2015. november 30., hétfő

Rem acu testigisti

Sziasztok!
Bocsi a késésért, egy-két dolog közbejött. De itt is vagyok az új résszel! Ez előzőkhöz köszönöm a visszajelzéseket, örülök, hogy elnyerte a tetszéseteket.
Ne feledjétek a verseny péntekig tart! ;)
Na, most csak ennyi lettem volna, jó olvasást és jó hetet mindenkinek!!!
--------------------------------------

/Damon/

Hirtelen fordultam a hang irányába. A sötétbarna loboncot épp csak megpillantottam, mikor az a nyakamba ugrott. Sandra sírva bújt hozzám, folyamatosan hadart valamit, de azt olyan gyorsan, hogy nem is értettem. Bailey-re pillantottam, aki ugyancsak a húgom ölelésében ragadt, a lány kerek szemekkel meredt rám, ügyetlenül megveregette Sandra hátát. Ő csak tovább bőgött, közben egyre szorosabban és szorosabban húzott minket magához. Megsimogattam a fejét és azt suttogtam, amit anya régen, mikor rosszat álmodott. Halk nevetés hagyta el a száját és elhúzódott. Szeme most nem a démonalakja miatt volt vörös, hanem a sírástól. Arca is kipirult, ahogy a kézfejével próbálta letörölni a könnyeit. A barátnőm a vállára tette a kezét és kicsit megszorította azt. A hugicám ismét megölelgette, közben valamit a fülébe suttogott. Nem akartam hallani, mert tudtam, éreztem, mit mond.
A távolban Jus alakja közeledett felénk. Az egyik lábára erősen sántított. A húgomra néztem, aki rögtön befejezte a hüppögést és kicsit behúzta a nyakát. A haverom összeszorított szájjal és ököllel, a nyakán és karján kidagadó erekkel lépdelt az irányunkban, közben megállás nélkül motyogott, pontosabban, őt ismerve, inkább szitkozódott. Elvigyorodtam és a hátam mögött megtámaszkodva hátradőltem. Az első támadása az volt, hogy felkapott egy kagylót a homokból és hozzám vágta. Felvontam a szemöldököm. Komoly? Csak ennyi? Aztán észrevettem, hogy a barátnőm hogyan néz rá. Talán csak ideiglenesen úsztam meg a verést.
- Falls! Egy: a húgod rohadtul rád ütött! Szó szerint! Ugyanakkorát rúgott a lábamba, mintha te lettél volna! Kettő: mi az, hogy csak úgy egykettőre ugrálsz az időben? Három: a tengerek istene, baszd meg? – kiabálta. Bailey-re néztem. Ő csak védekezőn tette fel a kezét, jelezve, hogy gőze sincs, honnan tudja.
Az őrangyal még mindig várt a válaszomra, vagy inkább arra, hogy a mostohahúga ne figyeljen és ő nekem ugorhasson. A fogát csikorgatva pillantott hol rám, hol a testvéremre, aki csak bocsánatkérően pislogott rá. Ő persze kapott megbocsátást! Pusztán letudta annyival, hogy ő is ezt tette volna a helyében. Én meg! Én se szándékosan utaztam vissza az ókorba, bocsánat! És végképp nem akartam előző életemben istennek tartott többlelkű lenni! Csak mérgesen meredtem vissza rá.
- Jus, hagyd már! – sóhajtotta Bailey. Ő azonban nem hagyta ennyiben.
- Falls, már kezd belőled elegem lenni! – mondta tényleg dühösen. Felpattantam és közelebb léptem hozzá. Ezt mire is érti? – Amióta megjelentél, nem volt olyan hónap, hogy a húgom ne került volna életveszélybe! Először is az apád miatt, utána egy csomó ráküldött fejvadász miatt, utána konkrétan Lucifer miatt. Olyan is volt, hogy miattad!
- Bocs, nem volt szándékomban kinyírni a húgod, aki eközben a barátnőm! Szerinted direkt oda rendeltem minden lényt, amit rühellek, mikor ő ott volt? Valószínűleg akkor se úszta volna meg könnyebben, ha soha nem találkozunk! – válaszoltam egyre dühösebben.
- Szerintem viszont nagyon is, tekintve, hogy akkor a drága jó apád nem küldött volna démonokat, hogy téged visszarángasson a pokolba! – felelte. Ez már teljesen komoly volt.
- És mikor téged rabolt el? Akkor elmondta, hogy őt Mary miatt akarja megölni! Az nem az én hibám volt. A januári majdnem világvége se miattam volt. Akkor is Bailey-t, Jake-et, Markot és Helenát küldte volna a Tanács, hogy megakadályozza…
- Menj a francba! – rendezte le ennyivel az indokom. Kicsit hátrahőköltem. Egy pillanat alatt a mostohatestvére mellett volt, megragadta annak karját és teleportált.
Sandra rémülten nézett rám. Mély levegőket véve próbáltam lenyugtatni magam, de egy pillanatra se szűnt meg a karomban a remegés. A fogaim olyan szinten egymáshoz préseltem, hogy azt hittem kitörnek. A húgom szorosan megölelt, mire kicsit kevésbé voltam feszült. Mély lélegzetet vettem és átkaroltam a húgocskám. Ő a száznegyvenöt centijével kicsit eltörpült mellettem, amit nem tudtam megállni mosolygás nélkül. Puszit nyomtam a fejére.
- Gyerünk haza, bátyó! – vigyorgott fel rám. Bólintottam és a nappalinkra gondoltam. Egy pillanatra ezt a képet Clare és Dave házának konyhája váltotta fel, ahol annyit nevettünk, de szerencsére a jó helyre érkeztünk meg. Anya kicsit megugrott a fotelban, mikor meglátott minket. Tekintete ezt mondta: „vagy megőrültem, de az előbb még nem voltak itt”. Felnevettünk, mire felállt. Hozzám lépett és összeborzolta a hajam. Rengeteg homok szóródott a padlóra. Bocsánatkérően néztem rá. Csak megforgatta a szemét.
Fent megfürödtem, aztán mérgesen morogtam a szobám közepén, mert pont azt a pólót nem találtam, amit fel akartam venni. A tükröm felől kuncogást hallottam. Legalább egy métert ugrottam hátrébb, mire felnevetett az ott álló alak. A tükör üvege mögött Bailey állt csípőre tett kézzel, de szomorú arckifejezéssel. Odaléptem elé.
- Tudtam, hogy olyan tükör, mint az enyém – motyogta félmosollyal az arcán.
- Mi baja Justinnak? – kérdeztem hidegen. Szemöldöke kicsit felszaladt, de próbálta nem mutatni, hogy mit érez.
- Csak félt. Fél, hogy elveszít – rázta a fejét. Én is féltem őt, igen, én is vádoltam már magam pont emiatt, de próbáltam megoldani a problémát. Justin szerint viszont én magam vagyok a probléma. Elfordítottam a fejem és hátrálni kezdtem. – Nehogy már rám légy dühös, mert a bátyám fél, hogy meghalok! – tárta szét a karját. Nem feleltem. – Most nem szabadna összevesznünk… De ha annyira akarsz, akkor pukkadj, majd rájössz! – ezzel eltűnt. Csak bámultam a hűlt helyét, aztán fújtatva léptem a szekrényemhez és kikaptam az első kezembe kerülő pólót, aztán bevágtam az ajtaját. Csak idegesen bámultam a falapot, aztán újra a tükörre sandítottam. Szinte láttam Bailey-t, amint először ő is mérgesen meredt maga elé, majd lecsordulnak az arcán az első könnycseppek. A francba már…
Felkaptam a telefonom az asztalomról. Kicsöngött, egy ideig azt hittem fel se veszi. De aztán halk, remegő hang szólalt meg a vonal végén.
- Na, lenyugodtál? – kérdezte, majd szipogott egyet. Rögtön elszégyelltem magam, rengeteg önváddal a fejemben ültem le az ágyamra.
- Le. Sajnálom, Kicsim – suttogtam. Hallottam, hogy kifújja az orrát. Aztán matat valamit, de közben nem szólalt meg.
Mellettem jelent meg ekkor és kinyomta a mobilját. Remegő ajkakkal törölt le egy kósza könnycseppet az arcáról. Szorosan magamhoz húztam. Puha, göndör hajába csókoltam, mire felkuncogott. Szomorú, de próbálkozó kuncogás volt.
- Szeretlek – búgtam. Nem pillantott fel, csak közelebb húzódott és megismételte a mondatom. Felemeltem az állát és megcsókoltam…

