2016. január 31., vasárnap

Non omnis moriar

Buonenotte!
Nos, eltelt egy hét, én pedig itt vagyok, méghozzá időben. :) Ez a rész még kicsi... száraz lesz, de ezután (ígérem, becsszó) próbálom visszahozni az előző évadok hangulatát, kisebb-nagyobb sikerekkel.
És kinek hogy sikerült a félévi? :D
Jó olvasást mindenkinek, sok szerencsét a jövő hétre és a következő vasárnapig pedig arrivederci!
-------------------------------------------------------------

Összegömbölyödve feküdtem Jus ágyán, mikor ő valamikor hajnali kettő körül bemászott az ablakon. Tényleg meg kéne újítani a házat védő varázslatokat, gondoltam, mivel elvileg minden nyílászárónak le kéne zárnia éjfélkor… Bár sötét volt, a hold fénye megvilágította az arcát, így láttam rajta a szerelmes mosolyt. Clauval volt. Halványan somolyogtam, mikor halk sóhajt hallatott a lány bekeretezett fotójára vetett pillantás után. Lehunytam a szemem, míg ő az íróasztalához lépett és felkapcsolta a lámpát. Aztán az egyenletes szuszogás megszűnt. Sejtettem, hogy ekkor vett észre. Kivette a kezeim között szorongatott Vaják könyvet, amit aztán a polcra tett a hangok alapján. Tudtam, hogy nem néz bele. Körülbelül a csata napján fog neki leesni, hogy miért lehetett nálam ekkor, következtettem magamban, aztán nyújtózkodva átfordultam a másik oldalamra. Éreztem, hogy leül mellém és végigsimítja a vállam.
- Justin Matt Ride! – sziszegte valaki az ajtóban. Rögtön sejtettem, hogy a nénikém az. Szigorú anyuka volt ebből a szempontból. Nem szerette az éjszakákon való kiszökést, még akkor se, ha a bácsikám azt mondja neki, ez természetes ilyen korban. – Mégis mit képzelsz?! – hallottam ekkor már közelebbről a hangját. A bátyuskám kis köröket kezdett rajzolgatni a karomra és az oldalamra. Akkor szokta ezt csinálni, ha bűntudata van… Nem tudtam, hogy azért, mert kiszökött vagy azért, mert úgy viselkedik, ahogy. – Mi van mostanság veled? Először összeveszel Bailey-vel, pedig most van a legnagyobb szüksége rád! Aztán fogod magad és reggelente minden szó nélkül elmész, hogy aztán este, ne adj isten, éjszaka jössz haza! Hol tudsz eddig lenni? Van ám családod is tudod?
- Csak nem akarom látni… - suttogta. Az anyja meglepetten horkant fel. – Nem tudom melyik nap lesz a harc, de nem akarom látni, ahogy elmennek – hangja remegett. Őt ismerve az utolsó szónál az ajkába harapott, hogy elfojtsa a feltörni készülő érzelmeit. – Nem akarom hallani, ahogy búcsúzkodnak. Nem akarom hallani, ahogy megígérik, hogy győznek. Mi rá a garancia?! Ha egyszer elmennek, lehet sose térnek vissza… - érződött rajta a teljes elkeseredés. – Sokáig titokban utáltam Damont, amiért már ő is az életünk része. Tudtam, innen már semmi sem lesz ugyanaz… Igazam lett… Szeretném ráfogni ezt az egészet, de tudom, hogy nem lehet. Ez akkor is megtörtént volna, ha ő nincs velünk…
- Ó, Justin – sóhajtotta Clare néni és leült a fia mellé. A hangokból ítélve átölelték egymást. – Én is féltem őket – szipogta a nénikém. Ökölbe szorítottam a kezem, a körmöm a tenyerembe vágott, ezzel figyelmeztetve arra, hogy nem árulhatom el magam. – Ne hagyd most magára őket…

Puha pamutanyagba fúrtam az orrom, aztán halvány mosoly ült az arcomra. Felismertem a tusfürdő illatát. Éreztem, hogy megsimogatja a hajam és egy puszit nyom a homlokomra. Lehunyt szemmel öleltem át a bátyám. Felpillantottam, Jus kék szemeibe ütköztem. Széles mosoly ült az arcára. A nyakába másztam és megszorongattam.
Végre mosolygott! Végre nem áldühvel nézett rám! Végre átölelt!
- Sajnálom húgi – sóhajtotta és a hajamba fúrta az orrát. Az álla alá támasztottam a fejem és nem óhajtottam elengedni. Visszakaptam a bátyómat, nem volt szándékomban újból elveszteni. – Bocs, hogy bunkó voltam…
- Nem baj… megértem, miért csináltad – feleltem. – De kérlek, többet ne csináld ezt. Még van hátra körülbelül két hetünk. Azt az időt a családommal és a barátaimmal akarom tölteni – pislogtam vissza a könnyeimet, amik ismét elő akartam törni.
- A többiek kicsit berágtak rátok, főleg Jen és Kristy – mondta halkabban. Elmagyarázta, hogy a srácok hiába próbálták velük megértetni, hogy miért tűntünk el, nem fogadták el, hogy mi a világvégével foglalkozunk. Nem akarták elhinni, hogy lassan jön a világvége, így inkább a tagadást választották.
Együtt mentünk le reggelizni, a nénikém épp rántottát csinált, aminek az illatától azonnal összefutott a számban a nyál. Az asztal mellett Shadow rágcsálta a saját reggelijét, fejecskáját felkapta az érkezésünkre. Megmordult a gyomrom, méghozzá elég hangosan, mire Justin jól kiröhögött. Nem bokszoltam karon, hogy fejezze be, nem is ordítottam le a fejét. Örültem, hogy minden olyan, mint régebben. Leültünk egymás mellé és halkan beszélgetni kezdtünk. A nevelőszüleim meglepett mosollyal konstatálták, kibékültünk és láthatóan örültek is neki. Végül is ki nem örülne, ha a gyerekei összekapnának, aztán elásnák a csatabárdot? Jus egy puszit nyomott a fejemre és enni kezdett.
Végignéztem rajta. Haja és szeme újra olyan világos volt, mint azelőtt, hogy Melody miatt megbukott volna. Bőre nem igazán barnult le a nyár alatt, bár mondjuk eddig se volt az a napon pihenős fajta. Nyakában még mindig ott lógott a nyaklánc, amit tőlem kapott még régen. Guardian Angel. Az én őrangyalom…
- Van egy kis probléma – szaladt be Sandra az ajtón óriási lendülettel, emiatt alig bírt megállni a konyha bejárata előtt. – Az elmúlt napokban nem érzelmi jelek voltak… mármint, tudod, Bailey, az első héten hét démon volt a jel. Most nem érzések jelzik a világvégét, hanem kapuk nyílnak. Az Angyalvilágba. Eddig négy kapu nyílt. Nem túl nagyok, de a démonok simán at tudnak rajtuk kelni! Be kell őket zárni! – hadarta. Alig fogtam fel, mit mond, de mikor leesett a tantusz, azonnal felpattantam és azt kérdeztem, hová kell mennem. – Damont már hívták, azt hiszem az Angyalvilágba kell menni…
Meg se hallottam az utolsó pár szót, átrohantam egy átjárón.
Az Angyalvilág fővárosának főtere eddig mindig nyugodt volt, de ekkor teljes volt a felfordulás. Nők és férfiak szaladgáltak fel-le, gyerekek sírtak a falakhoz lapulva, köztük Démonvadászok rohantak egy bizonyos pont felé, amerre minden bizonnyal a kapuk voltak. Én meg csak ott álltam minden közepén és próbáltam rájönni, hogy a fejetlenségen kívül még mi nem stimmel.
