki-ki elindult arra, amerre mondta. Bementem az egyik szűk szekrénysorok közötti folyosóra. Lépések hallatszottak mögülem. Tudtam, hogy ő az, már mielőtt megéreztem volna a kellemes fűszeres tusfürdője illatát. Karjai a derekam köré fonódtak, ajkai végigsiklottak a vállamon és a nyakamon. A fülem fölött állt meg. Azt suttogta, nem haragudjak rá, kicsit furcsa neki, hogy ilyen régen látott ismerősökkel találkozott. Miközben keresgéltünk, ő elmesélte, hogy a nő, Miriam anyja helyett anyja volt, mikor kellett, vigyázott rá nyolc éves korától, mesélt neki. A lány, Tessa pedig szakács és pincérnő volt itt, ő is leginkább barát szerepét alakította Damon életében.
Megtaláltam a keresett könyvet. Arca felragyogott és kipipálta a lista egy elemét a noteszében. Már csak két másik kötet kellett. Tessa jelent meg az ajtóban, jobbjában egy bőrkötéses, elég vastag kódexet lengetett. Nem sokkal később Miriam is befutott, nála a hiányzó darab volt. Nem kerülte el a figyelmem, hogy Tessa mennyire várta Damon dicséretét, de mikor az csak egy „szuper, köszönöm” mondatot mondott, kicsit lelombozódott. Kék szemei rám villantak, szemöldökét kicsit összehúzta. Mit tettem? Sértődötten megperdült és a barátom után ment.
Az egyik asztalhoz sétáltunk és ledobtuk a köteteket az asztalra. Azok tompán puffantak és egy nap porfelhőt hagytak maguk után. Köhögve, hessegettük el a szürke felhőt. A démonom felcsapta az első könyvet és bőszen lapozgatni kezdett. Oda akartam lépni mögé, de az a lány ismét megelőzött. A szék támlájára támaszkodva hajolt a fiú fölé, hogy lássa az oldalakat.
- Ez nem is értelmes szöveg – mondta, miután beleolvasott. Elvigyorodtam. A legszebb öröm a káröröm. Damon másik oldalára álltam és felolvastam egy mondatot. A lány szeme elkerekedett, a barátom mosolyogva nézett fel rám, aztán mikor befejeztem, ismét lapozgatni kezdett. Lekönyököltem az asztalra és úgy figyeltem a gyors mozdulatait, ahogy a keresett oldal után kutatott. Elgondolkozva hümmögött, mikor meg-meg állt egy pillanatra. Aztán egyszer csak egy pergamenlapot fedeztünk fel. Nem a kódexből származott, ezt rögtön tudtuk. Kacskaringós kézírással volt rajta pár szó. Ezt már mindenki értette, latinul volt.
Tempora mutantur et nos mutamur in illis.
Az idők változnak és mi változunk velük…
Damon elvette a lapot és az ablak fénye felé fordította. Nem látszódott rajta semmi egyéb, egyedül a szöveg. Aztán észrevettünk a sarokban egy aprócska M betűt. Rá is kérdeztem, hogy ez Minervát vagy Marsot rejtheti. Ő is csak a vállát vonogatta, majd lepillantott az oldalra, ahol a pergamen volt. Egyre szélesebb lett a vigyora, a következő pillanatban már a képembe nyomta a könyvet.
A többlelkűek sorsa és legendája.
Ez az! Lekapta a hátáról a hátizsákját és annak a mélyére süllyesztette a könyvet, majd gondolt egyet és az általam megtalált regényeket is eltette. Szorosan megöleltem. Ezt kerestük, ez az!
Mi bevállaltuk a Démonvilágot, és hogy felkutatjuk ezen könyveket. A többiek két részre oszlottak. A lányok mentek az Angyalvilág könyvtárába, míg a fiúk idősebb – őskövület – őrangyalokat kerestek, hátha ők is hallottak valamit a többlelkűek legendájáról. Másnapra terveztünk egy kisebb gyűlést.
Tessa ekkor Damon nyakába ugrott és örömében megölelte ő is. A fiú egy pillanatra ledöbbent, utána félő pillantást vetett rám. Összehúztam a szemem. Valamit titkolt. Valami volt köztük régen. Nyelt egyet és finoman eltolta magától a lányt, aki csak értetlenül meredt rá. Felkaptam az asztalról a fekete iskolatáskát és a vállamra akasztottam. Azt morogtam, menjünk, de ő megragadta a csuklóm és megállított.
