2015. december 13., vasárnap

Mors certa, hora incerta

Sziasztok!!!
Eltelt  újabb hét, én pedig itt is vagyok. Kicsit szomorú vagyok, hogy az előző fejezethez semmilyen visszajelzést nem kaptam. :(
Na, de most meghoztam az új részt, ami gigahosszú lett, amiért bocsi, de remélem tetszeni fog!
És már csak egy hét a suliból és szünet!!!!
Jó olvasást mindenkinek, remélem tetszeni fog a rész!
Arrivederci!!!!
-----------------------------------------------------


Kerek szemekkel meredtem rá, de ő se nem nevette el magát, se semmilyen reakciót nem adott. Tátogva próbáltam kinyögni legalább egy szót. Felsóhajtott és magyarázkodni kezdett.
- Valakik meg fognak halni, valakik nem. Én az előbbiek között leszek, érzem. Apám kapott még egy esélyt, hogy pokollá tegye az életem… és szó szerint a pokolba fog küldeni.
Teljesen ledöbbentem a nyugodtságán. Hogy beszélhet ilyen könnyen valaki a saját haláláról? Csak a fejem csóváltam. Ez nem lehet igaz. Ez csak egy rossz álom. Damon sose adná fel ilyen könnyen. Valahol a gondolataim kusza hálóján túl hallottam, ahogy a nevem mondja. Ellöktem a felém nyúló kezét, mire megszeppent kissé. Ismét megpróbálkozott a megnyugtatásommal.
- Nem! Damon ez hülyeség! Dehogy fogsz… meghalni – halkult síróssá a hangom. – Nem foglak elveszíteni. Az a jövőkép, amit mutattál…
- Az egy álom volt, Bailey – szakított félbe továbbra is nyugodtan. Egy legyintéssel elhallgattattam. Tudta, ilyenkor bármit mondok, teszek, csak az idegesség műveli velem.
 - Nem, nem az! Túl valósághű, hogy az legyen! – kezdtem szipogni. Átült a mellettem lévő székbe és magához húzott. A mellkasára hajtott fejjel kezdtem sírni. – Nem akarom, hogy meghalj! Tudom, hogy életben maradsz – hebegtem. A fejemnek támasztotta az állát, tenyerét a tarkómra simította.
- Anya mindig azt mondja, a remény sose hal meg, Kicsim – suttogta.

- Bailey, mi a baj? – kérdezte Dave bácsi, mikor beléptem a lakásba. Nem csak ő volt a konyhában, hanem a nénikém és Jus is. Mindhármuk szeme kikerekedett, mikor megláttak. A nevelőszüleim mozdultak meg egyedül, hogy megvigasztaljanak. Elszörnyülködve néztem a tükörképem, amit az előszobában lévő egészalakos tükörben láttam. Felpuffadt arc, kisírt, vörös szemek. Így jöttem végig fél Bostonon?! Szipogva figyeltem, ahogy az unokatestvérem fogja magát és felmegy a szobájába anélkül, hogy visszanézne. Nem értettem, hogy mi lelte. Mit tettem ellene? Vagy Damon csinált valamit? A nénikém a kanapé felé terelgetett.
- Damon úgy gondolja, nem éli túl a csatát. Ugye, hogy ez hülyeség? Nem fog meghalni… - hüppögtem. Természetesen azt mondták, amit hallani akartam. Odabújtam a nénikémhez, aki a hajam simogatva ringatott. A bácsikám tehetetlenül meredt az emelet felé, közben minden bizonnyal azon gondolkozott, hogy mi lett a fiával. Talán ez volt az első alkalom, hogy Jus nem vígasztalt meg. Tényleg berágott rám…
A teraszomon ülve bámultam az egyre lejjebb kúszó napot. Az ég alját vörösre festette az égitest, ahogy lassan eltűnt a horizont mellett lebegő felhők mögött. Az erdőből madarak hangja szűrődött ki, néhol felbukkant egy-egy fecske, ahol kergetik egymást. Köröket futottak, a lombok fölött, aztán alábuktak a levelek tengerébe. Régen mi is ilyenek voltunk. Élveztük az életet, játszadoztunk egymással. Egy év alatt annyi minden változott, már nem kergetőztünk, már nem szívattuk egymást. Ma már csak a riasztó jövőképet láttuk, ahogy a Föld semmivé lesz.
Lehunytam a szemem, a fejem rázva próbáltam elhessegetni a rémképeket. De a lerombolódott Boston képe továbbra is ott lebegett az agyamban, mintha odafüggesztették volna. Láttam a sikítozó embereket, a menekülni próbáló állatokat. A démonokat, akiket most már a halandók is láttak, ahogy elkapják a férfiakat, nőket és gyerekeket. Ahogy megölik őket. Már nincsenek angyalok és vadászok akik megvédhetnék őket. Ők már eltűntek…
Előbb éreztem a tusfürdője illatát, mint ahogy ő maga leült volna mellém. Sötétbarna haján megcsillantak a Nap utolsó sugarai, vöröses glóriát vontak a feje köré. Az alsó ajkát rágcsálva csavargatta a bőrkarkötőit, aztán felsóhajtott és hátradőlt, neki a házunk falának.
- Nem akartalak felzaklatni… – suttogta. Felzaklatni? Nem zaklatott fel. Nem, egyenest elvette az életkedvem. Eddig vele képzeltem el a jövőm, erre jön azzal, hogy tudja, meg fog halni a csatában. Eddig én voltam a pesszimista, ő tartotta bennem a lelket, de ezzel az egy mondatával már feleslegessé tette a harcot. Eddig főképp azért küzdöttem, hogy együtt lehessünk. Nem, nem, ez biztos nem, lehet igaz. Szerettem volna mindezt a fejéhez vágni. De nem tettem.
- Csak rosszul időzítettél – feleltem halkan. Átölelte a vállam, egy csókot akart  nyomni a számra, de eltoltam magamtól. – Olyan jó volt ez a nap. Miért kellett tönkretenni? – kérdeztem. Úgy nézett rám, mintha azt mondaná, sajnálja. Nem hatott meg. Nekem nem a sajnálata kellett, hanem az, hogy kimondja: nem fog meghalni! – Mondani akartál valamit Poszeidónról – próbáltam terelni a szót. Csettintett, mintha azt mondaná, igazam van. Előkapott a zsebéből egy papírt és kihajtogatta. „Történetek nevei a válasz”. Ennyi. Mi van? Értetlenül bámultuk ezt a pár szót. Megígérte, hogy kideríti.