- Szerinted ki lesz a következő? – kérdeztem, közben a kezén lévő jelet simogattam. Csak megrántotta a vállát, aztán gondolkozóba esett.
- Még öt többlelkű van. Talán a legfiatalabbtól megyünk az legidősebbig – mondta. Ez egy lehetséges terv volt. – Minerva azt mondta, tudni fogom hová kell mennem. Szerintem viszont kicsit se…
- Semmi baj, együtt megoldjuk – nyugtattam meg. A mellkasomra hajtotta a fejét, egyik lábát átvette az enyémeken. Halk sóhajt hallatott, aztán felült. Kint már kezdett sötétedni. Azt motyogta, haza kellene mennie. Szomorúan néztem rá, mire egy csókot nyomott a számra. Megígérte, hogy megpróbálja megbékíteni Justint. Rámosolyogtam és még utoljára magamhoz húztam. – Jó éjt, ha esetleg nem beszélnénk még.
- Oké, neked is – intett egyet és teleportált…

/Bailey/

- Justin, kérlek! – nyitottam be a szobájába. Az ágyán feküdt, fején fejhallgató díszelgett, már az ajtóból hallottam az üvöltő zenét. Nem is figyelt rám, pedig szerintem tudta, hogy ott vagyok. Odaléptem hozzá és a telefonjáért nyúltam, hogy kikapcsoljam. De ő csak rácsapott a kezemre, aztán elküldött a francba. Nem igaz! Ne kezdje már! Kicsit elkapott az ideg. – Tudod mit, Jus? Te menj a francba! Ne vádold Damont olyannal, amiben nem hibás! Tudod mit? Elegem van belőled! Ülj csak a szobádban, míg én készülök megmenteni a világot. De aztán egy szóval se merd mondani, hogy hiányozni fogok! – ezzel sarkon fordultam és kirohantam.
A hátsó kertben megálltam a nyílt ég alatt, majd kinyitottam a szárnyaim. Repülni akartam, kicsit kiszellőztetni a fejem. Csaptam egy nagyot és felemelkedtem. Csak minél magasabbra akartam jutni, oda, ahol senki se zavarhat meg. A házunk eltörpült alattam, de még mindig nem álltam meg. Már láttam a Föld görbületét, az alacsonyabban szálló felhők elúsztak mellettem. Még egy kicsit feljebb! Az arcom már kicsit csípte a lehűlt levegő. Megálltam. Lent minden olyan volt, mint valami makett. A házak olyan aprók voltak, mint egy porszem. Oké, annál azért nagyobbak. Összefontam a mellkasomon a karom, ráfeküdtem a szélre, mintha víz lenne, amin lebeghetek.
Mi baja lett Justinnak? Eddig nem éreztem, hogy ez… ezt ki akarná mondani. Mi történt, hogy így kitört? Vele és Claudiával minden oké, akkor? Velem megbeszélte, hogy fél. Miért hozza fel a múltat? Méghozzá pont most? Ilyenkor lenne a leginkább szükségem rá, hogy megnyugtasson, hogy mellettem legyen, erre… Így akarja kicsit megkönnyíteni a saját dolgát, ha esetleg elveszítene? Azt hitte, hogy ha meg is halunk, akkor majd a veszekedés miatt dühvel fog ránk visszagondolni? Ennek semmi értelme, mert ismerem. Összetörne. Nem bírná ki, ha elveszítene. Nem mondta ki, de tudtam, Damon is ugyanolyan fontos neki, mint én.
Justin, ne most lökj el magadtól…