Hideg valami csöppent az arcomra és szinte azonnal marni kezdett. Gyorsan letöröltem a cseppet és felnéztem. Ez volt a hiba. Az ég kékjét felhők takarták el, amiknek a széle vörösen izzott. Sose láttam még felhőt az Angyalvilág egén, ilyet pedig még sehol se. Elindultam együtt a vadászokkal, reménykedve, hogy ők tudják, kit kell legyőzni. A tömeg végül oszlani kezdett, lassacskán csak tízen mentünk előre. A város határában vettem észre a levegőben valami furcsa vibrálást. Ez nem olyan átjáró volt, mint amilyeneket mi szoktunk nyitni. Egy konkrétan egy szakadás volt a semmiben, ami összekötötte a két világot. Egy fekete lyuk.
Egy ismerős hang kezdett suttogni az elmémben, aztán egy percre körülölelt a sötétség. Előttem Minerva állt, mosolyogva emlékeztetett arra, mikor azt mondta keresni fog. Vártam, hogy megmondja végre az aznapi bölcseletet, de előtte magyarázni kezdett arról, ma egy nagy döntést kell hoznom ahhoz, hogy győzelmet arathassunk. Bátornak kell lennem, bíznom kell a szövetségeseimben. Összehúzott szemmel hallgattam. Végül: Non omnis moriar. Nem halok meg egészen…
Hirtelen valakik elkapták a karom, mire fellendítettem a lábam, hogy fejbe rúgjam legalább az egyiket. Célt tévesztettem, a két alak pedig lenyomott a földre. A ruhájuk alapján vadászok voltak, nem értettem, miért akarják megakadályozni, hogy harcoljak. Őket ócsárolva próbáltam szabadulni.
- Hé-hé, Bailey! Mi vagyunk! – szólalt meg az egyik csuklya mögül egy ismerős hang. Lehúzta a fejéről a kapucnit, az arca feltárult előttem. Megkönnyebbülés öntött el a világos bőr, a sötét haj és a szürke szemek láttán. Mark… - Csak azok mehetnek oda, akiknek küldtek egy levelet. Ők ismerik a fejvadászokat, tudják, hogyan lehet megölni őket hatékonyan és gyorsan. Ha jól láttam, te csak a tömeget követted – mosolygott, majd segített felállni. A fejem kapkodva vizslattam a vadászokat egy ismerős alakot keresve. De sehol se láttam.
- Damon, ellenben veled, kapott olyan levelet – sóhajtotta Jake, majd mikor meglátta a kikerekedett szemem, átölelt, hogy megakadályozza a menekülésem. – Nyugi, nem lesz semmi baja…
- Már láttam fejvadászt és tudom jól, hogy a fegyvereikkel lehet többlelkűeket ölni, szóval ne mondd ezt! – toltam el magamtól egy kicsit dühösen. Ezt ők is jól tudták, nem érte meg nekik hazudni azért, hogy lenyugodjak. Összeszorított fogakkal néztem a vibráló, függöny módjára hullámzó átjárót.
A távolban négy alakot láttam közeledni. Fekete ruháik voltak, mint a vadászoknak, de szinte éreztem, hogy nem azok. A fiúk megragadták a karom és elkezdtek berángatni egy kisebb erdőbe. Lenyomtak egy kisebb csermelymederbe és leugrottak mellém. A levegő bennszorult a tüdőmben, mikor meghallottam a tőlünk nem messze hallatszódó lépteket, aztán a hozzájuk tartozó beszédhangokat. A lábam beleakasztottam egy erősnek tűnő gyökérbe és csak reménykedtem, hogy elbírja az ötvenöt kilóm. Felnyomtam magam pont annyira, hogy kilássak. Mellettem a két fiú legalább százhetvenöt centi volt, szóval ők inkább kissé le is hajoltak, hogy ne vegyék észre őket. Két fa között éppen kiláttam. Négy fejvadászt vezetett egy ötödik alak, akinek rögtön felismertem a hangját. Damon miért nem öli meg őket? Miért nem harcol velük?, gondoltam egyre kétségbeesettebben. Pont a látóterem közepén álltak meg. A fejvadászok tetőtől talpig fel voltak fegyverezve, az egyik karjukon a három darab hatost ábrázoló tetoválás virított. Az egyik épp egy tőr élén húzogatta az ujját, miközben beszélt.
- Miért is bíznánk benned? Egyszer már elárultál minket, hercegecske – vicsorogta, közben gyilkos pillantást vetett a démonomra, aki viszont hűvös hangnemmel válaszolt.
- Démon vagyok, nem? A végső csatában a démonok oldalán kell harcolnom – felelte szinte teljesen hihetően, de én észrevettem valamit, amit senki más. Damon ádámcsutkája a második mondat végén kicsit megugrott. Hazudott. Csak elhitette velük, hogy bízzanak benne, aztán pedig egyenest a csapdába vezette őket.
Mégis mit művel? – sziszegte Jake a gondolataim között. Ő viszont nem vette észre, hogy hanta volt az egész. Kék szeme szinte szikrázott, ökölbe szorított kézzel állt mellettem, láthatólag majd felrobbant az idegtől. Elővarázsolt egy pisztolyt, épp célozni akart, mikor megragadtam a fegyvert és pusztán a tekintetemmel kértem, hogy ne. Láthatóan ezt nem vette jó néven, mert telepatikusan kezdte mondani a magáét, hogy lássak már át a rózsaszín felhőn: Damon épp elárul minket. Jól sípcsonton akartam rúgni, de inkább a beszélgetést figyeltem.
- Igen? Akkor miért jársz még mindig azzal a kis vadászlánnyal? – szegezték neki a következő kérdést. Kaján vigyor húzódott az ajkaira, de a szeme továbbra is szenvtelen maradt, ahogy beszélt. Újabb hazugság. Jól tudta, már nem kell sok, hogy bízzanak benne. Bár voltak a technikájában hibák, de túl apróak ahhoz, hogy a négy démon észrevegye az árulkodó jeleket.
- Egyszerűen szórakozásból. Naiv, minden szavam elhiszi. Több vasat is tartok a tűzben, nem csak őt – testsúlyát áthelyezte az egyik lábára, keresztbe tette a kezeit. Próbált úgy kinézni, mint akit untat a beszélgetés. – Kihúzom belőle az információkat, amik kellenek. Ő pedig válaszol, mert nem akarja, hogy szakítsak vele – mindezt úgy mondta, mintha olvasná, de továbbra is tudtam, hogy hazudik.
Éreztem, hogy a szavak hallatán Mark is megfeszül. Ő háttal nekidőlt az árok falának, még csak nem is látta Damon gesztikulálását, amiből kiderülhetett volna neki, hogy csak játssza ezt a szerepet. De mégis elhitt minden mondatot. Éreztem egy kis büszkeséget Damon iránt, hogy ilyen könnyen tudott átverni embereket, és éreztem egy kis haragot is a mellettem lévő két vadász iránt, akik pedig simán elhitték ezeket a hazugságokat. Azt hittem ennél jobban ismerik Damont. Ismét kilestem a mederből. Az egyik fejvadász épp a jobbját nyújtotta neki.
- El hisszük. Egy kikötéssel: megölöd a lányt – vigyorodott el, mire a barátom arca egy kicsit sápadtabb lett. Aztán kissé bátortalanul bólintott, újra felvette a közönyös álarcot.
