2015. október 18., vasárnap

Egy régi sérelem bosszúja

Ciao a tutti (helló mindenkinek)!
Mi újság veletek? Már csak pár nap és őszi szünet (végre)!
Az előző részhez köszönöm a visszajelzéseket, nagyon örültem nekik! Luca, íme a folytatás, remélem ezzel kompenzálhatom a kis... vétkemet. :) Ez viszonylag hosszú lett, szóval most én is meg vagyok vele elégedve.
Szóval íme az évadzáró előtti rész, remélem tetszeni fog, kíváncsian várom a véleményeket!
La buona lettura! (jó olvasást)
E arrivederci!
---------------------------------------------------------------

/Damon/

Unottan sétálgattam az erdőben és gondolkoztam. Hogy min? Az elmúlt pár hónapon. Bailey valamilyen szinten újra vadász lett, szeret, de egyenlőre még nem akarja, hogy minden a régi legyen. Legalábbis addig, míg minden puzzle darab a helyére nem került.
Aztán ott van Mary üzenete. Jön a Nagy Csata, alias világvége. Ha nem sikerül legyőzni a Sátánt, akkor viszlát Föld, viszlát emberek, viszlát élet.
Justin ennek hallatára teljesen kiakadt, csak ordította, hogy mi a franc. Nem tudtunk neki választ adni, szóval egy idő után mindhárman meguntuk a kiabálását, szóval Bailey megragadta a pulcsiját és a képébe üvöltött. Igen, ő is ideges volt. Claudiával egy pillanat alatt megállapítottuk, hogy mi vagyunk a normálisak. Ez se sokat segített, mert még el kellett menni a Tanácshoz. Az egyik vállalkozó egyértelműen Bailey volt, hiszen őt figyelmeztették, a másik pedig egy ecc-pecc-kimehetsz játék után én lettem. Addig Claudia próbálta helyretenni a barátját. Mutattam az utat a Tanács terméhez, de a lányt jobban lekötötte a nézelődés, minthogy megjegyezze, merre megyünk. Mikor meguntam, hogy folyton lemarad, egyszerűen megragadtam a karját és magam után rángattam. Nem mondhatnám, hogy abban a pillanatban szeretett. Csúnyán nézett rám, miközben húzni kezdtem a folyosón, azt morogta, hogy ő egy kicsit nézelődni szeretett volna.
A Tanács előtt Bailey gyorsan elhadarta, hogy mit tudott meg. Én is megtudtam, hogy a Sátánt már csak egy láncsor tartja lekötözve a Pokol legmélyén. És már nem kell sok, hogy kiszabaduljon. Elég egy láncszemnek elpattanni, aztán… jön az apokalipszis négy lovasa, végül a teljes vég. Csak egyetlen esélyünk van, hogy megakadályozzuk, ha sikerül bezárnunk a lánc elszakadása pillanatában keletkező átjárót. Az visszatartja a démonokat, és ha minden igaz, Sátánt is visszalöki a mélybe, ahol a láncok újra foglyul ejtik. Ez a kapu az első pillanatban még nagyon kicsi, legalább egy hónap kell neki, hogy akkora legyen, amekkorán a mind a hét pokol démonai kiférnek. Addig viszont több jel is lesz, ami figyelmeztet minket.
- Mr. Falls – szólított meg az egyik Arkangyal. Felnéztem. – Számítunk arra, hogy ön fogja megtalálni a kapu helyét – mondta.
- Én? – kerekedett ki a szemem. Bár az egyik démonvilági tanárom mintha mondta volna, hogy hol lehet ez az átjáró. Ott a legvékonyabb a Démonvilág és az emberek világa közötti hártya. Bólintottam.
Ezután elvittem Bailey-t egy sétára az Angyalvilágban, bár közben nem igazán rá figyeltem. Gondolkoztam, hogy hol is lehet a kapu. Több helyet is megnevezett, a Föld legspirituálisabb helyeit. Ott nagyon érzékelhető a többi világból beáramló mágia, sokkal jobban, mint máshol.
- Damon – fogta meg a kezem Bailey. Csak nagyon nehezen tudott kirántani a gondolataimból. – Minden rendben? – kérdezte. Elmosolyodtam és biccentettem. Nem akartam, hogy aggódjon. A mellkasára vonta a kezem, mire kicsit hátrahőköltem. A szíve hevesen vert a tenyerem alatt, bőre puha és meleg volt. – Már csak egy kis időt kell külön töltenünk, ígérem – suttogta. Magamhoz öleltem.
- Milyen volt anyukáddal beszélni?
- Jó. Furcsa volt látni, de a világért se hagytam volna ki. Kíváncsi lennék, hogy mit gondol rólam. Ha láthatna, mi miatt húzná el a száját, mi miatt örülne – dörzsölte meg a homlokát. Megcirógattam az arcát, mire halványan somolyogni kezdett.
- Nem húzná el semmi miatt a száját. Te így vagy jó – mondtam, miközben megöleltem.
- Bailey! – kiáltotta valaki. Az utcán Odett rohant végig, majd a lány nyakába ugrott. Aztán megütött, pont ott, ahol pár nappal ezelőtt Bailey is. Kérdőn tártam szét a kezem, majd az alkarom fájó pontját kezdtem masszírozni. Ezt mégis miért kaptam? – Egy csúnya démon vagy! – ripakodott rám. Fél szemöldököm felvonva néztem Bailey-re, aki kicsit behúzta a nyakát és arról kezdett hebegni, hogy talán kicsit eltúlozva adta elő az összeveszésünk még márciusban.
- Mit is mondtál rólam? – tettem karba a kezem, próbáltam dühös képet vágni, de alig ment. Ártatlanul pislogott rám, miközben megölelte a féltestvére mostohahúgát. Nevetni kezdtem. – Nyugi, nem haragszom, megérdemeltem.
- Igen, megérdemelted – húzta össze a szemét Odett. Lehajoltam hozzá, hogy közöljem, ő csak ne szólogasson be, mikor kétszer olyan idős vagyok, mint ő, de lekevert egy rohadt nagy pofont. Azt hiszem kitört egy fogam is. Bailey hangosan röhögni kezdett és hanyatt feküdt a macskaköves úton. Az angyalok megrökönyödve kerültek ki minket, bár páran megálltak és szórakozottan néztek minket. Az állam mozgatva meredtem rájuk. A kislány morcos arca nem engedte, hogy mérges legyek, inkább csak szórakoztatott. Ismét kuncogtam.
- Odett, már megbeszéltük Damonnel – próbálkozott Bailey, de nem hagyta, hogy ennyivel megúsztam.
- Bántottad őt! – vádolt meg. Leguggoltam elé és a mogyoróbarna szemébe néztem.
- Csak az ő érdekében tettem, egy démon fenyegetőzése miatt – mondtam halkan. Bailey-re pillantottam, aki kikerekedett szemmel meredt rám. – Az a démon azt mondta, megöli, ha nem szakítok vele. Muszáj volt, sajnálom – haraptam bele a számba. Szomorúan félrenézett és magához húzta Odettet. A kislány köztünk kapkodta a fejét, végül rajtam állapodott meg a tekintete.
- Bocsi a pofonért, de remélem fájt, mert megérdemelted – pislogott nagyokat. Nem is tudom melyikünk nevetett jobban.

