2015. december 6., vasárnap

Audendum est, fortes adiuvat ipse deus

Ééééééés itt is vagyok a résszel, drágáim!
Most nem fűznék hozzá sok mindent, csak annyit, hogy köszönöm a visszajelzéseket az előző részekhez, remélem tetszeni fog ez a fejezet is.
És kitaláljátok, hogy most melyik népre gondoltam? :D
Jó olvasást mindenkinek!
Arrivederci!!
---------------------------------------------------
Legalább hasonlít az elképzelthez :D

A telefonom hangjára keltem.
Hajnali hatkor.
A csipogás, rezgés, minden hozzá tartozó zaj kétszer olyan hangosnak tűnt, mint amilyen valójában volt. A valaki nagyon kitartó volt, mert harmadszorra is megpróbálkozott az elérésemmel. Itt pattant el a húr és idegbetegen felkaptam a mobilt. Egy kedves „mi van” mondattal kezdtem. Még a számot se néztem meg. A vonal túlsó felén csend honolt. Ezért hívtak fel? Ekkor pillantottam a hívó telefonszámára. Külföldi volt. Megpróbálkoztam az egyetlen lehetséges emberrel, aki hívhatott.
- Ida? – szóltam bele. Halk hang válaszolt, konkrétan csak egy félénk „ja”-t hallottam. Kicsit rá hoztam a frászt szegénykére. – Bocsi, csak itt hajnali hat van – motyogtam, közben megdörzsöltem a homlokom. Egy kar ölelte át a derekam közben és morgott, hogy mi van már. Megsimogattam a srác fejét, mire úgy kezdett dorombolni, mint valami macska.
- Sajnálom, el is felejtettem. Csak annyit szerettem volna kérdezni, hogy akkor találkozhatunk-e ma? – váltott angolra. Gyorsan megbeszéltünk egy helyet és egy időpontot. Bostoni idő szerint három órakor a tegnapi kilátónál. Letettem a mobilt és visszafeküdtem. Damon mosolyogva figyelte, ahogy visszamászom a pléd alá, aztán odabújok hozzá. Nagy fekete szemeit még akkor is rajtam tartotta, mikor én már félálomban voltam. Nem láttam, de éreztem.
Justin előző nap se délután, se este nem szólt hozzám, csak a szobájában gubbasztott, még vacsorázni se jött le, ami miatt a nénikém is megorrolt rá. Egész vacsora alatt rosszkedvű volt, senki se bírta felvidítani. Szóval már ezt is rákenhettük Jus-ra. Clare néni csak meredt a tányérjára, majd az étkezés befejeztével elkezdett mosogatni, mindezt néma csendben. Meguntam. Kitoltam a székem és felnyargaltam a tesóm szobájába. Be volt zárva az ajtó, így kopogni kezdtem. Nem felelt, szóval a fára tapasztottam a fülem. Halk zenét hallottam bentről. Vagy csak azért tűnt halknak, mert a fejhallgatóval hallgatta. Pár méterre a fürdőszobája bejáratát pillantottam meg. Azt nem szokta zárni… Egy pillanat alatt a birodalma közepén álltam. Ő lehunyt szemmel bólogatott az üvöltő zene ritmusára. Csak álltam az ágya végében és vártam, hogy észrevegyen. Ezt egy hatalmas ugrás és kiáltás kíséretében tette meg. Letolta a fejéről a fejhallgatót és dühösen meredt rám. Kiabálni kezdett, hogy mégis mi bajom van nekem, meg ki engedte meg, hogy bejöjjek… Közöltem vele, hogy eddig se zavarta, ha bejöttem minden szó nélkül, mire visszavágott, hogy takarodjak kifelé. Meghökkentem. Sose beszélt így velem, mint ebben a pár percben.
Ekkor szedtem össze pár cuccom, köszöntem el a nénikéméktől és mentem ki a tópartra, aztán írtam Damonnek, hogy ha tud, akkor jöjjön oda. Megkértem őt, hogy hadd aludjak ott náluk. Szomorú mosollyal, de belement. Éjszaka csak azt kérdezte, mit történt. Elmeséltem neki mindent, amit lehetett. A végére újra elsírtam magam, mire ő szorosan magához ölelt. Megcirógatta az arcom.
- Nem akarok pont most rosszban lenni vele – hüppögtem. A mellkasába fúrtam az orrom, ujjaimmal a dögcéduláját piszkáltam.
- Megpróbálok beszélni vele, hátha akkor… - kezdte, de belé fojtottam a szót.
- Ne, fölösleges. Senkit se akar meghallgatni. Még Dave bácsi se bírt vele beszélni, pedig őt mindig meghallgatja. Bármennyire akarsz, téged se fog…
- Sajnálom – suttogta elkeseredve. A fejem rázva fordultam a másik oldalamra, majd visszabújtam az ölelésébe. Egyik karja a derekam köré fonódott, a másik pedig a fejem alatt pihent. – Szeretlek, Kicsim.
- Én is szeretlek – válaszoltam. Belecsókolt a nyakamba, aztán visszafeküdt mögém és lekapcsolta a tévét.