Reggel, mikor felkeltem, ismét meg akartam próbálni az értelmes kommunikációt vele, de már nem volt otthon. Az ajkamba harapva néztem az üres szobáját, aztán lementem a konyhába. Narancslét készítettem, amit a konyhapultra felülve fogyasztottam el. Úgy láttam a konyhánkat, mint a filmekben szokták, mikor visszaemlékeznek a régmúltra.
Két kisgyerek kergette egymást a konyhasziget körül, mindketten hangosan nevettek. A nénikém habcsókot készített, a bácsikám mosolyogva vette fel a testvéri veszekedésünk. Azon ment a vita, hogy Jus megitta az én narancslém is. Sose voltam elég gyors, hogy elkapjam, így csak rohantam utána, míg ő röhögött rajtam.
Ezt egy későbbi emlék váltotta fel, ugyanitt voltunk, megint veszekedtünk – mily meglepő. Most valami máson ment a vita, már nem emlékeztem, hogy min. De a lényeg az az, hogy körülöttünk mindenki röhögött, csak mi vettük teljesen komolyan az egészet. A kiabálás végén egy percig bámultunk egymásra, majd mi is csatlakoztunk a nénikémhez és a bácsikámhoz. Akkor még kicsit se vettük komolyan ezeket a dolgokat, mert tudtuk, hogy kibékülünk. Úgy hittük, ha hosszabb ideig is lennénk összekapva, még ott egy csomó év, hogy kibéküljünk. De most már csak kevesebb, mint egy hónapunk volt hátra.
Újabb emlékképek. Ez már a múlt év volt. Narancslevet készítettem a fiúknak, és viccből nem raktam bele cukrot, pontosabban csak Justinéba, aki konkrétan végigkergetett a házon.
Apropó! A kergetőzések annyira… elmaradoztak az elmúlt pár hónapban. Hiányoztak. Régebben visítottam, átkoztam őt, mikor menekültem előle, de így visszagondolva azokra az élményekre… azt kívántam, bárcsak újra ilyen lenne minden. Annyiszor bámultunk egymásra gyilkos tekintettel, annyiszor mondtunk, hogy utáljuk a másikat. Annyiszor szívattuk egymást a családtagjaink nagy kárára. Erre most lehet, már nem lesz több lehetőségünk rá. És őneki pont ilyenkor kellett morogni.
Észre se vettem, hogy sírok. Még a hűvös cseppeket se éreztem, ahogy végigfolynak az arcomon és a lábamra csöppennek. Csak akkor tűnt fel minden, mikor valaki csengetett. Hirtelen halt el a höppögésem. Egy pár pillanattal később valaki babrálni kezdett a zárral. Felkaptam a fejem a hangra, ami betöltötte az egész házat.
- Szia, Bailey! Hiro vagyok! Bocsi, hogy csak így betörök. Damon azt mondta, ha nem nyitod ki, akkor ott a kulcs a lábtörlő alatt. Nem értettem ez, mivel ha hallod, akkor szerintem kinyitnád. Bailey? – jelent meg egy fekete fej a konyha ajtajában. A szemem törölgetve, szipogva, a bőgésben pillanatnyi szünetet tartva néztem rá. Hangosan kezdtem sírni ismét, mire odapattant hozzám és megölelt. Csak szorított magához, értetlenül kérdezgette, hogy mi történt. Nem voltam képes arra, hogy érthető választ adjak. Felvetette, hogy szól Damonnek, de ezt a fejemet rázva vetettem el. Előző este írta, ha nem lenne baj, akkor aznap a családjával lenne. Teljesen megértettem. Én is szerettem volna a mostohatesómmal, Dave bácsival és Clare nénivel lenni. De az unokatesóm felszívódott, a nevelőszüleim pedig dolgoztak. Nem akartam most ezért az ő programját tönkretenni.
- Félek, Hiro – suttogtam végül. Megcirógatta a hátam, de nem szólt semmit. Mindeközben tovább sírtam, egyre csak az járt a fejemben, hogy így kell Jus-tól elbúcsúznom. Nem akartam tőle így elválni. Úgy akartam elmenni harcolni, hogy ő azt mondja „ki ne merj nyiffanni, húgi”.
- Gyere, elmegyünk sétálni – fogta meg a kezem a féltestvérem és lehúzott a pultról. – Hová szeretnél menni?
- Valami kevésbé meleg helyre? Pár fok eltérés is megfelel – motyogtam semmi életkedvvel. Beleegyezett az ötletbe, bár nem hiszem, hogy ekkor nemet mert volna nekem mondani. – Svédország?
- Örülök, hogy nem Norvégiát mondtál, ott egy srác kicsit megbántott pár éve. Nem szerettem volna oda visszamenni.

