2015. december 27., vasárnap

Quid pro quo

Sziasztok!
Utólag is mindenkinek Boldog Karácsonyt kívánok és előre is mindenkinek Boldog Új Évet! Na, mindenki azt kapott, amit szeretett volna? :D
Szóval Dia kommentjére egy kis reagálás: nyugi, nem bántottál meg, hiszen igazad van, a részek mér tényleg nem olyanok, mint régen, hiszen az "írásstílusom" kicsit változott az utóbbi időben, aszerint, hogy mit olvastam, milyen volt a hangulatom, illetve maga a történet is közre játszott, hiszen a kezdeti bohókás nyári buliból, az iskolai életen át végül eljutottunk a... világvégéhez. Eközben próbáltam elérni, hogy a szereplők kicsit felnőjenek. Szóval talán emiatt érzed ezt. De igyekezni fogok kicsit visszatérni a régebbi stílusba. :)
Szóval jó olvasást mindenkinek, jó szilveszterezést!
----------------------------------------------------

/Bailey/

Az ébresztőm hatkor keltett. Most nem aludtam el, aminek Damon örülhetett. Bár igaz, hogy negyed óráig a plafonom bámultam és számolgattam a felragasztott csillagokat, amik úgy ragyogtak az elsötétített szobában, mint az igaziak. A tusolás kicsit felélénkített, de még mindig szokatlan volt ez a korai kelés. Lehunytam a szemem és nekidőltem a csempének, aztán hűvösebbre állítottam a víz hőmérsékletét. Gyorsan felöltöztem, megmostam a fogam, aztán hagytam magától megszáradni a hajam. Már kint ültem a teraszon, mikor Damon megérkezett hozzánk. Mivel még volt időnk, ezért leült mellém és magához ölelt. Felmutatta a térképet, amit előző nap is használtunk.
Elmesélte, hogy próbált valahogy kapcsolatba lépni Poszeidónnal, de ezúttal nem ért el semmit. Elgondolkozva nézegette a térképet, az ajkait rágta közben.
Telefonja csipogni kezdett pontban hét órakor. Felpattant, jelezve, hogy induljunk. Felé nyújtottam a kezem, mire felrántott. Gyorsan kinyitott mellettünk egy átjárót és átkísért rajta. Tarique már egy oszlopnak dőlve várt minket. Ujjatlan kapucnis felső volt rajta, melynek csuklyája eltakarta az arcát. Ellökte magát az oszloptól és közelebb jött hozzánk. Kérdőn meredt ránk, majd a még mindig örvénylő kapura. Damon csak egy pillantással jelezte, hogy menjen át. Elég bizonytalanul közeledett az átjáró felé, mire gondoltam egyet és átléptem előtte. Végül ők is követtek. A lányok már ott vártak, épp a fűszálakat tépkedték és beszélgettek. Az indiai fiú meg is jegyezte, hogy ez még mindig csak öt ember, mire megmagyaráztuk, hogy Leila nem tud jönni, mert dolgozik. Rájött, hogy Bostonban még délelőtt van, szóval csak legyintett egyet, mintha azt mondta volna, hagyjuk.
Damon kiterítette a térképet a fűre, pont úgy, mint egy nappal korábban. Még meg se szólalt, de a kezébe nyomtam a láncom. Először csak próbaképp, de meglengette Afrika fölött, kicsit se számított rá, hogy ott fog leginkább pörögni a medál. Ráközelített a kontinensre. Mintha sejtette volna, Egyiptom fölé tartotta a nyakláncom. Ismét jól gondolta. Már nem is törte a fejét, hogy melyik város lehet, rögtön Gízára ugrott. Ismét talált. Összecsapta a tenyerét, mire mindenki felugrott.
Az egyiptomi várost teljes egészében a turisták uralták, mi is úgy festettünk, mint valami kis nézelődőcsoport. Sok árus próbálta ránk sózni a portékáját. Mi lányok meg is álltunk, csak a fiúk türelmetlenkedtek. Úgy néztek a másikra, mint ahogy régebben Damon és Jus, ha valami olyat csináltam, ami kifejezetten lányos szokás volt. Csillogó szemmel néztem a barátomra, mikor megláttam egy gyönyörű szép ékkővel díszített karkötőt. A fejét rázta. Megígérte, ha túléljük a világvégét, megkaphatom, de amúgy fölöslegesen dobna ki rá pénzt. Morcos fejet vágtam, de visszatettem. Finoman átölelte a vállam és egy csókot nyomott a fejem tetejére. Panna a fejét kezdte rázni, de láttam, hogy kéken megvillan a tekintete. Az előző élete elég féltékeny típus lehetett. Végül csak lábujjhegyre álltam és a fülébe suttogtam, hogy követelni fogom a harcok után. Gúnyosan bólintott párat, mintha azt mondta volna, úgyis elfelejtem. Megböktem a mellkasát és a képébe vigyorogtam. Ugyan, alig egy hónap múlva újra itt leszünk, ő pedig pléhpofával fogja nekem megvenni az ékszert, közben káromkodni fog magában, mert megint nem volt igaza.