- Bailey, fuss és szólj a tanácsnak, hogy ürítsék ki a várost – suttogta a fülembe Jake.  Végigsimította a karom, mintha így akart volna részvétet nyilvánítani azért, amit a démonom mondott. Bólintottam, de közben egy rövid üzenetet küldtem Damonnek, aki próbálta nem túl feltűnően felkapni a fejét a hangom hallatán. Az erdő felé sandított, ahol mi is rejtőztünk. Finoman megérintettem Jake és Mark fejét és elsuttogtam egy varázsigét, amit még Justin tanított. Ájultan rogytak össze mindketten. Megragadtam egy kis bokor ágait és kimásztam onnan, pont akkora hangzavarral, hogy a négy démon is észrevegyem. Tudtam, nem leszek képes olyan jól játszani, mint ő, mégis megpróbálkoztam a lehetetlennel.
- Szóval több vasat a tűzben?! – kérdeztem szinte hisztérikusan tőle, mire kissé meg is rettent. Úgy fordultam, hogy az arcom csak ő lássa teljes egészében és kacsintottam egyet, mire gonosz vigyor ült az arcára, de nem azért, mert megölhetett, hanem mert ezzel sikerülhet átvernie a démonokat. – Szóval csak infók kellenek? Mutatok én neked olyan infót, hogy még száz év múlva is éreznéd, ha nem ölnélek meg most! – visítottam és valami béna kis tőröcskével nekirontottam, mint egy eszeveszett tyúk. Egy pillanat alatt megragadta a csuklóm és maga elé penderített. Alig több mint másfél éve otthon gyakoroltunk, akkor is ugyanígy ölelt át hátulról a tőrt a nyakamnak szegezve. Lehunytam a szemem és reszketegen kifújtam a levegőt. A fülemhez hajolt és azt suttogta, sajnálja, aztán a nyakamba döfte a tőrt.
Pont oda, ahová kell, hogy megöljünk egy vadászt. Egy sima Démonvadászt. A fejvadászok felröhögtek. Damon lassan lefektetett és fölém hajolt. Egyre homályosabban láttam őt, de előtte még eljutott az agyamig, ahogy azt susogta a gondolataim közt, hogy köszöni és visszajön értem, de a hangja furcsa volt, szemeiben a rettegés fénye csillant. Félt, hogy tényleg megöl. Csak négy szót nyögtem neki, aminek ekkor értettem meg a jelentését: nem halok meg egészen. Pislogott párat, majd ujjait a szememre tette és lezárta azokat, mintha nem bírna a lelkiismeretével. Felemeltem a kezem, hogy kihúzzam a kést a nyakamból, de mikor az ujjaim a hűvös, ezüstszínű fémhez értek, azok porrá váltak…

- Bailey! – rohant oda Mark és Jake a már félig porrá vált testemhez. Már ötödik perce néztem, ahogy a bőröm szürkévé válik, és be kell valljam, rohadt sokáig tartott a haláltusám, bár nem haltam meg, csak a testem gyorsabbnak találta, ha úgy reinkarnálódik, hogy először elporlad, aztán, újjáépíti magát. Nem értettem miért, de nem vitatkoztam a mágiával. Az égre néztem. Nem lehetne haladni?, kérdeztem félig magamtól, félig Istentől. – Megölöm Damont! Esküszöm, megölöm! – sziszegte a szőke hajú fiú, miközben kirántotta a tőrt a hamuszürke testből. Az, mintha csak erre vált volna, semmivé lett. Felsóhajtottam és átadtam magam a furcsa erőnek, ami a testem hűlt helye felé rántotta a lelkem.
- Lehetőleg, ne – morogtam, mintha csak valami édes álomból rángatott volna ki. Mindkettőjük szeme kipattant és úgy nézték, ahogy felkelek és leporolom magam, mintha valami szellem lennék. Tátott szájjal meredtek rám, mire rájuk dörrentem, hogy siessenek már, ha nem akarjuk lekésni a harcot.
- Már bocs, de a barátod az előbb ölt meg! – csattant rám Jake, mire elmondtam neki mindent, amit én észrevettem Damon testbeszédén, ő pedig nem. Elértük a város szélét, ahol megtorpantunk. Nem csak az a négy fejvadász sétálgatott a városban, hanem több fiatal démon is. A többi átjáró, hát persze! Feltettem a csuklyám és a tömegbe vetettem magam. Elővarázsoltam egy pisztolyt és ha egy démon rám támadt, azt fejbe lőttem. Egy lány alól kirúgtam a lábát, mikor az épp meg akart ragadni egy kisgyereket. Felkaptam a kisfiút és biztonságos helyre akartam vinni, de az anyja előbb észrevette és szinte kikapta a kezemből, majd egy gyors köszönet után elfutott.
Újból hátulról kaptak el és rántottak be egy sötét sikátorba. Megéreztem a kellemes fűszeres illatot, amit a számat szorító kéz árasztott és szinte azonnal rám telepedett a nyugalom. Hagytam, hogy leültessen a földre és magához öleljen. Kis csókokat nyomott a nyakamra, közben elejtett egy-egy bocsánatkéréssel kapcsolatos szót. Felé fordultam és egy puszit nyomtam az arcára, mire ő kiskutyaszemeket meresztett rám. Újra a bocsizni kezdett.
- Mami! – rohant be a sikátorba egy alig öt éves kislány, sírt, közben hátrafelé nézve nézte, hogy jön-e utána valaki. Egyenest a kezeim közé futott, mire bőgve könyörgött, hogy ne bántsam. A mellkasomhoz húztam a kis fejét és ringatni kezdtem. Csitítgattam, de nem akart lenyugodni.
- Én megyek, segítek a vadászoknak. A város határában álló pajtaszerű épületbe menekítették a gyerekeket, de nincs senki, aki elvigye őket innen. Már az arkangyalok is harcolnak. Menj, és akit úgy ítélsz meg, mond neki, hogy segítsen. Szeretlek! – nyomott egy puszit a számra és már el is futott.
Én is gyorsan talpra szökkentem és a sötét mellékutakon futni kezdtem. Ott csak egy-egy rémült őrangyal futott végig, így nem tartott sokáig, hogy a barátom által megadott épülethez jussak. Bekopogtam, mire a kis kukucskáló ablakot valaki kinyitotta. A hangja alapján olyan tizenhárom éves lehetett a fiú, aki bent őrködött. Próbált félelmetesen rám morranni, de körülbelül annyira ijedtem meg, mint egy pincsi vicsorgásától. Gyorsan elmagyaráztam neki, hogy velem kell jönniük, ha nem akarnak a démonok áldozataivá válni. Egy ideig tanácstalanul nézett az egyik barátjára, majd kireteszelte az ajtót. Letettem a kislányt, aki azonnal meglátott egy ismerőst és odafutott hozzá. Összecsaptam a tenyerem, jelezve, hogy figyeljenek.
- Oké! A tíz évnél idősebbek fogják meg kettő-kettő kisebb kezét és gyerünk! El kell menni a legközelebbi városba! – mondtam és kitártam a kétszárnyú ajtó másik felét is, hogy minél többen férhessenek ki egyszerre. Ha jól emlékeztem, legalább hat mérföld, de nem volt időnk. Gyorsan nyitottam egy kaput és áttereltem a gyerekeket rajta, közben hátrafelé pillantgattam, hogy jönnek-e valakik még. Mikor az utolsó is átment, utánuk rohantam. Megragadtam egy, a fejét kapkodó, vadászt és kértem, hogy szóljon a város vezetőjének. Pár pillanaton belül elmondtam, hogy mi történt az Angyalvilág fővárosában, és hogy segítségre van szükségünk.
Visszafelé legalább százfős erősítéssel indultam, közben abban reménykedtem, hogy még nem késő. A város házai füstöltek vagy égtek, még mindig sikítások hallatszottak. Gyorsan a főtér felé vettük az irányt. A démonok nagy részét tetőtől talpig vörös vér borította, arcukon pszichopata mosoly virított, ahogy ledöfték az eléjük kerülő angyalokat vagy vadászokat. Ha az áldozatnak szerencséje volt, akkor csak megsérült, de nem halt meg. Elkapott a hányinger, ahogy megláttam mindenütt a vért, amiben csak nagyon ritkán keveredett mélylila árnyalat. Az épületek ablakain narancssárga lángok csaptak ki, a füst mindent elborított körülöttünk. Éreztem, hogy valaki a hátát az enyémnek veti. Nem fordultam meg, nem is nagyon érdekelt, hogy ki az addig, míg kölcsönösen védtük egymást.