Pár perccel később már ott álltunk Stockholm főterén. A féltesóm átölelte a vállam miután egy kicsit összerándult a hirtelen hőmérsékletváltozástól. Pedig csak pár fok az eltérés, mégis azonnal elkezdett fájni a fejem. És ekkor jött a kérdés: mit nézzünk meg, mit csináljunk?
Megláttam egy kis kávézót az egyik sarkon. Megragadtam a karját és odarángattam az egyik asztalhoz. Megnéztem az itallapot. Nem volt túl drága. Leültem az egyik vas székre, míg ő velem szemben foglalt helyet. Azonnal ott termett egy pincér, aki ugyan eléggé törve, de végül megkérdezte angolul, hogy mit kérünk. Hiro csak egy vizet kért, míg én egy kólát.
- Valld be, hogy Damon állított rám – mondtam egy kicsit vádló hangnemmel. A pincérlány pont ekkor jött vissza.
- Bailey, Damon a barátod, még jó, hogy aggódik érted. Mondta, hogy összevesztetek előző nap Justinnal. Nem hibáztathatod, mert nem akarta, hogy egyedül légy. Jenny és Kristy készülnek a nyaralásra, ők nem jöhetnek szóba. Jake és Mark, illetve Helena nem épp jó ötlet a lelkizéshez. Szóval kizárásos alapon maradtam én. Szóval mesélj Doktor Takahsinak – dőlt hátra vigyorogva.
- Mikor lettél agyturkász? – kérdeztem egy halvány mosolyt villantva rá.
- Pszichológiát tanulok, szóval ha nálad bejön, akkor lehet az leszek a jövőben – nevetett fel, majd belekortyolt az italába. A pincérlány még letett elénk egy-egy tányért, rajta apró süteménnyel. Mosolyogva köszöntem meg, majd kissé elkomorodva néztem vissza Hiro-ra.
- Már ha lesz jövő – motyogtam, mire elkomorult. A lány, aki a szomszéd asztalról szedte fel az otthagyott tányérokat, megborzongott. Volt benne valami furcsa. Vadász! Megszólítottam a gondolatai között. Nem kapta fel a fejét, még csak körül se nézett, hanem kicsit idegesen, de visszakérdezett.
Ki vagy?
A szememmel a pincérlány felé böktem, Hiro tátogva formálta a szavakat: Démonvadász? Vigyorogva bólintottam, majd feleltem.
Voltam Athéné, voltam Minerva, most csak egy sima gimis lány lennék. És te ki vagy?
Tudod, hogy nem így kérdeztem. A neved! – mondta mérgesebben.
Bailey. Te?
Ida…
Megfordult, tudta, hogy én voltam. Szőke haja meglebbent, ahogy hűvöskés szél fújt át az asztalok közt. Végigmért minket, a féltestvéremen mintha többet időzött volna a tekintete, arcán furcsállást vettem észre. Valószínűleg érezte, hogy nem is nefilim, de nem is vadász. Elindult a kávézó bejárata felé, de előtte azt mondta, nemsokára végez, várjuk meg. Csak némán bólintottam, mire bekocogott.
Nem tudtam nem észrevenni Hiro pillantását. Azt üzente, nem hitte, hogy ezzel tudja elérni a szomorúságom eltűnését. Előre dőltem és elkezdtem neki mesélni az egész istenes sztorit. Először az arcán volt a tipikus, szerinted ezt elhiszem arc, de aztán olyanokat mondtam, amik teljes egészében elhitette vele a történetet. Kék szeme kikerekedett, a szívószálat rágcsálva hallgatott. Végül csak mosolygott, de nem boldog, hanem ideges vigyor volt.
Ekkor Ida vágódott le mellém. Haját kibontotta a copfból, tincsei a szemébe lógtak. Kicsit összegörnyedve ült, vállai előreestek, ahogy a táskáját bámulta. Svédül kezdett beszélni, de az agyam pár pillanat alatt átállt az ő nyelvére. Arról hadart, hogy sejtette mi vagyok, de nem volt benne biztos, így nem mert megszólítani. Alig ismert vadászokat vagy csak nem tudta, hogy azok. Ekkor szólt közbe a féltestvérem, hogy jobb lenne valami csendes helyre menni. Idára néztünk, mivel ő ismerte a terepet. Felpattant és az egyik közeli sikátorhoz sétált, majd mikor már senki se láthatott minket, teleportált. Egy kilátónál álltunk, gyönyörű táj terült el alattunk. Lent a hegyek lábánál egy folyó kanyargott, aminek a partján állatok heverésztek, ittak, futottak. Mindent betöltött a fenyvesek illata, a madarak hangja. Kedvem lett volna itt tölteni az életem. Ahogy láttam Ida is így volt vele.
- Ez egy egyszerű kilátó. Skandináv mitológiában van egy hely, Folkvang, ami Freyja istennő lakóhelye. Az őshonos angyalok szerint ez volt az a hely. Régen nem úgy volt mint most. Akkor, mikor az első többlelkűek éltek, ők döntöttek arról, ki hová megy. Freyja is többlelkű volt a mondák szerint, ő és Odin voltak a döntőbírók. Ma már minden automatikus – sóhajtotta, majd leült egy fapadra.
