2015. október 4., vasárnap

Repülés

Sziasztok!
De érdekes, most nem késtem a résszel (öniróniával próbálkoztam, szerintem nem jött össze xd)!
Az előző részhez köszönöm a visszajelzéseket, nagyon örülök nekik, nemsoká válaszolok is rájuk.
És lenne egy kérdésem: ki szeretne negyedik évadot? Léci, ha igen vagy nem, jelezzétek kommentben lent, bár lehet, hogy az oldalsávba is kiteszek egy szavazást.
Jó olvasást mindenkinek!!!
----------------------------------------------------------

- Mondd már el, hogy hová megyünk! – könyörögtem az engem húzó fiúnak. Eddig csak a tarkóját bámultam, de meguntam a szótlanságot, ahogy vonszolt a fák között. – Mondd el! Mondd el, léci, mondd el! – nyafogtam tovább, hátha az idegeire megyek. Ha Justinnal lettem volna, ő biztosan irányt vált és hazamegy. De mivel a társam Damon volt, ő csak nevetett rajtam. A lapockái közé böktem a mutatóujjammal, mire a válla fölött rám sandított. Tekintete mosolygott, ami miatt az arcom pír öntötte el. Oké, azonnal le kellett nyugodnom. Hirtelen a tó mellett megállt és felém fordult.
- A mai lecke, a repülés lesz – közölte, közben elengedett. Pislogás nélkül meredtem rá. Hogy mi baja van? Én és a repülés? Még a szárnyaim se tudom kinyitni, nemhogy fel is emelkedjek a talajtól. A tenyerét a derekamra simította és kicsit közelebb húzott. – Bízol bennem? – suttogta, közben egy pillanatra se szakította meg a szemkontaktust. Bólintottam. Hátat fordított és kérte, hogy tegyem a kezem a lapockáira. Talán jobb is volt, hogy háttal állt, mert rögtön ábrándozni kezdtem arról, hogy visszafordul és megcsókol. Arhg! Már nem kellett sok dolgot a helyére tenni, utána pedig már minden a régi lett volna. A fiú felsóhajtott, vállait kissé hátrahúzta miután egy kört írt le velük. Éreztem, hogy a mutató és a középső ujjam valami finoman eltolja egymástól. Az ujjperceim puha valamik csiklandozták. Kinyitottam a szemem. Hátából két óriási – és ezzel nem túloztam – szárny állt ki. Patyolatfehérek voltak, a lapockáihoz legközelebbi tollak enyhe ezüstcsillogást kaptak. A szárny úgy osztódott három részre, mint az emberi kar, bár az arányok mások voltak. A felkarra emlékeztető volt a legrövidebb, alig fél méter, míg az ujjak elhelyezkedésére emlékeztető óriási részt foglalt el. A kezem végigfuttattam a szárny gerincén, mire remegés futott végig rajta. Ujjai átcsúsztak a legnagyobb tollakra, amik akkorák lehettek, mint én. Az arcom közéjük fúrtam. Damon száját egy halk sóhaj hagyta el. Ekkor eszembe jutott: a szárny nagyon érzékeny, egy tollban több érzőideg van, mint az egész karomban. És arra is emlékeztem, hogy már simogattam így végig Damon szárnyait. Lassan elléptem, a következő pillanatban a háta mögé hajtogatta őket és felém fordult. Arcán szenvedés látszott, amit leplezni próbált. Megköszörülte a torkát, hangja azonban így is remegett.
- Arra gondoltam, hogy elvinnélek egy körre, de nem a saját szárnyaiddal repülnél, hanem velem – túrt bele a hajába. Újabb mély levegőt vett. – De ha talán kínosnak éreznéd… - kezdte, közben láthatóan abban reménykedett, hogy rábólintok a feltételezésére. Viszont én tudni akartam, hogy milyen vele repülni. Fájdalmas nyöszörgést hallatott, ami miatt majdnem meggondoltam magam, de még pont időben lépett mögém és karolta át a hasam. Álla a vállamon nyugodott, térdeit kissé behajlította, szárnyait szétnyitotta. A karjába kapaszkodtam. – Ne aggódj, tartalak – súgta a fülembe.
