2015. november 1., vasárnap

Hol jó, hol rossz

Buone notte!
Boldog mindenszenteket mindenkinek! Mint ígértem, újra itt vagyok és az a rész egy kicsit kapcsolódni fog az ünnephez is, pont ezért terveztem mára. :)
Az előző részhez köszönöm a rekordszámú visszajelzést, megpróbálok még ma vagy holnap válaszolni rájuk.
És holnap suli újra... kinek hogy telt a szünet? Más is ír még dogát hétfőn? (éljen a kémia)
Na, akkor nem is húzom tovább a szót, jó olvasás mindenkinek és sok szerencsét a következő egy hétre!
U. I.: És egy kis feladvány a kép alatt!
Arrivederci!!
----------------------------------------------------
Kicsit átszerkesztett kép. Kíváncsi vagyok ki jön rá a módosításra. :)

Reggel szuszogásra keltem. Először bosszús voltam, de mikor rájöttem, hogy ki az, a haragom el is illant. Felnyitottam a szemem, mire rögtön szembetaláltam magam vele. Az ajkamba haraptam, hogy elfojtsam a vigyorom, de egyszerűen nem ment. Pillái megrebbentek, de továbbra is aludt. Felkeltem és lebattyogtam a konyhába, ahol a pulton a bátyám ült és épp tejet ivott a dobozból. Hmm, dupla szabályszegés, végül is amiről Clare néni nem tudott, az nem fájt neki. Jus mosolyogva köszönt és átnyújtott egy csészét, benne a kávéstejemmel. Legalább gondolt rám, mielőtt megitta az összes tejet. A reggeli italom szürcsölgetve bámultam ki az ablakon, majd halványan somolyogni kezdtem.
- Mi ennyire vicces? Esetleg a szobádban alvó pasid miatt van? – vonta fel a szemöldökét. Bár a hangja kárörvendő és gúnyos volt, de a szeme valahogy mást mondott: akkor újra együtt vagyok? – Mondd, hogy igen – ezt már hangosan mondta ki. Mintha megerősítést várt volna, hogy Damon és én újra egy pár vagyunk. Bólintottam, mire mintha megkönnyebbült volna. Aztán magyarázni kezdett, szóba került a szerencsétlenségünk, hogy mennyire idegesítőek voltunk, ahogy kerülgettük egymást, pedig egyértelmű volt: nem bírjuk ki a másik nélkül. Ez igaz volt.
Az órája csipogni kezdett, mire ő felpattant, pontosabban lepattant a pultról. Egy puszit nyomott a homlokomra és elindult az ajtó felé. Utána kiáltottam, hogy jó randit, mire felnevetett és olyat mondott, amit régen nem: „köszi, szeretlek, húgi”.  Szórakozottan néztem utána. Az én bátyóm…
Fent leültem Damon mellé, aki ekkor kezdett ébredezni. Először csak forgolódott, aztán már nyújtózkodni kezdett. Először a plafont pillantotta meg, mire összevonta a szemöldökét. Szerintem azon filózott, hogy hol van. Számára ez akkor még korán volt. Majd felnyomta magát és először az ablakom felé nézett el, majd az irányomba. Kuncogva figyeltem minden mozdulatát. Elvigyorodott és a karom megragadva maga alá gyűrt. Megsimogattam az arcát és egy puszit hintettem a szájára. Homlokát az enyémnek döntötte egy pillanatra, majd a sarkára ült, ujjai az oldalam cirógatták.
- Mit csináljunk ma? – kérdezte. Megvontam a vállam, majd eszembe jutott valami.
- Mehetnénk a temetőbe? – kérdeztem. Kérdőn nézett rám, arcára volt írva az értetlenség. – Ma van a szüleim halálának évfordulója. El szeretnék menni, kérlek – pislogtam. Bólintott, hogy mi sem természetesebb, mire felültem és megcsókoltam. Átöleltem a nyakát, ő pedig a két keze közé fogta az arcom.
- Mikor akarsz indulni? – kérdezte a hajam simogatva. Azt válaszoltam, hogy majd délután.  Közölte, hogy ő megy edzeni, mire felszaladt a szemöldököm és utána ordítottam, mivel gőzöm se volt, mióta edzett. Nekidőlt az ajtófélfának és mesélni kezdett. – Miután szakítottunk több lett az időm, és valamivel pótolni kellett a napi mozgást, amit addig az üldözésed, csikizésed és Justin verése jelentett. Szóval futni kezdtem, csinálok pár fekvőtámaszt, felülést… mint régen – vonta meg a vállát. Aztán kicsit hátrahőkölt, mikor meglátta az arcom. – Velem akarsz jönni? Nem hiszem, hogy hosszútávon bírnád – vigyorodott el. Összehúztam a szemem, majd magyarázkodni kezdtem.
- Ha már vadász vagyok és jön a világvége, amit persze meg fogunk oldani, érzem, akkor legalább legyek már formában – villantottam rá a mosolyom, mire gúnyos lett az arckifejezése.
- Akkor hajrá – tette karba a kezét. De a gondolatai közt kotorászva megtaláltam a mondata igazi jelentését:
Öt percig se fogod bírni.

- Utállak – közöltem, mikor azt kérte csináljak fekvőtámaszt. Az elsőnél lementem addig, hogy a felkarom párhuzamos volt a földdel, aztán… már csak lentebb volt. A kertjükben feküdtem a füvön és a kezemre tett fejjel néztem őt, amint egymás után hajlította be és nyújtotta ki a karját. Szabályos fekvőtámasz, persze. Meg se izzadt közben, ellenben velem. – Figyelj – kezdtem és a hátamra fordultam, az arcunk egymással szemben volt, de fejjel lefelé láttam. – Szerinted milyen lehet a világvége? Démonok özönlenek a világunkba, de ezúttal már bánthatják is az embereket?
- Pontosan – fújta ki a levegőt. – Száz… - szólalt meg pár pillanat múlva megkönnyebbülten és leült mellém. Száz fekvőtámasz… lehet igaza volt azzal, hogy öt percig se fogom bírni. – Igazából senki se tudja, hogy milyen lesz. De az a legvalószínűbb, amit mondtál. Valószínűleg a démonok először csak az átjáró közelében lesznek, nem nagyon tudják majd, hogy mit kell tenniük, csak majd akkor, mikor jön maga a Sátán is egy kis késéssel a maga hordájával, akik egyszer már meghaltak. Velük az a jó, hogy még utoljára megölöd őket és utána ennyi, viszont az a rossz, hogy anyukád is köztük van – sóhajtotta, miközben kezét a hátamra tette. Nyeltem egyet, bele se mertem gondolni, hogy mi lenne, ha egy vadász előbb találna rá anyura, mint mi. És szerintem ez apára is igaz volt. Ő már egyszer meghalt, de egy ilyen nagyobb csatában a már halott angyalok harcosként vesznek részt. Így ő is az utolsó életét éli épp valahol fenn Isten mellett. – Akkor felülés – próbálta elterelni a figyelmem Damon. Egy erőltetett fújtatás kíséretében feküdtem a hátamra és elkezdtem a gyakorlatot. Ebből elvileg kétszázat kellett volna csinálnom, de már valahol negyven körül feladtam. A lábam folyton elemelkedett a talajtól, ezzel együtt pedig folyton visszaestem a gerincemre.
- Bailey, nem szabad feladni – mosolygott Leila a terasz ajtajában. Fáradtan néztem rá, mire felkuncogott. Széttártam a kezem és az energiabomba-fia felé néztem, aki tovább csinálta a felüléseket, közben nevetett. Mellette csak feladni lehet, mivel ő nem az a vesztős fajta. Ha esetleg szökőévben egyszer mégse nyerne, akkor biztos, hogy bepukkad. Szóval mellette lehetetlen örülni a győzelemnek. Két választásod van: vesztesz, mert béna vagy, vagy vesztesz, csak azért, hogy ne durcázzon. Szerencsére nem gyakran morog. Ami azt jelenti, hogy neki van a világon a legszerencsétlenebb barátnője.
- Az a probléma, hogy nekem száz fekvőtámasz olyan, mintha azt mondanák, fuss el a Niagaráig. Lehetetlen – motyogom.
- Az nagy kár, mert ezután futás jön – nyomott egy puszit az arcomra a barátom, de én csak ellöktem magamtól és az oldalamra feküdtem. Rossz ötlet volt ez az edzés. Nagyon-nagyon rossz ötlet. Kíváncsian csillogó szemekkel hajolt fölém, majd szórakozott tekintettel érintette ajkait a vállamhoz. Ciccegtem neki valamit, ami nem volt túl szép. Kicsit összehúzta a szemöldökét, de aztán feladta, hogy engem onnan elrángasson. – Túl könnyen feladod – bökött meg.
- Nem adtam fel akkor se, mikor a harcolásra tanítottál – válaszoltam halkan, miközben mosolyogva elvettem Leilától a felém nyújtott üdítőt. Damon a fejét rázta és kis kortyokban beleivott a saját kólájába. Gyorsan nyelt egyet és félig teli szájjal megszólalt.
- Csak egy kicsit biztatni kellett – tette hozzá. Megadóan sóhajtottam. Oké, ebben igaza volt.
- Tudod – döntöttem a fejem a vállának. – Ez alatt a négy hónap alatt sokat gondolkodtam. És rájöttem, hogy… igenis van olyan, mikor… - próbáltam megfogalmazni, de nem nagyon ment.
- Amikor? – búgta a fülembe. Éreztem, hogy mosolyog, bár nem láttam. Leila kedves pillantással figyelt minket a teraszról, a konyhaablakban Sandra állt, arcán a „de édiiiiik” kifejezés ült. A fiú a kezem után nyúlt. Nem kellett sokat törnöm a fejem azon, hogy rájöjjek, próbál olvasni a gondolataim között, zavarta, hogy nem mondtam ki rögtön a dolgokat.
- Amikor rájössz, hogy szükséged van a másikra, hogy csak vele tudsz bármit legyőzni – hebegtem. Elmosolyodott és a hajamba fúrta az orrát.
- Ez egy kicsit nyálas volt – suttogta, mire elhúztam a szám. Sejtettem, hogy ezt fogja mondani. – De örülök, hogy így gondolod, mert valamikor március végén én is erre jutottam – felelte egy kis szünet után. Kicsit megkönnyebbültem. Sőt, sosem éreztem, ilyen biztos lábakon állónak a kapcsolatunkat.

A rózsák tövise az ujjamba mélyedt. Fekete farmer és egyszerű fekete rövid ujjú volt rajtam. Melegem volt nagyon, de a környezetem nem nagyon érdekelt, csak az előttem lévő keskeny utat figyeltem. Mögöttem ketten haladtak, egyikük se szólalt meg. A vállam fölött sandítottam rájuk, mindketten kerek szemekkel nézték a tölgyfákkal teleültetett, hatalmas területet, ahol eléggé elszórtan helyezkedtek el a sírok. Az emberek többsége a belvároshoz közelebbi temetőben vesz búcsút a halottaitól, de szerencsére a nénikém felvetette, hogy itt állítsunk emléket a szüleimnek.
Még kicsi voltam, mikor eltemettük őket, de teljesen jól emlékeztem mindenre. Ahogy reggel elvitte a bácsikám Justint az egyik barátjához. Nem akarták, hogy ilyen fiatalon részt kelljen vennie egy temetésen. Először azt szerették volna, ha én se megyek, de kikönyörögtem. Aztán a fehér templom, amit belülről csodás freskók díszítettek. A fekete ruhám alját gyűrögettem, arcomon folyamatosan patakzottak a könnyek. Az apai nagymamám mellett ültem, aki nem ejtett egy könnyet se. Ő tudta, hogy olyan helyen van a fia, ahol már minden tökéletes. Én viszont nem értettem, hiszen anyukám mindig azt mondta, a temetésen hullajtunk a szeretteinkért könnyeket, aztán viszont mosolyogva emlékszünk vissza rájuk. És ő ekkor mosolygott. Nem széles vigyor ült az arcán, hanem óvatos, szinte alig látszó mosoly. Mikor észrevette, hogy figyelem, megsimogatta az arcom és azt mondta, egy nap biztos találkozok velük. Azóta megtudtam, hogy neki van egy olyan különleges képessége, hogy a jövőbe lát. Azóta reménykedek. Aztán a koporsókra néztem. Nem volt benne se test, se hamu, csak az emlékek róluk. A kezembe szorítottam apukám nyakláncát, amit bár sose hordott, mégis nála volt, és amit alig egy hónapja nekem adott. Egy kinyitható medál volt, az elejére egy toll volt gravírozva, benne egy kép volt a családunkról. Aztán odasétáltam a koporsókhoz, szipogva simítottam meg először anyáét, majd apáét.
- Anyuci… apuci – hüppögtem, majd a nénikémhez fordultam, aki azonnal magához húzott.
Maga a temetés volt az, amit a legnehezebben viseltem. Dave bácsi nyakába csimpaszkodva hol odanéztem a két gödörre, de mikor láttam, hogy beeresztik, inkább elfordultam. És ezt legalább hússzor megcsináltam. Ezután mindenki rózsákat dobott a sírba, mielőtt a földet is rászórták volna, de mi megvártuk, míg mindenki elment, hogy aztán mi hárman tegyük rá utoljára a virágainkat. Clare néni és Dave bácsi egy-egy vörös rózsát tett rájuk, míg én egy-egy fehéret. Emlékeztem, hogy apa mindig fehér rózsát adott anyának, aki egy szálat a hajába tűzött arra a napra. Sokat nevettem rajta, mikor egy-két szirom leesett és beleakadt a hajába. De ekkor szerettem őt a legjobban megölelni, mert rózsaillatot árasztott mind a ruhája, mind a tincsei.
Újra a temetőben voltam, újra a sírok előtt, de ezúttal már a fiúk voltak a két oldalamon. Hiro nyelt egyet, mikor elolvasta a neveket, ajkai megremegtek. Damon is szomorúan figyelte a két kőlapot, ujjai a kézfejemre kulcsolódtak. Rámosolyogtam, de közben a könnyek csípték a szemem. A féltestvérem letette az egyik rózsát a mostohaapja, a másikat az anyja sírköve elé. Damon is ugyanezt tette. Én jöttem. A két piros rózsa mellett az én fehér virágaim vakítottak. Damon átölelte a derekam és magához húzott, pont abban a pillanatban, mikor elsírtam magam. Minden évben ez volt. Éreztem, hogy Hiro is megsimítja a hátam. Láttam, hogy az úton a nénikém és a bácsikám közeledik, szomorúan mosolyogva figyeltek minket. Mögöttük Justin futott, szinte felesett a saját lábában. Nevetve törölgettem a könnyeim. Jus fél karral átölelte a nyakam és egy puszit nyomott a fejem búbjára. A két fiú közt állva teljesen megnyugodtam. Tudtam, ők mindig ott lesznek nekem. A nénikém leguggolt a sírok elé és rátette a maguk virágait, aztán a férjéhez állt, aki szótlanul meredt az öccse nevére.
Egyik kezem Damon ujjaira, a másikat a bátyám kézfejére tettem, mire ők egyszerre fordultak felém. Lehunytam a szemem és próbáltam velük megosztani, amit akkor éreztem. Ahogy a tüdejükben bennszorult a levegő, tudtam, hogy megkapták a kis üzenetem. A fejük az enyémnek döntötték megismételték az előbbi cselekedetem. Először Justin érzései futottak végig az agyamon. Aggódás, egy kis gyász, sok szerelem, és rengeteg szeretet irántam. Aztán jöttek Damon gondolatai. Szomorúság, hihetetlen mennyiségű pozitív érzelem, egy kis megnyugvás és szintén gyász.
Aztán odaléptem Hiro-hoz és őt is átöleltem. Mosolyogva szorongatott meg, örült, hogy elhoztam ide. Az ajkamba harapva álltam még pár percig a vállára hajtott fejjel, közben egy, az emlékeimben megőrzött képet osztottam meg vele, mire kicsit szorosabban húzott magához.
A hintaágyon anya ült, mögötte apa könyökölt a háttámlára. Hiro nevetve rohant oda hozzájuk, mire anyu az ölébe vette és megölelte. Én apához ugrottam, aki felemelt a feje fölé. Hangosan kacagtam, hogy a szél a hajamba kapott. A kert elejében a nénikém, mellette pedig a bácsikám állt, utóbbi kezében egy fényképező volt, pont elkapta azt a pillanatot, mikor apu ráültetett a háttámlára, mire anya kicsit hátrafordult és rám mosolygott, a féltestvérem pedig szélesen vigyorgott a kamerába. Persze az unokatesóm és a nyomában Damon is pont ezt a momentumot választotta arra, hogy kirohanjanak a házunk ajtaján mindenkit félrelökve az útból. Mögöttük az akkor még járni épp csak tudó Sandra totyogott. Leila is megjelent a másik két felnőtt mellett és minket figyelt.
Ez a perc egy fotónak köszönhetően jutott eszembe, de talán ez az egyik legkedvencebb emlékem az összes közül. Ekkor még boldogok voltunk. Ekkor még együtt voltunk. Ekkor még minden rendben volt.

Otthon Clare néni felhívott a szobámba és becsukta az ajtót. Kezében egy doboz volt, arcán visszafojtani próbált mosoly virított. Kérdőn emeltem rá tekintetem, mikor leültetett az ágyamra, majd ő is helyet foglalt. A doboz kettőnk közt hevert, tetején nagy nyomtatott betűkkel ez állt: régi cuccok, alatta egy ráragasztott cetlin pedig: nem megmutatni senkinek. Anya írása volt, felismertem a régi képeslapokról. A nénikém nem vette le a tetőt, hanem egy kis mesedélutánt tartott.
- Tudod, a zenei ízlésed nem Justintól jött – nevetgélt és félresimított egy tincset a homlokából. – Nem is apádtól, sőt szerintem ha megtudnád, milyen zenéket hallgatott ő meg Dave, egyenest tagadnád, hogy a rokonaid. Az ízlésed egyértelműen édesanyádé, aki a te korodban szintén rengeteg koncerten volt. Mesélte, hogy a barátaival mindig a jövőbe utaztak egy-egy koncertre, hogy az esetleges ismerősök ne köphessék be őket, ha esetleg meglátják. És a koncertekről mindig szerzett valami emléket. Próbálta apád előtt titkolni, hogy milyen, Gabe szavaival élve, „borzalmat” hallgat, de én tudtam, hogy mikor veled volt terhes, akkor is milyen zenét dúdolgat – nosztalgiázott és végre levette a tetejét. – Egy fekete pólót pillantottam meg, először semmi furcsát nem vettem észre, majd mikor kivettem és széthajtottam… nem bírtam ki hisztérikus röhögés nélkül. Anya és az AC/DC? Nem rossz páros, egyértelműen az ő lánya vagyok. Mindenféle bandás ereklye került elő, amiket még aukciós oldalakon se lehet látni.
- El se hiszem, hogy ezek anya cuccai – pakolgattam ki sorra a dolgokat. Pengetők, dobverők, pólók, minden, amit esetleg egy koncerten össze lehet szedni. Aztán voltak ott fotók is. Az elsőn ő volt, Nirvanás pólóban, szélese mosolygott, miközben a szájához emelt egy sörösüveget. Ejnye, anyu! Aztán ő és Leila szerepelt a következőn, arcukat egymásnak nyomták, szorosan ölelték a másikat. Félretettem, hogy meg tudjam mutatni Damonnek. Nem csak azért, mert az anyja volt rajta, hanem hogy tudja-e, ki az énekes a háttérben. Tudni fogja, ebben biztos voltam. Utána volt pár kép a barátairól, végül az utolsó volt az, aminél a legtovább elidőztem. Ismét ő volt, de egy fekete hajú srác állt mellette. A fiú magas volt, pont annyira, hogy az állát kényelmesen a lány feje búbjára támaszthassa, de ezen a képen kissé lehajolt hozzá. Ajkaik majdnem összeértek, de mindketten a kamerát figyelték. A srác ismerős volt, vonásai nagyon hasonlítottak… Olivierére. De éreztem, hogy nem ő volt… nem ő, hanem a testvére, akibe anyának nem lett volna szabad beleszeretnie. De ettől függetlenül ugyanolyan hollófekete haja, zöld szeme, szinte ugyanolyan arca volt, mint a bátyjának. Vagyis azt hiszem bátyjának.
- Mary nem sokat mesélt róla, szerintem félt, hogy Gabe azt hiszi, még mindig őt szereti. De tudom, hogy nem így volt – mondta Clare néni. Bólintottam és megöleltem. Ő közben elvett egy pólót az ágyról és hozzám mérte. – Szerintem tudnád hordani. Tudom, Mary is azt szeretné, hogy neked adjam, ha már egyszer egyezik az ízlésetek. Gabe-ben nem vagyok biztos, de talán majd megbocsát – kuncogott. Elvigyorodtam és még szorosabban magamhoz húztam.
- Köszi, hogy ezt megmutattad – suttogtam. A kezembe vettem Shadow-t, aki épp a pólókat szaglászta. Az ablakban Sunny féltékeny pillantásokat vetett a kutyusra. Szegény kis madárka. Intettem neki, hogy jöjjön ki a ketrecből, de csak a tollait borzolta és sértődötten elfordult. Ha a kutya rám ütött, akkor a madaram Damonre. A nénikém megcirógatta a kutya fejét, aki lihegve figyelte őt. – Min gondolkozol? – kérdeztem, miközben megvakargattam a kis szőrgombóc füle tövét.
- Csak azon, hogy milyen lehetőségek vannak – felelte halkan, kék szemében könnyek csillogtak. – Hogy mi történhet azon a bizonyos napon. Elpusztul a világ? Vagy nem, de téged elveszítelek? Esetleg visszatér Mary és Gabe? Vagy mind odavesztek? Annyira sok a lehetőség, de a fele negatív jövőkép. És ezektől félek a legjobban. Hogy elveszítelek, Drágám – tette a kezét az arcomra. – Nem terveztük, hogy lesz még egy gyerekünk, de mikor néztelek, ahogy játszottál a fiúkkal, néha elgondolkoztam, hogy milyen lenne, ha egy lányunk is lehetne? Nem hittem, hogy így fogom megtapasztalni, de mindenesetre örülök, hogy én nevelhettelek fel. Most eszembe jutott, hogy ha Mary visszatér, akkor már újra ő lesz az anyafigura a szemedben, én pedig újra csak a nénikéd leszek – törölgette a szemeit, szipogni kezdett. Furcsa volt őt így látni, sose volt az az úgymond féltékenykedős típus. – Szóval igen, nekem ez a legnagyobb félelmem. Szeretném, ha Mary újra itt lenne, de akkor már nem leszel az én lányom – simogatta meg a hajam.
- Ugyan, Clare néni! Ha anya vissza is jön, akkor nem szorulsz háttérbe. Ugyanúgy neked fogok panaszkodni Justinról, mint eddig. Ugyanúgy csillogó szemekkel fogom várni, hogy megcsináld a különleges szendvicsed. Ugyanúgy kíváncsian hallgatom majd, ahogy mesélsz dolgokról. Talán egyszer majd anya is újra a nagybetűs Anya lesz, de az még távolabb van. Meg kell ismernünk egymást, az meg nem öt perc. Addig te maradsz nekem az „anyafigura” – öleltem meg, mire halkan nevetni kezdett, de a sírása szinte elnyomta azt. Én is könnyezni kezdtem. Ebbe bele se gondoltam. Ha anyu visszajön, akkor… visszakaptam az anyukám, akit eddig Clare néni helyettesített, de még milyen jól. Tényleg nagy váltás lesz.

- Szia! – nyitottam be az ajtón, amin egy orrgyilkos, egy harcos és a Slipknot énekese mondta, hogy húzzak el. Felnézett a monitorból és kicsit felém fordult. – Bejöhetek? – kérdeztem. Felvonta az egyik szemöldökét, mintha azt mondta volna „már félig benn vagy, nem?”. Beslisszoltam a nyíláson és becsuktam magam után az ajtót. Leültem az ágyára, miután félreraktam egy pulcsit és a táskáját.
- Mi kéne? – mosolygott kedvesen, miközben közelebb gurult hozzám a székével.
- Csak veled szerettem volna lenni – vontam meg a vállam, miközben elkezdtem a kezembe forgatni az egyik tankönyvét. A második félévben felvett egy olyan tantárgyat, amiről azt se tudtam, hogy létezik és úgy tűnik érdekelte is, ha a hozzá való tankönyv még megvolt. Kinyitottam és lapozgatni kezdtem.
A székről átpattant mellém és átkarolta a vállam. Somolyogva néztem a padlót, közben egy mélyet sóhajtottam.
- Van valami baj? – cirógatta meg a hátam, aztán egy kicsit előre hajolt, hogy lássa az arcom.
- Persze csak… most… annyira kíváncsi lettem a jövőre és a múltra is. Mi lesz, ha esetleg sikerül megmentenünk a Földet és emellett anyáékat is visszakapom, de ugyanúgy szeretnék visszamenni anyu múltjába, megismerni az akkori énjét, a barátait. És minden. Ugyanígy apával is – nevettem el magam halkan. Hangtalanul kuncogva fúrta az orrát a hajamba. Nem felelt semmit, nem is volt baj, jó volt a kis csend. A monitorán egy játék ment, bár ebben a pillanatban meg volt állítva. Nyeltem egyet és a tekintetem a szekrényére vezettem. Játékok, könyvek, fotók. Aztán megismertem egy borítót is. – Szóval ide tűnt a könyvem – bólogattam gúnyosan, de aztán szorosan átkaroltam a fiú nyakát. A szegycsontomnak nyomódott a nyaklánca, a fém hidegétől megborzongtam. Tenyerei a hátamon jártak fel-le, aztán ringatni kezdett.
- Szeretlek, te kis átok – mondta, már a hangján éreztem, hogy mosolyog. A vállának döntöttem a homlokom. Kezdtem úgy érezni, hogy ez olyan, mint a búcsúnk első lépése.

- Én is szeretlek, Jus…

4 megjegyzés:

  1. Szióka:33
    A feladványkd mondhatni egyszerű...ezért is muszáj rá válaszolnom?
    Holnap suli.....Fuck you. A szünetem unalmas volt... Neked?

    Ha keresnél, a sarokban megtalálsz a részt olvasva.
    Mivel fáradt vagyok, nem fogok most snnyit rizsázni, de tudd, hogy a rész tökéletes lett, drága.❤

    "Kezdtem úgy érezni, hogy ez olyan, mint a búcsúnk első lépése."
    Ez viszont szívenütött... :((
    Sok ötletet továbbra is.

    Sok puszi és ölelés xx

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Szia!
      Nyugi, nem :D
      Ismerős érzés, olyan... semmilyen.
      Hát, ha tökéletes nem is lett, de örülök, hogy tetszett. :)
      Köszi, igyekezni fogok! Puszi!!

      Törlés
  2. Nagyon jó lett ez a rész is, mint az eddigi részek....!!!! Nagyon várom a kövi részt ..!!! :). ;)

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Szia!
      Boldog vagyok, hogy elnyerte a tetszésed, a kövi rész meg már... kicsit elkéstem a kommentekkel. :D
      Puszi!

      Törlés