Ahogy néztem őt, képek villantak fel előttem. Egy hozzá nagyon hasonló nő ült ugyanott és ugyanúgy, mint ő, de a ruhája teljesen másmilyen volt. Ida is egy volt! Ő nem tudhatta ezt az „istenek reinkarnációi vagyunk” dolgot. Hiro felé fordultam és csak egy szót tátogtam: többlelkű! Először nem esett le neki, csak bámult rám hunyorogva. Csípőre vágtam a kezem és odaléptem mellé. Átkaroltam a nyakát, fülét a számhoz húztam. Belesuttogtam, amit akartam. Ajkai egy meglepett O-t formáltak, aztán leesett neki. MI VAN? – sziszegte vissza. Mintha Damont vagy Justint láttam volna. Vagy a kettő kombinációját.
Ida felénk nézett, kék szemei kérdőn csillogtak. De nem minket, hanem mögénk nézett. A fák közül két, kicsit túlméretezett farkas osont elő. Nem vérfarkasok voltak, ezt rögtön tudtam. Egyiknek aranyló, másiknak ezüstös bundája volt, de ugyanolyan pengeélesnek tűnő fogak sorakoztak mindkettő pofájában. Összenéztek pillanatra, aztán megindultak felénk. A nyáluk csorogni kezdett a földre, amiből azt szűrtem le, nekik ez igazi terülj-terülj asztalkám lesz. Legalábbis ezt gondolták. Tőlünk pár méterre szétváltak. Egyik jobbra, másik balra indult, így akartak körülfogni minket. Ida is mellénk pattant, egy pillanat alatt védekező alakzatot vettünk fel. Hiro kezébe varázsoltam egy tőrt, mire egy pillanat erejéig lefagyott, de aztán hullafehér arccal készen állt a lehetséges harcra. A szürke megállt előttem, majd mellső lábait maga alá húzta, hátsóját felemelte. Ő is támadni akart.
- A legendák szerint ezek Fenrir gyermekei,
Hati és Sköll. Lidércek. Pedig mindenki úgy tudta, a démonvilági erdőkben bolyonganak.
- Leviathánról is valami hasonlót gondoltunk – motyogtam. – Vissza kell őket küldeni oda, ahonnan jöttek! – mondta most már hangosan is. A lány bátortalanul bólintott, de utána felmerült egy újabb kérdés hogyan. Már szóra nyitottam a szám, de csak egy sikítás tudta elhagyni a torkom.
Az egyik farkas nekitámadt. Csak egy villanást láttam, aztán azt, hogy a lény hátrarepül. Hangosan puffant az egyik fa törzsén. A másik odarohant hozzá, ezzel időt adva nekünk. Pontosabban arra, hogy elkapjam Idát, aki elvesztette az eszméletét. Üveges szemekkel bámulta az eget. Íriszei lassan átváltottak kékből zöldes árnyalatúra. Svédül kezdett motyogni, valami olyat, hogy „Odin segíts rajtam”. Aztán pillái lecsukódtak. Lassan felkelt, én meg csak álltam ott ledöbbenve. Én is ilyen voltam, mikor Minerva elrabolt pár percre csevegni?
Egy védőburkot vontam körénk, mert az egyik farkaskoma máris támadt. Ida azonban kilépett a burokból, kezében egy fényes pallos (nem sima kard, pallos, az az igazi kétkezes fegyver) jelent meg. Nagyot lendített a pengén, szándékosan a lapjával találta el a szörnyet, az legalább öt métert repült hátra, hogy aztán majdnem a szakadék széléig csússzon végig a füvön. A másik felordított, majd elugrott a fától. Most én harcoltam. Nem gondolkodtam a fegyveren, csak elővarázsoltam valamit. A lidérc karmai lecsúsztak a kerek pajzsról, a jobbomban lévő dárdával felé szúrtam. Kösz, Minerva… A bot beleállt a lábába, a földhöz szegezte őt. Nyüszítve próbálta elrántani a mancsát, közben a húsa égett a dárda hegyébe vésett jelektől. Eltüntettem a pajzsot, aztán közelebb léptem.
Légy átkozott, Minerva – morogta, de meghunyászkodott. Nyertem, ez nem volt kétséges.  – Egyszer már elloptam a napot az emberek fölül. A világ végén újra megteszem. De előtte cafatokra téplek.
- Sok a duma, farkas komám – mondtam és egy átjárót nyitottam mögötte. Kirántottam a dárdát, majd annak segítségével átlöktem a kapun, ami azonnal bezárult. A fekete-vörös örvény még látszott pár pillanatig, de aztán végleg eltűnt.
- Anyám! – nyögte Hiro letaglózva. Rávigyorogtam, mire kifújta a tüdejében ragadt levegőt, de aztán Idára mutatott, aki csak úgy állt a szakadék szélén. Szőke haja a szemébe lógott, válla ismét kezdett előre esni. Lassan leült, a térdére hajtotta a fejét. A hegyek mögött alábukó nap fénykoszorút rajzolt köré, ezzel tényleg istennővé festve őt. Teste lassan elernyedt, ő pedig hátradőlt. Ugyanaz, mint velünk is volt. Hihetetlen erő a démonnal szemben, majd ájulás. Gyorsan odarohantunk hozzá. Hiro az ölébe fektette a lány fejét, míg én a táskámban turkáltam, abban reménykedve, hogy találok vizet benne. Szerencsére így volt, lecsavartam a kupakot és a lány ajkaihoz emeltem. Bár nem volt teljesen magánál, mégis nagy kortyokban inni kezdett.