Az emlék végeztével újra az erdőben találtam magam. Mosolyogva gondoltam vissza Odett arcára. Aranyos volt. A tó partjára értem. Lassan körbejártam a vízfelszínt. Mikor odaértem ahhoz a fához, ahonnan a szakításunk napján lepattant a nyaklánc, miután eldobtam. Nekidöntöttem a fejem és néztem a hullámzó vizet. Nem láttam, hogy hol van, de megpróbálkoztam a lehetetlennel. Elképzeltem, ahogy a medál lassan felemelkedik a fenékről. Kinyújtottam a kezem és reménykedtem. Éreztem, hogy valami hűvös ér a tenyeremhez. A szemeim felpattantak. Ott volt a lánc, rajta a medállal. Egy kis iszap és valami növény volt rajta, de ezen kívül ép volt. Egy kis tisztítás és már jó is.
Megkönnyebbülten süllyesztettem az ékszert a zsebembe. Egy nap vissza fogom neki adni, ebben biztos voltam.
Tovább indultam. Már nem is tudom, milyen messze járhattam, mikor lépéseket hallottam magam mögül. Megpördültem. Rég nem látott „barátok”. Mersilde, Aglasis és Hael. Régen, jó tíz évvel ezelőtt, még tényleg barátok voltunk, de azóta már sok minden történt. Ők szó szerint rühellni kezdtek. A kezembe varázsoltam a tőröm és összehúzott szemekkel néztem rájuk. Mersilde és Aglasis aranysárga szeme vibrálni kezdett. Már kiskoromba is kirázott a hideg a tekintetüktől, Hael szó szerint fehér íriszétől pedig egyenest a falra másztam. Démon létemre hátborzongatónak találtam őket. A három srác elvigyorodott. Nem tetszett, ahogy néztek rám.
Mit akarhatnak? Miért jöttek mind?, gondoltam.
- Okosabbnak gondoltalak. Úgy tűnik a levél nem volt elég figyelmeztetés. Tudod miért tettem? Azt hitted, soha nem jövünk rá? – kérdezte Mersilde. Rosszat sejtetett ez a kezdése a beszélgetésünknek. – Emlékszel, öt éves korunkban anyukád elhozott minket télen az embervilágba? És arra, hogy ott két vadász megölte az apámat? Jó hogy emlékszel, hiszen te voltál, aki megölte őt! – a mondat végére a hangja kiabálássá erősödött. Dühös volt, de nagyon. A rohadt életbe, nem volt kedvem harcolni vele! Mögém biccentett, mire megpördültem. Nem tudom mire számítottam, de arra, amit akkor láttam, biztosan nem. A két csatlósa valakit kirángatott a bokorból. Annak a személynek zúzódásokkal volt tele az arca és a karja, két keze össze volt kötve, arcát könnyek áztatták. Nyeltem egy nagyot. Az a valaki Bailey volt.