- Ki volt? – kérdezte egy ásítás közepette. Nyújtózkodva mondtam meg a lány nevét, mire ő bólintott. Átvetettem a lábam a combján, majd átkaroltam. Végighúztam az ujjam a mellkasán, aztán az oldalán, mire összerándult. Egy puszit nyomott a fejemre. – Mmm, éhes vagyok – ült fel. – Anya dolgozik, Sandra meg valami barátnőjénél aludt – itt rám nézett.
- Hé, én itt vendég vagyok. Miért én csináljak neked kaját? – háborodtam fel.
- Mert mikor én ott laktam nálatok, én is csináltam neked…
- Ja, kábé kétszer – fintorogtam. Nevetni kezdett és a vállamnál fogva lenyomott az ágyára. Megragadta mindkét csuklóm és a fejem fölé szorította őket, közben a másik kezével csikizni kezdet. Sikongatva próbáltam szabadulni, mire lenyomta a térdével a combom. Hangosan kacagtam, de ő egy pillanatra se engedett el. – Befejezted? – kérdeztem a levegőt kapkodva olyan két perccel később. Vihogva bólogatott, aztán a sarkára ült. Felsóhajtottam, aztán felültem. Felvont szemöldökkel figyeltem ahogy a szekrényéhez lép és kivesz pár ruhát. Elkezdte levenni a trikóját, de a mozdulat félbemaradt. Kérdőn figyelt a szeme sarkából, mintha azt mondta volna, hogy ne bámulj. Viszont erre a reakcióm az volt, hogy törökülésbe húztam a lábaim és csillogó szemekkel figyeltem. Ismét nevetni kezdett, de nem zavarta a bámulásom.
- Tudod – fordult felém – te most bámulsz engem, de nekem ebben mi a jó? – gondolkozott, közben széthajtogatta a pólóját, majd felvette. – Szóval… várjunk! Te már alapból jössz nekem egyel! Emlékszel? A fogadás, Kicsim – vigyorgott gúnyosan. Az övcsatjával kezdett bíbelődni. Próbáltam terelni a szót, de nem tudtam átverni. – De-de! Mit is nyertem? Ja, igen: egy dalt. Szóval Kicsim, ezt behajtom rajtad – nyomott egy csókot a számra, majd lerohant. Riadtan néztem utána. Ez nem lehet igaz, ez nem lehet igaz.
Elvettem az ágy mellől a táskám és kihalásztam belőle a ruháim, amiket beledobáltam. Levettem a felsőm és magamra kaptam a melltartóm. Milyen jól időzítettem, mivel Damon ekkor nyitott be. Először meglepődött, de utána kaján mosoly terült el az arcán, fejét az ajtónak döntötte. Mérgesen néztem rá, elhessegető mozdulatot tettem.
- Miért, te is ugyanezt csináltad – lépett ekkor be. Gyorsan magamra kaptam a felsőm, majd lerángattam a pizsinek használt rövidnadrágot és egy kis sortot vettem fel helyette. Épp csak megigazítottam magamon mindent, mikor átölelte a derekam és megcsókolt. Könyörögni kezdett, hogy csináljak már reggelit.
- Túl kedves vagyok – közöltem vele lent alig öt perccel később, mikor épp a rántottát csináltam. Limonádét szürcsölgetve vont vállat, jelezve, hogy lehet. El se hittem, hogy egy csókkal rávett a reggeli készítésre. Az asztalra könyökölve figyelt, ajkain ábrándos mosoly játszott. Letettem elé egy tányérral, amit halkan megköszönt. Finoman megfogta a kezem és az ölébe húzott. A fülembe kezdett suttogni.
- Csak el szeretném terelni a figyelmed. Hogy ne gondolj a világvégére, a veszekedésre, az angyallétre. Csupán azt, hogy ha egy kis időre is, de normális embernek érezd magad – motyogta.
Meg akartam cáfolni, de rájöttem, hogy felesleges magyarázkodni. Csak meredtem a rántottára, aztán hátradőltem. Ujjai végigsiklottak a karomon, majd rátaláltak a kézfejemre. Állát a vállamra támasztotta, halkan dúdolni kezdett egy dalt. Lehunyt szemmel hallgattam az ismerős dallamot. Mosoly kúszott az arcomra, ahogy a dúdolgatást halk énekszó váltotta fel. Én is csatlakoztam  hozzá, mire először egy kicsit meghökkent, pont annyira, hogy elakadjon egy pillanatra, de aztán folytatta az éneklést. Felpattantam és a kezét megfogva felrántottam őt is. Táncolni kezdtünk. Megpörgetett, felemelt, átölelt.
- Csak tudnám, hogy erre a számra, hogy tudsz te táncolni – kacagott a dal végeztével. Fütyörészve karoltam át a nyakát.
- Akkor a ma délelőtt legyen „hétköznapi-tinik-vagyunk-délelőtt” – vigyorogtam. Az alsó ajkát ütögetve gondolkozott, bár a válasza egyértelmű volt.
- Akkor irány a mozi, vígjátékot nézünk, amiben nincs varázslat, utána bemegyünk a könyvesboltba, én keresek egy Robin Cook kötetet, te pedig valami bestsellert, ahogy téged ismerlek. Majd elmegyünk fagyizni, te két gombócot fogsz kérni, bár biztos, hogy egyet se fogsz megenni. Utána… - hadart, itt viszont befogtam a száját. Nevető szemekkel figyelte, ahogy vihogok a túlbuzgóságán.
