2015. november 22., vasárnap

Mutato nomine de te fabula narratur.

Jóóóóóó estét mindenkinek!
Ismét eljött egy újabb vasárnap, én meg hoztam az új rész! És már csak két nap van a blog szülinapjáig. Ő maga is nagyon örül :D.
Az előző részhez köszönöm a visszajelzéseket, örülök, hogy nem tartottátok rossz ötletnek ezt az istenes vonalat. Bár leginkább a kommentekre hagyatkozok ez ügyben, mert a pipákat még mindig nem látom. -.-"
Szóval: ma összeállítottam a kérdéssort, de a "nyeremény" még mindig nem tudom mi legyen. Luca mondta, hogy lehetne novella, de novellát nem tudok írni (én csak hosszú távon tudok gondolkozni) Még gondolkozom, de ismét várom az ötleteket. Bocsi a sok segítségkérésért, de kifogytam most az ötletekből.
Oké, befejeztem a pofázást, jó olvasást mindenkinek!
----------------------------------------------------------

/Bailey/

Cirógatásra keltem. Damon ujjai fel-le siklottak a gerincem mentén, a másik keze a felkaromon volt, ami keresztben feküdt a mellkasán. Hajában érződött a tenger illata, az előző nap emléke. Orra az enyémhez ért, ahogy félálomban a feje felém fordult. Kicsit megrándult, ahogy feleszmélt. Felemelte a karjait, nyújtózkodott, majd megropogtatta az ízületeit az ujjaiban. Próbáltam nem fintorogni, mikor meghallottam a recsegő hangot. Aucs! Ismét átölelt és egy puszit nyomott a homlokomra. Ujjaim beleakasztottam a dögcédulája láncába, a hüvelykujjammal végigsimítottam a vékony fémlapot. A hideg végigfutott a hátamon, mire megrázkódtam. A takarót kirángatta mögülem és betakart.
Az óra kilencet ütött. A nénikémék már rég elmentek dolgozni. Homályosan élt az emlékeimben az alig másfél órával ezelőtti múlt. Éreztem, hogy valamelyikük megsimogatja a hajam, aztán pedig a gondolataim között hallottam a suttogását, azt mondta, bátor leszek, mikor annak kell lennem.
A mellettem fekvő srác ismét megrezzent, de ezúttal az ijedtségtől, mivel a drága bátyuskám… leesett a kanapéról. A démonom mellkasába fúrtam az arcom, hogy ne röhögjek fel, az ajkamba haraptam és vettem egy mély levegőt. A nénikémék mindig azt hitték, majd kinövi ezt a leesős dolgot. Itt a bizonyíték, hogy nem nőtt fel teljesen. Nyöszörögve mászott vissza a fekhelyre, majd sóhajtott fel. Szegénynek nem lehet túl kellemes így ébredni. Damon rázkódott alattam a visszafojtott nevetéstől.
Mozgolódni kezdtem, sikeresen elzsibbasztottam a jobb kezem. Valahogy sikerült átnyújtanom a karom a háta alatt, az ujjaim összefűztem az oldalán, bal lábam átvetettem a derekán. Úgy öleltem magamhoz, mint valami nagy párnát. Éreztem, hogy felém néz, egy pillanatra végigsimította az arcom, hogy a hajam a fülem mögé kanyarítsa. Tovább szuszogott, azt hittem, visszaaludt.
- Damon – suttogta valaki. Akkor totózzunk. Összesen négyen lakunk a lakásban. Én biztos nem mondhattam, mivel én nem mondtam. A nénikém és a bácsikám munkában vannak. És a valakinek fiúhangja volt. Szóval szerintem Jus volt, mivel plusz bizonyítékként ekkor mocorgás hallatszott mögülem. Úgy tűnik az esés megtette a hatását: nem tudott tovább szunyókálni. – Mikor jött le? – kérdezte hangosabban, mikor a démonom kicsit megemelte a fejét, hogy láthassa őt.
- Olyan éjfél körül. Már aludtál – felelte a barátom. Erre a bátyám bosszúsan csettintett egyet, majd közölte, ha felébredek, ő kinyír, mert a frászt hoztam rá az előző nap. Eldöntöttem, hogy akkor nem kelek fel egy ideig. Kuncogás tört fel mindkettőjük szájából.  – Az a nagy kár, Bailey, már tudjuk, hogy fenn vagy – közölte ekkor Damon, mire felültem és szúrósan néztem rá.
- Mégis mi okból olvasol te az én gondolataimban? – vontam kérdőre, mire mindketten felnevettek.
- Most nem én vagyok a bűnös – vigyorgott édesen.
A következő pillanatban már Jus hasán ültem, ököllel vertem a mellkasát. Nevetve védte magát, most nem érdekelte, hogy püfölöm, örült, hogy élettel telinek lát. Mikor elfáradtam, mosolyogva szorított magához. Meglepett a mozdulata, ahogy nem akart elengedni, ahogy szaggatottan fújta ki a levegőt. Tudtam, mit gondol. Azt hitte, a világvége azt jelenti, engem is elveszít. A válla felett Damonre sandítottam, aki szintén gondolt már erre. A harc a Sátánnal, egyenlő a mi végünkkel. Sebesen pislogva próbáltam elkerülni, hogy könnyezni kezdjek.
A reggeli nem telt felhőtlenül, még mindig bennünk volt ez az érzés. Egyedül azon mosolyogtunk, mikor a kutyusom az utolsó lépcsőfokokat bukfencezve tette meg. A hátsójára étkezett, kinyújtott hátsó és mellső lábakkal, majd úgy nézett körbe, mintha azt kérdezné „mi történt?”. Aztán odatotyogott az asztalhoz, aminek a lábánál ott volt a tálkája, egyik felében víz, a másikban konzerv kutyakaja. Sunny, a törpe főnix csivitelve szállt le az asztalra és elkezdte felenni a morzsákat. Aztán Justin felé fordította a fejét, a tányérját figyelte. A bátyám odatolta elé, mire a madár onnan is felette a maradékot. Az állatkáink próbáltak felvidítani, de nem nagyon sikerült nekik.