Fél pillanattal később elrugaszkodott, majd elrúgta magát a talajtól. Szárnyai óriásit csaptak, az avar táncra perdült körülöttünk. Csodálattal néztem, ahogy a levelek forognak, mint egy tornádó. Egyszerűen: azta. Aztán egyre fentebb emelkedtünk. A hátam a mellkasához simult, ahogy magához szorított. Néztem az eget, ami úgy tűnt, mintha csak egy karnyújtásnyira lenne, pedig még alig értünk a lombkoronaszint fölé. Nevettem, mikor ismerős érzés kerített hatalmába. Már repültem itt. De akkor tél volt, még bizonytalanul siklottam a levegőben. És majdnem nekimentem egy fának. Vagyis… nekimentem, de keresztülrepültem rajta. Hirtelen lassulni kezdtünk. Körülnéztem, bár a látóterem nagy részét Damon szárnyai töltötték ki, amik aprókat verdesve tartottak minket egyhelyben. A vállam fölött a fiúra néztem, aki viszonozta a pillantásom. Mosolygott.
Ügyetlen mozdulatokkal próbáltam szembefordulni vele. Karjaim a nyaka köré fontam, ő az egyik kezét a hátamra, másikat az egyik combom alá tette. Nehezen tudott megtartani így.
- Mit művelsz? – kuncogott, mikor elkezdtem a megfordulást, de mikor találkozott a tekintetünk, egy teljesen más csillogást vettem észre a szemében. Magamban könyörögtem, hogy emlékezzek már mindenre, nem akartam többet így látni őt.
Ekkor viszont valami forróságot éreztem a lapockáim körül. Összerándultam és összeszorítottam a szemem. Körmeim a bőrébe mélyedtek. Felszisszent és ijedten kérdezgetni kezdett. Ekkor mintha rájött volna, hogy mi lesz, elhúzta a tenyerét a derekam irányába. Sírni akartam, a hátam egyre jobban égett.
- Sss, mindjárt vége – búgta a fülembe, közben szorosabban magához húzott. Könyörögtem neki, hogy csináljon valamit, de csak tartott a levegőben, próbált nem leejteni a fészkelődésem miatt. Egy pár pillanatra minden megszűnt. A fájdalom, a forróság, az érintések, a fény, a hangok. Egyedül Damon szívének ritmusát hallottam. Aztán minden, teljesen egyszerre, sokkal erősebben tért vissza. Nem sikítottam fel, pedig a kín szinte elviselhetetlen volt. Majd semmivé lett. A vállaim valami húzta lefelé. Nem mertem hátranézni. Jól tudtam mi az. Eszembe jutottak azok a napok, mikor átváltoztam. Mikor velük repültem. Damon ujjai végigfutottak rajta, egészen addig, míg a keze elért. – Gyönyörű! – suttogta biztatóan. Megráztam a fejem.
- Koromfeketék. A te szárnyad, az gyönyörű, de az enyém…
- Ne kezdd megint – szorította meg egy kicsit az oldalam. A szemébe néztem. – Igenis gyönyörű vagy. Engem nem érdekel, hogy milyen színű a szárnyad, milyen a hajad, milyen a testalkatod, mert nem csak ezekért szeretlek. Fokozatosan éreztem, hogy beléd szeretek, ahogy egyre jobban ismertelek meg. Téged se érdekelt, hogy démon vagyok, mikor találkoztunk, mert érezted, hogy nem olyan vagyok, mint amilyennek be próbáltak állítani. Apám megpróbált varázslattal kifordítani magamból, elfeledtetni velem mindent, ami történt velünk. De amint újra találkoztunk, tudtam, hogy csak teérted éri meg harcolni. Most is csak teérted éri meg várni. Megfogadtam, hogy segítek neked. És ebbe az is beletartozik, hogy segítek elfogadni önmagad. Hogy te különleges vagy – mosolygott. A szemembe könnyek szöktek. Hogy én mekkora rohadéknak éreztem akkor magam. Szenved, még nálam is jobban, mert nem mutathatja ki, hogy mennyire szeret, mert nem csókolhat, nem ölelhet úgy magához, mint régen, ameddig nem emlékszek vissza mindenre.
- Köszönöm – húztam magamhoz.
­­­***
- Oké, akkor repüljünk – vigyorgott alig egy órával később. A pokolba küldtem egy pillantással. Összehúzta a szemét. – Hé, vissza akarod nyerni minden emléked? – kérdezte. Bólintottam. – Akkor kuss, és csináld azt, amit mondok! – csapott gyengén a fejemre. Arra gondoltam, eltöröm a karját. – Helyes. A lényeg az az, hogy képzeld el, ahogy repülsz a levegőben, mint valami balerina – váltott nyávogó hangnemre, mire röhögni kezdtem. Idióta. – Jó, igazából csak hajlítsd be a térded, tárd szét a szárnyad, kicsit ugorj fel és csapj egyet. Ne, ne a kezeddel! Ne vihogj, ez komoly dolog... – persze ő is nevetni kezdett.
- Akkor segíts és ne röhögj – biggyesztettem le az alsó ajkam. Odaállt elém és a kezem a kezébe fogta. Felnézett a fákra. Szétnyitottam a szárnyaim. Legalábbis megpróbáltam. Damon pont időben ugrott hátra, hogy ne csapjam le. Megrettenve ugrottam hátra, ezzel újabb önkéntelen mozdulatra ösztökélve az új végtagjaim. Visítva próbáltam elugrani az éles tollak elől, de azok így is végigszántották az egyik karom, hosszú karcolásokat hagyva a bőrömön. Veszettül égett a seb. Könnyezve ráztam meg a kezem, hátha enyhül a fájdalom. De nem enyhült. Sziszegve forogtam körbe, hátha sikerül kikerülnöm az újabb ütközést. Damon ugrott hitelen elém és megragadta a vállam. A szárnyaim tovább csapkodtak össze vissza. Hol balra nyúlt ki, hol furán kört írt le. Mintha csak odaragasztották volna, nem pedig a részem lenne.
- Nyugi – döntötte a homlokát az enyémnek. A kulcscsontomhoz nyúltam, hátha ott találom a nyakláncot, de nem volt a helyén. Észrevettem, hogy a szárnyaim már összehajtogatva simultak a hátamhoz. – Minden oké? – kérdezte. Lassan bólintottam. Megfogta csuklóm és visszahúzott arra a helyre, ahol az előbb álltunk. – Lassan nyisd ki a szárnyad – utasított.
Az izmok megfeszültek a hátamban és a vállamban, mindemellett a szárnyaimban is. Olyan érzés volt, mintha veszettül izomlázam lenne ott és súlyokat kellene felemelnem velük. Kitártam őket. Biztató szorítást éreztem a kézfejemen. Újabb parancs: lassan hajlítsd be a térded, rúgd fel magad és csapj egy jó nagyot. Azt tettem, amit mondott. A lábam nem állt többé szilárd talajon, éreztem, ahogy a levegő süvít a tollaim közt. Aztán…
PUFF!
A srác a homlokát dörzsölte és a jobbját nyújtotta felém. Veszettül fájt a hátsóm! A szárnyaim úgy terültek el mögöttem, mint egy palást, aztán gereblyeként súrolták végig a földet, mikor felkeltem. A hátam alját dörzsölgetve fintorogtam, míg ő letisztogatta a tollakat. Azonnal morogni kezdtem, hogy ez nem megy. Tenyérrel rávágott az egyik új végtagomra, mire felordítottam. Közölte, hogy fejezzem be a nyafogást és próbáljam újra. Gúnyos arckifejezéssel álltam alapállásba: szárnyak széttárva, térd behajlítva. Ugrás és…
Talán fél méter magasságba, ha sikerült feljutnom, a gravitáció visszahúzott. Mérgesen fontam össze a karjaim. A fiú felsóhajtott és kérte, hogy nyugodjak meg.
- Nyugodt vagyok! – tártam szét a karjaim.
- Igen, mint egy vipera, akinek felcseszték az agyát – felelte és megfogta a jobb csuklóm, majd a balt is. – Nyugodj meg, Bailey. Zárj ki mindent. Csak arra koncentrálj, hogy sikerülni fog. Jó! Vegyél mély levegőt… most tárd szét a szárnyaid. Hajlítsd be a térded. Remek. És most ugorj fel és csapj egy jó nagyot!
Damon még mindig fogta a kezem, de tudtam, már messze van a föld. Óvatosan nyitottam ki a szemem. Széles mosolyt villantott rám és tovább húzott fölfelé. Nem mertem lenézni, féltem, hogy akkor leesek. Észre se vettem, hogy nevetek.
Magasabbra! Magasabbra! Magasabbra!
Hatalmas kiterjedésű zöld terület húzódott alattunk, valahol messzebb megláttam a házunk is. Úristen, de fenn voltunk. Damon szinte ráfeküdt a szélre, úgy vitt magával. A háta majdnem párhuzamos volt a talajjal, a válla fölött nézett hátra. Én kicsivel fölötte repültem, szüntelen vigyorgással néztem a tájat. Csodás volt.
Az arcomba csapó szél csillapodni kezdett. Annyira magasan voltunk hirtelen, hogy láttam a Föld görbületét. Lassú szárnycsapásokkal tartottam magam egyhelyben, miközben tekintetemmel Damont kerestem. Karba tett kézzel, kicsit behajlított lábakkal lebegett tőlem nem messze, Bostont figyelte, ami szinte teljes egészében látható volt. Elmosolyodtam.
Süvítés hangjára eszméltem fel. Körülnéztem, de sehol nem láttam repülőt vagy hasonlót. Ekkor valaki a társam hátára ugrott, ő az ijedség miatt fülsüketítő ordítást hallatott. A következő pillanatban már Justint szidta a legkülönfélébb nyelveken. Vihogni kezdtem, amint összenéztem az unokatesómmal. Az ő szárnyai sokkal kisebbek voltak, középszürke árnyalatuk volt.