- Kicsim! Mi a francot keresel itt? Szerinted miért küldtelek a gyerekekért? – sziszegte a mögöttem lévő. Karon rúgtam a velem harcoló démont, mire annak kezéből kirepült a fegyvere. Vicsorogva akarta rám vetni magát, de a kardom a mellkasába mélyesztettem. Mélylila vér buggyant ki a száján, aztán elporladt. – Válaszolnál a kérdésemre?! – csattant fel kicsit dühösen Damon, mire a könyökömmel hátba vertem.
- Befejeznéd a kérdezősködést? Otthon mindent elmondok! – válaszoltam neki ugyanolyan hangnemmel, mint amilyet ő is megütött. Hallottam, hogy felmorran, de nem feszegette tovább a dolgot. Kissé hátraléptem a felém csapó buzogány elől, de aztán lendületből az ellenség felé vágtam. A kard átsiklott a vállán, de az egyik bordájában megakadt. Felordított a fájdalomtól, de aztán, mikor rájött, hogy nem tudom kihúzni a fegyverem, elvigyorodott. Franc! Franc! Franc! Ismét lecsapott, de a buzogány lánca ekkor beleakadt valamibe. Egy kéz fogta a kis szegecses fejet, majd annál fogva kirántotta a démon kezéből és jól képen vágta vele.
Elkerekedett a szemem, mikor megláttam a segítőm. Fekete, állig érő haj, világos bőr, élénkzöld szemek. Ő nem lehet életben… Kissé összevonta a szemöldökét. Nem, ez nem ő. Kicsit alacsonyabb és vékonyabb is. Kiszakadt belőlem egy sóhaj, mire kicsit morcos arcot vágott, hasonlót, mint amilyet Damon szokott, mikor megorrol rám.
- A segítséget illik megköszönni – morogta. Ekkor lettem teljesen biztos benne, hogy nem Olivier áll előttem. Ekkor viszont Damon, akinek eddig nekidőltem, kiugrott mögülem, én pedig hátraestem. Kiterültem a véres porban és onnan néztem, ahogy a barátom ráordít az ismeretlenre, hogy előző nap egész délután őt kereste. A férfi elvigyorodott és leidiótázta.
- Egyet értek, egy idióta vagy – sziszegtem, mire felvonta az egyik szemöldökét, ajkain kissé kárörvendő mosoly ült. Aztán elfehéredett. Még mindig fekve voltam, mikor a látóterembe egy démon ugrott be, hogy rám vesse magát. A fülem mellé tettem a kezeim és felhúztam mindkét lábam, mintha hidat akarnék csinálni, majd vettem egy nagy lendületet és miközben csináltam valami hátraszaltó-szerűt, fejbe rúgtam a támadóm, aki elesett a macskakövön. Gyorsan felpattantam és a kardom a szívébe vágtam.
Körbenéztem. A főtér lassan kiürült, vagy elmenekültek, vagy meghaltak. Már csak pár vadász járkált a házak közt, közben végigjárták a lakásokat, hátha ott bújt el valaki. Köztük volt Jake és Mark is, akik intettek nekem, mikor elmentek mellettünk. Crawford elég csúnya pillantást vetett a barátomra, Mark pedig azt tátogta, hogy ezért még kinyírja. A démonom csak legyintett, hogy persze-persze és visszafordult az apja szinte pontos másához. Ekkor esett le, hogy ki ő. Ugyanaz, mint akit anyával láttam a képeken. Anyu első pasija.
- Damon – szóltam.
- Igen? – fordultak felém mindketten, mire kissé hátrahőköltem. El is felejtettem, hogy ugyanaz a nevük. Sóhajtottam és pontosítottam.
- Falls – morogtam, mire odalépett hozzám és kérdő pillantásokkal illetett. Nagy, barna szemei az arcom mustrálták, amit nagyjából eltakart a kabátom kapucnija. – Megyek, én is keresek túlélőket. Otthon találkozunk – mosolyogtam rá és indultam volna, de ő megragadta a kezem és inkább odarángatott a nagybátyjához. Nem igazán akartam beszélgetni a férfivel, de hiába könyörögtem neki telepatikusan, nem hatottam meg. Megálltam mellette, mikor lefékezett.
- Bailey, hadd mutassam be a nagybátyám, Dæmont. Dæmon, ő itt Bailey. Mary lánya – mondta, mire a férfi zöld szeme kikerekedett. Leesett állal meredt rám, mire a barátom megragadta a kapucnim és lerántotta a fejemről, lesimítottam az össze-visszaálló hajam és félőn felnéztem.
- Kiköpött Mary – nyögte ki nagy nehezen a démon, én pedig próbáltam közömbös arccal meredni rá. Tudtam, ő biztos rengeteget mesélhetne az anyámról, de nem úgy, mint barátjáról, hanem mint szerelméről. És én anyát csak apa mellett tudtam elképzelni. Megéreztem a barátom tenyerét a derekamon, mire felsandítottam rá. Fekete szemei az enyémbe mélyedtek és bólintott egy aprót, majd beszélni kezdett.
- Anya mondta, hogy te tudod, merre lehet a Démonvilágban elrejtett többlelkűeket ölő kard. És az a kérdésem, hogy segítesz-e megtalálni? – kérdezte. A férfi kissé összevonta a szemöldökét, de aztán ellágyult a tekintete és bólintott, majd mondta, hogy kövessük.

A Démonvilágba átlépve szinte pofon vágott a kénszag. Utáltam minden másodpercet, amit itt kellett töltenem, de a két társam arcát elnézve, ők is így voltak vele. A barátom elfintorodott, ahogy felnézett a vérvörös égre. Látszott rajta, hogy rühelli ezt a világot, szíve szerint soha nem jött volna ide többet. Az égen lidércmadarak szárnyaltak, néhol olyan magasan, hogy eltűntek a felhők fölött. Az égen világító óriási holdszerű égitest nemigen világította meg az utunk, félhomály telepedett ránk. Lepillantottam a letaposott kis ösvényre, amin mentünk. Sehol se volt fű, a fák is száradtan lengedeztek a szélben. Valahogy így fog kinézni a mi világunk is, ha elbukunk, gondoltam, miközben körülnéztem. Alattunk egy kis völgyben fénypontokat láttam. Elég hamar rájöttem, hogy az nem egy kis falu, hanem egy viszonylag nagy város. A közepén egy nagy épület állt, kupolás tetején sötét zászló lengedezett.
- Ez Haristum úgymond felségterületének fővárosa. Édesanyád eltűnése után, a bátyám hatalomra lépésekor költöztek ide vissza. Nem sokáig éltek abban a vadászoktól nyüzsgő porfészekben – morogta Dæmon, közben haladt tovább felfelé.