- Csak egy pillanat, megígértem nekik még régen, hogy megtalálom a módját a varázslat megtörésének, ami itt tartja őket – vetett rám könyörgő pillantást, majd előhúzta a tőrét az övére csatolt tokból. Bólintottam, majd gondolkozóba estem. Régebben nem törtük meg egy őrangyalsrác „átkát”? Szerintem tudta, hogy erre gondoltam, mert magyarázkodni kezdett, hogy az viszonylag gyenge kötelék volt, ez viszont erősebb. Akkor hajrá.
Odalépett először Miriamhez, aki egész eddig engem nézett, volt a tekintetében valami gyanakvó, mintha próbálta volna felidézni, hogy kire hasonlítok, vagy ki lehetek. Damon megfogta a nő csuklóját, de a kés hegyét finoman a saját alkarján húzta végig, mire az angyal megugrott. Letörölte a már beforrt sebről a vért és ujját Miriam csuklójához érintette, majd az ott lévő rúna vonalain húzta végig. A vörös vér szinte izzani kezdett, mikor befejezte a jelet. Pár szót suttogott démonnyelven: ez a vér tette rád, ez a vér szabadít meg tőle. Ezt megismételte Tessával is, aki először csak megborzongott a hirtelen erőáramlattól, amit kapott, majd kerek szemekkel nézett fel a barátomra, akit ezután… megcsókolt?!
Na, szóval… MIVAN?!
Damon – szerencséjére – szinte azonnal ellökte. Összehúzott szemmel meredtem a lányra, aki szinte paprikavörös arccal bazsalygott még mindig a fiúra, aki viszont engem nézett. Arca ijedtséget tükrözött először, viszont mikor meglátta a nyugodt arcom, elképedt.
- Tartozol egy mesével – morogtam és egy kaput nyitottam magam mellett, majd átmentem. A nappalinkba érkeztem meg, a nénikém dúdolgatva főzte az ebédet egészen addig, míg egy nagy hangzavar kíséretében rá nem léptem a lépcsőtől nem messze lévő orchideájára. Ekkor elejtette a fakanalat és megperdült. Szerintem a késért akart nyúlni, mielőtt meglátta, hogy csak én vagyok az. Még mindig semmitmondó arccal mentem a konyhába és dobtam le a táskát az egyik székre.
- Bailey, kérlek! – rontott át Damon a portálon. Ő is átesett szegény virágon, mire Clare néni csípőre tette a kezét és felváltva figyelt mindkettőnket. Pusztán a tekintetével kérdezte, hogy mi történt, de én csak a barátomra mutattam, aki felsóhajtott, de a mögüle érkező hangtól összerezdült.
- Damon! – kiabálta Tessa.
Azon gondolkoztam, hogy mi most újra egy szappanoperába vagyunk, csak nem Josh és Lindsey koslattak a nyomunkban, hanem egy semmiből feltűnt angyallány. Kicsit emésztett a féltékenység, próbáltam nem mutatni, de a démonom arcát nézve, szerintem látszott rajtam. A nénikém arcára széles mosoly húzódott, mikor meglátta az átlépő Miriamet, aki mögött bezáródott a kapu. Szorosan átölelte a nőt, aki azonnal felismerte őt. Mind meglepődtünk.
Eközben Damon odaaraszolt mellém, aztán ő is leül. Hűvös tekintettel meredtem rá, mikor suttogva magyarázkodni kezdett. Csak egy csók volt, akkor is Tessa csókolta meg őt. Semmit nem érez iránta, esküszik, neki eddig a lány olyan volt, mint egy második húg. Csak engem szeret. Mindent elmondott, amit egy srác elmondhat ilyen helyzetben, de neki el is hittem. Halványan elmosolyodtam és egy puszit nyomtam az arcára.
- Damon Collin Falls! – hasított Clare néni éles hangja a levegőbe. A fiú érezte, hogy most leszidják. Meghunyászkodva nézett fel a nevelőanyukámra. – Ha jól emlékszem, azt mondtad, hogy az Angyalvilágba mentek…
- Csak nem akartam, hogy aggódjatok Bailey-ért – hebegte, de a visszakérdezés miatt még jobban behúzta a nyakát: aggódjatoooook?! Ezután szeretnék fakanállal csapni a fejedre fiatalember! – Bocsánat, de látod, semmi baja – próbálta menteni a helyzetet, amire csak egy fejrázást kapott.