- Halljátok, én már félek kitenni a lábam a házból, mert megint elénk ugrik egy démon. Erre Jake közli, hogy elmegyünk a tengerpartra! Oda meg végképp nem akarok menni! – magyarázta Jus nagy hévvel, mikor a megbeszélt találkahelyre indultunk. Sandra, Hiro és a kis Odett is velünk tartott, mivel Jen és Kristy is hozták az öccsüket, ahogy Helena is a saját testvéreit. Clau-t is kérdeztük, de a csend, ami a telefon végén hallatszott, elég nyilvánvaló válasz volt. Egy gót lány a tengerparton. Ez olyan, mint egy pingvin a Szaharában.
- Sziasztok! – kiabálta Mark ekkor. Az egyik utcán futott felénk, mögötte Hel rohant elég idegbetegen, ja, és csurom vizesen. A barátnőnk mögött a testvérei mentek, hangosan röhögtek a nővérükön/húgukon. Jus a bordáim közé bökött, mire felszisszentem, de a vigyora rögtön elárulta, hogy mire gondol. Régebben mi is sűrűn csináltunk ilyet. Mosolyogva gondoltam vissza az egyik ilyen alkalomra.
- Indulás a partra! – hallottuk Jake hangját a másik irányból. Mellette a barátnője és annak két tesója jött. Hevesen integettek, a két lány olyan hévvel ölelt meg, hogy azt hittem eltörik a gerincem. Megveregettem a hátukat.
A strandnál viszont… teljes leblokkolás. Mit is gondoltunk? Nyár volt, meleg volt. Miből gondoltuk, hogy alig lesznek? Erre… mint a heringek. A fiúk fintorogva figyelték a túlzsúfolt partot, majd Hel egyik bátyjának támadt egy ötlete.
- Mi lenne, ha teleportálnánk valahová? – vetette fel. Hevesen bólogattunk, de utána felmerült a kérdés, hogy hová. Mindenki felvetett egy-egy helyet, végül Damon tippje lett a legjobb: Görögország. A számba haraptam, mikor eszembe jutott az előző nap. Én, mint Pallas Athéné és ő, mint Poszeidón harcoltunk Athén védelméért. Megérintette a karom és felvonta fél szemöldökét. Csak a fejem ráztam és próbáltam elfojtani a vigyorom.
- És melyik helyre? – kérdezte Mark. A barátom elgondolkozva meredt előre. Végül egy olyan sziget nevét, mondta, amiről még sose hallottunk. Thasos? Akkor irány oda!
Pár pillanattal később ott álltunk az egyik tengerparton, reggel volt, alig voltak, sőt, ahogy körülnéztem, úgy tűnt, nem is lesznek sokan. Justin tovább parázott, hogy előző nap is egy ilyen helyre jöttünk, miből gondoljuk, hogy nem történik-e meg ismét. Nem voltunk biztosak benne, hogy nem ismétlődik meg az előző napi, de nem lehetett mindentől félni. Leterítettük a törülközőnk a homokba, a napernyőket is felállítottuk. A fiúk szinte azonnal felfedezték a közeli szirtet, ahonnan hol fejest ugrottak, hol szaltóztak. Jake volt a legjobb. A peremtől két méterre megállt, nagy lendületet vett a futáshoz, viszont, mikor ott volt az ideje, hogy ugorjon, megtorpant. A srácok egymásra néztek, majd egyszerre tört ki belőlük a röhögés. Crawford újra próbálkozott, kezeit a feje fölé emelte, térdeit behajlította, ismét készen állt ééééés… Megint nem ugrott! Ezt legalább hússzor megcsinálta, mire Hel egyik bátyja, Adam, megunta ezt és lökött rajta egyet. Ordítva csapódott a vízbe. Milyen szerencse, hogy csak tíz méterről zuhant le. Nevetve néztünk, ahogy kikászálódik a vízből, majd pedig leül mellénk. Nyilvánvaló, hogy többet nem ment fel.
Olyan tíz óra körül én egy felfújható matracon feküdtem, a fejemnél Damon könyökölt a fekhelyemre, állát a kezein pihentette. A Nap veszettül tűzött, de nem akartam kimenni, túl jó volt. A többiek vagy tovább ugráltak (a fiúk egy része), vagy játszottak (a kicsik), vagy ettek (a fiúk másik része), esetleg napoztak (a lányok). Csak mi voltunk távolabb a parttól, körülbelül húsz méterre.
- Így le fogsz égni – motyogta a démonom. Csak morogtam válaszul. Ő ekkor benyúlt a vízbe és lefröcskölt. Sikkantva rándultam össze. Hideg volt! Édesen nevetett, és ismét lelocsolt. Azután már elkaptam a kezét, nem engedtem, hogy újból meg merje tenni. Puszit nyomott a fejemre és megcirógatta a karom. Tovább napoztam, míg ő orrát a tincseim közé fúrta. – Nem akarsz kimenni? – kérdezte olyan fél óra múlva. Megpróbáltam felé fordítani a fejem. Elég álmos volt a pillantása. Megvontam a vállam és felültem. Nyújtotta a kezét, ugorjak, majd ő elkap. Átemeltem a bal lábam a matrac jobb oldalára, várakozón pillantottam rá. Nyúltam az ujjaiért, de ő ekkor megragadta a csuklóm és a tenyerem felfelé fordította. Az egyik olyan volt, mint régen, a másikon viszont ott volt Minerva jele. Kérdőn pillantott fel rám, mire elkaptam a tekintetem. – Mi történt tegnap? – kérdezte akadozva.
Szóról szóra elmondtam mindent, kivéve azt, hogy valaha ő volt Poszeidón a tengerek istene, illetve Mars, a háború istene. Éreztem, hogy azt majd úgyis meg fogja tudni biztos forrásból. Leesett állal meredt rám, ahogy elnéztem, talán beszélni is elfelejtett. Végül azért elkezdett pislogni.
- A csajom előző életében hadistennő volt… KÉTSZER! – akadt ki teljesen. Megforgattam a szemem. Örülök, hogy csak ennyit fogott fel az egészből… A két kezem közé fogtam az arcát és megcsókoltam, majd belé kapaszkodva lecsúsztam a matracról. Karjai körém fonódtak. Elhajoltam és félresimítottam a szeméből a haját, lábaim a dereka köré fontam.
- Lenyugodtál? – vontam fel a szemöldököm. Némán bólintott, egyik tenyere végigsiklott a combomon. Ajkai újra az enyémre tapadtak. A mellkasom hullámzott, a gyomrom liftezni kezdett. Fantasztikus érzés volt, még mindig olyan volt a csókja, mint az első alkalommal.
- Akkor megyünk? – húzódott el, mire felnevettem. A matracra könyököltem és elindultam a part felé. Mögülem csobbanás zaja hallatszott, mire megpördültem. Hűlt helye volt. Viszont mikor újból a part felé néztem, ő ott vigyorgott a matrac másik oldalán. Visítva ugrottam hátra, persze ezt is úgy sikerült megoldanom, hogy konkrétan hátraessek. Fellöktem magam a tengerfenékről és amint levegő jutott a tüdőmbe, ordítani kezdtem.
 - Te idióta barom!
Itt viszont hátrahőköltem. Egyik pillanatban még ott nevetett tőlem egy karnyújtásnyira, aztán pedig elkomorult, kerek szemekkel nézett előre és… eltűnt. Tudtam, hogy ez nem vicc. Odapattantam, ahol még az előbb volt. Semmi nem maradt utána, viszont valami megcsillant a homokban. Gyorsan felszedtem. Régi pénz volt, ilyet láttam a törikönyvben is. Melyik népről is tanultunk? Ó, igen… az ókori görögökről…