Nem sokkal előttünk megláttam egy barlangot. Viszonylag el volt rejtve szem elől, de biztos voltam benne, hogy az itt élők ismerték. Egy meredekebb részhez értünk. Mindkét társam egy párduc ügyességével mászott fel a kiálló sziklákon, néha-néha belekapaszkodva egy gyökérbe. A barátom észrevette, hogy megtorpantam. Már félig felért, de kicsit lentebb mászott és miután megbizonyosodott róla, hogy talált megfelelő fogódzkodót, a balját nyújtotta felém. Lassan a tenyerébe csúsztattam a saját kezem és felléptem egy kisebb kőre. Az állával a megfelelő kapaszkodó felé biccentett, közben egy pillanatra se engedett el. Mikor kicsit magasabbra értem, mint ő, nekidőlt a sziklafalnak és a csípőmnél fogva feltolt. Dæmon megragadta a két kezem és felhúzott maga mellé. A démonom bakancsa nagyot puffant, ahogy végül ő is kikötött mellettünk. Ismét útnak indultunk. Miközben haladtunk a barátom nagybátyja mögött, a fiú lassan megfogta a kezem és kicsit közelebb húzott magához. Elvigyorodtam és séta közben átöleltem a derekát, ő pedig a vállam.
- Ne most dúljon az a nagy l’amuor – szólt hátra a válla felett Dæmon, és bár nem láttam az arcát, de érezhető volt, hogy mosolyog. Damon belecsókolt a hajamba a fülem fölött, közben megforgatta a szemét. – Leilából kiindulva, szerintem most forgattad a szemed, unokaöcskös!
- Nem – felelte erre, de mind jól tudtuk, hogy hazudik. Arca kissé vöröses lett, majd zavartan nevetett pár pillanatig.
- A francba – sziszegte ekkor a vezetőnk és elbújt egy nagyobb szikla mögé. Kilestem oldalt és láttam, hogy a nagyapám áll egy kis szakadék szélén, kezeit a kabátja zsebébe süllyesztette. Mögötte egy kis asztalnál egy korabeli nő ült, vele szemben egy negyvenes éveiben járó pár foglalt helyet. Nem messze tőlük egy kislány játszott a rongybabájával, közvetlen mellette egy korombeli fiú olvasott. Nem kellett sokad gondolkoznom azon, hogy kik lehetnek. – Én lefoglalom őket. Itt van egy mellékbejárat, nem is szokták használni, de könnyen meghallhatnak titeket. Menjetek végig az alagúton, míg úgy nem látjátok, hogy vége. De ti sétáljatok tovább, az csak illúzió. Úgyis megtaláljátok. A kard mögött van egy kisebb alagút, azon kimehettek, de vigyázzatok, nagyon lejt – és ezzel elment.
Egymásra néztünk Damonnel és mindketten egyetértettünk, hogy egy percig még maradunk. Hallottuk a bennakadó lélegzeteket, a dühös morranásokat, ahogy valaki ököllel az asztalra csap.
- Még van képed idejönni – sziszegte egy férfi, aki minden bizonnyal Anya bátyja volt. – Azok után, amit a húgommal tettél?
- Miért? Mit tettem a húgoddal? – kérdezte Dæmon megjátszott nyugodtsággal.
- Miattad menekült el. TE ölted meg, mert mást választott – kiáltotta szinte fejét vesztve. A nagyapám a fia nevét mondta, de nem értettem tisztán. A kislány kérdezte, hogy miért kiabál. A szikla másik oldaláról hallottam, hogy a fiú a húgát csitítja.
- És ezt kitől hallottad? Oliviertől? Az elmúlt húsz évet, mióta Mary eltűnt, a börtönben töltöttem. Pár hónapja tudtam meg, hogy meghalt. A bátyám hazudott. Próbálta rám kenni az ő sarát – felelte. Hangjából fájdalom csendült, mikor arról beszélt, hogy Anya meghalt. – Akkor tudtam meg azt is, hogy a bátyám miatt két gyerek maradt árván, mindketten végignézték a szüleik halálát.
Itt Damonre sandítottam. Ő mondta el neki. Nem haragudtam rá, csak végigsimítottam az arcát, aztán egy puszit nyomtam a szája sarkába. Kértem, hogy menjünk, mire bólintott és felállt. Összegörnyedve sunnyogtunk el a sokkal kisebb mellékbejáratig. Előreengedett, közben ő folyamatosan hátrafelé figyelt. A bakancsom szinte azonnal megcsúszott a nedves köveken odabenn. Pont időben kapaszkodtam meg, ahhoz, hogy ne csapjak túl nagy zajt az esésemmel. Csak reménykedtem, hogy valami kis lidércnek tudták be a hangzavart. A barátom behúzott nyakkal jött utánam és azt kérdezte, mit művelek. Összehúztam a szemem és kezem nyújtottam, hogy segítsen. Egy másodperc alatt felrántott, majd maga után kezdett rángatni. Körülbelül két percbe telt, hogy rájöjjünk, miért nem a mellékbejáraton szoktak ebbe a barlangba bemenni. Egy két méter magas sziklafal magasodott előttünk, ami elzárta az utunk. Bassza meg…
- Teleport? – suttogtam, de ő csak a fejét rázta.
- Nem tudom, meddig tart ez a fal. Nem akarom magunk konkrétan a kövek közé beteleportálni – rágta elgondolkozva az alsó ajkát. – Maradj itt – utasított és mászni kezdett. Karjában megfeszültek az izmok, ahogy megragadott két stabilnak tűnő követ és felhúzta magát rajtuk. Lába azonnal talált egy mélyedést, amire ráállhatott. Úgy mászott, mint valami macska a fán. Pár pillanat volt, felérjen a tetejére, ahol körülnézett. Ekkor a fejemben megszólalt a hangja: mászni akarok, vagy teleportálni. Visszakérdeztem, hogy ez ugye költői kérdés volt? Eszemben se volt mászni. Lassan leereszkedett mellém és megragadta a kezem. – Csendben kell lennünk. A fal pont a bejáratig tart, ha hangzavart csapsz, még megláthatnak – súgta a fülembe.
Vörös fény ölelt körül minket. A lábam alatt megváltoztak a kövek, kicsit simábbak lettek, könnyebben meg bírtam állni rajtuk anélkül, hogy elestem volna. Kilestem a bejáraton. Mindenki háttal állt nekünk, kivéve Dæmont. Ő átnézett a nagyapám válla felett és egy aprót bólintott. Ez mindenki tekintetét elkerülte, kivéve a kislányét, aki felénk kezdett mutogatni, de senki se figyelt rá. Persze elindult felénk. A barátomat már nem érdekelte, hogy csendben kell lennünk, megragadta a csuklóm és rohanni kezdett. Hallottam egy figyelmeztető kiáltást, de nem tudtam, kihez tartozik. Szinte felbuktam, ahogy követtem Damont. Úgy ugorta át és kerülgette az akadályokat, mintha legalább húszszor végigfutott volna itt. Magunk mögül végig hallottam a hangos lábdobogást.
- Lilim! – kiáltotta egy nő, a hangja visszhangzott a barlangrendszerben. A démonom olyan hirtelen állt meg, hogy beleütköztem és mindketten elterültünk a homokossá vált földön. Halk nyögés kíséretében próbált felülni, de ezt megakadályozta, hogy félig rajta feküdtem.
- Jól vagy? – kérdezte, közben végigsimította a hajam. Felmorrantam és nagy nehezen lekászálódtam róla. Barna szemei egy pillanat alatt összeakadtak az enyémekkel, mire elvigyorodott. Egy pillanatra akartam odaérinteni az ajkam az övéhez, persze keresztülhúzta a számításaim, mert a tarkómhoz nyúlt és nem engedte, hogy elhúzódjak. Szemét… bár mondjuk, nem volt annyira rossz.
Halk puffanást hallottam magam mögül. A kislány feküdt a barlang és az alagút találkozásánál, a rongybabája a lábamnál hevert. Lassan ülőhelyzetbe tornázta magát. Vörösesbarna, kissé hullámos hajában homokszemek csillogtak, nagy kék szemei könnybe lábadtak, ahogy a kezem ügyében lévő játékra, majd a saját sebes térdére nézett. Nem lehetett idősebb öt évesnél. Felálltam és odavittem neki a játékát, mire kissé csillapodott a szipogása. A térde nem gyógyult túl gyorsan, így kissé rásegítettem varázslattal. Már nem is sírt. Rámosolyogtam, ő pedig a karjait nyújtotta, hogy vegyem fel. Eleget tettem a kérésének, aztán megfordultam és a kardon körbejáró barátomra néztem.