- Ne már, Clare néni, semmi sem történt. Sőt, elvitt az egyik legjobb helyre, amit valaha láttam…
- Ha egy könyvtár az egyik legjobb hely, akkor… - fűzte hozzá gúnyosan Tessa. Összehúztam a szemem. Befoghatja, megengedem. Nem tudtam, hogy Damonnel régen hogyan viselkedett, de az biztos, hogy nekem egy kicsit se volt szimpatikus. Felálltam közelebb mentem hozzá. Ahogy láttam, mindenkiben megfagyott a vér. Eddig nem sok emberre néztem így, de ő elég hamar kiérdemelte a „fogd be vagy megjárod” pillantásom. Állta a tekintetem. Pár pillanatig, utána elkapta a fejét.
Minek legyeskedsz Damon körül? – kérdezte. Az arcomra fintor ült.
A legutóbbi ember, aki feltette azt a kérdést, szépen bealáztam, szóval te ne próbálkozz – feleltem, mire harsányan felnevetett. A szemem sarkából láttam, hogy Damon feláll és közelebb jön hozzánk, feltehetően azért, hogy beszéljen a fejünkkel. Nehezen fog menni, gondoltam.
Mesélt nekünk a Nagy Ő-jéről. A története alapján biztos nem te vagy – húzta össze a szemét. Felmordultam, leginkább próbáltam leplezni a feltörő kacajom. A barátomra néztem, aki a tekintetéből ítélve minden szót hallott. Sóhajtott egyet és Tessa felé fordult.
- Figyelj! Ő nem ilyen ám, csak sikerült kiprodukálni belőle. Az elmúlt napok nem könnyűek – magyarázta, közben a válla fölött felém intett a kezével. – De… ő tényleg az én Nagy Ő-m. Már egy éve élek úgymond velük, bár az elmúlt félévben már nem itt laktam – Itt a lány szeme kikerekedett, majd lehajtott fejjel sírni kezdett. Damon megcirógatta az arcát és azt mondta sajnálja. – Biztos neked is van valaki… teremtve.
A lány megrázta a fejét és ellépett, leült a lépcsőre és a felhúzott térdeinek támasztotta a fejét. A két nő mellettünk egy kicsit tanácstalan volt, nem nagyon tudtak mit tenni. A barátom ekkor felém fordult, a két keze közé fogta az arcom és egy csókot nyomott a számra.
A nénikém torokköszörülése miatt elhajolt.
- Elkísérem Miriamet és Tessát az Angyalvilágba, jó? Damon, itt maradsz, még számolunk – bökött a démonom felé, aki kicsit behúzta a nyakát a mozdulat miatt. – Bailey, ne hagyd elmenekülni!
- Eszem ágában sincs – öleltem át a fiú derekát, aki erre nyöszörögni kezdett. Egy apró puszit nyomtam az arcára és intettem egyet Clare néninek. Aztán visítani kezdtem, mikor két kéz ragadta meg a csípőm és kezdett rángatni a kanapé felé. Levágott rá és csiklandozni kezdett. Nevetve ellenkeztem, de ő egyértelműen erősebb volt. Nem sokkal később azt vettem észre, hogy a mellkasomra hajtott a fejét és lefeküdt mellém. Karjaival átkarolta a derekam, egyik lábát átvetett az enyémeken. Rögtön rájöttem, hogy ezt azért csinálja, mert én is így feküdtem mellette mindig. Lepillantottam rá, aztán végigsimítottam az arcát. Nem reagált. Finoman megráztam a vállát, de csak morgott. Komolyan elaludt? Én is lehunytam a szemem és próbáltam pihenni. Az elmúlt éjszakákon én sem aludtam, általában felkeltem hajnali kettő körül és olyan négy óráig bámultam a plafont. De ekkor valahogy lepelként burkolt be engem is az álmosság.

         - Nyugi, nincs itt senki.
Erre ébredtem fel. Justin hangja volt, érződött rajta, hogy mosolyog. Ezt Clau megadó sóhaja követte. A mostohatestvérem az elmúlt napokban alig láttam, akárcsak a többi barátom. A júliusunk szinte csak a többlelkűek hajkurászásáról szólt. Jenny és Kristy az első napokban még próbáltak elérni, de aztán már nem próbálkoztak. Szerintem kicsit berágtak.
A csókolózás semmivel se összekeverhető zajai követték Jus mondatát, aztán a lány sóhajai. Éreztem, hogy mögöttem Damonben is meghűl a vér. Ilyenkor áldtam az eget, hogy a kanapé pont a bejáratnak háttal volt. A derekam körül lévő keze kicsit összerándult, én is nyeltem egyet. Szerintem senki se akarta se hallani, se látni, amit akkor csináltak.