- Akkor irány a mozi – simítottam végig az arcát.
A kocsijában rohadt meleg volt, pedig a garázsban állt. Gyorsan beindította a légkondit, de nemigen hűlt le a levegő, mire odaértünk. A moziban sokáig időztünk, hogy milyen filmet nézzünk, végül sikerült választani. Egy nagy popcornnal és két kólával mentünk be. Alig voltunk, így egyértelműen rengeteg hely állt rendelkezésünkre. Középen foglaltunk helyet és csak reménykedünk, hogy nem ül be elénk valami égimeszelő. Feltettem az ajtó előtt kapott szemüveget. Damon épp csak rám nézett, de rögtön elröhögte magát. Kedvesen közölte, hogy hülyén áll, mire a karjába bokszoltam. Értette a célzást. Mikor meguntam a kuncogását, megfogtam egy marék popcornt és a szájába nyomtam. Legalább pár percig az foglalta le, hogy ne fulladjon meg. Viszont csendben volt. Végül köhögött párat és beleivott a kólájába. Éreztem, hogy kicsit besértődött, így valamikor a film közepe felé a vállára hajtottam a fejem, mire elmosolyodott.
A film tényleg érdekes volt, sikerült elterelnie a figyelmem mindenről, aminek köze van az angyalokhoz és a démonokhoz. Ebbe beleértendő Justin is. Az egyedüli, aminek köze volt az egészhez, mégis gondoltam rá, az Damon. Örültem, hogy ott van mellettem. Ujjai szinte végig cirógatták a kézfejem, a halvány mosoly folyton ott ült az ajkain. Apró csókot nyomtam az arcára, mikor vége lett és megköszöntem, hogy elhozott. Úgy nézett rám, mintha ez a köszönet felesleges lett volna. Szerinte ez természetes. Nem akarta, hogy otthon búsuljak, gondolkozzak, végül arra jussak, hogy meg fogok halni a harcban. Ő bízott benne, hogy nem lesz így. Kicsit pozitívabb jövőképet látott, mint én. Megemelte az állam és egy csókot adott a számra.
A könyvesboltban két irányba indultunk, de mivel ő konkrét ötlettel jött ide, így kicsit hamarabb végzett, mint én. Az egyik polcnak dőlve figyelte, ahogy válogatok. Egy puffra legalább hat könyvet tettem egymás mellé, elgondolkozva meredtem rájuk. Ez nem lehet igaz! Túl jó mind! Mindegyik egy-egy sorozat második vagy harmadik része volt. Végül egy zöld borítóra esett a választásom, amit egy törött kard díszített. A szökött király. Jó lesz…
A barátom nevét mondtam, mire mellettem termett. A kötetekre mutattam, majd a mellettem lévő könyvespolcra. Vissza kellett volna rakni őket. A szemét forgatva nyomta a kezembe a saját szerzeményét, majd keresni kezdte a könyvek helyét. Pont erre számítottam. Míg ő vadászta a megfelelő réseket, addig én fizettem. Leálltam csevegni a pénztáros lánnyal, aki egy csomó könyvet ajánlott. Hevesen bólogatva jegyzeteltem. Amint megszerzem a sorozataim hiányzó részeit, ezeket fogom megvenni, döntöttem el. Ekkor ért oda Damon is, már vette ki a zsebéből a tárcáját, de én elindultam ki a boltból és mivel nem csipogott a biztonsági rendszer, így rájött, hogy már megvettem őket. Utánam rohant. Megragadta a szabad karom és maga felé fordított. Már bele akart kezdeni, hogy kifizeti, de egy legyintéssel elhallgattattam. Ő fizette a mozit, én ezt.
Nos, nem fagyizni mentünk, hanem Mekibe, ahol ki-ki a saját kajáját fizette. Ezt egy kisebb vita árán döntöttük el. Mindketten egy-egy BigMac-kel és egy újabb kólával lettünk gazdagabbak. Nevetve néztünk egymást, ahogy konkrétan szétesik a zsírban tocsogó hamburgerje. Mikor azt mondta, hogy elmegy szalvétáért, tényleg nem számítottam rá, hogy fagyival tér vissza.
- Mit szólnál, ha előbb elmennénk arra a helyre, ahová a találkozót beszéltétek meg. Egy kicsit elhúznánk Bostonból valami nyugisabb helyre – vetette fel az ötletet. Bólogatni kezdtem. Remek ötlet volt!

Fél óra múlva ott sétáltunk a kilátónál. Őt is lenyűgözték a látottak, végig hitetlen mosollyal sétált végig a perem mentén. Szorosan átölelt, mikor végül felém fordult. Meglepődve simítottam végig a hátát. Leültünk egy fa árnyékában, a növény törzsének döntöttük a hátunk, majd olvasni kezdtünk. Persze Damonnek körülbelül öt perc kellett, rögtön szenvedni kezdett. Pontosabban, neki sehogy se volt kényelmes. Felvont szemöldökkel figyeltem, mire egy-két percre lenyugodott. Aztán újra kezdte a mocorgást. Oldalba böktem a könyökömmel.
- Nyughass, Falls! – szóltam rá egy kicsit élesen. Lebiggyesztett alsó ajkakkal figyelte, ahogy olvasok, majd csettintett egyet. Valami az ölembe hullott, mire felsikítottam. Shadow rázta a fejét a lábamon ülve. Kicsit megszédült a hirtelen teleportálásból. Odanyúltam a kutyushoz és a szája sarkából elvettem egy pirosas tollat. – Mit csináltál te Sunny-val, kishaver? – nevettem, mire valami vonítás szerű hangot hallatott. A bundájában több helyen is találtam apró szikrázó tollakat, amiből arra következtettem, hogy játszottak vagy tépték egymást. Megsimogattam a kutyusom kis fejecskéjét és elvettem egy ágat magam mellől, majd eldobtam. Úgy rohant utána, mintha puskából lőtték volna ki. És ahogy lenni szokott, vissza is jött, de egy kicsit nagyobb bottal. Butus kutyus. Újra elhajítottam.
Eljátszottunk így egy ideig, míg ki nem fáradt. Akkor bevackolta magát közénk és elaludt. Imádom a kis cukikát. Sunny-t is jó lett volna átteleportálni, de féltem, hogy elrepül, annyira kíváncsi. A kutyus az ölembe tette a fejét, orrával megbökte az egyik kezem, jelezve, hogy simogassam. Mondjuk így tényleg nem nehéz elaludni.
Damon halovány mosollyal nézett, aztán odahajolt hozzám és egy puszit nyomott a fülem tövére. Közben valahogy megmutatta nekem egy saját emlékképét, vagy álmát. Én ültem vele szemben, kezemben liliomok díszelegtek, azoknak piszkáltam a szirmait. Kicsit idősebbnek tűntem, talán csak pár évvel. Ekkor egy kislány pattant oda hozzám. Hosszú, világos, göndör haja volt, amiket két copfba kötöttek, aranyos ki ruha volt rajta, lábán fehér szandált viselt. Kis arcocskáján széles mosoly ült, nagy barna szemeiről azonnal rájöttem ki az apja. Az álombeli Bailey beletűzött egy virágot a hajába, mire olyan mozdulatokat csinált, mint a balerinák. Nevetnem kellett. Ekkor ő is és a nő is felém, azaz inkább Damon felé néztek. Oldalról egy kisfiú ugrott a nyakamba. Apu, kiabálta. Sötétkék szemeit le se vette a családjáról, miközben kacagott.
Felnéztem. A barátom odahajolt hozzám és megcsókolt. Átöleltem a nyakát, odahúztam magamhoz. Az orromban éreztem a kellemes fűszeres illatát, puha ujjai a karom cirógatták. De aztán Shadow mocorgása miatt elhúzódott. A kutyus morogva… illetve fenyegetően nézett rá. Kis védőkutya! Felkaptam a csöppséget és a mellkasomhoz vontam. Megnyalta az arcom és a fejecskéjét az állam alá fúrta. Olyan aranyos volt. Fekete orrocskájával megérintette az állam.
- A kutya lenyúlja a csajom. Ezt nem hiszem el – nyavalygott Damon. Shadow olyan hangot hallatott, mintha nevetne. – Ne nézz így rám, te kis izé. Ezt megbosszulom – pufogott.
- Nem izé. Hanem Shadow, te izé. És ha elfelejtetted volna, ő lány – mondtam sértetten. Morcos fejjel bámult. Megcirógattam a kis kedvencem fejét, aki nyöszörögve nézett a démonomra. Oké, lehetett oka félni, mivel a fiú szeme vörösen izzott. Viszont mikor meglátta, hogy milyen csúnyán figyelem, lehiggadt. Visszatemetkezett a könyvébe. Odahúzódtam közvetlen mellé és a vállára hajtottam a fejem, közben Shadow-t simogattam. A kutyus ismét álomba szenderült az ölemben. – Most pukkadsz? – kérdeztem halkan. A srác felhorkant, de aztán megrázta a fejét. Aha, persze. Óvatosan félretettem Shadow-t. aki nyugodtan szuszogott tovább. Odahajoltam Damonhoz, puszit akartam nyomni a szájára, de elfordította a fejét. Erővel akartam magam felé fordítani az arcát, de ellenállt. Az ölébe pattantam és úgy akartam megcsókolni, de ellökött magától, mire elterültem a földön. Fölém magasodott, a csuklóim a fejem fölé szorította.
- Igeeeen? Harcolunk? Harcolunk? – villant meg vörösen a szeme. – Biztos jó ötlet ez? – húzta végig az ujját a derekamon. Visítozni kezdtem, hogy engedjen el. Ekkor egy dobókés ért földet a kettőnk kezétől alig két centire. Abba az irányba néztem, ahonnan a fegyver jött. Ida és egy másik lány jött ott. Két pillanat alatt mellettünk termettek. Az ismeretlen egy pisztolyt szegezett a barátomra, aki rögtön elengedett. Kapásból hason ütöttem. Felnyögött és leült mellém. A kutyám azonnal mellé ugrott és a pólóját kezdte rángatni. – Mondtam már, te kis izé, hogy megbosszulom – ragadta meg a grabancát és az ölébe tette, majd simogatni kezdte a kutyus hátát, aki rögtön megbocsátotta a tettét.
Felültem és a két lányra néztem.
- Nyugi, ez a hülye körülbelül annyira veszélyes, mint az ölében lévő kutya – mondtam, mire a lány leeresztette a fegyverét.
- Már bocs, Bailey, de ezt kikérem magamnak – mondta. Shadow a hátára fordult, ezzel arra kérve a fiút, hogy a hasát vakargassa.
- Ida, hadd mutassam be Damon Falls-ot, az ex-Démonherceget – veregettem meg a srác vállát, aki csak elhessegető mozdulatot tett. Érdekes, most a kutya jobban lefoglalta.
- Én egyáltalán nem így képzeltem el a démonok hercegét – szólalt meg a lány. Angolul beszélt, de volt egy furcsa akcentusa. Ida helyeslően bólogatott.
- Ó, hadd mutassam be az egyik barátnőm, Panna – jutott hirtelen a svéd lány eszébe ez a kis bökkenő. A barátnője felém nyújtotta a kezét, mire megráztam azt. Damon fejére csaptam, jelezve, hogy álljon fel. Sóhajtva letette a kutyusom a földre, majd feltápászkodott. Ő is kezet fogott a lányokkal, de gondolatban hozzám beszélt, hogy ezért még kapni fogok. Visszakérdeztem, hogy miért? A hason ütésért, a fejen csapásért, vagy a kutya miatt? Közölte, hogy az összes miatt. Előre féltem.
Megsimogattam Shadow fejét, aki a lábamhoz bújt. Ida leguggolt és gügyögni kezdett neki, mire akaratlanul is nevetés hagyta el a szám. Damon arról kezdett morogni, hogy ő adta nekem a kutyust, mégis folyton morog rá. Megsimogattam a karját, mire forgatni kezdte a szemeit, de közben mégis volt egy halovány mosoly a szája sarkában. A kis husky lehajtott fejjel, ártatlan tekintettel figyelte a svéd lányt, aki az anyanyelvén mondott neki dolgokat, például, hogy de cuki vagy, gyere ide aranyom, stb.. Shadow vonítani kezdett, mint egy igazi farkas, mire a barátom morcossága is megtört, hangosan nevetni kezdett.
- Gyere, Wolfie, hazadoblak – emelte fel a kutyát, aki rögtön mocorogni kezdett, jelezve, hogy nem akar menni.
- Ha szó szerint mered hazadobni, lelöklek a szakadékba, Falls – figyelmeztettem mosolyogva. Gúnyosan bólogatott, majd egy puszit nyomott a fejemre. Kinyitotta az átjárót, majd a bejárata elé tette a kedvencem, aki úgy totyogott át, mintha vérig sértették volna. – Na, Damon, már nem pukkadsz – vigyorogtam rá. Állát dörzsölgetve „gondolkozott”, majd megrázta a fejét. A két lánynak szenteltük ezután a figyelmünk, akik már kicsit zavarban érezték maguk.
- Ő a lakótársam, ő is vadász, de nem mert egyedül elengedni ide. Nem értem miért, de akkor is – mosolygott Ida a barátnőjére, mire az kicsit idegesen megvonta a vállát.
- Végül is nem minden nap derül ki az ember legjobb barátjáról, hogy többlelkű. És bár nehezebb őket megölni, mégis jobban félted, mint eddig – magyarázkodott kicsit elvörösödve. Itt Damonre sandítottam, aki értette a nonverbális jelzéseim. Hát igen, nem minden nap derül ki ilyen…
A fák közül kigomolygó füst vetett véget a beszélgetésnek, amit egy sárkány követett. Nem az a tipikus sárkány volt, mint amilyen a filmekben és a könyvekben van, hanem inkább madárszerű. Mellső lábai egybeforrtak a szárnyaival, tollak borították azokat. Hosszú farka végét lándzsaszerű vég díszítette. Pofájában éles, viszont töröttnek tűnő, sárga fogak sorakoztak. Furcsa hangokat adott ki magából. Mintha az r betűt mondogatta volna különböző hangmagasságokon. Damon vigyorgott, hogy ez könnyű menet lesz. De aztán kijött az erdőből még egy lény. És egy újabb… és egy újabb… Végül teljesen körbevettek minket. Ha itt lett volna valamelyik haverunk, biztos gúnyosan megszólalt volna, hogy „könnyű menet, mi?”
Az ajkamba haraptam, majd támadóállásba helyezkedtem. A kaszám hátralendítettem és lecsaptam az egyik lidércre. Az szinte szó szerint kisiklott az utamból és a kampós csőrszerű szájával csapott le rám. De az én reakcióim se túl lassúak, szóval szó szerint belefejelt a talajba. Nem volt időm örülni, mert jött a következő ellenség. Lebuktam, hogy elkerüljem az elsodorni készülő szárnyat. Átváltottam inkább kardra, mert a sok gyík között alig volt hely meglendíteni a kaszám. Belevágtam az egyik szemébe, mire vijjogva elhátrált, majd elfutott. Eggyel kevesebb, hála istennek. A két lány is egész jól harcolt, de a prímet egyértelműen Damon vitte, aki két pillanatonként levágott, megsebesített, elijesztett egy lidércet. Odarohantam hozzá és a hátam az övének vetettem. Kinyújtottam magam elé a karom, a kard hegye az egyik sárkány felé mutatott, akinek villogó szeme egy pillanatra se tévesztett szem elől. Rohadt dögök!
Az egyik lény támadt, egyenest nekem. Először arra gondoltam, hogy félreugrom, de utána eszembe jutott, a barátom ott áll mögöttem és abban bízik, hogy fedezem. Pajzsot emeltem magam elé, amibe az ellenség fejjel beleütközött. Egy pillanatra megszédült, de aztán csapkodni kezdte a falat, hol a farkán lévő buzogánnyal, hol a szárnyával, hol a csőrszerű szájával. A kardom lecseréltem egy teljesen új fegyverre. Varázslattal létrehoztam az elődeim fegyverét, a dárdát. A sárkánynak hajítottam. A bot simát átsiklott a pajzson, hogy aztán egyenest mellkason találja a szörnyet. Az felvisított és porrá vált.
Nem volt időm megkönnyebbülni, se megállni egy pillanatra. Újra küzdenem kellett. A másik sárkány már okosabb volt. Lendületből leharapta a dárda végét, aztán rögtön le is akarta harapni a fejem. Az alsó és a felső állkapcsa közé nyomtam a bot maradékát, ami mélyen belevágott a szájába. Nyüszíteni kezdett, de rosszul próbált megszabadulni a fájdalomtól. Próbálta összepréselni a fát, de az nem adta könnyen magát. Lila vér fröccsent mindenfelé, mikor a fegyver tört vége átszakította a koponyáját és az orra fölött kiállt a fejéből. Hátratántorodott, majd elmenekült.
Újból a kardra váltottam. De ekkor a sárkányok szétváltak, egy sokkal nagyobb lénynek adtak utat. Olyan volt, mint egy madár, de legalább ötször magasabb, mint mi. És egy zombi sasra emlékeztetett. A tollai cafatokban lógtak, szemei vérben forogtak, csőre felrepedt, néhol le is tört. Kitátotta a száját és ránk visított. Damon a fülét befogva húzta össze magát, a lányok egy pillanatig kerek szemekkel nézték, de aztán Pannával történt valami. Szemei fennakadtak, lábai összecsuklottak. Ugyanaz történt vele, mint Idával. De nem tudtam odarohanni hozzá, Damont kellett valahogy észhez térítenem. Leguggoltam elé, arcát a kezeim közé fogtam, de ő csak próbálta kizárni a lidérc hangját. Furcsa volt, csak össze-vissza motyogott, viszont mikor fel akartam állítani, rám kiáltott, hogy ne. Az orra vérezni kezdett, ami miatt egyre jobban elöntött a pánik. Átöleltem őt, majd megpróbáltam belemászni a fejébe. A madár rikoltása teljesen kitöltötte belülről az elméjét. Megpróbáltam megkeresni a forrást, hogy mi okozza ezt. Nem jutottam el addig, mert a zaj megszűnt. Oldalra kaptam a fejem. Panna állt a madárlidérc előtt, kezében egy íj és egy nyíl világított. Nem túlzok, a fegyver tényleg fényt árasztott magából. Damon átölelte a derekam, fájdalmasan nyöszörgött egy kicsit. A lány az idegre helyezte a nyilat, majd felhúzta. Egyenest a madár szeme közé célzott.
- Te hoztál nekem álmot, Turul! Mégis elárultál minket – kiáltotta az anyanyelvén. Innen jött a furcsa akcentusa.
Ma már tudom, hogy hiba volt – válaszolt a lény. – Bár így nagy vezér lett a fiad, de tudom, megölted volna, mert nem a férjed gyermeke volt…
- Menj a pokolba – mondta és kilőtte a nyilat. A madár kikerülte azt és támadt. De nem őt, hanem Idát, aki sikoltva próbált védőburkot húzni maga elé. Damon, aki visszanyerte a lélekjelenlétét, egy pillanat alatt ott termett és pajzsot emelt. A lidérc csőre áttörte a védelmet, ami miatt még Damon is ledöbbent. De a fiú szeme vörösbe váltott és támadt.
Hercegem – hajolt meg a Turul… azt hiszem így hívta. – Mit keresel ezekkel a korcs félvérekkel? Tudtommal a király kerestet téged…
- Az kár – mondta a barátom, közben a háta mögött bebiztosította a pisztolyát. – Tekintve, hogy az apám halott. És én is egy ilyen korcs félvér vagyok – vigyorodott el démoniasan, majd lőtt. A madarat először a fején, majd a szívén érte a lövés.
Damon undorodva törölte le a lila vért magáról, majd körülnézett. A sárkányok eltűntek. A szörny porrá vált. Panna elájult. Mindenki köré gyűlt. Teste rázkódott, szeme kerek volt, mint a hold. Írisze olyan világoskék volt, hogy szinte fehérnek hatott. Pupillája összeszűkült. A keze viszont folyamatosan írt a porba. Elkezdte az egyik oldalán, befejezte a másikon. Csak pár szó volt az egész.
Audendum est, fortes adiuvat ipse deus.
- Légy bátor, ki merész, óvja az isten is azt – mondta Damon. Panna teste elernyedt. A barátomra pillantott, majd…
- Te áruló! – ugrott a nyakának. – Hogy mertél ott hagyni azután a bál után, Mars? Az a két év semmit se jelentett? – kiabálta. Szegény démonom körülbelül annyit értett az egészből, mint mi is. Csak kerek barna szemekkel figyelte a tomboló lányt, aki tovább ordított. Aha, szóval Mars és Panna elődje… khm… közelebbről is ismerték egymást. És ennek a valakinek a fia…
- Damon! – szóltam rá élesen, bár leginkább Minerva és Athéné késztetett arra, hogy ezt kérdőre vonjam. A srác csak feltette a kezét, jelezve, hogy gőze sincs mi van. Nem akartam dühös lenni rá, de a kér elődöm minden áron tudni akarta, hogy mi van. Kicsit átvették fölöttem az irányítást. Kirángattam a barátom Panna kezei közül, majd a képébe hajoltam. – Hogy mi volt, Mars? – kérdezte belőlem Minerva, akit szinte fojtogatott a féltékenység. Hát ja. Neki nem merte elmondani, de mással meg…
- Bailey? – kérdezte viccesen magas hangon. – Mi bajod? – nyögte ki. Aztán rájött. – Minerva?
- Mi volt te, bastardus? – sziszegtem. Felszaladt mindenkinek a szemöldöke. Főleg Damoné.
- MI az, hogy fattyú? – sértődött be ismét. Már csak a tekintetem azt sugallhatta neki, hogy ne húzza ki egy volt római istennőnél a gyufát, mert megjárja, mivel lehunyta a szemét, mintha a benne élő Mars istent akarná előhívni. – Sajnálom, Minerva – suttogta egy kicsit másabb hangon. – És… - fordult Panna felé, aki lekevert neki egy pofont. Kerek szemekkel pislogott, láthatóan eddig tartott Mars testátvétele. – Én többet nem adom át helyem se római, se görög isteneknek – pattant fel dühösen. – Mert vagy az lesz, hogy felpofoznak, vagy az, hogy majdnem megfulladok, esetleg Poszeidón lesmárolja a csajom.
Ida itt nevetni kezdett. Panna tekintete is kezdett megváltozni, újra önmaga lett. Kérdőn pillantott körbe, hogy aztán feltegye a szokásos kérdéseket: mi történt, hol van, mi van?
Leültünk elé és mind elmeséltük a saját sztorinkat. Kezdtem Minervával. Hogy míg én vele csevegtem, addig valahogy megküzdöttem egy tengeri szörnnyel. Hogy miket mesélt. Például, hogy hogyan találhatom meg a többi többlelkűt. Meg a fura latin mondatról, amit nem tudtam hová tenni. Óvakodj a kezdeteknél.
Aztán jött Damon története, hogy átpottyant az ókori Hellászba, hogy találkozott a létező összes görög mitikus lénnyel kezdve a szatíroktól a nimfákig. Itt kicsit összehúztam a szemem. Milyen nimfák? Ő erre átölelte a vállam és folytatta. Aztán találkozott Poszeidónnal, akiről később kiderült, hogy ő az, csak egy előző életben. És aztán feltűnt a mítoszok örvénye, a Kharübdisz, ami szépen átúszott a mi időnkbe, de én nyitottam egy átjárót, amin a többiek átlökték a szörnyet, közben a barátom az előző életével csevegett valahol a tenger alján. Ó és ott volt Minerva is, aki adott nekik egy kis házit. Poszeidónnak azt, hogy keresse meg a csata lehetséges helyét, Damonnek pedig azt, hogy keresse meg a többlelkűeket. Munkamegosztás mindenek felett.
Ezt követte Ida előző napi sztorija a két farkassal, Freyjával. Mindent elmondott elég részletesen, mint s hogy történt. Rájöttem, hogy Ida tipikusan az a lány, aki imád mesélni. Hevesen gesztikulálva, hanghatásokkal megspékelve adta elő magát.
És következett Panna aznapi élménye. Csak arra tért ki, mikor az elődjével beszélgetett. Elmesélte a róla szóló monda igazi hátterét, hogy mikor és miért halt meg. Hogy mennyire utálja Marsot, aki kihasználta, majd elhagyta őt. Itt Damon oldalába könyököltem, aki vörös arccal hajtotta le a fejét. Azt sziszegte pukkadjak meg. A lány folytatta a regélést, azt is mondta, hogy mennyire megijedt, mikor az elődje, akinek még mindig nem tudtam a nevét, arról mesélt, hogy hogyan kell majd megküzdenie a démonokkal. Újabb infók. A nem démonvilági démonokból sokkal kevesebb van, alig ezer darab, de őket lesz a legnehezebb legyőzni. Valószínűleg majd az újjászületett angyalok fogják hozni a megfelelő fegyvereket. Legalább ennyivel előrébb jutottunk.
Ebben a pillanatban jött az a kérdés, amire nem számítottunk.
- Mondtad, hogy Poszeidón megcsókolta a barátnőd – kezdte Ida. – Ki a barátnőd? – pillantott a démon felé kíváncsian. A másik lány tekintete barnából ismét kezdett zöldes árnyalatot venni. És szerencsére ezt Damon is észrevette.
- Nem ismeritek úgyse – hadarta gyorsan. Nem feszegették ezt a témát. De egy másikat igen. Hogy-hogy ilyen jóban vagyunk? Egymásra pillantottunk, aztán felváltva elmeséltük a kiskorunk történetét. Régen barátok voltunk, aztán a király megölte a szüleim. Tizenpár évvel később kihoztam őt a börtönből és kisebb nehézségek árán, de összetartottunk. Nem mertem megkockáztatni a teljes igazság elmondását. – Tudjátok mit – próbáltam terelni a szót. – Holnap menjünk, keressük meg együtt a következő többlelkűt. Itt találkozunk háromkor, rendben? – mosolyogtam rájuk. Visszakérdeztek, hogy melyik időzóna szerinti háromkor. Válaszoltam, hogy az övéké. Akkor mi kicsit korábban kelünk. Kilenc lesz otthon, mikor nekünk már itt kell lennünk.
- Sziasztok! – köszöntünk el, aztán ki-ki ment a maga városába. Mikor végre belélegezhettem Boston autófüsttel teli, nehéz levegőjét, elfogott egy kisebb honvágy. Itthon, végre. Damon átölelte a vállam és egy puszit nyomott a fejem búbjára. Megfogta a csuklóm és elrángatott egy kis kávézóba, ahol rendelt nekem limonádét. Mosolyogva köszöntem meg neki. Pont erre volt a legjobban szükségem.
- Bailey! Damon! – integetett nekünk valaki az út túloldalán. Rögtön felismertem Claut, akit amúgy elég nehéz lehetett volna összetéveszteni bárkivel is. A gót lány arcán széles vigyor ült, ahogy a forgalmat figyelte. Át akart hozzánk jönni, de mikor lehetősége nyílt volna rá, egy kéz visszahúzta. Fel se tűnt, ki áll mellette. Annyira más volt, mint szokott. Ő is tetőtől talpig feketébe öltözött, bár leginkább világos ruhákban járt. Nyár közepe volt, ő mégis kapucnis pulcsiban állt a járda szélén, a csuklyát mélyen az arcába húzta, viszont néhány világosbarna tincs így is megvillant a napfényben. A mosoly lehervadt az arcomról, helyét szomorúság vette át. Az ajkamba haraptam, aztán Damonre sandítottam, aki úgy nézett Jus-ra, mintha a gondolatai között próbálná meggyőzni, hogy térjen már észhez. De ő csak elrángatta onnan a barátnőjét, aki értetlenül követte.
- Kicsim… - suttogta a barátom, miközben megsimogatta az arcom. A pincér ekkor tette le elénk a rendelt üdítőt. Damon még mondott neki valamit, de nem hallottam. Továbbra is a mostohabátyám után néztem, aki el is tűnt a következő sarkon. Csak akkor eszméltem fel, mikor egy tányért tettek le elém. Kérdőn néztem fel a pincérre, aki a szemével a démonomra intett. Kényszeredett mosollyal biccentettem, aztán a velem szemben ülő fiút kezdtem mustrálni, aki a szívószálát rágcsálva meredt a semmibe. Arcán váltakoztak az érzelmek. De nem csak az, hanem a szeme színe is mássá vált néha. Hol barnás, hol kékes volt. Óvatosan megérintettem a kezét. Rám sandított. Ismét önmaga volt. – Poszeidón – mondta halkan. – Valahogy kapcsolatba lépett velem. Azt mondta vannak tippjei, hogy merre lehet majd a csata. Otthon elmondom. Most nem akarlak még ezzel is… terhelni – magyarázkodott gyorsan, aztán az előttem lévő sütire mutatott, amibe még bele se kezdtem.
Lassan ettem meg az édességet. A kávés finomság máskor mindig jókedvre derített, de most csak régi emlékek jutottak róla eszembe, mikor Jus-szal csináltam valami marhaságot. A limonádét szürcsölgetve meredtem magam elé, ő pedig tovább gondolkozott.
- Te nem félsz? – kérdeztem hirtelen. Nem volt meglepett a kérdés hallatán, szerintem számított is rá, hogy valamikor megkérdezem. Csak az asztalra pillantott.
- Én attól félek, hogy veled lesz valami. Attól nem, hogy én meghalok – rázta a fejét.
- Mi? Miért? Ennyire ne vedd könnyen a nagyjából-halhatatlanságot! – feleltem egy kis éllel a hangomban.

- Nem azért, mert tudom, hogy túl fogom élni. Hanem mert tudom, hogy meg fogok halni…

1 megjegyzés:

  1. Szejja.

    NEM FOGSZ MEGHALNI, DAMON!
    UGYE? Ugye nem fog meghalni, farkaskoma? :(

    Mindenki tuleli ezt a szart es happy end lesz, mint a tundermesekben.
    De a jobb karomat ra, hogy mast tervezel.

    Sok otletet.

    Sok puszi is oleles xx

    VálaszTörlés