/Damon/

Köhögve másztam ki a partra, ahol rögtön egy dárdát dugtak az orrom alá. Már így is frászban voltam, de a fogadtatás csak rátett egy lapáttal. Kerek szemeket meresztettem az előttem állóra, aki ekkor a vállára csapta a fegyverét. Szakállas, ősz, göndör hajú, magas pasas volt, lábán bőrcsíkokból álló szandált viselt. Ez aztán a divatérzék. A kezét nyújtotta, amit vonakodva, de elfogadtam. Hihetetlen gyorsasággal rántott talpra. A bakancsom rögtön belesüllyedt a homokba, miközben a pólómból próbáltam kifacsarni a vizet.
- Vadász vagy… de mi rajtad ez a furcsa öltözék? – kérdezte, mire végignéztem magamon. Fekete farmer, a bakancsom és egy sima póló volt rajtam. Ezen a valakin viszont… azt hiszem khitón volt, olyan ruha, amit a görögök hordtak még az ókorban.
Várjunk! Mi?
Az ókori Görögországban vagyok?! Hogy a francba kerültem én ide? És egyáltalán ki hozott ide? És mi közöm lett hirtelen Görögországhoz? Teljes téboly! Nem elég, hogy a barátnőm kezén valami furcsa jelet láttam, amivel kapcsolatban rögtön rájöttem, hogy valahogy kapcsolódik a mítoszokhoz, a története már csak hab a tortán. Erre itt termek azon a helyen, ahonnan mindez elkezdődött.
- Hát, öhm… a lényeg az, hogy nem önszántamból vagyok itt – mondtam végül. Levette a sisakot a fejéről, közben kérdőn figyelt. Rögtön rájöttem, hogy Démonvadász.
- Honnan jöttél? – kezdett el a part mentén sétálni. Követtem.
- Mindenképp Görögországból jöttem át ide, de eredetileg Bostonban élek – feleltem, miközben körülnéztem. A part mellett épületek sorakoztak, mindnek fehér volt a fala, az ablakkeretek és az ajtót sötétkékek voltak. Az utcákon emberek jártak, néha-néha elment egy kereskedő is, megpakolt málhás szamarával. A tengeren hajók ringatóztak, az egyik egyenest a városhoz tartott. De volt valami furcsa az itt élőkben. Valami, amire csak később jöttem rá.
- Görögország? Boston? Milyen helyek ezek? – csodálkozott a vezetőm, majd nevetni kezdett. Ekkor elcaplatott mellettünk egy kentaur, de senki se fordult meg utána, csak én. És ekkor tűnt fel, hogy mi volt furcsa. Az egyik csoport vérfarkasokból állt. Aztán volt ott pár kecskelábú pasas is. Meg pár tündérnő is sétálgatott arra. Inkább ez milyen hely? Az úton járkálók egy része engem méregetett. Egyértelműen új arc voltam itt. Néhány lány nevetgélve mutogatott az irányomba. Mikor észrevették, hogy figyelem őket, még inkább vihogni kezdtek, az egyik kacéran intett felém. Haza akartam menni! – Ne is figyelj a nimfákra, mindig azt csinálják, ha új hérosz jön a városba.
- Ha már itt tartunk! Hol vagyok? – nyögtem ki, miután elhajoltam egy sirály elől, ami meg akarta szerezni a dögcédulám.
- Ez, kérlek szépen, a varázslények fellegvára. Egy polisz sincs a közelben, itt nyugodtan élhetünk. Az istenek hozták létre nekünk, de leginkább Poszeidón foglalkozik ennek a helynek a dolgaival, bár néha Athéné és Hermész is ellátogat ide – felelte, közben egy Parthenonra mutatott, ami a nem messze lévő dombon áll. Elkezdte mesélni, hogy Poszeidón tiszteletére emelték, aki annyit tett az itt élőkért. Bólogattam, bár nem igazán hallottam, hiszen azon törtem a fejem, hogy hogyan is jussak vissza az én időmbe.  – Mikor megláttalak, először azt hittem Poszeidón fia vagy. Hasonlítasz is rá, emellé a vízből másztál ki. Úgy gondoltam, ő hozott ide – nézett rám, mire kikerekedett a szemem. Én, mint egy isten fia? Jó vicc! Egy király fiának is elég volt lennem, nem tetszett ott se a helyzet.
Egy házhoz vezetett, ahol egy kentaur várt minket. Gyanakodva figyelte, ahogy közelebb megyek hozzá, tekintetét egy pillanatra se vette le rólam. A vezető rögtön magyarázkodni kezdett, hogy talált a parton őrjárat közben, hogy én is vadász vagyok, viszont gőzöm sincs, hogy kerültem ide… satöbbi, satöbbi, satöbbi. A fejével intett, hogy menjek be a házba, amit eléggé vonakodva tettem meg, de mikor kaparni kezdte a földet az egyik mellső lábával, inkább azt tettem, amit kért. Ki akart egy seggberúgást egy félig lótól. Kösz, én passzolok.
- Mi a neved? – kezdte, mikor bejött utánam. Gyorsan elkaptam a kezem a félig kész vázáról, amit minden bizonnyal ő festett.
- Damon – feleltem. Megjegyezte, hogy ez nem szokványos név, mire visszavágtam, ahonnan én jövök, ott viszont minden harmadik embernek ez a neve. Oké, ez nem teljesen igaz, de ha ideges vagyok, akkor szokásom bukózni. Ezután jött a következő kérdés: mi vagyok? Mint már mondták, vadász. Azt kérte, pontosítsak. Démonvadász. A szemét forgatta és dühösen a földre csapott a patájával. Kicsit ijedtebben feleltem ezután: többlelkű démonvadász. Tekintete meglepett lett.
- Egyszerre csak hét többlelkű lehet a földön, és már van hét…
- Ki mondta, hogy a te idődből jöttem? – válaszoltam. Jogos volt a kérdés, hiszen egy szóval se említettem, hogy én is helyi ember vagyok. Ismét mogorva képet vágott. Itt volt az ideje, hogy befogjam. Ekkor közölte, hogy úgyis mindjárt jön, majd ő eldönti, mi legyen velem. Már a nyelvem hegyén volt, de végül nem kérdeztem rá. Úgyis megtudom.
Hangos sikítás, majd egy placcsanás hallatszott a part felől. Rögtön felismertem a hangot. A lány nevét ordítva rohantam ki, egyenest a tengerhez rohantam. Ott viszont megtorpantam, a számra kellett szorítanom a kezem, mert nem akartam elröhögni magam. Csurom vizesen, a testére tapadt ruhában jött ki a vízből, fekete szárnyait meg-megrázta, hogy lejöjjön róla a víz, közben a haját csavargatta. És nem feledkezett meg arról se, hogy átkozza az égieket.
- Mégis mi a francnak van szárnyam, ha nem tudok vele repülni mikor kell, he?! – ordította az ég felé. Eddig bírtam, összegörnyedve nevettem rajta. A csípőjére tette a kezeit, kék szemét összehúzta. – Látom, jól szórakozol. Fölösleges volt idejönnöm, valahogy csak visszataláltál volna 2015-be! – kiabált tovább. Kicsit bepöccent a csajom. Azután hadarni kezdett, amiből az következett, hogy csak egy-egy mondatot sikerült megértenem. Körülbelül ennyit raktam össze a mondandójából: „mire kitaláltuk, hogy melyik időből származik a drachma… mire meglett a jó varázsige… mire felfogtam, hogy épp a tengerbe zuhanok… mire felfogtam, hogy kutya bajod… mire eldöntöttem, hogy hogyan foglak megölni…” Itt fogtam magam és megöleltem. Még kicsit remegett, mint a kocsonya, de már nem volt annyira ideges. Egy puszit nyomtam a fejére. Kifújta a tüdejében ragadt levegőt, a derekam átölelve bújt hozzám pár pillanatra. – Egy rohadék vagy – közölte, mikor elengedtem. Felvontam a szemöldököm.
- A tegnapi után nincs jogod ezt mondani – böktem meg a vállát. A kezemre csapott. De aztán hagyta, hogy megsimogassam az arcát. Letöröltem egy vízcseppet, ami az egyik tincséből csöppent a homlokára. – Megnyugodtál? – mosolyogtam rá. Bólintott, majd még egyszer megölelt. Ekkor pufogni kezdett.
- Nem tudom, hogy a varázslat honnan szedte, hogy ruhát is kell rám adnia, de annyi esze lehetett volna, hogy nem a kedvenc fehér pólóm választja ki. Most halszagú lett! – panaszkodott, közben a karjaival próbálta eltakarni a mellkasát és a póló alól egy kicsit túlságosan kirikító fekete melltartót. Nem akartam neki szólni, hogy jobb, mintha nem lenne rajta, de így is túl ideges volt szegénykém.
 - Ki ez? – kérdezte a kentaur, aki végre odaért hozzánk. Átöleltem a lány vállát, közben ő morcosan meredt a földre.
- A barátnőm – feleltem, mire összevonta a szemöldökét. Mondjuk ebben a korban még csak egy srácnak felesége lehetett, barátnője nem igazán. – Bailey, a többiek mennyire akadtak ki?
- A húgod konkrétan bőgni kezdett, szegény nagyon kiakadt. Úgy mentem el, hogy a fiúk felváltva vigasztalták, legutóbb a tesóm vállán láttam sírni. Eléggé a frászt hoztad szegényre – felelte, közben nem túl feltűnően, de a városiakat figyelte. Hol egy nimfa, hol egy szatír, hol egy kentaur sétált végig az úton, ők is minket néztek.
- Végre! Poszeidón! – sóhajtotta a kentaur vigyázónk, majd a főút vége felé fordult, ahol egy lovas vágtatott. A ló lefékezett előttünk, ekkor tűnt fel, hogy valami nem stimmel az állattal. Mintha… vízből állt volna. Mi a jó franc? Sötétszürke volt, de mintha az árnyékok változtak volna rajta, pont úgy, mint ahogy a vízen is szoktak. A szeme és a patája is kék volt. Az előbbit még elfogadtam volna, az utóbbi viszont már furcsa volt. Talán túl sok tengervizet nyeltem? Prüszkölve toporgott egyhelyben, míg a lovasa lepattant róla. Tipikus görög harciöltözetben volt, arcát a sisakja takarta. Az oldalán lógó kardjára tette a kezét, közben közelebb lépett hozzánk. A kentaurra pillantott, aki csak megvonta a vállát és inkább a tengert kezdte figyelni. A görög, konkrétan isten, közelebb jött, de azért hagyott legalább öt lépés távolságot közöttünk. Láttam, hogy Bailey milyen furcsán nézi, mintha keresnek rajta valamit, a férfi is kissé gyanakodva nézte a barátnőm, akinek a meséje alapján…
- Kiköpött Athéné – suttogta Poszeidón, mint kiderült. Hangja valahogy ismerős volt, de mégse. Ő maga amúgy alig lehetett nálam magasabb, erősnek tűnt, képzettnek. Ő is többlelkű, jöttem rá rögtön, ahogy a két méteres körzetembe került. Az ereje már ilyen távolról is konkrétan képen vágott egy arra érzékeny embert, lényt. Köztük engem is. Általában megérzem, hogy ki micsoda, egyedül Bailey-nél nem volt így. Ő… mint valami nagy rejtély volt, mikor megismertem. Csak azt éreztem rajta, hogy vadász, a többlelkűséget nem.
- Ha nem baj, akkor mi lépnénk is – szólalt meg Bailey édesen vigyorogva. Rá pillantottam, mire megfogta a kezem és ujjait az enyémre kulcsolta. – Csak véletlen volt, hogy ez a tökfej idekerült, már itt se vagyunk…
Először csak a megnagyobbodott hullámok keltették fel az emberek érdeklődését. A szürke víz már szinte minket is elsodort. Poszeidón lova hangosan felnyerített, hangja olyan volt, mintha visszhangozna. Bailey a nevem suttogta, tudtam, ugyanarra gondol, mint én. Tegnap Leviatán. Első jel. Ma új fenyegetés.
A többlelkűek fontos szerepet játszanak ebben a csatában. Akkor ezért történik mindig velünk ilyen. Valamikor anya is sorra kerül, akárcsak a többi négy többlelkű is. Meg kell őket találnunk! Huszonnyolc jel lesz, mindenkire jut négy. Addigra meg kell találnunk, hogy hol lesz az átjáró. Ott lesz a harc is.
Ekkor ordítás harsant a tenger felől. A víz örvényleni kezdett a parttól úgy száz méterre, de közvetlen mellette egy átjáró nyílt. Ajajjaj! A kentaurra néztem, aki azt felelte, hogy ez a Kharübdisz. Összevont szemöldökkel néztem rá.
- A mi?! – kérdeztem vissza. A barátnőm megforgatta a szemét és a fülemhez hajolva magyarázni kezdett, megpróbálta túlordítani a hirtelen feltámadt szelet.
- Tudod, néztük azt a filmet. A Percy Jackson sorozatban a Szörnyek tengerének az őre. Odüsszeusz is hajózott arra, ahol ennek az izének lenni kéne. Naponta háromszor beszívja a vizet, majd kiengedi. Elvileg egy csomó hajós veszett oda miatta. Vagy ez, vagy a Szkülla – hadarta, én meg úgy néztem rá, mintha valami teljesen idegen nyelven beszélne. – Angol óra, te hülye! Még csak töri se volt, hogy ráfoghasd! – felelte, miközben megkopogtatta a homlokom. Az előző kis jellemzését még Poszeidón még kiegészítette.
- Egy elátkozott nimfa. Elvileg nem itt kéne lennie… - ekkor viszont az átjáró elnyelte a lényt.
- A rohad életbe! – mondtam. Volt egy olyan érzésem, hogy nem a Démonvilágban kötött ki a kis szörnyecske. A kapu elkezdett bezáródni. Gyorsan kellett cselekednünk. Kinyitottam a szárnyaim és a mellettem álló lányra néztem, aki ugyanezt tette. Egymás kezét fogva rugaszkodtunk el és repülni kezdtünk.
Már majdnem elértem az átjárót, mikor hátulról valami nekem ütközött. Elszakadtam Bailey-től, aki a nevem sikoltotta. Újra vizet éreztem magam körül, de süllyedtem lefelé, aztán elnyelt a sötétség.

Olyan gyorsan pattantam fel, hogy egy pillanatra megszédültem. Ha valaki nem kapja el a karom, biztosan elesek. Felnéztem a mellettem álló alakra. Poszeidón. Lassan elém sétált és beszélni kezdett.
- A mi korunkbeli törvények szerint tilos a jövőbe utazni – kezdte, mire bólintottam. Ez a jövőben se változott. – Egyedüli kivétel, mikor valaki megengedi, hogy a testében utazhass át oda.
- Ja, megengedtem. Konkrétan belém csapódtál. Ez személyjogsértés! – akadtam ki egy kicsit. Nekem a mai kicsit sok volt. Kezdtem átérezni Bailey érzéseit az előző nappal kapcsolatban.
- Nem tudom miről beszélsz – rázta a fejét, majd a sisakjához nyúlt.
Ekkor kicsit kíváncsi lettem. Vajon kit is rejthet a sisak, a Poszeidón név. Lassan húzta le, szinte szerettem volna ráordítani, hogy haladjon már. De mikor végre megláthattam az arcát… jó lett volna ismét ájultnak lenni. Nem is… ez csak egy álom! Persze, hogy az! Hiszen mi az már, hogy én előző életemben a tengerek istene voltam. Kész vicc! Nevetni kezdtem. Ő csak értetlenül nézett rám, aztán karba tette a kezét, várta, hogy lecsillapodjak.
- Bár tudnám, mi ennyire vicces – sóhajtotta. Tovább vihogtam, amit szerintem olyan öt perc elteltével unt meg. Ekkor viszont egy kard hegye nyomódott a torkomnak. A jókedvem rögtön alábbhagyott. – Ha befejezted, akkor felvázolom a lehetséges dolgokat…
- Ugyan Poszeidón, még te magad se tudod, hogy ő kicsoda is – szólalt meg mögötte egy női hang. Olyannak hatott, mint Bailey-é, de valahogy felnőttesebb, lassabb volt. A nő viszont… pont olyan volt mint ő. Egyszer álmodtam Bailey-vel, úgy hogy idősebb volt egy pár évvel. Ez a valaki tökéletesen úgy nézett ki.
- Athéné, mégis mit keresel itt? – sziszegte mérgesen a konkrétan hasonmásom. Athéné a vállára tette a kezét, de ő lerázta azt. A kardját visszacsúsztatta a hüvelyébe.
- Ne mondd, hogy még mindig Athén miatt vagy mérges – mosolygott a nő, pont úgy, mint a barátnőm szokott, mikor csesztetni akar valamivel. Talán ez ilyen vonás a reinkarnációknál. Várjunk! Ha Bailey Athéné és Minerva reinkarnációja, akkor én pedig… - Még a fiú is hamarabb rájött a dolgokra, pedig ő még csak tizenhat éves – vigyorgott egy kicsit gúnyosabban.
- Tizenhét – motyogtam sértetten.
- Nem vagyok mérges, nem érdekel Athén! – felelte velem egyszerre a tengeristen. A hangunkban volt valami hasonlóság. Talán az enyhe megbántottság volt az, ami egybecsengett. Az istennő a szájára szorította a kezét, ezzel még inkább hasonlított az általam ismert lányhoz.
- Szóval Poszeidón és Damon! – kezdett bele, szerintem ugyanabba, mint amit a barátnőmnek is elmondott. – A többlelkűek fontosak lesznek ebben a csatában. Ők állandók a földön, mindig csak hét van, mindig ugyanazok. Mármint úgy nézve, hogy kinézetre – mutatott először a férfira, majd rám, mire ő is megvilágosodott. Az arcára voltak írva a gondolatai: ez lesz az én reinkarnációm? Kösz. Én se ilyen elődre vágytam. – Bennetek meg vannak az évezredek titkai, ereje. Együtt erősebbek lesztek. Ezért kell megtalálni a másik öt többlelkűt is. Fontos!
- Csak négyet, egy már megvan – mondtam. Bólintott.
- Nem tudom biztosan, de vannak sejtéseim. Egyiküket Indiában, egy másikat valahol Észak-Európában fogtok megtalálni. Talán Egyiptomban is van egy közületek. Minden országot érdemes lenne átfésülni, ahol politeista vallás volt, van.
- Polimi? – kérdeztük egyszerre, mire megforgatta a szemeit.
- Poszeidón, én felhasználom a reinkarnációm emlékeit, próbálkozz meg te is vele. Te pedig – nézett rám. – ennyire ne légy…
- Hülye? Idióta? Barom? Esetleg hülye, mint a fa? Választhatsz, ezeket mind Bailey mondta nekem – ajánlottam fel pár lehetőséget. Elmosolyodott, de utána újra komoly lett a tekintete.
- Pusztán ennyi lenne a feladatotok. Megpróbálom kideríteni, hogy hol lesz az átjáró. Van egy olyan érzésem, hogy még fogunk és fogtok találkozni. Poszeidón, te is nézz utána pár dolognak. Kérdezgess bölcseket, vagy halakat, amiket akarsz, hátha valaki tud valamit – adta ki az utasításokat.
Egymásra néztünk az elődömmel. Már egy pillantással szerveztünk kettőnk között egy kis versenyt, hogy ki mennyi infót tud összegyűjteni. Akkor mehet a menet.
- Furcsa. Most herceg voltam, előző életemben meg isten. Nem rossz életek ezek – nevettem.
- Mutato nomine de te fabula narratur, Damon! – vigyorodott el Poszeidón.
Ismét sötétség.

/Bailey/

Sikítva zuhantam a vízbe, de azonnal feljöttem a felszínre, így még láttam Damont becsapódni az örvény túloldalán. Láthatóan nem volt eszméleténél. A nevét ordítottam, de nem kaptam választ. Elindultam a part felé, a többiek rémülten nézték, amint próbálok minél előbb kijutni. Először Marknak jutott eszébe, hogy segítsen, aztán a többiek is szépen lassan magukhoz tértek. Sandra eddig síri csendben volt, de most ismét kirobbant belőle a sírás. A bátyám átölelte és a tenger felől elfordítva próbálta vigasztalni, de a lány minden áron a testvére után akarta vetni magát. Kimásztam a partra, majd visszanéztem a víz felé. A szárnyaim egy pillanat alatt nyíltak ki. Nehezek voltak a víztől, a tollak átáztak. Egy mélyet sóhajtottam és a súlyukkal nem törődve felröppentem. A nyomomban legalább öt vadász tette ugyanezt. Jus-ra pillantottam. Tudta, most nem bír segíteni. Intettem neki egyet, mire bólintott és egy nagyot rántott Sandrán, mire az bőgve a karjaiba esett. A lányok a gyerekeket próbálták összeterelni, de azok sikítozva rohangáltak körbe-körbe. Hiro gyorsan megragadta a húga, majd Hel egyik öccse grabancát és Jen kezébe nyomta őket. Utána a vállára kapva az egyik kisebb fiút elindult vissza azon az ösvényen, amin egy kis séta után itt kötöttünk ki. Még visszanézett rám. Gondolatban kérte, hogy ne haljak meg. Mosolyogva bólintottam. Lehunytam a szemem, próbáltam kizárni a fejemből Sandra kétségbeesett kiáltását, amint a bátyja nevét mondja. Megkeresem, ígérem.
A szörny fölé siklottam, a vízben próbáltam megkeresni a barátom testét. De mintha elnyelte volna… az örvény! Uram isten, ne!
A többiek tanácstalanul néztek rám. Hogy győzhetnénk le egy Kharübdiszt? Hiszen akkora, mint egy állam! Kijutni tudom, hogy lehet belőle, de megölni… nem lehet. Csak eltűntetni. Várjunk! Át kell küldeni a Démonvilágba! Lassan Jake hangja kúszott be a tudatomba.
Te nyiss átjárót, mi betereljük! – nézett rám, miközben idegesen rágta az ajkát. Továbbra is szemmel tartottam a hullámzó tengert.
De ha esetleg Damon… - estem kétségbe teljesen.
Jóval az örvény mellé esett, valószínűleg valahogy lesüllyedt. Akkor még életben van… ha úgy vesszük – csatlakozott Hel egyik bátyja is a beszélgetéshez.
Akkor csináljuk – nyögtem ki nagy nehezen.
A lény mögé koncentráltam, ami lassan közeledett a part felé. Először egy pár méter átmérőjű, majd egyre nagyobb kapu nyílt meg. El se tudtam képzelni, mekkorára kéne alkotnom az átjárót, hogy ez az izé átférjen rajta. Hiszen csak a szája volt legalább ötven méter! A többiek is munkához láttak. Megfogták egymás kezét, majd kántálni kezdtek egy mágiát. Mindegyikük előtt egy-egy védőpajzs jelent meg, amik lassan egybeforrtak. Ezzel talán vissza tudták lökni a szörnyet. Közben én Damont kerestem, de sehol se láttam, még őt magát se éreztem. A tudata le volt zárva. A következő pillanatban egy hatalmas csáp emelkedett ki a habok közül, egyenest felém tartott. Próbáltam kikerülni, de a szárnyam pont eltalálta. Hangos reccsenés nyomta el a tenger zajait. Jaj ne! Zuhanni kezdtem, egyenest a fogak közé zúduló örvénybe. Lehunytam a szemem, próbáltam a szobámra gondolni. Túlságosan féltem, a gondolataim csak az kötötte le, hogy lehet, mindjárt egy gyomorban végzem. Nem sikerült a teleportálás. Ekkor két kar fonódott a derekamra, a zuhanásnak úgy lett vége, mintha elvágták volna. Olyan lehetett, mint mikor az ejtőernyősök kinyitják az ernyőt és az visszarántja őket. Megéreztem a fűszeres tusfürdő illatát, amihez most a tenger sós aromája keveredett. Damon…
Megkönnyebbülten sóhajtottam fel. Egyre fentebb emelkedtünk, a száj pont akkor csukódott be, mikor már kiértünk. A többiek pajzsa áttaszította az átjárón.
Damon karjai remegni kezdtek. Hátrasandítottam rá, szemeit nehezen tartotta nyitva. Volt bennük valami… más. Nem barnásfeketék voltak, hanem mintha a világ legmélyebb kékje tükröződött volna bennük. Lassan ereszkedni kezdett, vissza a tengerbe. Szárnyai a víz fölött úgy három méterre elernyedtek, mi pedig lezuhantunk. Most gyorsan cselekedtem, megragadtam a karját, fejét a felszín fölött tartottam, közben fél kézzel úszni kezdtem. Elég nehezen ment, többször majdnem én is elsüllyedtem. Végül mikor láttam, hogy a többiek közeledek, inkább megálltam. A barátom a vállamra hajtotta a fejét egy pillanatra, majd rám nézett. Tekintete még mindig furcsa volt. Elmosolyodott, jobbjával a bal kézfejemért nyúlt és a szeme elé emelte azt. Épp csak egy pillanatra, de az ő tenyerén megláttam Poszeidón jelét, a három ágú szigonyt.
- Mutato nomine de te fabula narratur… Kicserélt névvel ugyan, de rólad szól a mese. Ki is mondta ezt? Valami római… – suttogta, közben lehunyta a pilláit. Kuncogni kezdett, homloka az enyémhez ért. – Olyan vicces az egész. Egyik pillanatban még a tengerek istenének tartanak, utána már a démonok hercegének testében vagy, közben meg kiderül, hogy következő életedben a háborúk isteneként fognak tisztelni. Hol akháj, hol római, hol… mit is mondott… amerikai? Ahogy így elnézem az emlékeit, te életről életre idegesítőbb vagy, Athéné – nevetett fáradtan. Karjai a derekamra fonódtak. Ekkor jöttem rá. Ő csak kívülről Damon, belül Poszeidón van.
Egy kéz jelent meg felettem, azonnal megragadtam. A még mindig belém csimpaszkodó fiút Helena bátyjai fogták közre. Percekkel később a parton voltunk, Jake egy törülközőt terített a hátamra. Damon felé biccentett.
- Mi baja, görögül motyog? Pedig általában démonnyelven szokása ezt tenni – ölelte át a vállam, hogy egy kicsit felmelegítsen.
- Fogalmam sincs – suttogtam, közben őt néztem. Fekete haja vizesen tapadt a homlokára, pilláit lehunyta. Hevesen kapkodta a levegőt, mint aki órákon át nem jutott friss oxigénhez. Letérdeltem mellé.
- Athéné azt mondta, ha vége a harcnak, visszatérek az én időmbe. Akkor miért vagyok még itt? – kérdezte halkan. Csak a fejem ráztam. Én se tudtam.
- Talán el kellene mondanod valamit – tanácsoltam.
- Mégis mit? – pillantott rám. Furcsa volt, hogy írisze barna helyett kékben pompázott. – Hiszen mindent tudsz. Többlelkű vagyok, a harmadik, aki született. A hat elem közül a vízzel bánok a legjobban, de ahogy érzem, a reinkarnációmhoz inkább a tűz idomul. Az emberek azért hisznek a tenger istenének, mert tizenhét éves koromban megállítottam egy cunamit. Nem ismerem a szüleim, addig azt se tudtam mi vagyok. Csak a véletlen műve volt, hogy te… Athéné is ott volt. Ő vitt el Zeuszhoz, akit már akkor istenként ismertek. Mit mondjak még? Hogy szerelmes lettem Athénébe? Hogy mással nem tudtam kifejezni az érzelmeim, mint a folyamatos versengéssel…?
- Örülök, hogy végre bevallottad – sétált végig mellettem egy női alak. Áttetsző volt, a ruhája se a görögökét idézte. Még mindig inkább Minerva volt, mint Athéné.
- Erre játszottál? – csattant fel a fiú, szeme most nem vörös lett, hanem vakító kék. A nő a szája elé tett kezébe kuncogott.
- Így, majdnem hatezer év után hallani akartam – nevetett és eltűnt. Poszeidón a hűlt helyét bámulta, majd rám sandított. Tekintetében rádöbbenést láttam: sose vallotta be neki, hogy mit érez. Se ebben az életben, se a következőben. Egy pillanat se telt el, ajkai az enyémre simultak. Teljesen másféle csók volt, mint Damoné. Kétségbeesettebb, hevesebb. De ez lassan elgyengült, helyét átvette a már jól ismert csók. Átöleltem a nyakát, mire elmosolyodott.
- Csak álmodtam, vagy Poszeidón tényleg lesmárolt téged? – vakargatta a fejét félkómásan. Felnevettem és odabújtam hozzá. Bosszúsan csettintett a nyelével, mikor rájött, hogy ez rohadtul nem álom volt. Aztán szidni kezdte a görög többlelkűt.
- Tudod, igazából te vagy… vagyis voltál Poszeidón – simítottam végig a karját, majd ujjait az enyémre kulcsoltam. Mintha egy kisebb áramütés ért volna, mikor a két jel összeért.
- De nagy dicsőség. Beleírom az önéletrajzomba. Foglalkozás: Démonvadász, régen Démonherceg. Előző élet: Poszeidón, a tengerek istene. Tudod mit, inkább passzolom!