- Azt hiszem, innen jött az Excalibur legendája – morogta, és nekifeszült a kardnak, hogy kihúzhassa. Nem engedett a szikla, amiben a penge állt. Damon démonnyelven kezdett káromkodni, majd belerúgott a sziklába. Szerencséje volt, hogy acélbetétes bakancsot viselt. Szeme vörösre váltott a dühtől és újból próbálkozni kezdett. – Akkor is kijössz, ha beledöglök! – sziszegte.
- Hallottad azt a mondást, hogy többet ésszel, mint erővel? – kérdeztem. Széttárta a karját és a fegyverre mutatott.
- Ebben az esetben inkább erőre van szükség – felelte és ismét nekivetemedett a lehetetlennek. A kislányra irányítottam a figyelmem, aki a hajam piszkálta.
- Mi a neved? – kérdezte és felnézett rám a nagy sötétkék szemével, ami valamiféle családi örökség lehet. A haja pont annyira volt hullámos, hogy még ki lehessen fésülni és szép is legyen.
- Bailey – válaszoltam és letettem a földre. Még mindig hatalmas pupillákkal figyelt. A barlang beszakadt teteje felől jövő fény olyan csillogást varázsolt a szemére, mint amilyen a mangafiguráknak szokott lenni. – A tiéd?
- Lilim – pislogott talán öt perce először. – Szép vagy – mosolyodott el, közben a mellkasához szorította a babát.
- Látod, nem csak én mondom – nyögte ki a barátom két rántás között. Pusztán a pillantásommal közöltem vele, hogy kuss és dolgozz. Lassan öt perce szenvedett vele, mikor meguntam. Félrelöktem őt és én is nekiveselkedtem.
És pont ezt a pillanatot választotta a családom másik fele a belépésre. A kard egy pillanat alatt kiugrott a helyéről, én pedig a lendület miatt egyenest a barátom karjaiba estem, mindezt egy hangos sikítás kíséretében. Mindketten a hátsónkra estünk, de legalább a karddal együtt.
- Ha ezt tudom, nem szenvedek ennyit! – lökött le magáról kicsit kiakadva. Idióta… Felkuncogtam, mikor Dæmon egyszerűen kiröhögte az unokaöccsét, illetve annak szerencsétlenségét. A fiú arca elvörösödött újból és a földre kapta a tekintetét.
Eközben a nő, aki minden bizonnyal a másik nénikém volt, felkapta Lilimet a földről és azt kérdezte, hogy nincs-e semmi baja. A nagybátyám és a fia egy-egy karddal léptek egy kicsit közelebb. A háttérben megjelent végül a nagyapám is, akit a felesége követte. Az azonnal lefagyott, mikor meglátott, majd a szája elé kapta a kezét. Göndör sötét tincsei rugókként ugráltak az arca körül, ahogy megrázkódott a sírástól. A fia és a menye csodálkozva néztek rá, de ő képtelen volt válaszolni, csak a fejét rázta, közben azt mondogatta, hogy ez lehetetlen.
Mennetek kéne – szólalt meg a fejemben Dæmon hangja. A barátom izmai egy pillanatra megmerevedtek, majd lassan bólintott és a csuklóm megfogva húzni kezdett hátra. Még utoljára a nagyapámra néztem, aki halvány mosollyal bólintott, majd a gondolataim közt elköszönt úgy, hogy még találkozunk. Aztán már csak arra eszméltem fel, hogy rohanunk egy szűk alagútban.
- Bailey, várj! – hallottam magunk mögött Lilim hangját, mikor hátranéztem, a kislány nem sokkal mögöttünk szaladt. Rá mosolyogtam, de nem álltam meg, mire lebiggyesztette az alsó ajkát. Az apja rohant utána.
- Hogy az a… - sziszegte Damon dühösen, közben ököllel rávert a falra, ami elállta az utunk. – Az elmúlt húsz év alatt kicsit változott a barlang.
A lányka átölelte a lábam és felnézett rám, mire leguggoltam elé és mélyen a szemébe néztem.
- Neked most vissza kell menned apukádhoz, jó? – simogattam meg az arcát. Hatalmasakat pislogva rázta meg a fejét. Megismételtem, amit az előbb mondtam, közben pedig hallgattam a férfi egyre kétségbeesettebb kiabálását. Úgy tűnt, nem találja a megfelelő utat a lányához. Megint nemleges választ kaptam.
- Bailey, mennünk kell. Ha nem így, akkor kaput kell nyitni – fordult felém Damon, jobbjában a kardot tartotta. Felálltam, eldöntöttem, hogy köszönés után átlépek a kapun és itt hagyom Lilimet, de ő nem engedett.
- Mary… – jelent meg lihegve a nagymamám a következő kanyarban, mögötte a fiával, aki szinte megfagyott a név hallatán. A nő közelebb jött. Tudtam, hamar rá fog jönni, hogy nem az vagyok, akinek hisz. Damonre néztem, aki megnyitott egy átjárót. A nagyanyám pont abban a pillanatban ragadta meg a csuklóm, mikor átléptem.

A családom démon fele teljes egészében ott állt előttem az Angyalvilágban. A barátom halkan káromkodott az orra alatt, majd megdörzsölte a homlokát ér körülnézett, hogy ki lát minket. Senki. Szerencsére. A nagymamám már tudta, hogy nem a lánya vagyok, de még mindig kerek szemekkel mustrálta az arcom. Körülbelül egy magasak lehettünk, így nem volt nehéz nekem is megnéznem őt. Alkatra is körülbelül olyan lehetett, mint én, a lánya és a fia is tőle örökölte a szeme színét. Bőre kicsit sötétebb volt, mint az enyém, de nem annyira kreolos, mint Damonnek, aki még mindig a tarkóját vakargatva meredt rám. A nő még közelebb lépett hozzám, először felém nyúlt, de aztán elkapta a kezét.
- Hogy nézhetsz ki úgy, mint ő… gyermekek nélkül halt meg… - szipogta. A szemem sarkából láttam, hogy a barátom kicsit furcsán nézett a nagybátyjára, aki láthatóan próbálta kerülni a tekintetét.
- Na, stop! Te a börtönben voltál majdnem húsz évig. De te úgy tudtad, hogy van gyereke. Az hogy lehet, hogy pont a családja nem tudja, mi történt? – vonta fel a szemöldökét, de közben fél szemmel végig engem figyelt. A tipikus „na, erre mit mondasz?” tekintetemmel meredtem a férfire, aki egy halk sóhaj után elárulta, hogy Anya, még a születésem előtt elment hozzá, mert megtudta, hol tartják fogva. Azt is elmondta, nem akarta, hogy kiszabadítsa. Nem mondta miért, de volt egy sejtésem. Nem akart úgy szabad lenni, hogy nem lehet azzal, akit szeret. Egyedüli, aki nem lepődött meg a történeten, az a nagyapám volt. Persze a felesége azonnal kiszúrta és sírva kérdezte, hogy miért nem mondta el neki, mit tud. Ő nem válaszolt, csak engem nézett.
Ekkor valaki konkrétan a nyakamba pattant. Jus kissé összegörnyedve karolta át a nyakam, közben arról hadart, hogy megijedt, mert nem jöttem haza órák múlva se, de Sandra és Leila is azt mondta, hogy nem náluk vagyok, erre kiakadt és égre-földre keresett. Aztán mérgesen kezdett bámulni a démonomra, aki csak felvont szemöldökkel válaszolt. Ajkaira kissé fölényes mosoly húzódott, mire az unokatesóm és közte elkezdődött egy kisebb vita, ami ezzel a mondattal indult:
- Már mondtam, hogy ha egy haja szála is meggörbül az unokahúgomnak, kinyírlak, Falls!
Eközben én a nagyanyámra figyeltem, de az agyam egy része a két fiút is szemmel tartotta. A nő nagy sötétkék szemei ismét könnybe lábadtak, majd szorosan megölelt. Azt sírta, annyira kíváncsi volt mindig is, hogy milyen gyermeke születne a lányának.
- Ha azt nézzük, hogy Bailey haja göndör, akkor nehéz lenne olyan hajszálat találnod, ami nem görbült meg – felelte frappánsan a démonom, mire mindenki elvigyorodott, még a síró nagymamám is.
- Ne dumálj, törpe – húzta össze a szemét Jus. Erre az ellenfelére kísérteties nyugalom telepedett. Ez rossz ötlet volt. Damon az ujjai közt kezdte forgatni a kardot, közben lassan gonosz mosolyra húzta a száját.
- Tudod, haver, szerintem most jött el az ideje, hogy leteszteljük, milyen önvédelmi varázslatokat tanultál…
Dæmon is hangosan felröhögött, a másik két unokatestvérem is kuncogni kezdett. Anya bátyja és annak felesége közelebb léptek hozzám, akárcsak nagyapa, aki rá is kérdezett a Damonnel való kapcsolatomra, de csak egy lemondó sóhajt engedtem meg magamnak, miközben a porban verekedő fiúkra néztem. Egyértelmű, hogy ki állt nyerésre. A kard tőlük két méterre hevert a földbe szúrva. Halkan hozzátettem, hogy sikerült megnyernem a leggyerekesebb unokatestvért és a leggyerekesebb barátot. A nagybátyám felesége elgondolkozva hümmögött. Folyamatosan csak a Falls vezetéknevet motyogta, majd, mint aki ráébredt, felkiáltott. Csak egy név hagyta el a száját: Leila. Bólintottam.
- Igen, ez a tökkelütött Leila Falls fia – forgatta a szemét Dæmon. – És az én unokaöcsém. Szerintem egyértelmű, hogy kire ütött jobban…
- Mondd ki! – követelte ekkor a démonom az alatta heverő angyaltól, aki továbbra is próbált ellenállni. – Mondd ki!
- Előbb kérem, hogy rúgj tökön, minthogy kimondjam! – felelte erre Justin.
- Megegyeztünk! – vigyorodott el, de a mostohabátyám felvisított.
A családom kérdezgetni kezdett mindenféléről. Hol nőttem fel, kikkel, milyen suliba járok… Az alapkérdések. Mesélni kezdtem, miközben elindultunk egy kisebb park felé, ahol leültünk. Lilim minden áron mellém akart ülni, nekem persze eszem ágában se volt nemet mondani neki. Leültette maga mellé a babáját, mintha az is élő ember lenne és végignézett az őt körülvevőkön. A bátyja mit sem törődött a társasággal, elővette a könyvét és olvasni kezdett. Kezdtem úgy érezni, ez az olvasós dolog is valami családi vonás lehet. Újabb kérdések követték az előbbieket.
Lilim ekkor egy édes „kutyuuuuuus” felkiáltással felpattant. Mindenki mosolyogva nézett utána, én is, míg meg nem láttam, hogy milyen kutyus is az. Justin megöllek! Shadow lihegve ügetett oda hozzánk és letelepedett az asztal mellé, majd nagy kék szemekkel kezdett figyelni, miközben a lány simogatta.
- Ó, de bunkó vagyok! – szólalt meg hirtelen a nagybátyám. – Be se mutatkoztunk. Ahogy láttam apát már ismered… Anya…
- Empusa görög démon után szabadon – nevetett a szája elé szorított kézzel, mint ahogy a családi videókon anya is csinálta. – Utálom, így mindenki csak Emmy-nek hív. A fiam, Asmodai…
- És mivel te utálod a saját neved, nekem is olyat választottál, amit én utálhatok… - mosolygott rá a fia, mire ő megforgatta a szemét és folytatta a névsorolvasást. A menye, Naamah és a két unokája, Lucius és Lilim. Szegény anya eléggé kilógott a nevével a családból…
- Esküszöm, egy nap megverlek! – hallottam a távolból az unokatesóm hangját, amit a barátom gúnyos mondata követett.
- Egy örökélet se lesz elég, hogy azt lássam.
- Kikkel áldott meg a sors – sóhajtottam és feléjük fordultam. Már a testtartásukon látszott, hogy duzzognak, ezt pedig a sértődött pillantás csak fokozta. A másik unokatestvérem, Lucius csak egy unott pillantást vetett feléjük és visszatemetkezett a könyvébe. Az apja megforgatta a szemét és a regényért nyúlt, amit simán kikapott a fiú kezéből. Az felháborodottan felkiáltott és egy sértődött pillantással illetett engem! Tehettem én róla, hogy konkrétan egymásra bukkantunk?
Már sötétedett, mikor eldöntöttük, hogy ideje hazamenni. Ezalatt a pár óra alatt megtudtam, hogy a nagyapám által irányított régió már legalább két évtizede békében állt az angyalokkal, csak azok a démonok költöztek oda, akik nem akartak viszályt, nem látták értelmét az ellentétnek. Ez megmagyarázta az egyik később feltűnt dolgot: miért nem támadnak rájuk démonok. Mindegyikük csuklóján megpillantottam azt a bizonyos apró keresztet, kivétel Lilimén, aki még túl fiatal volt az eskühöz. És bevallottam valamit, amit gonosz módon eltitkoltam a nagyapám elől, mert nem bíztam benne: többlelkű vagyok. Lucius felhorkant és azt motyogta, ez megmagyarázza, miért vagyok az ex-démonherceggel. Igen, ez megmagyarázza…
- Befejeztétek? – kérdeztem a két sráctól, miután a családom visszament a Démonvilágba. Vihogva bólintottak, majd eszükbe jutott, hogy épp utálják egymást, szóval ismét elkomorodtak és hátat fordítottak a másiknak. Gyerekesek? Á, nem.

- Nem mentünk el abba a párhuzamos világba – nézett rám Damon lebiggyesztett ajkakkal. Megvontam a vállam és odabújtam hozzá. Továbbra is úgy nyafogott, mint valami kisgyerek, akinek nem adták oda a megígért édességet. Csak mosolyogva hallgattam a szívverését, kizárva az idegesítő hangját. – Na, léci-léci!
- Holnap – motyogtam, közben a pizsinek használt fehér trikó anyagába fúrtam az orrom. Egyértelműen kifejezte nemtetszését. Jött a tipikus mondat: tegnap is ezt mondtad. Felpillantottam rá, mintha azt mondtam volna, most fogja be. Nem tágított, bízott benne, ha neki is ugrok, akkor is ő nyer. Rám vigyorgott, de én nem hagytam magam. Nem adtam be a derekam, hiába nézett rám hol könyörgően, hol mérgesen, hol szinte úgy, mintha valami gonosztevő lennék, aki megtiltott számára mindent. Aztán egy teljesen úgy taktikát választott. Apró csókokat nyomott a fülcimpámra, az arcomra, a nyakamra, közben a keze az oldalamon járt fel-le… Nem! Itt hirtelen oldalra fordultam és magzatpózba húztam magam. Persze nem hagyta annyiban. Próbáltam félretolni a nyakamtól, de csak megragadta a csuklóm és a fejem mellé szorította. Visítva akartam menekülni a karmai közül, de a másik karja a derekam köré csavarodott és megakadályozta a szabadulásom. Haja csiklandozta a nyakam, ahogy ajkai a vállamra vándoroltak.
- Na, megyünk? – búgta ekkor a fülembe, közben ujjai a hasam simogatták. Kissé felé fordultam és felvontam az egyik szemöldököm.
- Ha megtennéd, hogy nem csavarod ki a karom – itt megrántottam a fejem fölé fogott kézfejem, amit szinte azonnal elengedett. – Még átgondolom – közöltem vele egy ásítás után és a párnámba fúrtam az arcom. Ő felháborodottan felhorkant. Láthatóan nem volt elégedett a válasszal. Elengedett és a mozgolódásából ítélve hátat fordított nekem. Mikor hátralestem a vállam fölött, ő tényleg az ellenkező irányba volt fordulva, vállait kicsit felhúzta, karjaival átölelte magát. De légzése nem volt se lassú, mintha nyugtatni akarná magát, se túl gyors, mintha nagyon ideges lenne. Hátulról átöleltem. – Tudom, hogy nem vagy mérges.
- Honnan veszed? – morogta szinte már meggyőzően. Csak épp ezzel árulta el magát.
- Mert ha mérges lennél, most nem szólaltál volna meg – mosolyogtam, ő pedig a hátára fordult és rám emelte barna szemeit. Átkaroltam a felkarját és a lelkére koncentráltam. Legyen neki gyereknap…
Újra a park kis mezején ültem, mellettem az alternatív párocskánk feküdt. Minden onnan folytatódott, ahol előző nap abbamaradt. Damon is testet öltött mellettem és szorosan megölelgetett, amiért belementem a kis tervbe. Apró puszit nyomtam az arcára és a kiszemeltjeinkre pillantottunk, akik tovább csevegtek arról, hogy nincs természetfeletti.
Damon az ölembe hajtotta a fejét és az egyik tincsem csavargatta. Nem talált jobb elfoglaltságot, mint a hajam piszkálása és a bámulásom. Közben beszélgettünk. Kérdezte, hogy mi volt a családommal, mire elmondtam mindent. Hogy az unokatestvéremen kívül mindenki befogadott, hogy mennyit mondták, hasonlítok Anyára, hogy mit tudtam meg a Démonvilág azon régiójáról, ahol ők élnek. Ez az infó még őt is meglepte. Pedig ő aztán mindent tudott, amit az egykori király nem, szóval tényleg jól titokban tartották ezt a nagyapámék.
- Szóval úgy tűnik, amit az angyalok tőlem nem tudtak meg, azt Haristum árulta el nekik. A drága jó apám két oldalról lett elárulva – mondta, miközben az eddig piszkált tincset lefelé húzta egészen addig, hogy az kiegyenesedett, majd elengedte, mire a hajszálak rugóként pattantak vissza. – Mondtam már, hogy tetszik a bongyor hajad?
- Mondtad, és ha mégy egyszer bongyornak nevezel, leütlek – feleltem, mire elvigyorodott.
- Bailey! Damon! Miz… - itt Justin hangja elakadt. Nem emeltem fel a fejem, csak a szemem sarkából sandítottam felé, de így is jól láttam, hogy lefagyott. Hol felénk, hol a másik pár felé fordította az arcát, mintha arra próbálna rájönni, hogy mi a franc van. Elmosolyodtam és végigsimítottam Damon arcát, aki a dögcéduláját kezdte forgatni az ujjai között. Jólesően mormogott, közben levakarhatatlan, kissé kaján vigyorra húzódtak az ajkai.
Ekkor a másik páros felült és vigyorogva intett neki, mire olyan arcot vágott, mintha szellemet látott volna és megpróbálta a világabeli Bailey-nek és Damonnek figyelmét ránk irányítani, de csak egy elég észrevehető karintéssel tudta ezt elérni. De akkor mindketten lefagytak.
Ezt akartad elérni? – kérdeztem a démonomtól, amire a válasza egy jól látható bólintás volt. Felnevettem és a Nap felé fordítottam az arcom, mintha nem is látnám a szinte félő tekinteteket. Lehunyt szemmel élveztem a meleget, szívtam magamba a D-vitamint. Közben használtam egy kis mágiát is, pont annyit, hogy halljam, amit suttognak.
- Hogy nézhetnek ugyanúgy ki, mint ti? – sziszegte Justin, mire csak egy ideges fújtatás volt Damon részéről a válasz. Az ottani Bailey kicsit kikérte magának az ugyanúgy kifejezést, mert ő sosem hordana ilyen göncöket. Ó, dehogy nem! Itt voltam én, mint élő példa. Összeütögettem a tornacipőm orrát, majd lepillantottam a barátomra, aki mintha elaludt volna az ölemben. Ajkain halvány mosoly ült.
- Talán most kéne Jenny-nek és Kristy-nek szólni – sziszegte valamelyik srác. A telefon pittyegését hallottam felőlük, tudtam, hogy üzentek nekik, anélkül, hogy a gondolataikban kellett volna olvasnom. Kisimítottam a démonom szeméből egy tincset, mire ő egy halk sóhajt hallatott. Tényleg elaludt!
Talán fél óra is eltelt, de én csak az ölemben fekvő fiúnak szenteltem a figyelmem. Pillái csak néha rebbentek meg, ahogy a mutatóujjam végighúztam az állán. Csak akkor kezdett el mocorogni, mikor Jen és Kristy nagy hanggal megérkeztek. Ahogy láttam, ők is megtorpantak. Lepillantottam, magamon éreztem a démonom tekintetét. Kissé lebiggyesztette az alsó ajkát és azt kérdezte, miért hagytam abba a cirógatást. Mosolyogva húztam végig az ujjam a járomcsontján, de közben ismét a kis csoportot figyeltem. Az ő tekintete is arra vándorolt, majd mikor meglátta a minket mustráló öt szempárt, felült és azt sziszegte, miért nem szóltam, hogy Jenny-ék is ott vannak. Csak megvontam a vállam és kissé bűnbánó szemeket meresztettem rá. Halványan elmosolyodott és egy csókot nyomott a számra.
- Figyelnek – búgta a fülembe, mikor megöleltem. A tenyerem a hátára tettem és végighúztam ott az ujjaim, ahonnan a szárnyai szoktak kibomlani. Elképzeltem a patyolatfehér tollakat, ahogy enyhén ezüstösen ragyognak, miközben ő suhint velük egy aprót. Elképzeltem, hogy a puha pelyhek közé fúrom az orrom és óvatosan cirógatom a szárnyát. – A te gondolataid olyan olvasni, mintha magam előtt látnám, amit gondolsz – suttogta, megsimogatta az arcom és kissé eltolt magától. Az arcom mellett újra a kis csapatra nézett. Gúnyosan elvigyorodott. – Szerintem eléggé rájuk hoztuk a frászt. Már biztos nem gondolják, hogy nincs természetfeletti – dőlt kicsit hátra. Maga mögött támaszkodott meg, egyik kezével az orrára tolta a napszemüvegét, ami eddig a fején pihent. Megforgattam a szemem, de aztán elnevettem magam. Komolyan ezért rángatott ide? Csak egyszerűen közöltem vele, hogy hülye, mire kisfiúsan ártatlan arcot vágva megvonta a vállát.
- Gyerünk haza, aludni akarok! – fogtam meg a kezét, mire bólintott, aztán eltűnt. Hátrapillantottam. Ötből három ember szinte lefagyott a döbbenettől. Rájuk kacsintottam és én is kiszálltam a világukból.
Még mindig Damon karját öleltem, mikor magamhoz tértem. Tenyere az arcomra simult, ahogy észrevette, hogy ébredezem. Az oldalára fordult és átölelt.

- Na, aludj, ha már annyira azt akartál – kuncogott, de a hangját egyre kevésbé hallottam, ahogy elnyomott az álom…

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése