2015. november 25., szerda

Szülinapi bónusz sztori

Sziasztok!!!!
Mint ígértem, hoztam is egy kis meglepit. Az egyik díjnál említettem, hogy több változat, illetve más szemszög is van a történetről, Ezeket akkor kezdtem el, mikor nem volt ihletem, ami ehhez kapcsolódott volna. Most az egyik ilyet hoztam el nektek.
Damon szemszögéből íródott, a 16. születésnapja előtt egy héttel járunk időben, bár ez csak a további fejezetekből derül ki. Nem túl hosszú, ez olyan kis bevezető hozzá. Mint "érdekesség" hoztam nektek. Remélem tetszeni fog. És nem elfeledkezni a kvízről! :D Amúgy a határidőt jövő hét péntekre módosítottam, szombaton teszem ki a helyes megoldásokat!
Jó olvasást mindenkinek!!
-------------------------------------------------

A Démonvilág… egyszerűen… pff. Önként senki se akarna odamenni, csak menekülni onnan. Én se voltam kivétel ez alól. Csak én születésem óta itt éltem. Sose volt választásom, hogy hová kerüljek. Az apám sose engedte, hogy elmenjek, nem hagyta, hogy meneküljek.
Talán ha a bátyám nem rabolják el tőlünk, akkor minden bizonnyal könnyűszívvel elengedett volna, sőt, az is lehet, hogy saját kezűleg dob át egy átjárón. Mindkettőt el tudtam volna képzelni róla. Hogy miért volt ennyire szüksége rám? Mert ő volt a Démonkirály, a Démonvilág uralkodója. Mily meglepő, nem? Ha a bátyám, Collin még velünk lett volna, akkor a rangom is egyszerű herceg lehetne, de mivel ő eltűnt, így átvettem a helyét: koronaherceg lettem. A sima hercegi rang még elhanyagolható. Körülbelül egy szinten voltam apám tanácsosaival, akik még a nemesi rangú démonok közül is kitűntek, ők is hercegnek hívták maguk. Helytartók voltak a világunk különböző részein. A kontinensek az Embervilági Föld szerint voltak elrendezve, ha lehet így mondani. A főváros, Mortemdeom New York helyén volt. A város nevében amúgy annyi jelentett valamit embernyelven, hogy mortem, melynek jelentése halál. Deom már a démonnyelvből származó szó, várost jelent. Más szóval halálváros. Fantázia a köbön. Az apám persze mindig felpofozott, ha gúnyolódni mertem a „hazám” dolgait illetően.
Szeretetteljes család.
Anyám hat éves koromban lelépett, azóta se láttam. Az egyetlen, amit maga után hagyott, egy levél volt, amiben azt ígérte, hogy elvisz innen. Lassan tíz év telt el, de azóta se váltotta be az ígéretét. Nyolc évesen még reménykedtem, tíz évesen kezdtem megtörni, tizenkét évesen már szinte feladtam, tizennégy évesen már belefáradtam a várakozásba. Most, majdnem tizenhat évesen, jutottam el oda, hogy akkor egyedül szökök meg. Nem kell nekem ő ahhoz, hogy elboldoguljak az embervilágban. A húgom is tavaly elment, pedig ő még csak tizenhárom éves volt.
Emlékeztem a szökése előtti estére.  Edzés után a szobámban pihentem, mikor bejött. Sírt, azt hittem valaki bántotta, de ő csak a fejét rázta és megölelt. Nem mondott semmit, csak az arcát a pulóverembe fúrta. Már akkor tudtam, hogy mire készül. Majdnem mondtam neki, hogy vele megyek, de rájöttem, hogy akkor apánk őt gyanúsítaná azzal, hogy rávett a szökésre. A király mindig is tudta, hogy a húgom el akar innen menni, meg akarta keresni anyát. Csak sok sikert kívántam neki. Nem mondott semmit, csak bánatosan mosolygott. Átadott egy levelet, amire azt volt írva, hogy csak másnap nyissam ki. Újabb levél, újabb ígéretek.
Az állt benne, hogy tudja, egy napon majd én is elmehetek innen, hogy én sose leszek ennek a fertőnek az uralkodója. Hogy egy nap majd a Nagy Ő-mel fog látni, amint boldogan sétálgatok az embervilágban. Ezen a mondaton nevettem a legnagyobbat. Olyan sose lesz. Tudtam, hogy soha nem fogom megtalálni a nagy őt. Hiszen ki szeretné a démonok hercegét? A démonok közül csak maximum a rang miatt próbálkoznának nálam, hátha apám azt mondja, hogy ő tökéletes lesz menyasszonynak számomra.
Kötve hiszem.
Mindig is tudtam, hogy ha van is Nagy Ő-m akkor biztos nem a Démonvilágban fogom megtalálni. Mindig azon gondolkoztam, ha ez szóba került, hogy biztos egy angyal lesz. Sőt, biztos voltam benne. Kisebb koromban még reménykedtem, hogy minél előbb összefutok vele. De így, már majdnem tizenhat évesen, egyre kevésbé gondoltam úgy, hogy valaha is összefutok vele.
Bár apám próbált távol tartani az angyaloktól, mégse sikerült neki. Érezte, hogy feléjük húzok, így már egész kiskoromban megtiltotta a cselédeknek, akik szintén angyalok voltak, hogy bejöjjenek a szobámba, mikor én is ott vagyok. Vége lett az ágybareggeliknek, az íróasztalnál megevett vacsoráknak. Ehelyett az ebédlőben kellett ücsörögnöm minden étkezésnél, hallgatnom, ahogy apám a tanácsosával arról tanakodik, hogy merre kellene démonokat küldenünk, hogy az embereknél minél jobban elterjedjen a gonoszság. Na, igen. A démonvilági démonoknak ez az egy dolguk volt: az embereket rávenni minden rosszra, hogy alkukat kössenek velünk a lelkükért cserébe, ezzel gyengítve az őrangyalaikat, akik annál erősebbek, minél boldogabb és elégedettebb az ember lelke. Ezeknél az étkezéseknél csak tologattam az ételt, negyed óra múlva már meg is köszöntem mindig a kaját és felmentem a szobámba, hogy utána az éjszaka leple alatt lopjak valamit a konyháról. Ez így ment minden nap a tizenegyedik szülinapomig, mikor is apám közölte, hogy elég nagy vagyok ahhoz, hogy elkezdjem tanulni, hogy mit kell csinálnom, ha király leszek. Mindig próbáltam hárítani, hogy még majdnem hetven évem volt addig, de ilyenkor csak egy egyszerű „ülj le, fiam” megszólítással elintézett.
Igen, hetven év. A királyok mindig száz évig uralkodnak, majd őket a fiuk követi a trónon. Női király még sose volt. A nőket nem túlzottan ismerik el vezetőként itt, pedig már nem egy példa volt rá, hogy egy fiatal lányból kitűnő parancsnok lett. De ez még ahhoz is kevés volt, hogy a királyok jegyeseit királynénak szólítsák. Így van, ők szinte semmik voltak, talán még a királyok is csak az ágyasuknak gondolták őket. Az uralkodók nem aszerint választottak feleséget, hogy kit szerettek, hanem a politikai előnyök miatt. Mindig megpróbálták úgy intézni, hogy a bennük leginkább kétkedő lányát vegyék el, már ha van lánya. Ha nincs, akkor bukta. Vagy nem, mivel mondjuk, hozzáadják a király egyik lánytestvéréhez, vagy lányához. Bár apám első feleségjelöltjét ő maga választotta ki, de az elmenekült, ezután jött anya, akit már nem túl szívesen fogadott a házába. Talán ez volt az oka, hogy anyám is végül eltűnt.
Nem is tudom, vártam, vagy rettegtem attól a naptól, mikor elém áll egy vadász és meg akar ölni. Szerintem inkább az előbbi. Inkább a halál, mintsem itt rohadjak még majdnem kétszáz évig. De addig is próbáltam túlélni, ezt pedig azzal tettem, hogy azt csináltam, amit apám mond. Bár néha kelletlenül is, de muszáj volt.
De talán majd egy nap… egyszer talán végre eltűnhetek innen úgy, hogy senki se fog hiányolni. Talán akkor megpróbálhatnék úgy élni, mint a normális emberek. Vagy felesküdnék az angyaloknak. Ja, várj, azt már megtettem! Majdnem három éve. Haha! Apám azóta se jött rá, hogy ki köpte be a kis tervét a támadásról, amit az Angyalvilág ellen intéztek. Rám egy kicsit se gondolt. Mondjuk elég valószínűtlennek tűnt, hogy egy tizenhárom éves, vézna kissrác élve végigmegy az Angyalvilág fővárosának főutcáján anélkül, hogy megölnék, vagy el ne kapnák. Meg nem öltek, de elkaptak. Bevittek az Angyal-tanács elé, ahol azonnal belekezdtem a történetembe. Az őrök csak nevettek, de mikor a legfőbb Arkangyal, Metatron felállt, elcsendesedtek. Lassan fújtam ki akkor a levegőt és végigfutott a hátamon a hideg. Belegondoltam, hogy mi lenne akkor, ha nem hinne nekem. Szerencsére hitt, mert csak annyit kérdezett, mikorra várható a támadás. Vigyor ült ki az arcomra és elárultam a pontos időpontot. Bólintott annak jeléül, köszöni a segítséget, és hogy mehetek. De én letérdeltem és fejet hajtottam előttük és arra kértem őket: hadd tegyem le az esküt, az esküt, hogy ha kell, az ő oldalukon fogok harcolni. Csak a nevem kérdezte meg, mire kissé talán szégyenkezve, de kimondtam: Damon Falls. Rögtön rájött, hogy én vagyok a Démonherceg. Nem kérdezett többet, csak elém teleportálta magát. Övéből egy tőrt vett elő, aminek olyan alakja volt, mint egy angyalszárnynak. A pengéje viszont hihetetlenül éles volt. Előttem lassan elhúzódott pár járólap és felemelkedett egy kis medenceszerű, amiben lilás folyadék úszkált, amit néhol fekete pöttyök díszítettek. Felemeltem a fejem és a tenyerem az övébe helyeztem. A kést lassan húzta végig a – talán – szív vonal mentén. Azt mondják, ha a szív vonalból ömlő vért egy olyan edénybe cseppentik, mint amilyen ekkor előttem is volt, az akkor letett esküt nem lehet megszegni, ha mégis, az illető meghal. Csak akkor van kivétel, ha nem szánt szándékkal szegnek esküt, például varázslattal veszik rá, hogy azt tegye, amit. Az eskü amúgy nagyon egyszerű: belecsöppented a véred a tálba és tűröd a kínt. Nos, a kín… Nem igazán voltam rá felkészülve, így mikor a teljes belsőm átjárta ez a fajta fájdalom és forróság keveréke, először csak bámultam kerek szemekkel a vörös vérem, amint jelzőtűzként kirí a többi lila közül, majd felordítottam és összerogytam. Talán még sose éreztem ekkora fájdalmat. A fejem fogva nyöszörögtem, mikor már kezdett csillapodni a testem felemésztő égés.
Mikor felnéztem, egy korombeli fiú nyújtotta a kezét. Vonakodva fogadtam el a kinyújtott jobbot, ami végül segített felállni. Metatron biccentett neki, mire mutatni kezdte az utat ki a Tanács-terméből, majd az épületből, ami amúgy egy útvesztőre hasonlított a kacskaringós folyosóival, egyedül biztosan nem találtam volna ki. Miközben haladtunk, megtudtam, hogy a neve Sandalphon, innen pedig rögtön leesett, hogy ő az Őrangyalok Hercege, Metatron fia. A válla fölött nézett rám, de tekintetében semmi ellenségeskedést nem láttam. Megállt és szembe fordult velem. Majdnem egy fejjel nagyobb volt, mint én és erősebbnek is tűnt. A bal csuklómra mutatott. Ekkor vettem észre, hogy egy kereszt jelent meg rajta. Ez jelentette azt, hogy esküt tettem az angyaloknak.
Ezt a tetoválást egész sokáig bírtam rejtegetni, először a húgom vette észre, én azonban nem mondtam el neki az igazságot, hanem azt hazudtam, hogy tetováltattam. Nem is kérdezősködött tovább. Ezután ez jól bevált hazugság volt, bár a démonok közül senkinek se tűnt fel, hogy egyáltalán valami más lett rajtam. Ezt leginkább akkor kellett magyarázni, ha alkalomadtán el bírtam lógni az emberek világába. Hogy ilyenkor miért nem szöktem meg? Mert nem volt hová mennem tizennégy-öt éves fejjel. És a korom miatt vágtak néhányan érdekes fejet, ha meglátták a tetoválást, vagy inkább jelet. Magyarázkodtam is sokat, főként azt hitettem el az emberekkel, hogy az egyik haverom bátyja tetováló akar lenni és én voltam az egyik tesztalany. Ez a hazugság már zsigerből jött, ha valaki rákérdezett, hogy miért van nekem tetkóm, így néha már teljesen elfeledkeztem az igazságról.
Mindig mosoly kúszott az arcomra, ha visszagondoltam az eskütétel napjára. Azon a napon fordítottam hátat a hazámnak, apámnak. És senki se tudta, hogy ezután is szolgáltattam infókat az angyaloknak. Azon a napon lett Damon Falls, a Démonherceg egy áruló…



2 megjegyzés:

  1. Nagyon tetszet ez a rész is.
    Damon pedig nagyon cukki !!!!
    Tori ;) :)

    VálaszTörlés
  2. Szia.

    Uristen. Nagyon eltuntem.
    Bocsanatodert esedezem! Tenyleg sajnalom,csak ket het mulva felveteli. Meg kell nyomnom bizonyos tantargyakag.

    A resz eszmeletlen lett.
    Tetszett.
    10/10 :33

    Sok otletet x
    Sok puszi es oleles xx 💜

    VálaszTörlés