- Hé! Gyertek vissza ti laenatan (rohadt) kölykök! – kezdett el kiabálni az egyik árus, aki kenyeret árult. Pár huszonéves srác rohant végig a standok között, félrelökve az ott állókat. MI is köztük voltunk, pontosabban lettünk volna, ha a két fiútársunknak nincs annyi esze, hogy félreálljon, aztán… kitegye a lábát, hogy abban felbukjanak. A homlokomra csaptam. Az öt fiú közül csak egy esett el, az viszont arabul rivallt rá a barátomra, akit láthatóan rohadtul nem érdekelt a fenyegetés. Elég volt egy pillantást vetnem a srácra, hogy tudjam, őt keressük. A többi fiú viszont se nem ember, se nem angyal nem volt. Démonok voltak. Nyeltem egyet, mikor felnéztek a tipikus „meghaltok” tekintettel. Ekkor tűnt fel, hogy egy lány is van köztük, bár eléggé elvegyült köztük a rövidre vágott hajával, a magas, de szikár alkatával és nem túl észrevehető idomaival. Először arra gondoltam, mit keresnek ezek itt? Aztán arra, basszus, a csaj mindjárt megöl a kezében lévő kenyérrel. Ezutóbbi onnan jött, hogy éppen rám vette magát. A barátom meg jó lovag módjára félreugrott.
- Damon Falls, ennyire ne légy hős! – sziszegtem, közben lelöktem magamról a támadóm, aki épp a szemem akarta kikaparni. Na takarodjon a fenébe! A démonom ekkor észbe kapott és megragadta a lány pár centis haját és a társai közé hajította. A jobbját nyújtotta, amit természetesen elfogadtam. A kis idegbeteg démonka azonnal támadt volna vissza, de szerencsére a keresett srácnak több esze volt. Vagyis nem! Még kevesebb, mint hittem, ugyanis fogta magát és csak úgy teleportált mindannyiunkat az emberek közül. A sivatag közepén kötöttünk ki. A csaj kirántotta magát a szorító kezek közül és közelebb lépett, arcán fintor ült.
- Hogy lehetsz életben, mikor a szemem láttára haltál meg – mutatott felém, mire felszaladt a szemöldököm. – Alig húsz éve volt, még pontosan emlékszem rá, hogy néztél ki. Mondjuk egy gyereknek eléggé megmarad a saját anyja halála – morogta. Láttam, hogy minden barátom felkapja a fejét, de a legjobban Damon szeme kerekedett ki.
- Valamit elfelejtettél említeni, mikor összejöttünk, Kicsim – fordult felém. Na, ja, Minerva, mint szűz istennő. Persze! A wikipédia se tudhat mindent. Csendre intettem a barátom, aki láthatóan teljesen ledöbben. Talán inkább a benne élő Marsban omlott össze egy világ.
- Nos, én nem Minerva vagyok – közöltem. Csípőre vágtam a kezem, közelebb léptem hozzá. – Nemigen lehetnék az anyád, ha te idősebb vagy, mint én – gondolkoztam el. Nem nagyon győztem meg, ahogy az arckifejezéséből leolvastam.
- Valld csak be, hogy el akartál hagyni! – kiáltott rám. A többiekre néztem segítségért, de ők csak a két kezüket maguk elé tartva hátráltak egy lépést. Ismét Damonre szóltam, aki kissé összerezzent. Nyakát behúzva sunnyogott mellém, mint valami megszidott kutyus. A karjára vágtam, mutatván, hogy még egyszer ne merjen cserbenhagyni. Ismét a lányra összpontosítottam, aki továbbra is gyilkosan meredt rám. Szemei szikrát szórtak. Ismét vádolni kezdett. Egyedül kellett felnőnie, nem mondtam el neki, mi ő, tudom-e mennyit szenvedett. Nem igazán tudtam mit mondani. Lehunytam a szemem és vettem egy mély levegőt. Nyugodt hangon szólaltam meg, nem akartam még jobban felhergelni az amúgy se zavartalan személyt.
- A neved se tudom. Az enyém Bailey Ride, 1998-ban születtem Bostonban. Ahogy elnézlek, te tíz évvel korábban. Szóval ne vádolj olyannal, amit az előző életem követett el – zártam volna le ennyivel a vitát.