/Bailey/       

Lenyomtak a földre. Onnan már csak figyelnem kellett az eseményeket. Próbáltam megküzdeni a két démonnal, mikor még délután elkaptak, de hozzám képest ők túl erősek voltak. Sajnos a sípcsonton rúgás nem jött be a bakancsom nélkül, újabb támadásra pedig nem volt időm, az egyik kicsavarta a karom, a másik pedig halántékon rúgott. Csak nyöszörögni tudtam, mikor arról tanácskoztak, hogy egy harmadik démon tudta nélkül csinálhatnának velem ezt-azt. Szerencsére sürgette őket az idő. Mikor észrevették, hogy még mindig ébren vagyok, az egyik a hasamba rúgott. A legalsó bordáim megrepedtek, ezt tudtam, a homlokom egy kőnek ütközött. Véreztem, karcolások, horzsolások keletkeztek, ahogy az utolsó erőmmel próbáltam elkúszni tőlük. Nevettek. Megragadták a hajam nekivágtak egy fának. A világ fokozatosan sötétült el, de még megpróbáltam nekik elmondani róluk a véleményem. Felemeltem a kezem, ökölbe szorítottam, majd kinyújtottam a középső ujjam. Gúnyos húú-t hallattak.
A következő emlékem az volt, mikor egy ismeretlen hang ordít. Csak szófoszlányokat értettem meg először. Azt… jövünk… korunkban… télen… Majd már több szót is felfogtam egymás után. Vadász megölte… emlékszel hiszen… te voltál… megölte őt… Ekkor ragadta meg valaki a karom és vonszolni kezdett a földön. Egy bokor ágai végigkaristolták az arcom és a vállam. Ledobtak az avarba. Lassan felemeltem a fejem és kisimítottam a hajam a szememből. Megérintettem a sebhelyet a homlokomon, ahová a kő ütődött. Felszisszentem. Az ujjamon vér vöröslött. A távolabb álló alakokból először nyolc volt, majd négy lett, végül kettő. Kiélesedett a kép. A középen álló fiú eltátotta a száját a meglepettségtől.
Damon elkerekedett szemekkel figyelt, majd az arca grimaszba rándult. A sárga szemű démon, aki kiadta a parancsot, hogy hozzanak elő, elvigyorodott és egy gonosz pillantást vetett a mellette álló fiúra, aki szikrázó szemekkel nézett az engem lefogókra. Azok csak kuncogtak és megsimogatták a fejem, mint valami ölebnek. Nyöszörögve próbáltam kirántani a vállam a markukból, de nem értem el vele semmit. Az egyik alak ellépett mögülem és odament hozzájuk. A másik két kézzel megfogta a felkarom és ülőhelyzetbe rántott, erősen odavágott a talajhoz. Csak úgy nyekkent a farkcsontom és medencecsontom a kemény földön. Fájdalmasan felnyögtem. Felnéztem. Damon körül szinte izzott a levegő, olyan dühös volt. Éreztem, hogy mit gondol. Meg akarta őket ölni, bosszút állni azért, amit velem tettek. A levegőt szaggatottan fújtam ki, mikor láttam, hogy mögötte kinyílik egy átjáró. Újabb démonok. Figyelmeztetni akartam, de ekkor az őröm jól fejbevágott, mire az angyali démonom elindult felém. Tekintete villámokat szórt, a tőrt erősen a kezébe szorította. Ekkor a mögötte álló újonnan jött három ördög lefogta, az egyik hátulról lábon rúgta, mire a térde megrogyott és a földre esett. A háta mögött lévők vihogtak. Végre elintézhették a démonok hercegét. Felnézett, szeme vörösen izzott. Ő feleannyira se volt rémisztő, mint a többi fiú, legalábbis külsőleg. De a mágiatudása felért a legerősebb démonokéval, ezt jól tudtam. Megpróbált fölállni, de az egyik oldalba vágta. Hangos nyögés hagyta el a száját.
Nem túl nagy a fájdalomküszöböm… legalábbis akkor, ha rólad van szó – ezt még régen mondta, bár nem tudtam mikor.  És most itt voltam én, megverve, teli sebben és ő, pedig a kínzása még csak ekkor kezdődött. A vezetőjük elé állt és arcon ütötte… pontosabban megpróbálta. Damon feje oldalra fordult még az ütés előtt, így az ököl csak súrolta az állkapcsát. Gúnyos vigyort villantott a felette álló démonra, aki csak fújtatott egyet és megragadta a haját. Leguggolt elé, hogy egy szintben legyen az arcuk. Az angyalom csak erre várt és teljes erőből lefejelte. A másik az orrát fogva zuhant hátra.
- Csak ennyit tudsz Mersilde? – röhögött, miközben megpróbált előrelépni, de a többi négy visszahúzta. Csak ekkor fordult komolyra minden. A démon felpattant és hasba rúgta Damont, mire az fojtottan felnyögött. Már nem nevetett. Az arany szemű, szőke srác letörölte az orráról a vért és a kézfejére nézett. A vére nem vörös volt, hanem mélylila. Kuncogni kezdett és oldalra sandított az egykori barátjára. Újra belerúgott.
A szám elé akartam kapni a kezem, a fejem is megpróbáltam lehajtani, de az engem őrző démon a hajamnál fogva kényszerített, hogy nézzem végig a számomra kedves fiú kínzását.
Jobb kezében még mindig szorongatta a tőrjét. Gyorsan lehunytam a szemem, ezt nem akartam látni. A vezető démon ezt megunta és egy erős ütést mért Damon csuklójára. Hangos reccsenést és egy fájdalmas kiáltást hallottam. Uram isten! Ugye nem törték el a csuklóját?!
- Tudod, Damon, sokat gondolkoztam, hogy mivel is bírnék bosszút állni. Először is nem értetted meg, amit a levélben írtam. A tartsd magad távol a csajodtól melyik része nem volt világos? Úgyhogy ami ezután jön, a te hibád lesz. Szóval… Először a lány jutott az eszembe. Mennyire is szenvednél, ha valami bántódása esne… – felvette a leesett kést a földről és közelebb jött hozzám. A tőr élét végighúzta a nyakamon, éreztem, hogy felsértette a vékony bőrt, forró vércseppek csordultak le, de a seb hamar összeforrt. Elégedetten nézte mindkettőnk reakcióját. Ez enyém újabb könnyfolyó, Damoné pedig egy elég csúnya visszaszólás.
- Ha csak egy ujjal is hozzá mersz érni, kitépem a rothadt szíved és feldugom a seggedbe! - ordította magából kikelve, a négy démon alig bírta megtartani.
- Még nem fejeztem be, drága barátom – vigyorgott. – Nem. Rájöttem, hogy nem akkor törsz össze teljesen, ha ő meghal. A-aa, az túl gyors lenne. Abba döglenél bele, ha a lány sokáig szenvedne, és te nem tudnál ellene mit tenni. Szenvednél, mert ő szenved. Nos, igen. A kiscsaj pedig akkor van kész teljesen, mikor téged kínoznak. Szép kis kör, ugye? – nevetett fel. Felnyögtem. Igaza volt, szörnyű volt Damont így látni. Még sosem éreztem úgy, hogy ennyire fájna valami.
A démon odalépett a fiúhoz és erőből mellkason rúgta. Ő köhögve rogyott majdnem össze, csak az őt tartó segédeknek köszönhette, hogy nem esett az avarba. Újabb könnycseppek marták a szemeim, ahogy figyeltem a szenvedését. Köhögve, hörögve kapkodta a levegőt. Felnézett. A tekintetés láttam, hogy menekülőutat keres. Egy varázslatot, talán egy mozdulatot, amivel esetleg kiszabadulhatna az őt tartó kezek közül, de amint elkezdett gondolni egy varázsigét, vagy suttogni azt, valamelyik megütötte, a mágia pedig félbe szakadt,
- Mit akarsz? Miért most? – nyögte. A démon vicsorogni kezdett.
- Tudom a titkod, Falls. Tudom, hogy többlelkű vagy – erre Damon szeme kikerekedett, majd erőltetetten nevetni kezdett és visszakérdezett, hogy ezt mégis honnan veszi. Alig bírt levegőt venni, mégis tettette, csakhogy ne derüljön ki. Remegő ajkakkal néztem, ahogy a szája sarkából vöröslő vércsík folyt le. Az arcán lévő ütés után véraláfutás keletkezett. Egyre rosszabbul nézett ki, mégis kitartott. – Ne szórakozz! Mind tudjuk, hogy most megjátszod magad. Ennyire ne nézz minket hülyének. Esetleg másképp is rávehetlek a vallásra.
Mellettem termett, a tőrt hegyét a légcsövemnek nyomta. Szorosan lehunytam a szemeim, belém szorult egy sóhajtás. Damon már nem nevetett, csak elkomorodva nézett felénk. Szinte éreztem a belőle áramló dühöt, amit Mersilde iránt érzett. Ökölbe szorította a balját, míg a jobb kézfeje csak ernyedten lógott. Ahogy láttam, pont ott törte el, ahol én is és Odett is megütötte. Sorozatos szerencsétlenség…

- Mit akarsz, mit tegyek?
- Mutasd a szárnyaid. Engedjétek el, mozdulni is alig tud! – az őt tartó kezek eltűntek, a földre rogyott. Felnyomta magát ülőhelyzetbe, de a kezei remegtek. Istenem! Haja szemébe lógott, miközben felpillantott. Újabb vérpatak csorgott a szája sarkán át, végig az állán. A jobb karját behajlította, nem támaszkodott rá. Tudtam, veszettül fáj neki. Próbáltam azt a gyógyító mágiát suttogni, amit Jus tanított, de nem ért el hozzá. – Gyerünk, Falls! Vagy azt akarod, hogy a kis barátnőd a nyakán keresztül vegyen levegőt?! – vicsorogta, közben újból a torkomnak nyomta a tőrt. Ha próbálkoztam is, a varázslat megakadt, mert ebben a pillanatban még lélegezni is elfelejtettem az ijedtségtől.
Damon csak nézett előre majd’ fél percig, majd vállait hátrahúzta, karjait kitárta, fejét hátravetette, mögötte pedig hatalmas, ezüst vagy kékes fényű, fekete tollakkal borított szárny bomlott ki. Csodálatos látvány is lehetett volna, ha ezután nem tekerednek ezekre a szárnyakra láncok, amik pár hatalmas fához rögzítették őket. A karját is elkapták a láncsorok, mélyen a húsába mélyedtek a szemek. Felkiáltott a fájdalomtól. Be akartam fogni a fülem, nem bírtam ezt hallani. Rángatni kezdtem a karom, hátha sikerül kiszabadulnom, de csak azt értem el, hogy a mögöttem lévő fiú körmei a vállamba mélyedtek, csakhogy a helyemen tarthasson. Magamon éreztem az angyalom bocsánatkérő tekintetét. Nem értettem miért kér bocsánatot, nem az ő hibája volt ez az egész.
- Remélem nem hitted, hogy csak ennyi – ment oda hozzá a főnök. Megemelte a fiú lelógó fejét és a szemébe nézett. – A tánc még csak most kezdődik. Hael, hozd a lányt!
Körülöttem minden porban úszott. Köhögni kezdtem a tüdőmbe áramló hamutól, de az mintha megtapadt volna a légcsövemben. Éreztem, hogy valaki hozzáér a kötélhez, ami ezután elengedett. A lábaim és a kezeim is szabadok voltak. Hála istennek! Mikor felnéztem, inkább módosítottam a megszólalásomon: hála a démonnak. Egy fekete hajú srác guggolt mellettem, mutatóujját az ajkaira tette. Egyik karján tetoválás kacskaringózott végig, ami miatt rögtön eszembe jutott, hogy hol találkoztunk. A kis látomásban én és Damon voltunk, a barátomnál egy tőr volt, azt tartotta védekezőn maga elé. A bokrok közül egy kapucnis alak lépett elő. Fekete indák voltak a felkarján… mélyvörös szemek… gúnyos, mégse rossz-szándékú vigyor… Mit akarsz itt, Klepoth?
Szemei most mogyoróbarnák voltak, a haja is rövidebb lett, de attól még ugyanaz volt. Pusztán a tekintetével kérte, hogy ne csináljak hülyeséget. Bólintottam és remegő ajkakkal néztem a háttal álló ellenségek felé. A fődémon újból szólt az őrzőmnek, aki már halott volt. A megmentőm közeledett felé, de még félig visszafordult felém és kacsintott egyet. Próbálta azt éreztetni velem, hogy nyerni fogunk. Ebben a pillanatban azonban a legkevésbé se voltam optimista.
- Gyerünk, Damon, most mutasd meg, hogy mennyire is vagy erős! – ordította a vezetőjük és a tőr nyelével halántékon ütötte. Szegény itt már csak egy halk nyögést hallatott, szeme homályos volt, tudtam, hogy nincs teljesen magánál. A segítőm közelebb ment, kezében egy hosszú, vékony kard jelent meg. Egy katana, halálos fegyver. Tőlük két méterre megállt. A levegőt végigsuhintotta penge, ahogy leírt vele egy kört. Támadóállásba helyezkedett, de a kezei még csak lógtak maga mellett.
- Mersilde, ha befejezted, akkor állj ki valaki olyannal, aki nincs leláncolva – szólt. Megpördültek, néhányukon kisebb rémület futott át, de nem a középen álló aranysárga szeműn.
- Áh, Klepoth, rég láttalak. Azt hitte mindenki, hogy megölt egy vadász – vigyorgott Mersilde, szeme gonoszan csillogott. – Nos, igen, szép kis bosszú, nem? – nézett elégedetten Damon irányába, aki már alig bírta felemelve tartani a fejét. De sikerült neki annyira, hogy lássa mi történik éppen. Szeme azonnal megtalált engem. Azt tátogta fussak. Ekkor jöttem rá, hogy a kezeim és a lábaim még mindig úgy tartom, mintha össze lennének kötve. Tekintete ekkor homályossá vált, feje előrebukott.
Sötét alakok léptek ki az erdő fái közül, félkör alakban helyezkedtek el a démonok mögött. Mindegyikük majdnem földig érő ujjatlan kabátot viselt, aminek csuklyája a fejükre volt húzva. Kezükben kardok, baltaszerű fegyverek voltak. Három vadász. Mersilde szeme kikerekedett, de nem volt ideje szólni a társainak. A démonvadászok egyet-egyet megöltek a segítők közül, Klepot pedig a maradékot szúrta a kardja hegyére. Mind porrá váltak. Az egyedül maradt démon tekintete rám villant.
A fenébe!
Elkezdtem hátrafelé csúszni a földön, remélve, hogy mihamarabb el tudok tűnni a bozótban. Ekkor eltűnt. Teleportált. Tőlem fél méterre jelent meg ismét. Felsikoltottam és lendületet vettem a felálláshoz, de megragadta a hajam és hátrarántott. Mindenki felkiáltott és elindultak felénk. Ekkor egy kis dobótőrt láttam meg az ujjaim között. Nem gondolkodtam azon, hogyan került oda, belevágtam az alkarjába, mire felordított és elengedett. A tőr szó szerint átszúrta a csuklóját. Kirántotta a fegyvert és felém lépett, már lendítette a kezét, hogy leszúrjon, de ekkor egy kés szúródott a szíve helyére. Lenézett az egyre jobban vérző sebre. A vércseppek még a levegőben hamuvá lettek, ahogy lassan ő maga is. Mielőtt az arca is szürkévé, papiruszszerűvé vált volna, valamit suttogott. Csak egy pillanatig nem értettem a jelentését: rohadt angyalok. A fegyver, ami a halálát okozta leesett. Ekkor vettem észre valamit. Nem is tőr volt, hanem toll. Egy sötétszürke toll. Hátrafordultam. Justin rohant felém. Megmentőm. Az én igazi őrangyalom.
Megfogtam a tollat, ami megmentette az életem. A tenyereim között az egy toll alakú medállá vált. Halványan elmosolyodtam és az unokatesómra néztem, aki rémült tekintettel guggolt mellettem és az arcom simogatta. Még mindig látszódtak a zúzódásaim. Éreztem, hogy könnyek áztatják az arcom, szorosan megöleltem a fiút. Kitört belőlem a zokogás, a fejem Damon irányába fordítottam. A vadászok, Jake, Mark és Helena, épp a láncokat próbálták eltépni, de nem ment nekik. Klepoth a halott démonok után maradt port nézte át, hátha valami maradt ott.
Felálltam és az ájult sráchoz mentem. Letérdeltem elé a tenyereim közé vettem az arcát, ami csupa por és vér volt. Szeme csukva volt, karjaiba és szárnyaiba mélyen belevágtak a fekete láncok. Szorosan megöleltem, és végigsimítottam a sérült tollait. Ujjaim a karjára vándoroltak, végigsimítottam a bőrét. Egy szabadító igét kezdtem suttogni, az egyik ujjam épp csak hozzá ért az egyik láncszemhez, mire azok maguktól a földre estek. Megtartottam Damont, hogy ne zuhanjon le ő is. Gyorsan a hátára fordítottam, a fejét az ölembe húztam. Halántékából vér csorgott, haja összeragadt. Ruhái egytől egyik koszosak voltak. Jus odahozta nekem az ölemben fekvő fiú tőrjét. A kezembe fogtam az arany markolatot és levágtam egy darabot a pólóm széléből. Sima batikolt felső volt, nem sajnáltam, most az angyalomnak nagyobb szüksége volt rá. Belerajzoltam az avarba a víz jelét, mire a vonalak közül cseppek emelkedtek a levegőbe. Hét közben ezt is megtanultam. Az anyagot hozzáérintettem a vízgömbhöz, mire szinte felszívta az egészet. Lassan letöröltem Damon arcáról a vért. A sebei kicsit se akartak gyógyulni. A lánc volt az oka. Pont, mint egy éve.
Valaki a vállamra rakta a kezét. Jake volt az. Átkarolt, miközben beszélt, próbált vigasztalni.
- Elvisszük őt, az Angyalvilágba, rendben? – kérdezte. Próbáltam kinyögni, hogy igen, de egyszerűen mindig elakadtam már a szó elejénél. Próbáltam lenyelni a torkomban lévő gombócot, miközben megsimogattam az ölemben fekvő fiú arcát. Féltem, hogy valami nagyobb baja esik. Hogy esetleg nem tudják meggyógyítani. Jake és Mark megemelte Damont, én pedig felálltam és figyeltem, ahogy egy pillantás alatt eltűnnek, miközben a démonom fogták.
A lábaim eddig bírták. Térdeim összerogytak, már nem tartották meg a súlyom. Klepoth sétált el mellettem és biztatóan rám mosolygott, közölte, hogy minden rendben lesz. Régóta ismerte Damont, talán tőle hittem el ezt a legjobban. Helena tőle szokatlan módon megölelt. Vele már nem sokáig találkozhattam minden nap, hiszen már majdnem leérettségizett, aztán pedig úgy tervezte, New Yorkba megy fősulira. Mindketten elmentek. Már csak én és a mostohatesóm voltunk. Előttem Jus jelent meg, a kezét nyújtotta felém. Eléggé remegő kézzel nyúltam felé, Felhúzott és szorosan magához ölelt. Újból sírtam, féltettem Damont. Belegondolni is rossz volt, hogy mi lesz vele azután. Könnyezve néztem Jusra, aki csak a fejével a házunk irányába intett, jelezve, hogy menjünk haza. Hüppögve bólogattam és követtem.
Otthon elszörnyedve néztem a tükrömre, míg az unokabátyám bement a fürdőbe, hogy engedjen nekem egy kád forró vizet. Csupa kosz és vér voltam, de az nem csak a saját vérem volt, hanem… A számba haraptam és újból könnyekben törtem ki. A pólóm teljesen szétszakadt az aljánál, az is teljesen földes volt. A csuklóm még kicsit véres volt a kötél miatt. Félresimítottam egy tincset a homlokomból. Újra olyan göndör volt, amilyennek Damon szereti. A fekete tincseket az előző héten újítottam meg, szóval egy kicsit kiemelkedtek az egyszínű barnaságból. A kézfejemmel megtöröltem a szemem. A fürdőszobaajtóban Jus jelent meg, aki a hátamra tette a kezét és elkezdett betolni a helyiségbe. Ott szembe fordított magával és halkan megkért, hogy mire visszajön, én már legyek a fürdőkádban. Magamhoz húztam egy gyors ölelésre. Talán még sosem voltam ilyen hálás. Megmentette az életem, most pedig még próbált rendbe szedni is.
Azt tettem, amit mondott. A hab majdnem a nyakamig eltakart. Felhúztam a térdeim, az állam pedig rájuk támasztottam. A pólóm és a nadrágom ott hevert a polcon, már előre láttam a sorsukat: kuka. Mindkettő tönkrement, koszos volt, és csak erre a napra emlékeztetnének engem. Belépett, a kezében egy kis edényszerű volt. Leült a kád mellé és rám nézett.
- Már bocs, hogy ezt mondom, de rohadt szarul nézel ki – mondta, mire önkéntelenül is elmosolyodtam. Ez volt a célja. Hasonlóan szomorú mosolygással nyúlt bele a vízbe és fröcskölte be a hátam. Megremegtem, bár a víz meleg volt. Megcirógatta a tarkóm és felsóhajtott. – Még most mondd el, ami a szíved nyomja, mert lassan vége az érettségi szünetnek és a suliban azt kell mutatnunk, hogy minden rendben van – suttogta. Újra könnyek szöktek a szemembe. – Gyerünk! Mondj bármit, nem foglak lecseszni, veszekedni veled – simogatta meg az arcom is. Elkaptam a kezét és kicsit megszorítottam.
- Nem csak az, ami ma történt. Hanem minden. Szeretem őt. De úgy érzem, hogy kihasználtam. Mikor először láttam, hogy egy Démonvadász megöl egy démont, hozzá rohantam. Ő vigasztalt meg, majd megcsókolt. Egész éjszaka vigyázott rám, elmesélt mindent, nem egyszer hangzott el a szájából, hogy szeret, de… másnap reggel kértem őt, hogy egy ideig legyünk csak barátok. Tudom, ez volt a lehető legrosszabb, amit mondhattam neki…
És csak beszéltem és beszéltem. Eközben ő megmosta a hajam, a karomról leöblítette a vért, az arcom törölte át egy ronggyal. Én pedig egyre jobban sírtam. Néha csitítóan cirógatta a vállam, de nem tudott mást tenni, hiszen ő kérte, hogy meséljek.
- És úgy érzem… annyira fáj… h-hogy ott van mellettem, de nem lehet több, míg én azt nem szeretném, de nem merem neki megmondani, hogy szeretem, és hogy folytassuk, mert félek, hogy esetleg azt mondja velem nem éri meg – hüppögtem és dühösen a már langyos víz felszínére csaptam. – Egy gyáva patkány vagyok, aki kihasználja őt. Ma is miattam sérült meg, hiszen… – a végére már suttogtam, végül teljesen elcsuklott a hangom. Igen, hibásnak éreztem magam, hogy miért? Sok minden miatt, hosszú lenne felsorolni.
- Ne mond ezt magadra. Egyikőtök se tehet arról, ami ma történt – merte meg a kis tálat és a tartalmát a hátamra öntötte. – Nem vagy patkány, és ne merd még egyszer ezt mondani magadra! Damon pedig jobban lesz. Végül is, az apja harcosnak nevelte, felépül – hangja bizakodó volt. Valamilyen szinten el is hittem, amit mondott.
Miután felöltöztem, odabattyogtam hozzá és magamhoz húztam egy ölelésre. Azt motyogtam, hogy ő a legjobb testvér, mire elmosolyodott és egy puszit nyomott a homlokomra. Már annyiszor mondtam ezt neki, de még mindig imádta ezt hallani, mert tudta, hogy csak neki mondom. Senki másnak…
­­­***
Beléptem a kórterembe. Azonnal megcsapott az a tipikus kórházszag, a fertőtlenítő és a vér szaga. Damon nyugodtam szuszogott, karjai vállától kezdve a kézfejéig be voltak tekerve. Halántékát is kötés fedte, a járomcsontján lehorzsolódott a bőr, az szája felszakadt. Nagyon lassan gyógyult, pedig az ilyen sebeknek alig egy óra alatt el kellett volna tűnniük. A lánc és rajta lévő varázslat… A jobb csuklójára gipszet is tettek. Jól sejtettem, eltört. Bár nem láttam, de sejtettem, hogy a bordáival is csináltak valamit, hiszen oda is nem egy ütést és rúgást kapott. Leültem mellé az ágyra, mire kinyitotta a szemeit. Először homályos volt a tekintete, de aztán elmosolyodott és megfogta a kezem. Ujjai most jéghidegek voltak, eltűnt belőlük a megszokott melegség.
- Sírtál mi? – kérdezte halkan. Hangja rekedt és erőtlen volt. Annyira látszott rajta, hogy gyenge. A mozdulatai lassúak és vontatottak voltak, a levegőt egyenetlenül vette.
- Jus félig engedte meg vízzel a fürdőkádat, mire végeztem már tele lett – kuncogtam és megcirógattam az arcát. Fejét a tenyerem irányába billentette, úgy pislogott fel rám. – Sajnálom.
- Nincs mit, Bailey. Amúgy… örülök, hogy itt vagy – simította végig az ujjaim.  Jól esett, hogy ezt mondta. Elmerengtem a padlót nézve, talán csak pár perccel később eszméltem fel.
- Én pedig örülök, hogy jól vagy – suttogtam.
- A jól nem pontos fogalom. Inkább simán vagyok, tekintve, hogy azokon a láncokon mágia ült, ami miatt alig akarnak gyógyulni a sebeim. Alig bírom mozdítani a karom – nyafogott, amin nevetnem kellett. Lehet, hogy megsérült, de még mindenképp önmaga volt. – Hé, nem nevetjük ki a beteget – duzzogott. Mosolyogva odahajoltam hozzá és egy puszit nyomtam az arcára, mire elhallgatott, sőt szerintem le is fagyott. Eltátott szájjal meredt rám, nevetnem kellett az arckifejezésén.
Egy kis fájdalmas fintor árán, de arrébb húzódott, és pusztán a tekintetével kérte, hogy feküdjek le mellé. Most nem hajtottam a felkarjára a fejem, megkíméltem a sebeit. Helyette az arcával egyvonalban a párnába fúrtam az orrom és a mellkasára tettem a kezem. Baljával megfogta a csuklóm. Lehunytam a szemem és élveztem, hogy csönd van. Éreztem a szíve dobogását a tenyerem alatt. Éreztem az arcomon, ahogy kifújja a levegőt. Éreztem, hogy örül. Orrával megbökte az enyémet, mire elmosolyodtam.
- Kisasszony, kérem, hagyja kicsit pihenni a „beteget” – kuncogott a nővérke, aki ebben a pillanatban lépett be. Kacsintott egyet és becsukta az ajtót, újra csak ketten lettünk a szobában. Felültem, már indulni készültem, mikor…
- Bailey, várj! – ragadta meg a csuklóm Damon, ezzel meghazudtolva az előbbi mondatát, miszerint nem bírja mozdítani a karját. – Csak még egy dolog – mondta és magához rántott. A levegő belém szorult, mikor megcsókolt. Jóleső borzongás futott végig rajtam és lehunytam a szemem. Észre se vettem mennyire hiányzott már ez. Az ép keze a tarkómra csúszott, eljátszadozott a göndör tincseimmel. A sok vasalás miatt még mindig nem olyan volt a hajam, mint régen, de tudtam, Damonnek így is jobban tetszik, mint az egyenes. Alig egy perc múlva (nagy sajnálatomra) elhúzódott és ragyogó szemekkel nézett rám. – Ezzel elleszek egy darabig – nevetett fel és hátradőlt.
Motyogtam valami „szia” félét és a csóktól megrészegedve kibotorkáltam. Kint nekidőltem a falnak és annak mentén lecsúsztam. Jus értetlenül meredt a vigyorgó fejemre, közben én csak a hüvelykujjammal végigsimítottam az alsó ajkamon. Miért is kételkedtem benne? Miért is gondoltam, hogy azt mondja nem éri meg?

Damon, szeretlek!



Most talált képek, de szinte tökéletesen megfelelnek az elképzelt szereplőknek (mire nem jó a Pinterest)
Klepoth
Mersilde

4 megjegyzés:

  1. Szia. :))
    A vétkedet ezennel semmisnek tekintem.
    A részről: muszáj volt megsiratnod? :')
    Hogy tudsz ilyen kibaszott gyönyörűen írni? :')
    Ennek a fejezetnek az eleje kegyetlen volt. Szinte együtt szenvedtem Damonnal és Baileyvel.
    A végénél már örömömben könnyeztem. :'))
    Mit csinálsz velem, te csaj? Mond meg nekem! :DD
    Elpuhítasz!
    Nos. Hála a tökéletes részednek, képtelen vagyok kommentelni.
    Sok ötletet továbbra is.

    Sok puszi és ölelés!

    U.I.: Nekem is kell egy ilyen tesó, mint Jus!!

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Sziaa!
      Köszi, megnyugtattál, nem szeretem, ha mérgesek rám! :)
      Mikor írtam nem gondoltam, hogy megsiratlak, szóval bocsi.
      Köszi, bár szerintem van még hová fejlődnöm. :)
      Igen, próbáltam minél inkább úgy megírni, hogy érződjön a szenvedésük (szadista lennék? Áááá, nem) a végére pedig mindenképp happy endet akartam. Ahogy nézem a reakciód, bejött. :D
      Az ötletek egyenlőre megvannak, de ha a selejtes memóriámon múlik, lehet elhagyom őket útközben. :D
      Igen, én is örülnék egy ilyen tesónak, de egyenlőre még egyke vagyok és ez nem hiszem, hogy változni fog.

      Puszii! Jó szünetet!

      Törlés
  2. Szia!
    Hát nagyon régen írtam a blogodra, ezért elnézést kérek. Azonban mindig olvastam a részeket, amikor volt egy kis szusszanásnyi időm.
    Tetszett. Imádtam és elképesztett a történeted.
    Sokat fejlődtél, és ez csak a javadra szolgált.
    Már vagyon várom a folytatást.

    Üdv: Boszi

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Szia!
      Tényleg régen láttam a kommentjeidet, de szerintem te is az enyémet, szóval vegyük semmisnek a dolgot. Én is próbáltam mindig elolvasni a te történeted új részeit, azonban hetente csak egy-két alkalommal jutok nethez...
      Örülök, hogy tetszik a sztorim, továbbra is igyekezni fogok, hogy így maradjon. :)

      Törlés