Valaki megkocogtatta a vállam. Belém fagyott a levegő, mivel ilyen magasságban nem sűrűn érnek az emberhez. Megpördültem. Claudia állt… pontosabban repült mögöttem. Fekete ruháitól teljesen elütött hófehér szárnya. Nem volt olyan vakítóan világos, mint Damoné, de fehér volt, kicsit márványos árnyalatú. Mint egy vintage angyal a fekete fűzős fölsőjével és a fodros ruháival. Kérdőn nézett végig a fiúkon, mint aki nem tudja, mit mondjon. Őszintén, én is így voltam. Ezek ketten nem tudtam mit csináltak, nekem csak annyi jött le, hogy lökdösik a másikat. Összenéztem a lánnyal, aki a házunk felé intett a fejével. A srácokat annyira lefoglalta egymás szapulása, hogy konkrétan akkor tűnt fel nekik, hogy eltűntünk, mikor… mikor feltűnt.
Claudiával épp a konyhánkban ültünk, ő épp rákvörös volt, én épp lefordultam a székről annyira nevettem, mikor a két angyalkánk épp berontott a lakásba. Egészen pontosan beesett, tekintve, hogy Jus felnyalta a padlót, Damon pedig egy furcsa mozdulat kíséretében szinte átrepült fölötte, de még épp talpon maradt. Mikor megláttak megnyugodtak. Beléptek a helyiségbe. Claudia még inkább kezdett egy fekete szárú pipacsra hasonlítani. Mindentudó mosolyt vetettem az unokatesómra, mire zavartan köhintett egyet és az ablakon kezdett kibámulni. Nem vert át. Szegény Damon meg csak kapkodta a fejét, nem értette mi van.
Szóval Jus és Claudia. Emlékeztem, hogy a tesóm első szerelme egy Melody nevű lány volt, Clau totális ellentéte, mind kívül, mind belül. Tudtam, ő tökéletes lesz a bátyám mellé…
- Mennem kell – szólalt meg halkan a lány. Justinra néztem, csupán a tekintetemmel mondtam, hogy kísérje ki. Vörös fejjel tett eleget a kérésemnek. Már majdnem eltűntek szem elől az ajtóban, mikor megláttam, hogy Claudia derekára teszi a kezét és kicsit megszorítja azt.
- Mi van? – nyögte ki ekkor Damon. Nevetni kezdtem, ő meg csak összevonta a szemöldökét. A nappaliba kísértem és leültettem a kanapéra, én pedig felmentem a könyvemért. Levágtam magam a szófa másik oldalára, a lábaim az ölébe tettem, mire a kezét végighúzta a sípcsontomon. – Mit olvasol? – kérdezte.
- Hmm… találd ki – öltöttem ki rá a nyelvem, miközben a könyvem magamhoz öleltem. Lebiggyesztette az alsó ajkát, majd elvigyorodott. Eltűnt a kezemből a kötet és az övében jelent meg. Dühösen kaptam utána, de ő felemelte, pont annyira, hogy ülés közben ne érjem el. A mellkasát kezdtem csapkodni. – Szemét! Szemét! Add vissza! – nyafogtam. Édesen nevetett, miközben olvasta a sorokat.
- Hő, csak nem miattam vetted ezt a könyvet? – vigyorgott.
- Kuss, te egoista és add vissza! – térdeltem fel, de ekkor a másik keze a derekam köré fonódott és valahogy lerántott az ölébe. Kerek szemekkel néztem fel rá. Idétlen pislogásba kezdtem, úgy nézhettem ki, mint Kandúr a Shrekből. A könyvet az asztalra tette és lehajolt hozzám. Orrát az enyémhez érintette. Ha tovább hagytam volna a gyengédségét, minden bizonnyal megtörök. De ezt nem hagyhattam. Finoman eltoltam, mire azonnal rájött mit csinált. Elfordította a fejét.
- Arra gondoltam, suli után megtaníthatnék neked pár varázsigét – nyögte ki. Felültem. – Mármint nem csak én, hanem a többiek is. Öhm… izé… minden nap valaki más, és mindenki mást tanítana… Szóval érted… - hebegte. Bólintottam.
- Jó, de kérnék még valamit – mondtam, mire felkapta a fejét. – Segítenél spanyolból? Tavasszal eléggé lerontottam és a tanárnő kicsit berágott rám – sóhajtottam. Halvány mosoly ült ki az arcára.
- Nem is te lennél, ha nem pont spanyolból bénáznál – simogatta meg a fejem. Kicsit összehúztam a szemem. – Persze, hogy segítek.
- Köszi – somolyogtam.

- Ha már az igeragozást se tudod, akkor rohadt nagy gázban vagy – közölte öt perccel később, mikor megpróbáltam az általa mondott mondatot lefordítani. Bosszúsan fujtattam.
- De basszus, annyiféleképp kell ragozni, hogy nem megy a fejembe! – csaptam dühösen a füzetemre, persze a toll pont a kezemben volt, így a papírt szépen átlyukasztottam. – Baszd meg! – ordítottam magamból kikelve. A hülye spanyolnak két perc elég, hogy kiborítson.
- Hé-hé, nyugi – vette el az összegyűrődött és már lyukas füzetet. Mutatóujját a szakadásra tette és elsuttogott valamit. A lyuk eltűnt. Damon rám mosolygott és a vállam átölelve húzott magához. Ismét magyarázni kezdte a ragozást. Először a jelen időt, pirossal átírta a ragot.
Vivo, vives, vive, vivimos, vivís, vivien
Figyeltem, ahogy kanyarítja a betűket, közben a bal keze a felkaromon nyugodott. A vállára hajtottam a fejem és néztem, ahogy ír. Halkan mondtam a szavakat, először még vele együtt, majd már egyedül. Fel se tűnt, hogy megy.
Jött a közelmúlt, majd a folyamatos múlt, aztán a folyamatos régmúlt, és így tovább.
- Felszólító mód? – nézett a füzetembe, amiben lassan több volt az ő írásából, mint az enyémből. (Órán szokásom volt inkább rajzolgatni)
- Vive, viva, vivamos, vivid és… öhm… vivan? – húztam fel kicsit a vállam, miközben a fejem törtem az utolsón.
- Ezt most kérdezed vagy mondod? – mosolygott, miközben a tollal az orromra koppintott.
- Öhm, mondom – löktem el a kezét. Nevetett.
- És az egyes szám első személy? – kérdezett vissza.
- Az… - gondolkoztam el. – Nincs felszólító mód E/1-ben – vigyorogtam. Elismerően bólintott, nem tudott behúzni a csőbe.
Hátranéztünk a vállunk felett, Jus próbált épp felsunnyogni az emeletre. Utána szóltam, mire megtorpant és visszanézett.
- Töröld le a fekete rúzst a szádról. Egy kicsit árulkodó – vihogtam, mire a kézfejével elkezdte dörzsölni az ajkait, közben fülig pirulva felrohant.
Nyújtózkodtam és visszafeküdtem Damon ölébe. Elvigyorodott. Ő is arra gondolt, amire én. A kapcsolatunk egyenlőre barátság néhány plusszal volt. Lehunytam a szemem és rajzolni kezdtem a levegőbe. A srác finoman megfogta a csuklóm és mozgatta azt. Felpillantottam, az ujjaim nyomán motívumok jelentek meg. Izgatottan figyeltem, hogy milyen jeleket mutat meg nekem Damon. Leengedte a kezem és az első rajz felé bökött. Rögtön felismertem. Az egyik könyvemben is megjelent ez a jel, ahogy a következő öt is. Először a föld jelét firkantotta le velem, ami egy csúcsára állított háromszög volt, úgy az alsó egyharmadánál egy vízszintes vonal szelte ketté. Ennek a tükörképe volt a levegő. Aztán jött a tűz és a víz, amiket egy sima háromszög testesített meg, a víz volt a fejjel lefelé álló háromszög. Végül a fém és a fa, amik szintén egymás tükörképei voltak, mindkettőt egy függőleges vonal felezte meg. Megpróbáltam megérinteni az egyiket. Az ujjam épp csak hozzáért a tűz rúnájához, mire a bőröm bizseregni kezdett, majd egy kis szikre után tűz gyulladt a tenyeremnél. Sikkantva rántottam volna vissza a kezem, de a kis lángocska követte. Damon nevetve fogta meg a csuklóm és tartotta távolabb magunktól. Nem akarta, hogy felgyulladjunk.
- Mit csináljak? – nyöszörögtem. Nem válaszolt, hanem elhúzta az ujját az enyémek fölött, mire a kis fényforrás követte. A szobámból, mintha csak megérezte volna a tüzet, előrepült a kis főnixem és kíváncsian kezdte méregetni a lebegő jeleket, miután letelepedett a kanapé háttámlájára. Ismét a fiú kézfejét figyeltem, amint játszani kezd az elemmel. Először csak végiggurult az ujjpercei mentén a tűzgömb, majd felemelkedett és formát öltött. Egy madár alakját vette fel. Sunny azonnal fellelkesedett és játszani szeretett volna vele. Nevettünk. Damon egy intéssel jelezte a lángocskának, hogy merre menjen, mire szó szerint kilőtt. A tűzmadár, nyomában a főnixszel, végighúzott a szoba falai mentén, majd egy villanás kíséretében eltűnt. Sunny kicsit lelombozódott.
Eztán a földet választottam. A jel átalakult, összezsugorodott. Egy tojás lett belőle, ami azonnal megrepedt. Egy kis fióka kelt ki belőle, körülbelül fél perc alatt nőtt fel a szemem előtt.
- A föld konkrétan a természet – mosolyog le rám. Bólintok és visszapillantok a madárra, amiről kiderült, hogy egy fecske.
Így haladtunk végig az összes elemen, közben ő mesélt. Ha valaki egy erősebb varázslatot akart végrehajtani, akkor szüksége volt ezekre a jelképekre. Mindig ki kellett választania egyet, ami középen volt, míg a többi öt egy pentagamma csúcsaiként volt jelen. Erősebb varázslatnak számított a szellemidézés, nagyobb dolgok láthatatlanná változtatása, esetleg lebegtetése, vagy teljes eltüntetése. Az ilyeneket nem lehet simán egy varázsigével úgymond aktiválni. Szükség van a természet erőire is.
A vízből próbáltam egy sárkányt formálni, nem ment. A levegő elemnél elvileg kipróbálhattam volna a láthatatlanná válást, az se ment. A fánál megváltoztathattam volna valaminek vagy valakinek az alakját. Ragozzam, hogy mi történt? A fémnél viszont leragadtunk. Mint kiderült a fém nem pont a fémet jelöli. Aki mesterévé válik a fém elemeknek, azok képesek kapcsolatba lépni a halottakkal. Damon azonnal rájött mire készülök és elkapta a derekam, mikor felültem, hogy az utolsó rúnát is megérintsem. Visszarántott és a szabad kezével eltűntette a jelet. Kerek szemekkel néztem rá, könnyek kezdtek lefolyni az arcomon.
- Miért nem hagytad? – kiabáltam magamból kikelve. Tudta, hogy egy fontos nekem, mégis. Megpróbáltam felállni, de nem engedett. Teljes erőmből rávágtam az alkarjára, mire tényleg fájdalmasan felkiáltott. Széttárta a karját és a fejét rázta. Egyszerre ordítottunk. Ő mindig „de”-vel akarta kezdeni a mondatát, én viszont folyton belefojtottam a szót. Végül feladta és csak meredt rám.
- Mindek oké? – jött le Jus, értetlenül kapkodta a fejét köztünk.
- Volt egy lehetőségem beszélni a szüleimmel, de Damon tönkretette – hüppögtem, miközben vádlón tekintettem rá. Összeszorította a fogát és szinte sziszegve kezdte mondani a mentségét.
- Bocsáss meg, hogy nem akarom azt… azt, hogy esetleg a lelked beszippantsa a túlvilág, vagy megszálljon valami. Tudni illik egy ilyen varázslat rengeteg előkészítést igényel. Még én se csináltam ilyet, gőzöm sincs mit kéne tenni, ha valami balul sül el. Kösz, hogy meghallgattál – felelte gúnyosan és felpattant, majd se szó se beszéd elment. Az unokatesómra néztem. Szomorúan nézett utána. Sunny ugrott a vállamra és a fejét a nyakamhoz dörzsölte. Megcirógattam a madárka begyét.
- Nem mondom, hogy nincs igaza, de téged is meg tudlak érteni – ült le mellém és magához húzott. A vállába fúrtam az orrom. Pedig annyira beszélni akartam anyáékkal.

Aznap eldöntöttem, egy nap biztos, hogy kapcsolatba lépek velük. Egy nap megismerhetem őket.

7 megjegyzés:

  1. Áááááá
    Új rééész, ami fantasztikus.s
    Negyedeik évad:már a múltkor is kérdezni /parancsolni akartam hogy lesz -e/legyen negyedik évad, szóval igeeeeeeeedn
    Pusziii

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Szia!!
      Nos, kérésed/parancsod számomra parancs, szóval akkor lesz 4. évad. :D
      Remélem nem fogsz csalódni ezután se a történetben.
      Puszii!

      Törlés
  2. Aaaaaa
    Erre vártam egész héten :3
    Egyébként jó lenne ha lenne 4. évad :)

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Szia!
      Örülök, hogy vártad, remélem ezután is így marad. :) És nemsokára jön a 4. évad beharangozója. ;)
      Puszi!

      Törlés
  3. Sziaaaa! ^^
    Nos, kérdésedre a válasz: IGEN!
    FELTÉTLENÜL SZÜKSÉGES A 4. ÉVAD!!
    Oks, abbahagytam.:D
    Naszóvaaal..
    Ez a rész belekerült a top 5-be.
    Tényleg jó volt. Nagyon TECCET :"DD
    Szóval imádtam. :))
    Várom a következő részt! ;)
    Sok ötletet továbbra is!
    Puszii xx

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Szia!
      Boldog vagyok, hogy ekkora igény van a 4. évadra, szóval feltétlenül elkezdek dolgozni rajta.
      És amiatt is boldog vagyok, hogy "teccet".:D És a következő rész pedig már elérhető.
      Puszi!!

      Törlés
  4. Feltétlenül kell legyen! Ne csak 4. Hanem sok sok. <3

    VálaszTörlés