- Jus, ne! – szólt halkan Clau hangja, mire csend telepedett a házra. Aztán a bátyám bosszús sóhajt hallatott. – Csak még egy kis időt kérek…
- Oké. Nem akarom erőltetni – mondta és a hangok alapján egy puszit nyomott a lány homlokára vagy arcára, esetleg a szájára. Nem tudtam. – Felmegyünk? – a válasz minden bizonnyal egy bólintás lehetett, mert ezután már csak a távolodó lépéseiket hallottuk. Megkönnyebbült sóhaj borzolta össze a tarkómon lévő apró szőrszálakat.
- Nem akartam volna végighallgatni – suttogta. Halkan helyeseltem. Én se. Szerintem senki se. Kicsit szorosabban húzott magához és egy kis puszit hintett a nyakamra. – Beszélned kéne Justinnal. Tudom, hogy utálsz vele haragban lenni – simította végig az oldalam, mire végigfutott a hátamon a hideg. Felé fordultam, mire azonnal megcsókolt. Elég hamar elhúzódott és visszafeküdt. Félig lehunyt szemmel figyelt, aztán lassan elmosolyodott és kisimított egy tincset a szememből. – Bocsi, de muszáj aludnom – suttogta és újra visszazuhant az álomvilágába. Odabújtam hozzá és én is megpróbálkoztam újból az alvással, bár a lefelé haladó zajok ezt megnehezítették.
- Komolyan akkor jutott eszedbe, hogy éhes vagy, mikor már felértünk és le is ültünk? – kérdezte Claudia, mire a tesóm felmorrant és kissé sértetten közölte, hogy igen. A lány vihogni kezdett, erre viszont az volt a tesóm reakciója, hogy rákiabált. Persze az ő hangjában is megbújt az elfojtani akart nevetés.
- Ők meg… - halt el a hangja. És ekkor vett észre minket. Kissé közelebb fészkelődtem a barátomhoz és annak mellkasába fúrtam az arcom. A két kezem magunk közé szorult, így inkább párnának használtam őket. Halk sóhajt hallottam, aztán éreztem, hogy valaki végigsimítja a hajam.
- Beszélj már velük! – suttogta Clau. A tesóm nemlegesen hümmögött.
- Nem… jobb így, hogy azt hiszik, mérges vagyok rájuk. Legalább nem fogják azt mondani, hogy visszatérnek, közben meg nem…
- Hülye logikád van, már bocsi – közölte vele a barátnője. Gúnyosan kuncogni kezdett válaszképp. Jus egy puszit nyomott a halántékomra, aztán ellépett tőlem. Clau is tudta, hogy igazából nem mérges ránk. Felnyitottam a szemem, mikor a hangjukat már a konyhából hallottam. Damon még mindig halkan szuszogott, szemei alatt halvány karikák húzódtak, ajkai kissé elnyíltak, haja összekócolódott. Végighúztam az ujjam egy tincsen, mire halkan morogni kezdett. Az eddig a csípőmön nyugodó ujjaival körbefonta a csuklóm és a mellkasához szorította. Elmosolyodtam és odabújtam hozzá.

- Alszanak – hallottam. Álmosan felkönyököltem és kilestem a kanapé háttámlája mögül. Clau azonnal észrevett és intett egyet, mire a nénikém is megfordult. Egy pillanatra találkozott a tekintetem Justinéval, de ő elfordította a fejét. Clare néni odasétált hozzánk és mosolyogva kérdezte, hogy mit csináltunk. Az állammal az alvó barátom felé biccentettem, mire bólintott. Megsimította az arcom és mondta, hogy aludjak még, ha szeretnék. Rám fért. Visszahajtottam a fejem a démonom felkarjára, lábaim összekulcsoltam az övével.
Sajnos nem jutottam el az álmodásig, mert éreztem, hogy Damon mocorogni kezd. Finoman megfogta az oldalán heverő kezem megfogta és mellém tette. Lassan felült. Résnyire nyitottam a szemem, láttam, hogy körülnéz. Megdörzsölte a halántékát, aztán lepillantott rám. Egy gyors puszit nyomott a homlokomra és megpróbált felállni, de a lábaim az övéi köré csavartam. Visszaesett az előbbi helyére. Cettegve simította végig a derekam.
- Engedj, muszáj végignéznem a könyvet – suttogta. A fejem ráztam, közben kinyújtottam felé a karom. – Bailey… - mondta kevésbé határozottan, mikor a nyaka köré fontam a karom és felhúztam magam, majd egy csókot nyomtam az arcára. – Szándékosan csinálod, mi? – morogta. Rávigyorogtam, aztán szorosan megöleltem.

- Majd holnap átnézed. Most rád fér a pihenés, démonom… 

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése