2016. január 17., vasárnap

Alea iacta est

Buonenotte!
Eltelt egy hét, én pedig hoztam az új részt. Sajnos az előző két fejezethez nemigen kaptam visszajelzést, pedig örülnék egy kis utalásnak, hogy jó-e, amit írok, vagy inkább kezdjem előröl ezt az évadot...
Na, mindegy, remélem tetszeni fog a rész. :)
És köszönöm Caesarnak, hogy az egyik híressé vált mondatát felhasználhattam :D
Jó olvasást mindenkinek és jó jövőhetet!
----------------------------------------------------

- Miért kell a másik két könyvet is végignézni? – kérdeztem, miközben lapozgattam az egyik kisebb kódexet. Ő egy toll végét rágcsálta és az előző nap megtalált történet fölé hajolt, majd mikor talált egy új információt, azt leírta a jegyzetfüzetébe. Mormogott valamit, de nem értettem a válaszát. Megforgattam a szemem és tovább nézegettem a sorokat. Lényegében ugyanazt találtam meg, mint amit már tudtam. Semmi újdonság, nem is értettem, miért kell ezeket is átfésülnünk. Elgondolkozva hümmögtem, mikor egy próféciát találtam. Talán ezt kellett keresnem? Gyorsan átfutottam.
Ha a Sántán egyszer eltép láncát,
A Föld elveszti szeme világát,
Apokalipszis képében eljövend ő,
Démonok hordájával a hatalmat átvevő.

De csak a hét lesz ellene egyedül,
Kiknek hangjától a világ megrendül.
Csak ők tudják az ősi verset,
Mi egykor a pokolba száműzetett.

S lám, a halál mégis eléri néhányukat,
De az angyalok őrzik dicső halálukat.
Gyermekek fogják énekelni e verset,
Mi az ő életüket oly rég megmentette:

És itt ért véget a lap, a túloldalt nem folytatódott a jövendölés, csak onnan, hogy milyen volt a világ ezután. A vers sehol… Viszont egy pár dologtól megrendültem. A Föld elveszti szeme világát? A hangunktól megrendül a világ? És páran vajon meg fogunk halni? Nyeltem egyet tovább lapoztam. Egy rajz ábrázolta a nagy csatát. Az égen négy lovas szárnyalt. Az apokalipszis négy lovasa… A kép bal oldalán a Sátán, óriásinak festették le, míg minket apróknak. Fogtuk egymás kezét és ragyogtunk. Minden sötét volt körülöttünk, egyedüli világos alakok mi voltunk.
- Találtál valamit? – kérdezte Damon. A füzete lapja lassan tele lett, kénytelen volt lapozni. Ahogy láttam, nem ért el addig, mikor azt mondják, páran meghalnak. Felolvastam neki ezt a három versszakot. A halvány mosoly lefagyott az arcáról, tekintete elsötétedett. Rám nézett, arcán olyan kifejezés ült, mintha azt mondaná: én szóltam. Remegő ajkakkal tettem inkább félre a kötetet, a versnél megjelölve.
Akkor a másik kötet. Már előre féltem, hogy mit találok ebben, mivel míg az előbbi lírai volt, addig ez inkább prózai. Amik általában sokkal részletesebbek. Angyalok születése… Az emberek megjelenése… Az angyalok bukása… Mennyei angyalok karsztosodása… Őrangyalok leküldetése… Nephilim… Özönvíz… Vadászok… Többlelkűek és a Nagy Háború végcsatája! Bingó! Gyorsan belefogtam. Először is elmesélte az első többlelkűek történetét. Általában külön-külön mind a hétét, kinek hány élete volt.
Ó, Poszeidón/Mars/Gaap…
Felsandítottam Damonre. Gaap… kicsit se illett rá a név. Épp a halántékát vakargatta a tollával és fintorogva meredt az oldalra, amit épp olvasott. Inkább lapozott egyet és újból a tenyerébe támasztotta az állát.
Újból a szöveget kezdtem nézegetni. Pár dolgot már tudtam, de voltak új infók is. Rengeteg… Próbáltam magam elé képzelni Damont ókori görög ruhába, de egyszerűen abszurdnak tűnt. Valahogy, nem tűnt lehetségesnek. Aztán más utat választottam. A lelkére kezdtem koncentrálni. A múltjára, pontosabban a lelke múltjára. Mikor találkozott Athénével.
Egy sikátorban találtam magam, tőlem nem messze ő állt pár fiú társaságában. Épp a ruháját porolta le, ami nem is állt annyira rosszul neki. Látszott, hogy ebben az életben is sokat edzett, a fehér anyag pedig jól kiemelte bőre kellemes barnaságát. Bár a tekintete elég mogorva volt. Arra néztem, amerre ő. A lány épp a tengert fürkészte, mellette egy srác próbált bájologni, bár nemigen jött össze. Jobban megnéztem a lányt, próbáltam ráközelíteni pusztán a gondolataimmal. A látóterem azon része kinagyítódott, mintha képszerkesztővel csináltam volna. Azonnal felismertem a haja színét, annak formáját, arcának élét. Én voltam. Unottan nézett fel a mellette ülőre, aki ezt egy kisebb előrehaladásként fogta fel. Aztán a láthatóan mérges Poszeidónra kezdett figyelni, ami a társának is feltűnt. Az fintorogni kezdett és megragadta a lány csuklóját, mikor megpróbált felállni. Visszarántotta. Athéné egy jókora pofont kevert le neki, amitől a srác kissé hátraesett, majd az arcát fájlalva elsunnyogott onnan. Poszeidón a lányhoz lépett, aki ismét a tenger habjait figyelte és megkérdezte, hogy miden rendben van-e? Válaszul mosolyogva bólogatni kezdett és kérte, hogy kísérje haza, mielőtt belefut még egy ilyen srácba. A fiú intett a haverjainak, hogy menjenek, azok meg csak vigyorogva integettek neki. És ekkor vettem valamit észre a horizonton. Egy szökőár… Ismét…
Egyvalaki velem együtt vette észre és az sikítva kezdett menekülni, miközben azt ordibálta, az istenek dühösek ránk. A tömeg egy része, mint valami csorda, egyszerre kezdett rohanni, míg a másik fele értetlenül állt, hogy mégis mi a fene van? Ezek közé tartozott Athéné és Poszeidón is, akik értetlenül forgatták a fejük. A lány ekkor a víz felé mutatott, mire a fiú is azonnal megértette, hogy mi a baj. De már nem lett volna idő menekülni. Mindenki elhúzódott a part mellől, egyedül ő maradt ott. Felemelte a kezeit, mintha ezzel megtudta volna állítani az óriási víztömeget, ami azonban kezdett az emberek fölé csapni, de aztán… lelassult, végül megállt. Szinte lehetetlennek tűnt. Mindenki a szája elé kapta a kezét, a legtöbben azt kezdték suttogni, ő a tenger istene. Láthatóan maga Poszeidón is meglepődött azon, hogy ezt ő csinálta. Aztán új mutatvánnyal próbálkozott: lassan elkezdte visszafelé tolni a vizet, ami végül visszakerült a saját helyére. Kissé támolyogva fordult meg, félt tőle, hogy mi vár rá. Egy jócskán ötvenes nő lépett elé, majd térdelt le. A fiú két kezét a sajátjai közé fogta és szinte áhítatosan könyörgött neki bocsánatért, amiért nem mondta el egész eddig, hogy nem is az ő fia, hogy ő istenek fia. Ezen viszont Poszeidón láthatóan megrendült. Athéné jelent meg mellette és fogta meg a vállát. Azt suttogta neki, hogy elviszi hozzá. A másik ajkai csak némán formálták a kihez kérdést. A lány épp elég hangosan mondta ki a nevet ahhoz, hogy mindenkiben bennszoruljon a levegő: Zeusz. Rögtön jöttek a tippek, hogy ki ő. Héra? Gaia? Reia? Poszeidón halkan a lány nevét nyöszörögte, mire újabb találgatások kezdődtek. Ki is Athéné? Bölcsesség – szólalt fel valaki, mire az új istennőjük halkan felnevetett. Ezzel azt érte el, hogy mindenki azt higgye, ez igaz. Ezután eltűntek, mint a kámfor.
- Nem unod még, hogy bámulsz? – zökkentett ki egy kérdés a múltból. Pislogtam és körülnéztem. A szobámat láttam. Én az ágyamon feküdtem, Damon a földön.
- Hmm? – reagáltam hirtelen. Megforgatta barna szemeit és kissé önelégülten elmosolyodott. – Letörölheted azt a vigyort, vagy én törlöm le – fenyegettem, mire gúnyosan felkacagott. Ez nem az a srác volt, akit az előbb láttam. Poszeidón nem egyenlő Damonnel. Inkább csak nagyjából egyenlő. Sok mindenben hasonlóak, de ugyanúgy különböznek is.
- Megnézném, hogy csinálod – vetett rám egy gunyoros pillantást, mire kissé felment bennem a pumpa.
Visszatemetkeztem a könyvbe, legalábbis látszólag, közben újból a lelkébe akartam belelátni. Morogva próbáltam megtalálni a megfelelő időpontot. Ókori Róma, egy népgyűlés, egy harcról folyt a vita:
- A punok is Szicilíát akarják! Nem adhatjuk át nekik! – mondta vicsorogva egy őszszakállas férfi, miközben dühösen az asztalára csapott. – Konzul, mondja meg az önfejű parancsnokoknak, hogy meg kell szerezni azt a területet!
- Míg nem maga harcol, kedves Adrianus, addig persze, hogy azt mondja, küzdjünk. De a punok is erősek, főként vízen, illetve a zsoldosaik se könnyen lefizethetők – kötött bele azonnal egy magas, sötét hajú férfi, akinek az arcát és karját több seb és heg is díszítette. Mellette ott állt Mars, karba tett kézzel, mereven figyelte a padlót. Nem szólt bele a beszélgetésbe, láthatóan nem is az járt az eszében. Arcán még nem húzódott sebhely, pár évvel fiatalabbnak tűnt, mint a legutóbbi találkozásunkkor, már ha lehet így nevezni.
- Ez lenne az első provinciánk, Laetus. Ez van legközelebb Itália földjéhez. Előbb-utóbb úgyis birodalmunkhoz tartozna. Miért nem előbb? – kérdezte a hadvezértől egy vörös hajú, fehérköpenyes férfi, aki a terem közepén állt.
- Értem én, konzul. De biztos jó ötlet egy ekkora sereggel szembeszállni. Az eddigi elfoglalt területekért nem igazán kellett megküzdeni, de ők is legalább olyan képzett harcosok, mint a mieink…
- Épp ezért, ha le is győzik a mieinket, tudjuk, hogy fejlődni kell – szakította félbe a konzul, majd körülnézett a teremben. Mindenki halk volt, már a kapitányok se akartak belekötni a tervbe, inkább csendben meghúzódtak. Aztán felém pillantott és meg akadt a szeme rajtam. Miért, ó, miért nem húzódtam jobban az oszlop mögé? – Mégis mit keres itt egy leány? Hogy jutott be?
Mars tekintete kikerekedett, ahogy meglátott, majd felajánlotta, hogy kivisz innen. Hátrálni kezdtem, ahogy ő jött fel a lépcsőn. Elindultam futva az egyik folyosón. Ő is rohanni kezdett. Ez az épület olyan volt, mint valami labirintus. Út közben fellöktem több rabszolgát is, akik épp tálcán vitték a terem felé a bort. Az anyanyelvükön kiáltottak rám nem túl szépeket. Tovább futottam, már azt sem tudtam merre megyek, merről jöttem.
- Minerva! – hallottam magam mögött a már jól ismert hangot. A tornacipőm csúszott a fényes mészkőpadlón, némelyik kanyarban majdnem elvágódtam. Aztán utolért és megragadta a csuklóm. A futás lendülete még bennem volt, így egyszerre estem hátra és ő előre. Elterültünk a folyosón, ő fölöttem térdelt. Lihegve figyelte az arcom, ajkai sarkában halovány mosoly ült. – Miért is voltál ott, Minerva? Tizennyolc éves korod ellenére túl kíváncsi vagy. Mint egy gyermek – húzódott egyre szélesebb vigyor az arcára. A baljára támaszkodott, a jobb mutatóujját végighúzta a kulcscsontomon. – Mi ez az öltözék rajtad? Most milyen népnél jártál? – nevetett, közben tenyere átsiklott a nyakamra, onnan az arcomra. Mogyoróbarna szemeiben ragyogott az a néhány smaragdzöld folt, ahogy engem figyelt. Hajába néhány világosabb tincs vegyült. – Gondolkoztál azon, amit mondtam? Beszéltem apáddal, ő áldását adta. Hiszen ha nem is lennénk mindketten a patríciusi rétegben, most már a patrícius-plebejus házasságra is van lehetőség…
Mit mondott? Milyen ajánlat? Bár a mondandójából azt szűrtem ki, hogy házassági ajánlat. De ők sose csókolóztak! Akkor gondolom nem lett a válasz. És nem én leszek, aki nemet mond, ugye?, futott át az agyamon. Hajajjaj!
Továbbra is kérdőn figyelt, ajkain óvatos mosoly ült még mindig. Tovább cirógatta az arcom, miközben a választ várta.
- M… még egy kis időt kérhetek? – nyögtem ki latinul, mire láthatóan elszontyolodott. Egy kedvtelen bólintással jelezte, hogy természetesen. Engedte, hogy felüljek, tekintete a csupasz lábaimra tévedt. A rövidnadrág viszonylag sok felületet engedett láttatni. Torkát köszörülve nézett félre. – Mennem kell – álltam fel hirtelen, mire felkapta a fejét. Szemei ismét elkerekedtek, a kezem után nyúlt, mintha az kérné, ne menjek. Elkaptam a csuklóm az ujjai útjából, így azok csak az üres levegőt markolták.
- Tudod, elég frusztráló, mikor valaki bámul téged. Főleg akkor, mikor azt üveges szemmel teszi – szólalt meg mellettem egy hang, mire visítva arrébb pattantam. Mars elővonta a kardját és a jövevénynek szegezte, aki viszont engem bámult.
- Most a te nézésed frusztráló, Damon – motyogtam, mire gúnyosan felnevetett. – Egyáltalán mi a fenét keresel itt?
- Tudod, ez az én különleges képességem – vigyorgott rám diadalittasan. – Belépni mások álmaiba, gondolataiba…
- Túl gyakran csinálod, leállhatnál róla – feleltem.
- Ki ez? – kérdezte Mars még mindig Damonnek szegezve a fegyverét, aki viszont csak egy unott pillantást vetett az elődjére.
- Egy idióta – feleltem és pusztán a tekintetemmel próbáltam rávenni a barátom, hogy tűnjön el a fejemből, de ő csak a fejét rázta és belém kötött.
- Csak akkor, ha te is kiszállsz az én emlékeimből – tette karba a kezét. Azonnal leálltam vele vitatkozni, hogy ezek nem az ő emlékei, hanem inkább az előző életéé. Persze ő se hagyta magát. Szegény Mars semmit se értett, csak állt ott, mint valami szobor, majd gondolt egyet és lecsapott a másik fiúra, aki elugrott a kard útjából. Meglepetten varázsolta elő a saját tőrjét és védekezően maga elé emelte. Gyorsan közéjük pattantam, mielőtt összecsaphattak volna. Damonre néztem és gondolatban kértem, hogy menjen, nemsokára én is követem. Egy aprót bólintott és eltűnt.
Mars ismét megkérdezte, hogy ki a fene volt ez. A mutató- és hüvelykujjam közé szorítottam az orrnyergem és gondolkozni kezdtem. El akartam vele ezt feledtetni, de nem jutott eszembe a varázsige. Aztán valahogy megleltem a gondolataim közt. Szorosan megöleltem a fiút, akiben bennragadt a levegő. Ő is átkarolt és állát a fejemnek támasztotta. Motyogni kezdtem a varázslatot, amit még nyáron tanultam. Ő is azonnal felismerte, de már nem volt ideje ellökni. Kitöröltem az elméjéből mindent egészen addig, míg el nem kezdett üldözni.
Lefagyott pár pillanatra, nekem pedig volt időm eltűnni onnan.
Fölöttem két majdnem fekete szempárt pillantottam meg, amik kicsit morcosan csillogtak. Megígértette velem, hogy ilyet az engedélye nélkül soha többé nem csinálok. Beletörődve bólintottam. Egy csókot nyomott a szám sarkába és fölém térdelt, pont úgy, mint pár perce Mars. Mosolygós szemekkel figyelte, ahogy felnyúlok és kisimítok a homlokából egy tincset. Fejét kissé oldalra fordította és apró puszikat hintett a csuklómra és a tenyerembe, mire elvigyorodtam. Lehajolt hozzám és ajkát az enyémhez nyomta, mire a teljes bensőm megremegett. Lassan felnyúltam és átkaroltam a nyakát, még közelebb vontam magamhoz.
Hirtelen szakadt el tőlem és ment vissza a könyvéhez. Értetlenül néztem rá. Megdörzsölte az arcát és egy mély sóhajt hallatott. A fejét rázva kért bocsánatot, bár nem értettem, hogy miért. Halkan mormogott valamit arról, hogy ezt most nem kéne, aztán rám nézett és kérte, hogy próbáljak egy olyan emlékre rákeresni, amikor a Démonvilág könyvtárában járt, mint Mars. Bólintottam és a lelkére koncentráltam. Egy bizonyos képet kerestem. Őt, mikor fel-alá járkál a sorok között, miközben keresi azt a könyvet, kezében a pergamenlappal, amin a mondat szerepelt.
Egy sötét helyen álltam, előttem emlékképek százai tekeregtek. Megjelent köztük éppúgy Poszeidón, mint Damon, végül rábukkantam Mars életére. Ott volt a kiskora, a fiatalévei. Az átváltozása. Tovább sétáltam. Harcok, csaták, Minerva… Róla is rengeteget találtam. A lány hol mosolygott, hol könnyes arccal meredt rá, hol mérgesen nézett át a válla felett. Végül egy ismerős termet pillantottam meg: a várban lévő könyvtárat. Vigyorogva nyúltam bele a képbe, majd léptem át. Sikerült, tényleg sikerült! Elbújtam egy könyvespolc mögött és kilestem pár kötet fölött egy kis résen. Unottan sétálgatott a nagy tölgyfaasztal körül, néha végighúzta az ujját egy köteten, ami azon hevert. Bővebb szárú farmer volt rajta, emellé fehér Ramones póló, azon fekete bőrdzseki. Ha a farmert lecserélte volna, akkor akár az én Damonom is lehetett volna. Ekkor megtorpant, mint aki megpillantott valamit az egyik polcon. Gyorsan a kezébe varázsolta és fellapozta. Elmosolyodott, mikor meglelte a keresett oldalt, majd belerakta a papírt.
A könyvtár ajtaja megnyikordult, miközben kinyílt. Két korombeli fiatal lépett be, azonnal tudtam kik ők. Anya és Damon nagybátyja. Egymás kezét fogva jöttek beljebb, Marsnak pedig volt körülbelül egy másodperce fedezékbe húzódni. Anya összevont szemöldökkel nézett körül, majd a fiú fülébe suttogott valamit, miközben azt a könyvespolcot nézte, ami mögé Mars bújt. Egyre gyorsabban kapkodtam a levegőt, ahogy a fekete hajú srác felém nézett. Lassan, hangtalanul hátrálni kezdtem egyre bentebb a sorok közti ösvényen. Hirtelen nekiütköztem valakinek, mire majdnem felsikítottam, de ő pont időben fogta be a szám.
Csak én vagyok – hallottam meg Damon, vagy inkább Mars, hangját a fejemben, mire kissé megnyugodtam. – Tudtam, hogy utánad kell jönni, máskülönben biztos észrevesznek – tette még hozzá.
Damon…
Szerettem volna oldalba könyökölni, de ez nem volt épp megfelelő alkalom. Először az ajtó felé mutattam, majd pedig az egyik szemközti sor felé, jelezve, hogy arra vannak még bizonyos személyek. Biccentett egy aprót, aztán a derekamnál fogva közelebb vezetett az egyik polcsorhoz, majd kinézett egy kisebb résen. Én is követtem a példáját. Anya és a srác  körbe-körbenézett, de nem indultak semerre, nem is beszéltek. Damon finoman körbeölelte a csípőm, aztán állát a kulcscsontomra tette. A két fiatal csak nézett egymásra, majd elindultak két különböző irányba. Anya felénk, míg a társa Mars felé. A barátom behúzott egy apró sötét résbe, ami elég mély volt ahhoz, hogy ne is látszódhassunk. Lehunytam a szemem és próbáltam hangtalanul lélegezni. Nyeltem egyet, mikor a lány pont a rejtekhelyünk előtt állt meg és nézett körül. A démonom mellkasa az enyémnek nyomódott, ahogy odabújtam hozzá és átöleltem. Egy apró csókot nyomott a vállamra és ő is csendben maradt. Szinte semmi se árulta el, hogy ott vagyunk. Lehunyt szemmel koncentráltam arra, hogy semmire se gondoljak, ha esetleg azzal próbálkoztak volna.
- Tudom, hogy itt vagytok – állt meg Anya a rés bejáratánál. A levegő bennem akadt, de ahogy láttam, Damon se volt ezzel másképp. – Nem tudom, kik vagytok, de nem árullak el titeket – mondta, miközben kissé bentebb lépett. Közelebb húztam magamhoz a barátom, aki eközben megperdült és a testével védett, bár szerintem felesleges volt az aggódása.
- Mary, találtál valamit? – kérdezte a srác. Anyu hátrált egy lépést, majd a válla fölött kiáltott hátra.
- Nem, szerintem már elment!
Ezzel kilépett a rejtekhelyünkről és visszament a társához. Megkönnyebbülten sóhajtottam fel. Éreztem, hogy Damon végigsimítja a hajam, majd finoman megszorította a vállam, jelezve, hogy menjünk. Kiléptem az emlékeiből.
- Nos, a jó hír, hogy tudjuk: Mars tette oda az üzenetet és nem Minerva – vigyorgott rám, miközben leült az ágyam szélére. Felém nyúlt és letörölt az orrom alól egy kis vért. – Szerintem most pihenj egy kicsit. Egy nap három ilyen ugrás nem túl okos döntés. Délben indulunk, addig aludj nyugodtan, jó, Kicsim?
A fejem alá gyűrtem egy párnát és lehunytam a szemem. Éreztem, hogy simogatni kezdi a hátam és a karom. Halkan mormogtam. Jól esett, amit csinált. Egy apró puszit nyomott a fejemre és magamra hagyott. A gondolataim között suttogta, hogy hazamegy és beszél Leilával. Nem feleltem, csak valami bólintásszerű mozdulatot tettem.

- Kicsim, ébresztő – cirógatta meg valaki az arcom. Nyújtózkodva fúrtam az arcom a vendégem combjába, mire az felkuncogott. Lassan végighúzta a kezét az oldalamon és lehajolt hozzám. – Gyerünk, menni kéne! Úgy viselkedsz, mint valami lusta macska!
- Ezt kikérem magamnak, utálom a macskákat – morogtam és megvakargattam Shadow füle tövét, aki még akkor telepedett le mellém, mikor aludtam. A kutyus ismét a tenyerembe fúrta az orrát, jelezve, hogy folytassam a simogatást. – Látod, nekem elég a kutyuskám és a madaram. Apropó, hol van Sunny? – kérdeztem, miközben álmos fejjel körülnéztem.
- Valami mozog a pléded alatt – mutatott az ágy másik végében lévő vékony takaróra, ami alatt valami tényleg mocorgott. Varázslattal lerántottam onnan az anyagot, ami mögül előbukkant a kis főnix. Kissé összecsapta a csőrét, majd odarepült hozzánk. A démonom azonnal megkérdezte, hogy mizu kishaver, mire az állat mérgesen csipogott egyet. – Ja, bocs. Mizu, kisanyám?
Szegény Sunny-t nem békítette ki túlzottan, a madaram ismét Shadow hátára telepedett és nyakát behúzva bámulta a fiút.
- Szóval ja, menni kéne – vigyorgott rám. Felültem és széttártam a karom, jelezve, hogy készen állok. Ő egy mély sóhajt hallatott és tenyerét végighúzta a hajamon, hogy lesimítsa a göndör tincseim. – Úgy nézel ki, mint egy fészek – közölte, mire a karjába ütöttem. Legalább ő ne emlegetné fel! Addig vertem a bicepszét, míg nem kezdett fájni az öklöm. Aztán rávigyorogtam. Fél szemöldökét felvonva nézett: befejezted? Bólintottam válaszképp.

- Na, végre, már azt hittem el kell értetek menni – csóválta a fejét Leila, aki mellett a lánya ült. Szegény Sandra még mindig alig akart beszélni, csak nézett maga elé. Valószínűleg a démon neki is mutatott vagy mondott olyan dolgokat, amiket nekem is.
- Mi elmentünk az angyalvilági egyik könyvtárba, nem tudom, mennyire hasznos az infó, amit találtunk – mondta Ida, közben mellette a barátnője felemelte a talált könyvet, majd felcsapta azt ott, ahol a könyvjelző volt. Keresgélt egy ideig, majd hangosan olvasni kezdett.
- A többlelkűeket kezdetben rossz ómennek tartották a befolyásosabb őrangyalok, bár az is lehet, csak a hatalmukat féltették, de minden áron meg akartak szabadulni tőlük. Sokan démonokkal szövetkeztek, hogy öljék meg őket, de ennek következményeképp elbuktak. Ezen új lényeket egy fegyver se tudta elpusztítani, némelyik még megsebezni se. A démonok néhányukat át akarták csábítani az ő oldalukra, de azok egyértelműen az angyalok pártját választották. Az időszámításunk előtti hetedik évszázadban jelent meg egy új, különleges fegyver, mellyel immár halált lehetett hozni a legyőzhetetlennek hitt lényekre. Ezen fegyvereknek azonban volt egy hátránya. Nehéz volt előállítani és ha megöltek vele egy többlelkűt, akkor a fém egyszerűen elolvadt… - itt elhallgatott és felnézett. Mindenki Damont figyelte, aki az aranymarkolatú tőrjét forgatta az ujjai között. A lenyugvó nap fényében megcsillant a pengén a holt nyelv rovásai. Hirtelen felriadt a gondolataiból és ránk csattant, hogy miért bámuljuk, nem akar senkit megölni. Megcsóváltam a fejem és a figyelmem ismét a lányra irányítottam, aki lapozgatott kicsit, majd tovább folytatta. – A mondák szerint a pokol hét részében van egy-egy ilyen fegyver, illetve birtokol egyet a Démonkirály és annak fia – itt jelentőségteljesen a barátomra pillantott, aki bólintott egyet. – Illetve az angyalok birtokában is található kilenc darab.
- Akkor nekünk kettőt van lehetőségünk megszerezni. A királyét és azt a másikat – szólalt fel Tarique.
- De hol van az a másik? – kérdeztem rá, mire elgondolkozott. Felsandítottunk Leilára, aki a legtöbb időt töltötte a Démonvilágban, de ő védekezőn emelte fel a kezeit.
- Ne nézzetek rám, én nem a Démonvilágot barangoltam be, hanem onnan mindig eljöttem! Mary és a drága jó exférjem öccse voltak azok, akik fel-le szaladgáltak a Démonvilágban, mint a mérgezett egér – mondta. Láthatóan a sógora említése nem töltötte el akkora haraggal, mint Olivieré. – Dæmon ismeri az összes lehetséges helyet, ahol egy olyan kard megbújhat. Imádta felkutatni a mondáink helyszíneit – csóválta meg a fejét nosztalgiázva.  Ezután a barátomra pillantott. – Te tudod, hogy hol lakik, nem? Szólj neki!
- Háááát… - húzta a száját, mire az anyja szemöldöke összeszaladt. – Tudod, kicsit leordította a fejem, mikor legutóbb találkoztunk…
- Mit műveltél? – sziszegte Leila, amire Damon reakciója az volt, hogy konkrétan mögém bújt. Hát igen, ha valaki elől menekülnie kellett, az a saját anyja volt. Illetve én, ha épp olyanom volt.
- Semmit… Csak megmondtam neki, hogy szerelmes vagyok a volt barátnője lányába – felelte, mire leszegtem a fejem és tenyerembe temettem az arcom. Sandrából, bármennyire is csendes volt hasonló reakciót váltott ki ez a mondat. A többiekből egyszerre tört ki a röhögés. A vállam felett néztem hátra a démonomra.
- Csodálkozol?
- Te is kezded? – nyöszörögte. Szembefordultam vele és szúrósan figyeltem a rezdüléseit. – Ne bámulj már így, frusztráló!
- Akkor te meg ne légy ennyire szerencsétlen – feleltem, mire sértetten eltátotta a száját, majd durcizva elfordult. Bosszús cettegés hagyta el a szám, mire még mérgesen fel is mordult. – Fiúk, ti mit találtatok! – tértem inkább egy értelmesebb témára. Shepho azonnal felélénkült és mesélni kezdett:
Nagy kérdezősködés árán megtudták, hogy ki a legöregebb őrangyal az Angyalvilágban, akihez elmentek. Tényleg nem túloztam, mikor arra gondoltam, biztos őskövület lesz, mert legalább négyezer éves volt, és találkozott már többlelkűekkel, nem is eggyel. Állításuk szerint, meg is jegyezte, hogy annyira emlékeztetnek valakire. Ezután addig könyörögtek, mint jó idős módjára, aki úgy néz ki, mint egy negyvenes, mesélni kezdett az ő idejéről. Eredetileg Proteus volt a neve, de időközben volt már mindenféle nemzetiségű. Panna kérte a fiúkat, hogy ezt ugorjuk át. Bólintottak és a tényleges történethez értek. Szóval… Proteus Poszeidón gyerekkori barátja volt, míg az meg nem tudta, hogy igazából többlelkű és el nem tűnt. Itt Damon meglepetésében kiköpte a vizet, amit éppen ivott és hirtelen őt is elkezdte érdekelni a sztori. Sok év után találkoztak ismét, bár akkor a tenger isten, igen, elég volt pár évtized és istenné avatták, nem ismerte fel, mert sokkal jobban lekötötte egy lány bámulása, aki a tengerparton sétálgatott. Nem volt kérdés ki is lehetett a lány. Egymásra sandítottunk, még a kis pukkadás ellenére is. Halvány mosoly ült az arcomra, mikor ő lebiggyesztette az alsó ajkát és újból elfordította a fejét. Lehet, jön a világvége, de ő akkor is ugyanilyen gyerekes marad.
A fiúk eközben tovább meséltek. Már nem annyira figyeltem, hiszen simán beleláthattam akármelyikük előző életébe, viszont nem igazán tudtam még megszűrni az információkat aszerint, hogy mennyire fontosak. Nem lett volna értelme megpróbálkozni azzal, hogy én keresgessem magunkban a válaszokat. Örökké tartott volna.
Sandrára terelődött a figyelmem, aki továbbra is egyenes háttal ült és mereven bámulta a földet. Haját nem fogta hátra, hagyta a szemébe hullani. Észrevettem, hogy Damon mennyire aggódva nézi a húgát. A lány nem volt neki hajlandó elmondani, mi bántja ennyire.
- Sandra, eljössz velem kicsit sétálni? – álltam fel, mire ő felpillantott rám. Hanyagul megrántotta a vállát és ő is feltápászkodott. Belekaroltam és behúztam az erdőbe, követve egy kis ösvényt. Mikor úgy gondoltam, elég messze vagyunk, megszólaltam. – Mi történt veled? Eddig nem voltál ilyen! Neked is az agyadba ültetett egy olyan látomást, mint…
A fejét kezdte rázni, arcán azonnal könnyek futottak végig. Gyorsan letörölte őket, de nem tudta megakadályozni, hogy elsírja magát. Leültettem egy kis fapadra és leguggoltam elé. Ekkor levette a bal csuklójáról a vastag karperecét és feltárult a csuklója belső és külső felét rondító vágások, hegek tömkelege. Elszörnyülködtem.
- Tizenhárom voltam – hüppögte. Azonnal sejtettem, hogy mi lesz a történet vége. – Damon edzeni volt, az apám valahol a Démonvilág másik felén. Az illemtan oktató csak az óra első pár percében próbált hercegnőnek való viselkedést kialakítani bennem, utána ha rontottam, rám ordított és egy ostorral, aminek a szálai valami olyasmi anyagból voltak, mint a démonölőfegyverek, ráütött a karomra. Aztán már nem érte be ennyivel… ő…
- Nem kell kimondani, ha nem akarod – öleltem át, mire teljesen kitört belőle az évek óta visszafojtott sírás.
- Nem mondtam el Damonnek. Az oktatóm megfenyegetett, hogy ha bárkinek is szólok, megjárom… ezért is menekültem el onnan. Nem akartam többet átélni… de tegnap, amiket az a démon mondott, eszembe juttatta ezt – sírta a vállamra hajtott fejjel. Végigsimítottam a haját és azt kezdtem suttogni, amit Damon nekem, mikor én vagyok szomorú. Ez mosolyt csalt Sandra arcára, aki azonnal felismerte, hogy kitől loptam azt a pár mondatocskát. Átölelte a nyakam és megköszönte, hogy végre valakinek elmondhatta ezt. Rákérdeztem, hogy a családjának mikor szándékozik említést tenni erről, mire kissé elgondolkozott. Végül egy rövid választ adott. – A világvége után.
- De akkor tényleg mondd is el, ne pedig gondolatban rakd hozzá, hogy a világvége után… egy évezreddel – figyelmeztettem, mire bólintott egyet és megtörölte ismét az arcát.
- Akkor ugye nem szólsz Damonnek és Anyunak? Nagyon kiakadnának… - pislogott rám kérlelően. Ismét megöleltem és a fülébe suttogtam, hogy persze, mire hálásan mosolyogni kezdett.

- Mi volt a húgommal? – hajolt hozzám a barátom. Rá sandítottam, aztán megráztam a fejem, mire elkomorodott. – Kérlek! Tudod milyen fontos nekem a húgom…
- Tudom, de megígértem neki, hogy nem mondok semmit – feleltem, mire más módszerhez folyamodott. Ahhoz az egyetlen módszerhez, amivel megtörhetett.
- Kérlek – nyomott egy csókot a vállamra, mire megborzongtam. Karjait körém fonta, nem hagyott menekülni. – Kérlek – folytatta a nyakamnál. Próbáltam felhúzni a vállam, hogy ne férhessen újabb bőrfelülethez, de ekkor a másik oldalt kezdte puszilgatni az ütőerem mentén. Kicsit összerándultam az érintésétől. – Kérlek – búgta.
- Damon, Bailey, vagy fejezzétek be, vagy menjetek szobára! – parancsolt ránk Leila, mikor a lánya leült mellé. Sandra csupán a tekintetével köszönte meg az ellenállásom a bátyjával szemben, aki továbbra se adta fel, hogy kihúzza belőlem a kellő infót. Hát, ebben a pillanatban a gondolatolvasással nem sokat ért el, ugyanis egy dalt dúdolgattam magamban, méghozzá a legidegesítőbbet, amit ismerek:
Tudok egy dalt, ami az agyadra megy, az agyadra megy, az agyadra megy;tudok  egy dalt, ami az agyadra megy és úgy kezdődik, hogy: tudok egy dalt…
Éreztem rajta, hogy a harmadik újrahallgatásnál megunta és ekkor folyamodott az érzelmi zsaroláshoz. Az állát a vállamra tette és kicsit morcosan hallgatta az anyját, aki elmondta, hogy folytassuk a keresést, aztán a lányokra nézett, akik még tartogattak valamit.
- Az egyik könyvben volt egy cetli. Egy pergamenpapír, rajta latin szöveggel – mondta Ida, majd felmutatta a lapot. – És csak ma vettük észre, pedig már tegnap is ott kellett lennie. Nem értjük miért, de… Alea iacta est. A kocka el van vetve. Ezt hogy érti? – nézett végig rajtunk. A kezem nyújtottam a lapért. A kis cetli sarkában ismét egy M betű volt, de teljesen más kézírással, mint előző nap. A barátom kivette zsebéből az egy nappal előbb talált szöveget és ő is felolvasta, majd magyarázni kezdte a jelentését.
- A miénk, „Az idők változnak és mi változunk velük” konkrétan szerintem arra utal, hogy ez a várakozási idő meg fog minket teljesen változtatni…
- Szerintem viszont már megváltoztunk – szóltam közbe. – Miriam és Tessa azt mondták, olyan más vagy, nem? A bácsikám is megemlítette valamelyik nap, hogy mennyivel felnőttesebb vagyok, pár esetben, mint néhány hónapja…
- Anya is – szólalt meg halkan Sandra, mire mindenki ránézett. Eddig a hangját se hallották, most meg eléggé bizonyítani vágyóan mutatott az anyjára, akinek felszökött a szemöldöke. – Emlékszem, kiskoromban csak akkor mosolyogtál, ha itt voltunk az emberek világában, de most szinte mindig és valahogy… más is vagy…
- Én is azt vettem észre magamon, hogy eddig csak magamra gondoltam, most meg eljöttem megmenteni az egész világot – rázta a fejét Shepho, mire az egyik oldalán a lányok halkan felkuncogtak.
- Te is… eddig minden tanárt anyáztál, most meg nem is hallak káromkodni – kacagott Ida a barátnőjére, aki azonnal kontrázott.
- Te mondod, mióta tudod, hogy angyal vagy, szinte kötelességednek érzed, hogy segíts mindenkinek. Eddig kárörvendőbb voltál, ha valaki rossz jegyet kapott.
- Az régen volt! – fordult el tőle kissé sértetten a svéd lány, de aztán hangosan felnevetett és átölelte Pannát. – És te is Tarique! Biztos van valami, amiben változtál az elmúlt évek alatt, amióta tudod mi is vagy – bökte meg a fiú karját, mire az elmosolyodott.
- Igen. Azóta kezdtem el küzdeni azért igazán, hogy éljek. Addig az sem érdekelt, ha esetleg elveszik azt a kevés vagyonom is. Akkor azt hittem nincs rosszabb – mondta, mire kicsit lenyugodtak a kedélyek. Damonre nézett és felvonta a fél szemöldökét. – És a kocka el van vetve mit jelent?
- Hogy innen már nincs visszaút. A démonok seregei kezdenek felfejlődni, már csak a Sátán megérkezését várják.
A hangja alig hallatszott, mégis azonnal csend lett. A mosolyok lassan lefagytak az arcokról, mindenki rájött, hogy ez már lassan tényleg a háború kezdete. A barátom karjai szorosabban fonódtak körém, orrát a nyakamba fúrta. A mellkasának dőltem és végignéztem a társaságon. A fiúk elgondolkodva meredtek előre, a két lány egymásba karolva ült és nézték a másikat, míg Leilát Sandra ölelte át szorosan, közben szeméből potyogtak a könnyek. Nekem is le kellett nyelnem a torkomban lévő gombócot, pedig szívem szerint én is bőgtem volna. Komolyan ilyen közel volt mindennek a vége? Eddig talál tehettünk valamit azért, hogy ne legyen világvége? Szerintem nem. Mit tehettünk volna, min változtathattunk volna?

- Aludj jól – nyomott egy csókot a számra Damon, majd biztatóan rám mosolygott, amit próbáltam viszonozni, bár elég nehezen ment. Szorosan átöleltem őt és hagytam, hogy egy-két könnycsepp végigfolyjon az arcomon. Megsimogatta a hátam és lassan eltolt magától. – Ezt a hetet töltsd a családoddal, jó? Néha majd elmegyünk valahová este, de most inkább velük legyél… - suttogta, mire bólogatni kezdtem. Hüvelykujját végighúzta a szemem alatt, ezzel letörölve a könnyeim. Elmosolyodtam azon az egy szavon, amit suttogott.
A konyhába mentem, ahol a nénikém nagyban sütötte a vacsorát. Mikor meghallotta, hogy belépek, megpördült, majd a nyakamba ugrott. Eddig bírtam és kitört belőlem a sírás. Elmondtam neki minden félelmem, hogy mennyire rettegek attól, hogy a barátaim meghalnak, hogy elbukom, hogy soha többé nem láthatom a családom. Féltem a tőlük való búcsúzástól, hogy Justin nem lesz ott. Féltem, hogy Damon vagy Leila meghal, hogy Sandra egyedül marad. Féltem, hogy Jake, Mark vagy Helena életét veszti a harc közben. Féltem, hogy több milliárd ember élete szárad majd a lelkemen, ha esetleg elrontok valamit.

- Semmi baj, Aranyom – guggolt le elém. Mikor kerültem én a padlóra? Végigsimította az arcom és halványan rám mosolygott. – Erős vagy, okos vagy, kitartó vagy. Nem fogtok elbukni, nem fogtok meghalni, Kicsikém.

2 megjegyzés:

  1. Szia!
    Nem fogok magyarázkodni hogy miért nem volt komment, mert szerintem pontosan tudod az okát! Tetszik a rész, de én még mindig hiányolom az előző évadok hangulatát! Félreértés ne essék, ez is nagyon tetszik, de a régebbi részek és évadok jobban tetszettek! :(
    Várom a kövit!
    Puszi!
    ui.: 1-es lett a kötélmászásom xdddd

    VálaszTörlés
  2. Jaj ne nincs újabb bejegyzés !!!!!!!! :o Ittenem!!!! <3

    VálaszTörlés