- Rem acu testigisti, Minerva – mosolygott fel rám, szemei még mindig zöldek voltak. Megtaláltad a dolgok nyitját? – Csak hagyatkozz az érzelmeidre. Már csak három kell – arca már nem tükrözött érzelmet, tekintete ismét üveges lett pár pillanatra, hogy aztán hangos sikollyal ébredjen fel. Próbáltuk lecsitítani, de folyamatosan hadart valamit svédül, olyan gyorsan, hogy már nem is koncentráltam rá, hogy megértsem. Végül kifogyott a szóból, csak meredt ránk.
- Mit mesélt Freyja? – kérdeztem halkan.
- Hogy egy vagyok közülük. De kik közül? Azt mondta, én leszek az egyik, aki megmenti a világot, de csak ha nem hagyom magam megkísérteni. Ez mit jelent? Jön a világvége? Mikor? Én már semmit se értek! Mégis hogy beszélhetett hozzám egy isten, akit a mítoszokból ismerek. És miért nézett ki úgy, mint én…?
- Hosszú sztori, de elmondom. Ők nem istenek voltak, hanem többlelkűek, angyalok, talán démonok. Mindig csak hét többlelkű van a földön és mindig csak ugyanazok. Ha meg is halnak, amire kicsi az esély, akkor újjászületnek. Például a görögök egy istene, Poszeidón is többlelkű volt – jutott hirtelen eszembe Damon. Még fel akartam hívni, de ezt későbbre halasztottam. – Valamikor Krisztus előtt halt meg. Ő a rómaiak hadistene, Marsként született újjá. Az ezerkilencszázas évek végén halt meg ismét, ezután Damont Falls-ként, a…
- Démonok hercegeként jelent meg ismét? – nézett fel rám Ida. Bólintottam. – Szóval a volt Démonherceg többlelkű. Azt mondtad heten vannak. Kik a többiek?
- Az egyik te vagy. Frayja istennő voltál valamelyik életedben. Az emberek azért tartották őket isteneknek, mert nem volt más magyarázatuk rá, hogy léteznek ilyen lények, mint ők. Valamit tettek, ami kiváltotta csodálatot, vagy épp a félelmet a népből. Így lettek a mítoszok. És bár az „istenek” eltűntek, a halandók megőrizték az alakjukat, egyre több mítoszba szőtték bele őket…
- Ismét nem ezt kérdeztem – szakított félbe, mire megforgattam a szemem.
- Leila Falls, Damon anyja az egyikük, ez biztos. Hármat nem ismerünk. Szóval te vagy az egyik, és…
- Te a hetedik, igaz? – pislogott nagy szemekkel. Bólintottam.
- Hogy-hogy nem tudtad mi vagy? Egyáltalán hány éves vagy? – kérdezte Hiro. Ez jó kérdés volt. Bár a bácsikám mesélte, hogy a többlelkűek erejének egy részét elzárják, mert azt szeretnék, hogy előbb megtanulják az alapokat, utána folyamatosan a mágiájuk kézbentartását. Nekem erre nem volt időm, mert a démonlelkemre zárt pecsét azonnal fel lett törve, mert szükségem volt rá. Aztán az angyallelkem is felszabadítottam, mikor minden áron meg akartam gyógyítani Damont. A srácomnak pedig csak az angyallelke volt elzárva, de az majdnem tizenhét évig. Ő végig azt hitte magáról, hogy démon.
- Én… nem tudom. Annyiszor mondták, hogy különleges vagyok, de azt hittem azért, mert ritkák a Démonvadászok. Amúgy most lettem tizennyolc a múlt hónap végén.
- Két évig nem mondták el, hogy mi vagy? – döbbent le teljesen a fiú. Ida kicsit összehúzta magát, aztán megrázta szőke loboncát. A féltestvérem a homlokát dörzsölgette, mintha azt gondolta volna, ezt nehezen hiszi el.
- Tudod mit? Aludj rá egyet – simítottam meg a vállát, mire kicsit megugrott, mintha áram csípte volna meg. – Ha megadod a telefonszámod, akkor majd megbeszélünk egy találkozót, jó? – mosolyogtam a lehető legbiztatóbban, miközben előhalásztam a mobilom a zsebemből. A kezébe nyomtam a készüléket, mire bepötyögte a számát. Bátortalanul somolyogva állt fel, majd elköszönt és eltűnt.
Hiro-ra néztem, aki közölte, hogy a svédországi kirándulásban legalább az volt a jó, hogy nem bőgtem. Nevetni kezdtem, de eszembe jutott az, amit elfelejtettem reggel óta. Justin… A féltestvérem könyörögni kezdett, hogy ne kezdjem, de már késő volt, lecsordultak az első könnycseppek. Felnéztem az égre, ahol már kezdtek megjelenni az első csillagok. Régen annyit néztük őket az unokatesómmal, miközben a tetőn ültünk és gumicukrot zabáltunk…

- Szia, Kicsim! Milyen volt a napod? – ölelt meg Damon, mikor aztán tíz körül találkoztunk a tónál. A növő hold fénye pont megvilágította vízfelszínt, ezzel fénysugarakat szórva szét a fák között. A nyakát átkarolva bújtam hozzá, míg ő a hátam cirógatta.
- Jó. Svédországban jártam. Találkoztam egy skandináv istennő reinkarnációjával. Csak a szokásos – próbáltam elviccelni a dolgot, de ő azonnal eltolt magától és kerek szemekkel nézett rám. Kénytelen voltam mesélni. Jobban jártam így, mert Hiro-t ismerve, lehet felnagyította volna a történéseket. Damon pislogás nélkül mered rám, végül:
- MI A FRANCÉRT NEM SZÓLTÁL?! – akadt ki teljesen. Felpattant és fel-le kezdett járkálni. A nevén szólítottam, hátha felfogja, hogy minden oké. De ő csak sorolta a meg nem történt dolgokat, amik megtörténhettek volna. Széttépnek a farkasok. Nem baj, majd újranövesztem a fejem. És ha az a lány nem lett volna vadász? Akkor nem lett volna vadász. – Ne affektálj! – figyelmeztetett, mikor legalább a hatodik kommentecskét fűztem hozzá a mondandójához. Felálltam és odaléptem hozzá. Átkaroltam a nyakát és egy csókot nyomtam a szájára, mire remegés futott végig rajta. Halk sóhaj hagyta el az ajkait, aztán még jobban magához húzott.
- Istennőm – susogta a fülembe, mikor már a parton ültünk és a tükörsima vízfelszínt néztük.
- Ne – reagáltam le ennyivel, mire a karjait összefonta a hasam alatt és kis puszikat kezdett hinteni a bőrömre.
 - Miért? Tetszik – vigyorodott el, majd egy aprót harapott a vállamba. A könyökömmel hasba vágtam, mire csak kuncogott.
- Mert ne, hercegem – sandítottam rá gúnyosan.