- Ennyivel nem úszod meg. Olyan jó lehetett volna az életem, de miattad teljesen tönkrement – kiabált tovább. Őszintén: ehhez volt a legkevésbé kedvem. Jobban megnéztem a lányt. Kicsit se hasonlított rám. Egyáltalán nem tűnt úgy, hogy bármilyen rokoni szál fűzhetné Minervához. Rövid haja fekete volt, de mintha szőke tincsek is megbújtak volna köztük. Szeme is érdekes volt. Az egyik sötétbarna, a másik világoskék. Bőre hasonló árnyalatú volt, mint Tarique-nek.
 - Szerintem nem vérszerinti gyereke Minervának – súgtam oda a barátomnak, aki viszont a keresett srácot mustrálta. A fiú hátrébb állt a tömegben, karba tett kézzel, kisterpeszben figyelt minket.
- Szerinted Minerva megharagszik, ha leütöm, kezd idegesíteni az ordibálása – jelent meg közöttünk Panna feje. Bólintottam. Mintha magam hallottam volna. Jeleztem, hogy csak nyugodtam, rajtam már nem múlik.
Ők is öten voltak, mi is öten voltunk. Mindenkinek jut egy-egy. Damont küldtem a keresett többlelkűre. Panna bevállalta a csajt. Ida az egyik véznább fiút, míg én és Tarique a maradékon osztoztunk. Ők már keményebb kötésűek voltak. Gyorsan kellett támadnunk, amíg nem számítottak ránk. Egy pillanat alatt ott termettem a kiszemelt mellett, akinek reagálni se volt ideje, már a földre taszítottam. Egy kést szegeztem a nyakának, mire nyelt egyet, meg sem próbált küzdeni, tudta, hogy nyerek. Nem volt sokkal idősebb nálam, talán egy-két évvel.
Felmértem a többiek helyzetét. A négyből ketten biztos nyerésre álltak. De sajnos Damon nem volt közöttük. A másik többlelkű méltó ellenfélnek bizonyult, egyszer az egyik, másszor a másik kerekedett felül. A francba. Segítenem kellett neki.
Nem hittem volna, hogy egy nap olyat fogok tenni, mint amit a következő pillanatban műveltem. Felemeltem az öklöm és addig vertem a lefogott srác fejét, míg el nem ájult. A bőröm felhasadt, kipirosodott, fájt. De nem érdekelt. Megragadtam a többlelkűt és lerántottam a barátomról, aki pont abban a pillanatban rúgta hasba ellenfelét, így mindketten hátraestünk. Ő előbb szerezte vissza a lélekjelenlétét, ujjai a nyakamra fonódtak. Ekkor megragadták a vállát, de ő egy kést szegezett a torkomnak. Nem féltem, csak egy sima tőr volt. Ezt a démonom is tudta, őt inkább a mozdulat ijesztette meg. Fenyegető volt.
- Vágd csak el a torkom – mondtam, mire a srác rám vigyorgott. Örömmel megtette volna, már emelte is a kezét, de ekkor egy nyílvessző állt bele a csuklójába. A tőr a földre esett, ő legördült rólam. Ordítva szorította a vérző sebet.
Damon egy pillant alatt talpra rántott. Tarique leeresztette az íjat, majd azzal fejbe csapta az egyik srácot, aki épp a lábai elé esett. A fegyver elég tartósnak bizonyult, mert nem tört el. A barátom a derekamon nyugtatta a kezét egész addig, míg nem talált egy helyet, ahol segíthet. A két egymással harcoló lányhoz rohant, akik úgy birkóztak a porban, mint a gyerekek, de az nagy különbség volt, hogy ez élesben ment.
Felsegítettem Idát, aki idegesen pillantott körbe, aztán megölelt. Forró könnyek csorogtak végig az arcán. Megsimogattam a haját, mire ő még jobban zokogni kezdett. Ekkor a fülébe suttogtam két szót: ne mozdulj. Az általam leütött, ájult(nak hitt) srác átváltozott. Démonalakjától elfogott a hányinger, szerettem volna Lindsey-sen visítani és toporzékolni, miközben menekülök az útjából. De itt nem tehettem, csak a szemébe néztem és annyit mondtam.
- De ronda fejed van.
Szerintem kicsit megbántottam, mert felordított és nekem akarta vetni magát, de egy dobótőr beleállt az oldalába, mire elesett. Kinyújtotta a karmait felém, közülük villámok repültek ki. Burkot vontam magunk köré, így a varázslat visszapattant és pont az egyik társát találta el, aki ordítva rogyott össze.
Öt perccel később a démonok összekötözött tagokkal, a keresett személyünk bár szabadon, de oldalán egy-egy őrrel ült előttük. Én épp a barátom karját kötöttem be, közben mosolyogva hallgattam.
- Az a csaj megharapott! Tizenöt és fél évig éltem a Démonvilágban, de ennyire drasztikus fegyvert még senki se választott! – akadt ki teljesen. Én meg már kezdtem feladni a seb betekerését. Vörös vére pillanatok alatt átütött az anyagon. Akkor az egyszerűbb módszer. Gyorsan elsuttogtam egy gyógyítómágiát, ami felgyorsította az amúgy is gyors sebösszeforrást.  – Ez hamarabb nem jutott eszedbe? – kérdezte. Egy csókot nyomtam a szájára és a foglyaink felé fordultam, akik úgy figyelték minden rezdülésünk, mintha egy pillantással meg tudnának minket ölni. De kár, hogy vannak erőblokkoló láncok. – Kicsim, észrevetted, hogy az elmúlt napokban egy kicsit bunkóbb lettél? – ölelte át a vállam a démonom. – Ha nem is bunkóbb, de szarkasztikusabb.
- Az idegesség teszi – feleltem.
- Nem emlékszem, hogy dolgozatok előtt egyszer is ennyire nagyszájú lettél volna – gondolkozott el. Oldalba böktem. Kötözködni kezdett, persze nem komolyan. – Vagy akkor nem voltál ideges?
- De szépen fogalmazol – nyomtam egy puszit az arcára.
- Mondom, most harapós kedvedben vagy, szóval nem akarlak én is magamra haragítani – mosolygott egyre édesebben.
- Khm, ha befejeztétek – szólt közbe Panna, aki megragadta és visszanyomta a földre az épp felkelni készülő többlelkűt. Az morogva esett vissza a fenekére, közben dühös pillantásokat vetett a lányra, akit láthatóan ez egy cseppet sem zavart. A démonom a fiú elé lépett, mire az unottan felpillantott. Arabul kérdezte meg, hogy ki a franc ő.
- A pontosabb kérdés, mi vagy te – mondta Damon és leguggolt. A srác láthatóan arcon akarta köpni, de a tervét egy kis mondat meghiúsította. Másnak is feltűnt, hogy mit tervez. – Többlelkű vagy, mint mi – mutatott végig a kis csapatunkon. A vadászlány felnevetett, mintha ez lehetetlen volna. Lassan a többiek is követték a példáját, végül a többlelkű is. Tarique megforgatta a szemeit, láthatóan neki nem volt annyi türelme, minta társának, aki megvárta míg befejezik, majd ott folytatta, ahol abbahagyta. – Be tudom bizonyítani, hogy nem vicc. Akár itt és most. De ha végre hiszel nekünk, akkor rátérhetünk arra is, hogy miért vagyunk itt.
- Rohadtul nem érdekel, hogy mi vagy, az sem, hogy mi a francot kerestek itt. Csak azt akarom, hogy takarodjatok a picsába – felelte erre, közben gúnyosan vigyorgott a démonomra, aki egy bajjóslatú tekintettel válaszolt. Ez már kicsit elgondolkodtatta a másikat.
- Tudod, te vagy az első, aki meghallgatni se hajlandó minket. Pedig én nem vagyok az a feladós fajta…
- Érdekes, a törikönyved öt perc után becsuktad, ha nem ment! – szóltam oda neki.
- Kuss! – intett le. – Hol tartottam? Ja, igen. Megvannak a módszereim, hogy meghallgattassam veled, amit kell – csak ennyit mondott, de az egyiptomi fiú előtt az egész élete lepereghetett, olyan halálra vált arcot vágott. – Na?
- Mondd. De aztán engedd el őket – biccentett a barátai felé.
- Elengedünk mindenkit, az már csak rajtad múlik, mit választasz – ezt már Tarique mondta, aki épp a megkötött démonok mögött járőrözött, ha az egyik szabadulni próbált, annak rásózott a fejére egy nyíllal. A megkötöttek közül a lány még mindig gyilkos tekintettel figyelt, mire elkaptam a fejem. Damon eközben leguggolt a keresettünk elé és a mellkasára tette a kezét. Vállai megfeszültek, szemeit összeszorította. A fiú szemei kikerekedtek, majd felordított. Most nem akartam beleavatkozni a beszélgetésbe, bár nem is lett volna rá lehetőségem, mivel ekkor az egyik kötél elpattant és az egyik démon átváltozva ugrott neki Tarique-nek. Az ököllel ütött vissza, mire a támadója hátrarepült. Gyorsan a barátomék köré varázsoltam egy védőburkot, hogy ne tudják megtámadni őket.
Rávetettem magam a démonra és a kaszámmal a földön tartottam őt. Az mindenáron próbált felkelni, de valahogy sikerült lenyomnom. A barátomra pillantottam. Gyerünk, haladjon már!

/Damon/

Mikor a mellkasára tettem a kezem, rögtön arra kezdtem koncentrálni, amit Poszeidón… hát… mondott valahogy álmomban. Azt üzente, hogy mutassak meg neki néhány saját emléket amit az elődömmel éltem át és akkor az ő előző élete is, úgymond vesz elég önbizalmat.
Újra a sötétségben találtam magam, előttem az utolsó keresett többlelkűvel, aki minden áron próbált távolabb kerülni tőlem. Arabul sziszegett nem túl szép dolgokat nekem. Megforgattam a szemem és mögé néztem. Ott jött az előző élete, kora ókori egyiptomi ruhában. Kissé utána olvastam. Egyiptomban voltak az első istenek, ahhoz képest ő csak a negyedik többlelkű volt, akit istenként tiszteltek. Azt hitték Ré emberi újjászületése. Miket nem rejt a Démonvilág könyvtára, főleg akkor, ha nem tudsz aludni. A srác is észrevette, hogy nem őt nézem, így hátrafordult. Arcára azonnal kiült a döbbenet, mikor rájött, hogy a vendégünk ugyanúgy néz ki, mint ő. Az isten a kezét nyújtotta neki, hogy felsegítse, de ő félrelökte a jobbost. Felpattant és felváltva nézett minket, majd nekem szegezte a tekintetét.
- Ki a franc vagy te? – ugrott szinte azonnal nekem. Fél kézzel ellöktem.
- A nevem Damon Falls. Én voltam a Démonherceg egészen apám haláláig. Ugyanúgy többlelkű vagyok, mint te – feleltem. Továbbra se nézett rám kedvesebben, sőt ha lehet még inkább gyilkos arccal figyelt.
- Honnan veszed, hogy többlelkű vagyok? – morogta. Felvontam a szemöldököm és elvigyorodtam.
- Hiába próbálod, becsaphatatlan vagyok – fényeztem magam, majd komolyra váltottam. – Aka egy: direkt téged kerestünk, aztán rábukkantunk a kis csapatodra. Közülük legtöbben démonok, egy pedig vadász. Kizárásos alapon csak te lehetsz többlelkű. Aka kettő: minden többlelkűnek van előző élete. Több is. A tiéd ott áll mögötted – mosolyogtam rá kicsit gúnyosan, mire megperdült.
- Mégis hogy… nézhetsz ki úgy, mint én? – nyekeregte teljesen ledöbbenten.
- Mint már mondták, én te vagyok, csak egy más életben. Mikor meghaltam, nem sokkal később újjászülettem. Minden többlelkűnél így van. Nem beszélek feleslegesen, úgy is mindent el fognak mondani – itt jelentőségteljesen rám pillantott. – Egyenlőre csak egy tanáccsal látnálak el: néha nem a szívedre kell hallgatnod, hanem az eszedre, mert lehet, nem éri meg a „barátokat” választani. Ugyanis a Sátán nem fog kímélni se téged, se senkit, még ha nem is tartottál az angyalokkal. Így talán lesz esélyed a túlélésre… Quid pro quo.
Valamit valamiért.
- Talán? Biztató – tette hozzá csípősen. Az elődje eltűnt. – A nevem Shepho – mondta halkan és a kezét nyújtotta felém. Megfogtam és megráztam azt. Szomorú szemeket meresztett rám. Szerintem értette, hogy mit akart mondani Ré. – Neked ki volt az elődöd? – kérdezte.
- Poszeidón, majd Mars. Tenger és hadisten. És mindkettő olyan szerencsétlen volt, hogy nem bírta megmondani a bölcsesség istennőjének, hogy szereti. Szép kis történet nem – nevettem fel, mire halványan elmosolyodott.
- Ismerős – motyogta, majd félrepillantott. Rákérdeztem, hogy ki az, mire elfehéredett. Ami kissé meglepett, az az, hogy fiúnevet mondott. Magyarázkodni kezdett. – Az egyik barátom. Aki mindenáron ki akart szabadulni. Már pár éve, mikor megismertem, is megvolt ez az érzés. Titkolni kell. Nem igazán…
- Elfogadott? – segítettem ki, mire bólintott. Hát igen, mindenki olyat szed fel, akivel a románc nem elfogadott. – Nyugtasson a tény, hogy én se mindenki örömére jöttem össze a barátnőmmel. A démonok hercege és egy vadász. Szerinted? Az apám kis híján megölt, mikor megtudta – vontam meg a vállam, majd azon kezdtem törni a fejem, hogy hogyan jussunk ki innen.
De ekkor minden halványulni kezdett.

- Shepho! – kiáltotta az egyik srác, mikor magunkhoz tértünk. Rögtön tudtam, hogy arra a fiúra gondolt. Ezt a halvány pirulás is igazolta. – Segíts Thoth-nak! – mondta, közben szabadulni próbált.
Mindketten oldalra kaptuk a fejünk. A homokban Bailey feküdt a hátán, fölötte a démonnal, akinek nekifeszítette a kaszáját, hogy távol tarthassa magától. Az viszont minden áron le akarta harapni a képét. És neki kéne segíteni? Egyenlőre úgy festett, hogy a barátnőm áll vesztésre. Egy pillanat alatt ott teremtem és megpróbáltam a démont lerángatni róla. Aztán egy bakancs találta hasba a fiút, aki így hátratántorodott, engem is fellökött. Egymás mellé estünk. Neked is most kellett feleszmélned, Bailey? A lány azonnal fölöttem volt, aggódó tekintettel méregetett. Azt sziszegtem neki, hogy rossz volt az időzítés. Egy tőr suhant a háta felé. Megtámaszkodtam magam mellett egy pillanat alatt és felrúgtam. El is találtam a kést tartó csuklót, amit minden bizonnyal sikerült is eltörnöm. A támadó a kezét szorítva lépett hátra, majd a földre huppant. Gyorsan felálltam és Bailey-t is felrántottam. Shepho még mindig a földön ült, érzelemmentes arccal figyelte a társát. A srác, akibe a többlelkűnk szerelmes, ordítani kezdett vele, hogy mégis mi a baja. Ő összeszorította a szemét, de nem felelt.
Megálltam előtte, jelezve, hogy mennünk kell. Bólintott és egy pillanattal később már mellettünk is volt. A lány utána kiáltott. Arcán hitetlenkedés ült, mint aki képtelen felfogni, hogy mit tesz a társa.
- Mégis mit művelsz? – kiabált megint a fiú. – Komolyan elárulsz minket? Megesküdtünk, hogy távol tartjuk magunk mind az angyaloktól, mint a démonoktól. Erre átpártolsz ezekhez a… - be se fejezte a mondatot. – Ha most elmész, vissza se gyere, áruló – mondta most már nyugodtan. Tudtuk, hogy csak tetteti.
- Megmentelek titeket – suttogta Shepho és elfordult. Valamelyik lány megnyitott egy átjárót a svédországi kilátóba. Ott már kezdett sötétedni.
- Szerintem el kéne menned az Angyalvilágba – szólalt meg Tarique komoran, majd nekidőlt egy fának. Mindenki bólintott. A lányok elvállalták, hogy elkísérik. Ismét egyetértettünk, aztán ki-ki ment a saját városába. Megbeszéltük, hogy másnap ugyanitt ugyanígy, aztán leléptünk.

- Ajj, mindenütt homok van! – nyafogott Bailey, mikor végre a szobámban voltunk. Mosolyogva figyeltem, ahogy próbál egy helyet keresni, ahol kirázhatja a cipőjéből a szemcséket. Végül kikocogott az erkélyre és ott kezdte kifűzni a bakancsát. Odamentem az ajtóhoz és a keretnek dőltem.
- Amúgy jól vagy? – utaltam arra, hogy a démon szinte kikaparta a szemét. Édes mosollyal bólintott, mire megkönnyebbülten fújtam ki a tüdőmben ragadt levegőt. Felpattant és megrázta a haját. Abból és eső módjára szakadt a homok. Mikor felegyenesedett, kicsit megszédült, így nekiesett a korlátnak. – Szerintem hanyagolt a headbanget a Skillet koncerten – mosolyogtam rá, mikor már bírt fókuszálni a szemeivel. Odaléptem hozzá és egy csókot nyomtam a szájára, de ő átkarolta a nyakam, nem engedett. A combja alá nyúltam és megemeltem őt, mire a lábait a derekam köré fonta. Lehunyta a szemét és tovább csókolóztunk. Letettem az ágyra és fölé hajoltam. Megfogtam a pólója szegélyét és elkezdtem felfelé húzni. Egy pillanat alatt a földön volt a ruhadarab.
- Damon, kért… áh! – sikkantott fel Sandra, mikor benyitott. Arca egy pillanat alatt paprikavörössé vált, akárcsak a miénk. Bailey a kezébe teleportálta a fölsőjét és a mellkasához szorította, majd kibújt alólam. Zavartan nevetve húzódott el egy kicsit. A húgomra néztem a tipikus „zavarsz, MEGINT” tekintetemmel, mire hebegni kezdett. – A… anya kér…kérdezi, hogy kért…kértek-e vacsorát – fordult el, amíg a barátnőm felvette a pólót.
- Kérünk – sziszegtem kelletlenül, mire kispurizott.
Bailey-hez fordultam és majdnem megcsókoltam, mikor a kezét a számra tette. Még mindig piros volt az arca, elég volt rám néznie, hogy tudjam, mit szeretne. Ne most… Lebiggyesztettem az alsó ajkam, mire halvány mosoly ült a szájára.
- Inkább készítsük fel Leilát holnapra – mondta és felállt.
- Vár csak! – gondolkodtam el egy pillanatra. – Eddig minden nap volt valami, amit jelnek tekinthettük. Olyan démonok, lidércek tűntek fel, amik már évszázadok óta feledésben merültek. Leviathán, Kharübdisz, az a Fenrir farkasok, vagy mik, turul, aztán meg az a kis láthatatlan kezű kiscsaj… de ma…

- Azt hiszem szabadon hagytunk egy nagyon veszélyes démont…

2 megjegyzés:

  1. Sziaa!
    Azert melyen szerintem megis csak megbantottalak....de inkabb oszinte leszek.....❤
    Szuperjo resz lett....renelem oda ert a facebook uzim ja nem nagyon merges leszek
    A resz nagyon tetszik, tenylwg oda vok erte.....
    Puszii❤❤❤

    VálaszTörlés
  2. Neked is utólag Boldog Karácsonyt és Újévet.
    Nagyon tetszett ez a rész is remélem minél előbb hozod az új részt.
    Szia. T....

    VálaszTörlés