- Damon! Bailey! – kiabálta valaki a távolból, mire mindketten oda kaptuk a fejünk a kétségbeesett hangra.

2 megjegyzés:

  1. Sziaaa:))

    Otletem mindig van! Most is. Eeeees arra gondoltam, hoooogy a nyeremeny lehetne az, hogy aki megnyeri a versenyt, az lehetne az egyik tobblelku a tortenetben. Marmint....erted?

    A resz irto hosszura, kicsit bonyolultra, cukiraa, eszmeletlenul tokeletesre sikeredett.
    Eeees Gorogorszag....ahhhw*o*
    Kicsinalsz! Tudod? Nyilvan tudod. Es elvezed. Tudom. En is szeretlek.
    Ezen behaltam:
    "Miből gondoltuk, hogy alig lesznek? Erre… mint a heringek."
    Nem is ok lettek volna! Uristen:D
    Az Adam nev. Huhh. Kicsit sem kaptam sokkot. Nekem ez a nev szivenszuras, siras, halal, stb..... De eeez lenyegtelen! Tenyleg nem fontos.
    Inkabb enekeljunk!! Heppii Borzdej tu lyuu!!!!!!!
    (En es az angol xd)
    Izgatottan varom a kovi reszt!;)
    Sok otletet a folytatashoz!!:)

    Sok puszi es oleles :* xx

    U.I.: Tervezel 5.evadot? Csak uuuugy....
    Es azt tervezted, hogy elviszed ezt a csodat egy konyvkiadohoz? Igen? Ponpas!:$

    U.I.2: Amugy hany eves vagy? :DD

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Sziaaa!
      Az ötletet ismételten nagyon, de nagyon köszönöm! Természetesen értem, örülök, hogy ráakadtál a blogra, mert most azon töröm a fejem, hogy légy az ötletadóm! :D
      Remélem túlzottan nem lett bonyolult, nem terveztem, hogy mindenkit összekavarjak. Hát igen, a hosszúság most igazán könyvesre sikeredett: rohadt hosszú lett.
      Tudom. Igen, élvezem. Én is szeretlek! :*
      Nekem sose mondd, hogy nem fontos, mert akkor kíváncsi leszek, szóval... várom a mesét...
      Mintha a németes osztálytársam hallottam volna xd.
      A kérdéseidre a választ megtalálod a legfrissebb bejegyzésben --->

      Pusziii!!!!!!

      Törlés