A mellkasához bújtam és lehunytam a szemem. Féltem, most már nem csak a haláltól, hanem sokkal inkább az ő halálától. Egyszerűen nem tudtam elképzelni a jövőm nélküle. Gondoltam rá, hogy együtt költözünk albérletbe valahol a főiskoláink közelében, hogy együtt táncolunk a végzős bálon, hogy együtt megyünk nyaralni… sokféle dolog jutott már eszembe, de most, hogy tudom, talán esély se lesz rá, már nem is érdekel a jövő. Talán az lesz a sorsunk, hogy olyanok legyünk, mint Romeó és Júlia. Ha az egyikünk meghal, a másik követi. Végül is, akkor újjászületünk, nem? Mindig hét többlelkű lesz. Ebben biztos voltam. Végighúztam az ujjam a mellkasán, közben végig törtem a fejem. Hogyan menthetném meg?
- Mennem kell, megígértem, hogy anyáékkal vacsorázok – simogatta meg a fejem. Halvány mosollyal bólintottam és elengedtem. Egy búcsúcsókot nyomott a számra és teleportált. A fejemben két pillanattal később szólt a hangja: majd hív.
Lementem a nappaliba, magammal vittem az aznap vásárolt könyvem is. Leültem a kanapéra és kényelembe helyeztem magam. A nénikém szomorúan ült le mellém. Szőke haja rendezetlen fürtökben hullott a homlokába, kék szeme is vesztett csillogásából. Kézfejével megdörgölte az orrát, aztán beharapta az ajkát. Sírás határán állt. Félretettem a könyvem és szorosan megöleltem. Szipogva hagyta, hogy magamhoz húzzam, mint ő kiskoromban engem. Szempillaspirálja szürke csíkokban folyt le a szeme alá, ahogy a csendes könnyezés lassan átváltott zokogásba. Telepatikusan beszélt hozzám. Azt mondta, amit szerintem mindenki mond olyan helyzetben, mikor a fia/lánya háborúba megy. Annyira félek, hogy elveszítelek. Ígérd meg, hogy hazatérsz. Muszáj menned? Nem akarom, hogy menj! Kérlek, maradj itthon! Kicsikém, nagyon szeretném, ha itthon maradnál…
Már én se bírtam visszanyelni a könnyeim, egymás után bukkantak fel a szemem sarkában. A hajába fúrtam az arcom, hagytam, hogy körülvegyen a már régóta ismert vaníliás parfümje illata. A jegygyűrűje hűvösen simogatta a karom, mikor finoman megfogta a kezem.
Nekem vajon lesz lehetőségem feleségül menni valakihez? Lesz egyáltalán esküvőm? Nem vehetek fel fehér, habos-babos esküvői ruhát, hogy aztán a végigsétáljak a násznép előtt, közben a nászinduló szól? Fog valaha Damon állni az oltár előtt? Lesz lehetőségem kimondani az igent?
Clare néni mesélni kezdett, mint aki meghallotta a gondolataim. Magam elé képzeltem amit mond, de kicserélt szereplőkkel. Magam láttam az ő helyében. Mosolyogva gondoltam a ruhapróbára, a kapkodásra, a keringő megtanulására. Átéltem az idegességét is, ahogy a mérhetetlen boldogságát is. Lelki szemeim előtt láttam a saját magam, hosszú, uszályos, ujj és pánt nélküli ruhában, kezemben liliomokkal díszített csokorral, miközben idegesen várok a templom bejárata előtt, oldalamon apával. Igen, apával. Megvártuk, míg az utolsó ember is bemegy az épületbe, majd belekaroltam. Büszke volt rám… Aztán ott volt Damon is, leesett állal figyelte a belépőm, aztán meghatottan nézett rám, mikor a kezem az övébe csúsztattam… Láttam a lagzink is. Mindenki táncolt, nevetett, többen kicsit többet ittak, mint kellett volna, de ettől függetlenül jó volt a hangulat. Boldognak éreztem magam.
Felnéztem a nénikémre, aki szerintem ugyanazt látta, amit én. Óvatosan megfogta a hajam és olyan kontyba igazította, mint amilyennek a kis képzelgésben láttam. Aztán elengedte a fürtjeim. Úgy hullottak alá, mint valami barna vízesés.
- Annyira szeretnélek menyasszonyként látni, Édesem – suttogta. Bólintottam, aztán a szemem kezdtem törölgetni. Az én szempillaspirálom is lefolyt, mint az övé.
- De félek, nincs rá lehetőségem – feleltem halkan, mire ismét megölelt.
A lépcső felől léptek zaja ütötte meg a fülem. Jus jött le, de az utolsó fokon megtorpant. Nem is meglepetten, inkább ijedten figyelt minket. Arcáról egy pár pillanatra lehullt az álarc, úgy tűnt, mindjárt csatlakozik hozzánk a családi előgyászolásban, de aztán vonásai megkeményedtek és visszament a szobájába.
- Mi baja van Justinnak? – kérdeztem, miközben egy zsepivel próbáltam letörölni az alapsminkem maradékát.
- Ugyanaz, mint nekem, de ő másképp fogadja. Eddig mindent megkapott, amit akart, de most, hogy elveszítheti az egyik legfontosabb dolgot az életében, nem tudja, hogy kéne reagálni. Szerintem úgy hiszi, ha inkább ő szabadul meg tőled, nehogy te hagyd el őt, akkor minden könnyebb lesz – mondta, közben kicsit besegített nekem.
- Inkább váljunk el úgy, hogy azt hiszem, utál? Ez hülyeség. Ezt ő sem gondolhatja komolyan – ráztam a fejem, mire keze megcsúszott az arcomon, ezzel még jobban elkente a lefolyt spirált. Alig hallhatóan bocsánatot kértem. Tovább segített a képem tisztogatásában.
- Justin… önfejű. Makacs, néha nem gondolja át mit tesz. Gondolom kicsit átérzed, benne mi játszódik le ilyenkor. A húga vagy. Szörnyű dolog elveszteni az embernek egy családtagját…
- De hát még élek! Damonék pont az ellenkezőjét csinálják, mint ő. Sandra, Leila és Damon próbál minél több időt tölteni együtt. Inkább ki kéne használnia, hogy még itt vagyok…
- Én is ezért vagyok most itt – simogatta meg az arcom. – Dave ma sokáig dolgozik, mit szólnál, ha elmennénk egy csajos estét tartani. Beülünk egy kávézóba, esetleg megnézzük melyik boltok vannak még nyitva – mosolygott erőltetetten. Megöleltem.
- Szerintem csináljuk azt, mint régen, ha csak kettesben vagy hármasban voltunk. Rendeljünk pizzát, csinálunk teát vagy kakaót és romantikus filmeket nézünk – mondtam, mire felnevetett. Tényleg ezt csináltuk, bár a legutolsó alkalom, mikor ilyet csináltunk az két éve volt.
Akkor csajos este a pótmamámmal…

A telefonom rezegni kezdett zsebemben. Nyöszörögve húztam elő azt a vacakot és megnéztem, hogy kinek hiányzom ennyire. Először a hívó neve fölött helyet kapó kis órára pillantottam. Öt perc múlva kilenc.
Ki hív? Damon…
Vááááárjunk!
Öt perc múlva kilenc? Kilenckor találkozunk a lányokkal a kilátónál! Gyorsan felpattantam, de a következő pillanatban le is blokkoltam. Ez nem az én szobám, futott át az agyamon. Kék falak, világos bútorok. Mikor kerültem én Jus szobájába… Ja, tényleg.
A csajos este után felmentem, de nem bírtam ki, hogy ne nyissak be az unokatesómhoz. Furcsa volt a légkör, nem szólt se zene, se valami videojáték, ő az ágyán feküdt és aludt. De kicsit se tűnt boldognak. Odaléptem mellé, mire résnyire nyitotta szemeit. Tekintete homályos volt, leginkább álmodhatott, de attól még azonnal megváltozott a viselkedése. Széles mosoly ült az arcára, kezét felém nyújtotta. Lehúzott maga mellé és átölelt. Álmában mindent elmondott, bocsánatot kért.
- Annyira sajnálom, húgi. Én csak… nem akarom, hogy… anyának igaza van. Nekem így könnyebb. Tudván, úgy mész harcolni, hogy mérges vagy rám. Inkább löklek el én magamtól, mint hogy te mosolyogva azt hazudd, visszatérsz, pedig meghalsz. Nem akarom látni, hogy csatába mész. Miért kellett neked vadásznak születned? – itt hangja elhalt, újra mélyen aludt. Azt hitte, ez egy álom. Ezért mondott el mindent, mint tavaly én Damonnek, mikor a tükörben volt.
- Szeretlek, bátyó – suttogtam a fülébe és lehunytam a szemem.
A telefon ismét rezegni kezdett. Elhúztam az ujjam a képernyőn és a fülemhez emeltem. Csak két percet kértem. Gyorsan a szobámba rohantam, ledobáltam az előző napi ruháim, villámgyorsan letusoltam, fogat mostam és felkaptam egy új ruhát, aztán rohantam is a házunk elé, ahol Damon és a legnagyobb meglepetésemre Justin állt. A két fiú némán bámult egymásra, de aztán mindketten felém kapták a fejüket, mikor kiléptem az ajtón. Zavartan intettem nekik. Jus a barátomra sandított, aki zsebre vágott kézzel figyelt.
- Hová mentek? – törte meg a kínossá vált csendet az unokatesóm. Hangján érződött egy kis gúny, de inkább csak a mérgesség látszata miatt, mint valódi érzelemként.
- Többlelkűeket hajkurászunk ma is – felelte a démonom érzelemmentes hangon. Elég gyilkos pillantásokat lövelltem mindkettőjük felé, jelezve, hogy fejezzék be. Jus a műpukkadást, Damon a „ha egy rossz szót szólsz, leütlek” nézést. Gyorsan közéjük léptem és a bátyámra pillantottam.
 - Akkor majd találkozunk délután vagy este – mondtam, közben mosolyogni próbáltam. Fújt egy rágólufit, az hangosan pukkant ki.
- Nem megy. Clau apja azzal a feltétellel engedte, hogy együtt töltsünk egy estét, ha azt náluk tesszük. Rajtam tarthatja a szemét és ha kell, akkor baltával kerget el a lánya közeléből – nyújtózkodott. Majdnem felnevettem, közben a barátom arca szenvtelen maradt. Finoman oldalba böktem, mire felsóhajtott. Egy átjáró nyílt mellettünk. Damon már átlépett volna, de még visszanézett rám, mivel én nem mozdultam. Gyorsan odaléptem az unokatesómhoz és bármennyire próbált ellökni, de átkaroltam a nyakát és egy puszit nyomtam az arcára. Teljesen ledöbbent. Aztán átfutottam a portálon, de előtte még elkaptam a démonom hitetlen mosolyát.
- Na, már nem vagy morci? – vigyorogtam rá, majd a két kezem közé fogtam az arcát és egy csókot nyomtam az ajkaira. Mormogott valamit a számba, amiből azt vettem ki, hogy nem.
Körülnéztem, a két lány még sehol se volt. Damonre sandítottam, akit továbbra is elbűvölt a táj. Próbáltam megismételni, ami még akkor történt, mikor Idával találkoztam. Mikor láttam, hogy hogyan nézett ki előző életében. Koncentráltam, méghozzá a fiú lelkére. Az született újjá újra és újra. Mikor már kezdtem feladni, körvonalai elmosódtak, egy új kép rajzolódott ki előttem. Ő ugyanígy állt, ámde nem egy kilátóban voltunk, sokkal inkább olyan volt, mint egy nézőtér. Egy ovális pálya terült el alattunk, ő egy páholyszerűben volt. Lassan közelebb lépett a peremhez és rátámaszkodott. Ahogy figyeltem az épületet, rögtön leesett hol is vagyok. A római Colosseum. Lent gladiátorok küzdöttek. Ugyanolyan egykedvű arcot vágott, mint utódja. Haja rövidebb és világosabb volt, mint Damonnek vagy Poszeidónnak, arca bal oldalán egy halvány heg futott végig. Ruhája a tipikus római légiósokét idézte, oldalán kétélű kard lógott egy rövidebb tőr mellett. És íme Mars, a háború istene.
Ekkor felém pillantott, egyszerre futott át rajta a döbbenet és a furcsállás. Összevont szemöldökkel mért végig, de aztán ellágyult a tekintete és közelebb jött. Hátrálni akartam, de falba ütköztem. A fenébe is! Minerva, suttogta szinte megbabonázva. Hitetlen mosoly ült az arcára, mintha egyszerűen lehetetlen lenne, hogy ott vagyok. Közvetlen előttem állt meg. Ujjait végighúzta a hajamon, majd kiválasztott egy göndör tincset és az ujjára csavarta. Szeme érdekes volt. Barna, de volt benne egy enyhe zöldes árnyalat is. Bőre viszont ugyanolyan napbarnítottnak tűnt, mint az én időmben.
- Azt mondtad soha többé nem akarsz látni – suttogta latinul. Az ajkába harapott, hogy elfojtson egy újabb mosolyt. Ujjait végigvezette a nyakláncomon, mire mindketten megugrottunk. Egy pillanatra felvillant egy emlékkép, mikor Damon a nyakamba tette a láncot, aztán hátulról átölelt. Tudtam, hogy ő is látta, mert arcán fintor futott végig. Szeme kezdte felvenni az ismerős vörös árnyalatot. – Ezért jöttél vissza? Hogy az orrom alá dörgöld: már van más helyettem? Esélyt se adtál…
- Bailey  - ébresztett fel egy apró ütés. Az ismerős barna szemek azonnal megnyugtattak. Szorosan átöleltem a fiú nyakát. – Hé! Hé! Hé! – ragadta meg a vállam és kicsit eltolt. Kivett a zsebéből egy zsepit és az orromhoz nyomta. Mikor elvette onnan, láttam, hogy rengeteg vért szívott be. Óvatosan végighúztam az ujjam a nózim alatt. A bőröm vöröslött, tényleg vérzett az orrom. – Mit csináltál? – kérdezte, közben leült mögém és hagyta, hogy a mellkasának dőljek.
- Azt hiszem beleláttam az előző életedbe – mondtam orrhangon, mivel a zsebkendőt az orromra kellett szorítani. Hátravetettem a fejem és rámosolyogtam. Szája sarka fölfelé kunkorodott. – És szerintem kicsit magamra haragítottam egy istent – tettem hozzá kis szünet után. Felnevetett.
- Mégis mit műveltél te? – ölelte át fél kézzel a hasam.
- Minervának hitt, na! Nem tehetek róla, hogy konkrétan magára lett féltékeny – hadartam hülye hangon. Nem bírta ki vigyorgás nélkül. A karjába bokszoltam. A következő mondatom miatt azonban pipacsvörös lett az arca. – Elég jól néztél ki szoknyában – vonogattam a szemöldököm gúnyosan. A kézfejével takarta el a zavarát.
- Azt tunikának hívják és az alatt volt nadrág – sziszegte. Kárörvendően bólogattam. – Szemét vagy – mondta végül. – Ez övön aluli ütés volt – pöckölte meg a már így is sérült nózikám. Mérgesen csaptam a kezére. – Amúgy mitől lett jobb kedved? Az elmúlt két napban leginkább depizni láttalak – cirógatta meg a hajam.
- Nos, konkrétan azért, mert már nem kettő, hanem csak egy okom van a letargiára, azt az okot pedig… konkrétan meg fogom semmisíteni, mert nem fogom hagyni, hogy meghalj! – hadartam dacosan. Felszaladt a szemöldöke.
- Mi van Justinnal?
Elkezdtem mesélni a tegnap estém, hogy mit mondott a nénikém és mit Jus. Végül visszakérdezett arra, hogy miről álmodoztam, miközben Clare néni mesélt. Hümmögve vontam meg a vállam. Komolyan el kellett volna mondanom, hogy az esküvőnkről? Az olyan… klisé lett volna! Lefagyott a félénk mosoly az arcomról, mikor az övére egy egoista vigyor kúszott. A nyakának ugrottam, közben azt kiabáltam, hogy miért olvas a fejemben. Jogos volt a kérdés szerintem. Ez a szemét egy lehetőséget se hagy ki, hogy ne nézegesse a gondolataim. Pedig néha nagy hülyeségekre gondolok ám! Végül egy jókora taslit kevertem le neki a feje búbjára, mire feljajdult. És ekkor futottak be a lányok is. Panna pár pillanatig még mosolygott, utána egy pillanatra fura arcot vágott, tekintete barnából kékesbe váltott, a féltékenység árnyai futottak végig rajta. Bárki is volt előző életében, nagyon szerette Marsot, aki viszont szíve szerint Minerva után futott volna.
- Akkor hogy fogjunk neki a keresésnek? – kérdezte Ida, miközben letelepedett mellénk. Kimásztam Damon öléből és gondolkozni kezdtem.
- Én már gondoltam rá. Még nem próbáltam ezt a varázslatot, de általában működni szokott. Találós kérdés – mosolygott Damon. – Mi az a varázslat szinte minden boszorkányos, mágikus lényes filmben, könyvben, amivel megtalálják, amit keresnek?
- Mikor a medált vagy valamit a térkép fölé lógatnak és ahol jobban kileng vagy jobban pörög ott van a valami – mondta Panna. A barátom bólintott és elővett a zsebéből egy világtérképet. Kihajtogatta, majd felém nyújtotta a kezét, mondván, hogy kéri a nyakláncom. A tenyerébe nyomtam az ékszert. Hagyta, hogy a medál lecsússzon a láncon, majd a csaton megakadjon. Úgy nézett ki, mint egy inga, ahogy ott lengedezett a virágos dísz. Ekkor tűnt fel, hogy a másik kezében egy varázskönyv volt. Suttogva kezdte lassan a térkép fölé emelni a nyakláncom. Először Amerikát térképezte fel vele. Semmi. Aztán jött Afrika. Szintén semmi, ahogy Európánál se. Oroszországnál se lengett ki jobban, se nem kezdett pörögni, nem úgy Indiánál.
- Oppá-oppá – mondta diadalittasan, mikor a medál úgy kezdett pörögni, mintha valaki direkt megpöccintette volna a szélét. A barátom Indiához tette a mutató és a hüvelykujját, majd elhúzta őket egymástól, mire a térkép úgy viselkedett, mint egy telefon kijelzője. Pár pillanattal később csak az az egy ország volt a lapon. Tovább szűkítettük a kört. Végül a fővárosnál lyukadtunk ki. – Mire megtaláljuk őt egy 13 millió fős városban… Kösz, Istenem – morogta az orra alatt. Azt tanácsoltam, nagyítsunk még jobban a városra, hátha a konkrét városrészt is meg tudjuk állapítani, talán a pontos helyet is. Így tettünk. Végül Delhi egy szegényebb negyedére bukkantunk. A két lány arcára ez volt írva: biztos oda akarunk mi menni? Míg az enyémre: hozhatom a bakancsom? Damon döntött, méghozzá azt, hogy csak mi ketten megyünk. Rám parancsolt, hogy húzzak haza és vegyek fel hosszú gatyát. Kicsit tiszteljük már a vallásukat.

- Igaza van a lányoknak, biztos jó ötlet ez? – kérdeztem végül, mikor már a negyvenedik kéregető mellett mentünk el húsz méteren belül. Láthatóan ő se volt biztos a dologban, de már csak két, azaz két többlelkű kell és megvagyunk mind a heten.
- Őszintén? Engem emlékeztet a Démonvilágra – vigyorgott, mint a vadalma, mire a homlokomra csaptam. Hogy lehet ekkora hülye? – Oké, ez vicc volt, viszont az szag hasonlít – suttogta a fülembe. Kuncogni kezdtem, de közben szemmel tartottam a környéket. Mindenki minket figyelt, néhol mutogattak is, de nem jöttek oda hozzánk. – Tudod, gondolkoztam. A képességeden. Egyszer mesélted, hogy láttad, amint fehér szárnyakkal ülök az ágyadon, Justint bukott angyalként, valahogy visszatértél hat éves koromba, mindezt álmodban. Szóval arra jutottam, hogy neked ez ilyen különleges képesség.
- Különleges képesség? – néztem rá furcsán. Bólogatott, de ahogy láttam, egy varázslatra gondol, egyik szemét a még mindig a kezében lévő láncon tartotta. Az nyugodtan himbálózott az ujjai közt.
- Igen. A legtöbb angyalnak és démonnak van, nem mondom, hogy egyedi, de viszonylat sajátságos képessége.
- De lehet simán utazni a múltba – értetlenkedtem, arcomra fura fintor ülhetett ki. Érdekes fejet vágott, egyszerre bólintott és rázta a fejét, mintha azt mondta volna, ez nem teljesen igaz.
- Csak akkor, ha tudsz egy pontos dátumot. Ha nem, akkor el fogsz veszni az időben. Plusz, az az utazás mind fizikailag, mind lelkileg történik. Te csak a lelkeddel utazol vissza, ezzel megakadályozva, hogy esetleg ott ragadj. Így te képes vagy a jövőbe is utazni. Bármilyen jövőbe. Tudod, az idő furcsa. Elég egy kis módosítás, már más lesz a jövő…
- Jaj, ez tudom! Több lehetséges jövő áll rendelkezésünkre és mindegyik létezik. Csak rajtunk múlik melyik valósul meg, nem? – pislogtam fel rá, mire elmosolyodott, így tudtam, valamennyire eltaláltam.
- Lényegében. És ha minden igaz, akkor te képes vagy elutazni bármelyik lehetséges jövőbe. Nem sokan képesek rá. De úgy tűnik én ismerek kettőt is – vonta meg a vállát. Na, ez megfogott! Azonnal tudni akartam ki a másik személy. Meglepett, mikor a saját nevét mondta. De ha tényleg ilyen képessége lenne, akkor… nem magára gondolt, hanem az apja testvérére.

- Ez a mi területünk, ide tilos belépnetek, démonok – szólalt meg mögöttünk valaki angyalnyelven. Megpördültünk, az utca közepén egy húsz év körüli fiú állt, nadrágjába egy három-négy éves kislány fogódzkodott. Damon összeszorította a fogát, ujjai között megjelent a tőre. Finoman megfogtam a kezét, jelezve, hogy ne csinálja, bármi is jár a kis fejében. A fiú rendíthetetlenül figyelt minket, mindkét markában egy viszonylag rövid, görbe kard volt. Mögötte lassan legalább tíz vadász jelent meg, mind rongyos, szakadt ruhában voltak, ugyanolyan gyilkos tekintettel figyeltek, mint a vezérük. Egy kő suhant el előttem. Csak pár centivel arrébb repül, biztos fejen talál. Előrébb léptem és széttártam a kezem, próbáltam mutatni, hogy nincs nálam fegyver. Na, ja, de a barátomnál meg ott csillogott az arany markolatú, drágakő-berakásos tőr.
Az eddig megbújó emberek most mindenfélét hajigálva előugrott, közben hindi nyelven azt kiabálták, hogy démonok. Gyorsan védőpajzsot vontam magunk köré, mielőtt valami fejen vágott volna. Idegesen rágtam az ajkaim, tanácstalanul a barátomra néztem, aki közvetlen mellém lépett. Azt suttogta, Nefilim. Jobban megnéztem a minket dobálókat. És igaza volt. A legtöbbekben valóban volt angyalvér, a többiek vadászok voltak.
Akkor mit kellett volna csinálnunk? Támadni semmiképp. A megadást meg Damon egója nem engedte. Maradt a kompromisszum.
A dobálás már elhalt, volt egy olyan érzésem, csak azt várják, mikor tűnünk végre el. Vettem egy mély levegőt és eltüntettem a védőburkot, de nem tűntünk el. A legtöbben vicsorítani kezdtek, a vadászok előhúzták a fegyvereik. Kedves fogadtatás, mondhatom. Lenéztem a tenyeremre.
Mit csináljak, Minerva?
Egy pillanatra bevillant egy kép a velem szemben álló fiúról. Hasonlított önmagára, de szeme szinte teljesen fekete volt, nem kettő, hanem négy karja volt. Nem voltam benne teljesen biztos, hogy ő, vagy az előző élete démonalakját látom. Vagy talán a kettő egy és ugyanaz?
- Nem vagyunk démonok – feleltem ekkor ugyancsak angyalnyelven. Egy démon nem beszélhet angyalnyelven, az olyan lenne, mintha savat próbálna lenyelni. Legalábbis Damon ezt mondta, mivel egy volt osztálytársa megpróbált kimondani egy egyszerű szót az ellenség nyelvén, de aztán ordítani kezdett a fájdalomtól. Már itt beleborzongtam, szóval megkértem, hogy ne meséljen tovább.
A fiú leeresztette a kardot, majd intett a többinek is, hogy tegyenek így. Alig észrevehetően, de az egyik társa még kéznél tartotta a pisztolyát, hogy ha kell, akkor lepuffanthasson mindkettőnket. A barátomra néztem, próbáltam csak a tekintetemmel közölni vele, hogy tegye el azt a nyamvadt tőrt. Cettegve tűntette el. Fintor ült az arcára, miközben mellém csoszogott, de rögtön élénkebb lett, mikor a medálom veszettül pörögni kezdett. A srác felé billentettem kissé a fejem, aki egyre közelebb jött hozzánk. Damonnek nyújtotta a kezét, aki mindenféle vonakodás nélkül fogadta el a felé nyújtott jobbot. Körülbelül egy magasak voltak, de a fiúnak sötétebb volt a bőre, arcának markánsabb élei voltak, szemei mélyebben ültek. Elég kimértek voltak mindketten, a barátom láthatóan kicsit berágott, ami miatt majdnem fejbe dobtak minket kövekkel. Pedig szerintem látszik rajtunk, hogy nem vagyunk démonok teljes egészében.
- Miért jöttetek ide? – kérdezte angyalnyelven. Szóra nyitottam a szám, de a démonom megelőzött.
- Nem tudom, hogy hallottátok-e, de elkezdődött a visszaszámlálás. Lassan itt a világvége, ha nem teszünk valamit – felelte. Láthatóan minden ottlévőben megfagyott a vér. A srác körülnézett, majd a fejével intett az egyik ház felé. Követtük. Leült egy kopott faasztal tetejére, aztán gyorsan elsuttogott egy varázslatot. Úgy éreztem, mintha megváltozott volna a nyomás, a fülem bedugult. Megráztam a fejem és az ajtó felé pillantottam, amit kék, vibráló mágiafal fedett le. Aha, hangszigetelés.
- És ehhez minek kellünk mi? – vonta fel az egyik szemöldökét.
- Láttam, sok a nefilim. Nem ők kellenek, hanem igazából csak egy valaki. Te. Tudom, hogy többlelkű vagy, te is tisztában vagy vele – mondtam hirtelen. Láthatóan meglepte a hirtelenségem.
- Mi folyik itt? – lépett be egy férfi a szobába hindi nyelven baszélva, nyomában egy nő jött. A pasas megtorpant, mikor meglátott minket. - Nocsak-nocsak – vigyorodott el gonoszan, amúgy is sötét szeme teljes egészében fekete lett. A vigyor lassan vicsorrá vált. – Clauneck, a több, mint száz évvel ezelőtti Démonkirály unokája, és a legjobb barátja, Haristum lánya, bár mikor legutóbb láttam, vörös volt a haja. Fiam, nehogy alkudni merj velük, ezek démonok! – nézett végig rajtunk megvetően.
- A lány beszélt angyalnyelven, a démonok nem… - kezdte, de gyorsan félbe is szakították.
- Képesek rá, a megfelelő varázsitallal… - felelte a férfi, közben egy szablyát varázsolt elő. Damon maga mögé húzott, hogy védhessen. Azonban gyorsan félretoltam és kinyitottam azt a nagy szám, ami most egészen jól jött.
 - Talán részben démonok vagyunk, de nem az ő oldalukon fogunk harcolni. Többlelkűeket keresünk, igen, de pont azért, hogy megmenthessük a világot. A démonok előző királya, az ő apja – mutattam a barátomra, aki idegesen nyelt egyet, mikor látta, hogy a démonférfi megszorítja a kardja markolatát. – tette tönkre mindkettőnk életét. Neki elvette a gyerekkorát: elüldözte az anyját és a húgát, bántotta, olyan dolgokra kényszerítette, amiket nem akart megtenni. Az én családomat elpusztította. Az anyám és az apám halott, a nénikém és a bácsikám, két őrangyal, nevelt fel. Szóval nem, biztosan nem a démonok oldalán harcolunk – fejeztem be. Ebbe nem köthetett bele. Láthatóan meglepődött, kicsit hátra is hőkölt. Mérgesen dobbantottam egyet a lábammal, mire Damon elmosolyodott és átölelte a vállam.
- Mi a nevetek? – kérdezte a fiú. Bemutatkoztunk, mire végre megtudhattuk az ő nevét is. – Tarique, és igen, többlelkű – mondta mosolyogva.
Velőt rázó sikoltás harsant az utcán. A pajzs megvédett minket, de attól még láttuk, ahogy az egyik Nafil konkrétan az orrunk előtt öregszik évtizedeket. A szobában lévő nő csak egy nevet suttogott: Zarich.
- Az Zarich egy démon. Indiában már járt párszor, akkor betegségeket hozott, de úgy tűnik, most gyors öregedést – mondta férfi és céltudatosan elindult az ajtó felé. – Elég régen láttuk már. Kicsit se hiányzott a szörnyecske képe – morogta és kilépett.
Gyorsam mi is utána rohantunk. Kint egy kislány állt minden káosz közepén, szeme teljes egészében fehér volt, fekete könnyek csorogtak belőlük, hátából fekete csápok emelkedtek ki, amik megragadták a menekülők kezét, bokáját, akik már az első érintés alkalmával elkezdtek öregedni. Damonre pillantottam, aki a tőrét pisztolyra váltotta. Én is hasonlóan tettem. Nem hiszem, hogy nagyon akartam volna öregedni többezer évet egy pillanat leforgása alatt. Gyorsan céloztam és lőttem. Sikerült eltalálnom az egyik csápját, ami a földre esett. Mélylila vére sisteregve párolgott el, a levágott testrész pedig porrá vált. Rám visított, így láthattam a szájában sorakozó éles cápafogakat. Nyelve olyan volt, mint a kígyóké. Fintor ült az arcomra. Undorító a kiscsaj. Újabb lövés érte, ezúttal nem tőlem. Visítva szorította a mellkasához a kézfejét, amit eltalált a golyó. Sziszegett, fújtatott, minden hangot kiadott, amit az ember nem lenne képes. Felfordult tőle a gyomrom. Elindult felénk. Már nyújtotta a csápjait, hogy megragadjon minket, de ekkor a megmaradt nyolcból ötöt egy éles kard vágott el. Fájdalmas sikoltás hagyta el a száját, szeméből ismét hullani kezdtek a fekete könnyek. Újabb csápok porladtak el, csak egy maradt. Tarique apja lihegve emelte ismét csapásra a fegyverét, de a kis démon ekkor abbahagyta a bőgést, elkomolyodva nézett fel. Egyszerűen láttam, mi fog történni. Gyorsan felemeltem a pisztolyom és céloztam. Lőttem, nem csak én, de Damon is, viszont nem voltunk elég gyorsak. Még a lövedékek becsapódása előtt a démonlány utolsó csápját belevágta a mögötte álló férfi mellkasába és kirántotta annak bár már rothadt, mégis a szerelem miatt dobogó szívét. Mindketten porrá váltak. Tarique kardja egy pillanattal később vágódott be a lány hűlt helyére. Felnéztünk a tetőre, ahol ő állt. Meredten nézte azt a helyet, ahol az előbb még az apja állt. A fejét kezdte rázni, mintha ezzel elhitetné magával, hogy ez nem igaz. Lerogyott a tetőre, ajkai remegni kezdtek. A nő, aki a férfivel jött be a szobába, gyorsan felteleportált a fiú mellé, aki nem bírta tovább, tenyerébe temette az arcát. Nem nagyon láttuk, hogy mi lett vele azután, mert minden bizonnyal az anyja, elvitte onnan. Összenéztünk. Mindkettőnkben megjelent egyfajta rossz érzés. Itt haltak meg először a világvége jelei miatt. Pont azok, akiknek amúgy se könnyű az életük.
Ismét sikítás vetett véget a gondolatainknak. Gyorsan odarohantunk. Tarique a földön feküdt, szeme nyitva volt, de tudtunk, hogy nincs magánál. Damon finoman megfogta az anyja vállát, aki zokogni kezdett és elhúzta onnan. Letérdeltem a srác mellé és megpróbáltam, amit régebben. A lelkére koncentráltam. A beszélgetésre, amit az előző életében élt személlyel folytat le.
Kezdtem érezni, hogy hat a képességem. Először halványan, majd egyre élesebben láttam magam előtt a két alak körvonalait. Tarique állt ott, vele szembe önmaga kicsit démonibb kiadása, négy karral, fekete szemekkel, tipikus indiai ruhában. Emlékeztetett egy szoborra vagy képre, amit még régebben láttam a történelemkönyvemben. Egy indiai istenség volt. Már a nyelvem hegyén volt a neve, de Tarique megelőzött a faggatásban. A másik nyugodtan válaszolt: Brahma. A homlokomra akartam csapni. Tényleg!
Mindketten felém fordultak, de csak az egyiknek volt meglepődés az arcán.
- Bailey?
- Athéné – mondták egyszerre. Közelebb mentem és megálltam valahol közöttük. – Látom te már tudod a történet lényegét – mondta a volt istenség. Bólintottam és a másik oldalamra néztem.
- Egyszerre maximum hét többlelkű lehet a földön és mindig ugyanazok. Ha meghal, újjászületik – válaszoltam a kérdő tekintetre. – Most mind a hét többlelkűre szükségünk van, hogy az angyalok nyerhessenek a démonok ellen. Szükségünk van rád – meredtem rá, de ő még mindig nem értette.
- Én te vagyok – vette át a szót Brahma. Közelebb lépett az utódjához. – Azelőtt én voltam Zeusz, az egyik görög isten. Nem voltam hosszú életű akkor, de pont elég volt, hogy istennek higgyenek. Ezután Manitu voltam, egy algonkin indiántörzsben éltem, közülük senki se volt angyal, így hamar rájöttek, hogy a képességeim nem átlagosak. Szellemnek, közülük is az egyik legerősebbnek gondoltak. Egy idő után el kellett mennem onnan, de elég sokáig tiszteltek, mint istent – mondta, aztán rám pillantott. Fejével felém bökött és folytatta a mesét. – Ő Athéné volt, első életemben a lányom…
- De jó nekem – fűztem hozzá gúnyosan vigyorogva.
- A fiú, akit te… - itt segítségkérően meredt ismét az irányomba, mire gyorsan megmondtam a barátom nevét. – Damonként ismersz, elejében Poszeidón, majd Mars volt. Talán ők ketten az egyetlenek, akiknek csak két életük volt ez előtt.
- Jók a túlélési ösztöneink. Poén, mert Marsot hadistennek tartották – húztam a szám furcsa fintorba.
- Igen. És mint már mondtad, jön a világ vége. A hét többlelkű együttes ereje és a megfelelő varázsige segíthet újra megkötni Sátánt az alvilágban. De ehhez meg kell tudni a varázslatot is, mert azt viszont sose írta le senki – mondta.
- Ha a varázslatot elmondod az nagyobb segítség lett volna – motyogtam. Felvonta az egyik szemöldökét.
- Ugyanolyan nagy a szád, mint előző életeidben – közölte.
- Ezt már megkaptam párszor, bocsi – vigyorogtam.
A vigyor mögött azonban adatfeldolgozás zajlott. Varázsige… varázsige… varázsige… A történetek nevei a válasz… Óvakodj a kezdeteknél… kicserélt névvel ugyan, de rólad szól a mese… megtaláltad a dolgok nyitját… légy bátor, ki merész, óvja isten azt…
Éreztem, hogy van egyfajta összefüggés a latin mondatok és az aznap történtek, illetve úgy egészében minden között.
Óvakodj a kezdeteknél, ezt Minerva mondta az első jelnél. Kicserélt névvel ugyan, de rólad szól a mese, Poszeidón suttogta nekem, mikor rájött, hogy Damon az ő reinkarnációja, hogy ők egy és ugyanazon személy, csak két életben. Megtaláltad a dolgok nyitját, Freyja mondata volt, mikor az ösztöneimre hagyatkoztam és rátaláltam Idára. Légy bátor, ki merész, óvja isten azt, ezt Panna egyik elődje mondta, akinek még mindig nem tudtam a nevét, ezzel arra intett minket, hogy ne féljünk a harctól, mert lesz segítségünk. Legalábbis ezt bogoztam ki belőle.
Vártam, hogy Brahma is mondjon valamit, mert arra számítottam, hogy ennek is vagy a varázslathoz, vagy az aznaphoz lesz köze. Ő Tarique-t nézte, majd halkan suttogott valamit, ami viszont szinte szíven ütötte a srácot, mert annak elkezdtek könnyek legördülni az arcán. A mindenség kezdett elmosódni, csak azt éreztem, hogy két kar fonódik körém, majd kezdtem magamhoz térni. Damon úgy tartott, mint valami porcelánt, újból kiszedett egy zsebkendőt a zsebéből és az orromhoz nyomta. Francba. A mellkasának dőltem.
- Mondott valamit latinul? – kérdeztem halkan, mert az erőmből többre nem futott. Állát a fejem búbjára támasztotta, finoman megcirógatta a karom. Lenéztem a fiúra, aki kezdett ébredezni. Damon a fülemhez hajolt.
- Mors certa, hora incerta. A halál biztos, az ideje bizonytalan – suttogta, mire azonnal megértettem, hogy Tarique miért reagált úgy ahogy. A barátom finoman megszorította a vállam és megpróbált felállni. Lenéztem a zsepire, ahol bíborvörös foltok ragyogtak. Szélük viszont mintha feketedni, porladni kezdett volna, egyre sötétebbé és sötétebbé varázsolva vércseppeket. Viszont mikor pislantottam, minden visszaállt az eredeti színére. Idegesen nyeltem egyet. A kezem nyújtottam a földön ülő fiúnak, aki csak nagyon lassan fogta fel, hogy mi is van körülötte. Fáradtan nézett körül, végül ránk.
- Szóval ti is…? – kezdte, de mi már ennyiből megértettük mire gondol, így bólintottunk. – Hány többlelkű van már meg?
- Hat – felelte a barátom. – A világvége jelei általában velük történnek meg. Mint itt is, hogy egy évezredek óta nem látott démon egyszer csak itt terem. Bailey Leviatánnal küzdött meg, aki egy hatalmas szökőár kíséretében jelent meg Nyugat-Amerika partjainál. De szerencsére már vissza lett küldve a démonvilági lakhelyére. Utána megjelent a Kharübdisz, egyenesen az ókori Görögországból. Most, hogy így belegondolok, az angyalok valahol időszámításunk előtti negyedik-ötödik század környékén látták utoljára. Megvan, hogy hová lett – itt legyintett egyet, mintha azt mondaná, hagyjuk, aztán átugrott a következő napra. – Bailey elment Svédországba, ahol rátalált egy lányra, aki Freyja, egy skandináv istennő reinkarnációja volt. Tegnap meg egy… milyen származású… Pedig még rá is kerestem arra a madárra! – gondolkozott morogva, majd összecsapta a tenyerét. – Magyar származású lányról derült ki, hogy többlelkű. Annyi sárkányt amennyi tegnap ott volt, még nem láttam – fintorodott el.
- Hatot mondtatok. Velem együtt egy még csak öt – mondta Tarique.
- Ja, tényleg! Az ő anyja, Leila, a hatodik – intettem Damon felé, aki meg is feledkezett a tényről, hogy az anyja is többlelkű. Arcára volt írva a rádöbbenés. Ekkor jött rá, hogy Leila is részt fog venni a harcban. Átöleltem a derekát, de továbbra is „ne mááááááár!” fejet vágott. – Figyelj, szerintem most nem nagyon fogunk tudni beszélgetni, mert lelket kell öntenem ebbe a gyagyába – simítottam végig Damon karját, de ő még a füle botját se mozdította a sértésre. Gyorsan számolgatni kezdtem. – Holnap, itt vagyunk érted délután fél hatkor. Elmegyünk egy kis megbeszélésre, jó? – kérdeztem. Bizonytalan biccentés volt a válasz. Biztatóan rámosolyogtam, majd a barátom szobájára gondoltam és teleportáltam.
Leültettem a fiút az ágyra, mire teljesen magába roskadt. Leültem elé a földre és a térdére tettem a kezem. Továbbra se nagyon akart megszólalni. Láthatóan kavarogtak benne az érzelmek. Finoman megsimogattam az arcát, mire ő megfogta a kezem és az ajkaihoz emelte. Kis csókokat nyomott a kézfejemre.
- Azon gondolkodtam, mi lesz Sandrával, ha esetleg én is és anya is… - kezdte, de elcsuklott a hangja, mikor a fejére vágtam.
- Befejezted a pesszimizmust? – kérdeztem. Kérdőn meredt rám. – Nem fogtok meghalni. Se te, se Leila. Tudom, érzem – tettem a kezem a szívemre, majd a kisujjam nyújtottam neki. – Ígérd meg, hogy többet nem gondolsz erre! – ujját az enyémbe akasztotta és csak egy szót mondott:

Fogadom.

1 megjegyzés:

  1. Sziaa!
    Először is bocsi ugyan is fogalmam sincs mikor komiztam, de borzasztóan el vagyok havazva....a szerelmi bánatomról meg inkább ne is beszéljünk. Lényeg a lényeg, imádom a részeket, nagyon, bár lehet megbántalak de az előző stílus jobban tetszett....lehet csak azért mert nem tudom úgy beleélni magam az olvasásba.......na majd jelentkezem.
    Szió!

    VálaszTörlés