- Igazad van, hanyagoljuk…

5 megjegyzés:

  1. Miért ne? Pont hogy kellett volna....milyen perverz fantáziám van nekem.....szerintem öröklődő xdd
    Nagyooon tetszik hiányzika régi Justin so hozd vissza gyorsan.....és részt is minél hamarabb
    Puszii ♥♡♥

    VálaszTörlés
  2. Miért ne? Pont hogy kellett volna....milyen perverz fantáziám van nekem.....szerintem öröklődő xdd
    Nagyooon tetszik hiányzika régi Justin so hozd vissza gyorsan.....és részt is minél hamarabb
    Puszii ♥♡♥

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Ejnye Dia!! :D Oké, ezzel nem vagy egyedül.
      Hát, Jus most ilyen, az új rész meg pár órán belül jön.
      Puszii! :-*

      Törlés
  3. Szia.

    JUS! KITEKEREM A NYAKADAT ES UTANA MEGKEKSZUALLAK! HOGY LEHETSZ EKKORA FAROK?! HE?!

    Jo resz lett, farkaskoma! Menjunk mi is tobblelkueket keresni?
    Hatha talalkozom utkozben Justinnal es meg tudom fojtani. Csak ugy mellekesen.

    Sok otletet, mint mindig.

    Sok oleles es puszi xx

    VálaszTörlés
  4. Hé Bailey hova lett a tériszonyod ? :) Imádom ezt a történetet !!!!!

    VálaszTörlés