2015. szeptember 28., hétfő

Tiktak, Damon, tiktak

Sziasztok!
Tudom, ismételten késtem, nyugodtan lehet megkövezni...
Nos, miután ma sikeresen kiakasztottam a barátnőmet, rohantam is haza, hogy még utoljára átnézzem a részt és feltegyem. Szóval most itt vagyok, kíváncsian várom a véleményeket, hasonlóan, mint az előző részhez uram isten, mennyi komment!
Úgyhogy jó olvasást és sok erőt egy újabb héthez a suliban. Arrivederci!
-------------------------------------------------

/Damon/

Nem lehet igaz, hogy a múltam egy másik oldalról is veszélyezteti Bailey-t. Apám egykori tanácsosát mindig is érdekelte, hogy mi történt a lányával. Félő, ha rájön, hogy Bailey az unokája… még valaki, akitől meg kell védenem.
Idegesen járkáltam fel-alá a nagyszüleim konyhájában, az asztalnál Clare és Dave, anya és a szülei, illetve a húgom, Bailey ült, a lány mögött pedig Jus állt. Mióta a volt barátnőm megtudta, hogy ki is a nagyapja, meg se szólalt. Ez körülbelül két órát jelent. Szinte azonnal átjöttünk ide, mert a nagyapám felhívott, hogy itt van a testvérem és az anyám. Tudtam, anya ismeri Haristumot, hiszen a lánya a legjobb barátnője volt. Kíváncsian vártuk mind, hogy mit mond. De semmi újat nem tudott mondani. Haristum egy démonvilági helytartó, Tűzjárónak is nevezik, mert ő az egyetlen démon, aki minden sebesülés nélkül át tud sétálni a tűzön. Valaha régen megküzdött egy Többlelkűvel és győzött, annál a harcnál szerezte a szemén átfutó sebet. Illetve, hogy a család címere egy holló, az egyik szárnyában egy vörösesbarna tollal. Ja, és hogy van még egy fia.
Bailey-re néztem. Pislogás nélkül meredt előre, összefonta a mellkasa előtt a karját, a fekete, kicsit túlméretezett pulcsija kapucniját a fejébe húzta. Összehúzott szemmel néztem a pulóvert. Az enyém volt, még télen kunyerálta el „csak mára, léci” címszó alatt. Azóta kerestem. Amint nyáron, mikor vettem, megláttam a Rammstein logót rajta, rögtön tudtam, hogy mi lesz a sorsa. Csak elmosolyodtam. Jus megsimogatta a fejét, mire mélyet sóhajtott. Kék szemei végig az asztal lapját figyelték. A beszélgetés végén mindenki átment a nappaliba, csak ő maradt ott. Leültem mellé, mire kissé az irányomba sandított.
- Szerinted bántani fog? – kérdezte. A számba haraptam, próbáltam bizakodó képet vágni a dolgokhoz, de túl sokáig húztam az időt. – Sejtettem – motyogta.
- Ba… - kezdtem, de félbeszakított.
- Mindig is kíváncsi voltam, hogy milyenek lehetnek anya szülei. Apa és Dave bácsi anyukája és apukája kedves és aranyos, de ők mindig egy nagy kérdőjel voltak a fejemben. Azt hittem nem is érdeklem őket, azért nem látogatnak meg sose. Most már tudom, hogy csak azért, mert azt se tudják létezem. És szerintem nem is akarják, hogy létezzek – folyt le egy könnycsepp az arcán. Gyorsan letöröltem. A kezem az arcán tartottam és kicsit megcirógattam azt. Halvány mosoly ült az ajkaira. Nagy erő kellett, hogy elhúzzam tőle a kézfejem.
Felálltam és kinyitottam a hűtőt. Gyakorlott mozdulattal kivettem az ajtó belső felén lévő tartóból a kólát és öntöttem neki egy pohárba. Épp csak megfordultam, mikor karjai körém fonódtak. Leraktam a poharat a pultra és visszaöleltem. Nem szóltunk semmit, csak álltunk ott. Hallgattam a szipogását. Valamivel fel akartam vidítani. Ezért csak gyorsan feltettem egy kérdést.
- Visszaadod a pulcsim?
Hangosan nevetni kezdett. A könnyeit törölgetve görnyedt össze, végül pedig lehuppant a földre. A fejét kezdte rázni. Összehúztam a szemem, de nem úgy, mikor mérges vagyok, sokkal inkább megjátszva. Tudtam, hogy átlát rajtam. Jól szórakoztam a kis jeleneten.
-  Miért is nem? Tudtommal én vettem ezt a pulcsit ötven dolcsiért – mondtam, miközben leguggoltam elé.
 - Mert nekem adtad – ölelte át magát, ezzel védelmezve a ruhát. A kapucni alól pislogott fel rám.
- Nem adtam neked, azt mondtad, csak egy napra – böktem meg a karját, majd a hasát. Visítva ugrott hátrébb, ami miatt szerintem mindenki a konyha felé nézett. Bailey odahúzódott a pulthoz és felhúzta a lábait. Konkrétan minden csikizhető pontját védte. Vigyorogtam. Ő is.
- Tudhattad volna, hogy én nem kérek el semmit egy napra – vágott vissza csillogó szemekkel.
- Te meg tudhattad volna, hogy mindig megszerzem, amit akarok – hajoltam oda hozzá. Felvonta a szemöldökét.
- Mindent megszerezhetsz, de ezt nem fogod – öltötte ki a nyelvét. Kuncogva húzódtam még közelebb.
Ez most olyan játéknak tűnt, mint amilyet télen játszottunk. Nem csókolózhattunk, nem puszilhattuk meg egymást. De ott voltunk a másiknak. Jól tudtuk mit érez a másik, de mégse lehettünk olyanok, mint egy pár. Nem tudom lett-e volna kockázata, ha Bailey nem hozza meg ezt a döntést, hogy tartsunk szünetet. Mersilde-ről nem hallottam egy ideje. Talán megunta a várakozást. Arra várt, hogy rontsak valamit, de talán mikor összejöttem Trish-sel, rájött, úgysem török meg.
Csak azt vettem észre, hogy a homlokom az övének döntöm és lehunyom a szemem. Tudtam, ő is ezt teszi. Orra az enyémhez ért, haja csiklandozta az arcom.
- Nem fogom hagyni, hogy
bárki bántson – suttogtam és megszegve a kérését, egy csókot nyomtam a szájára. Egy pillanat volt az egész, de sokkal hosszabbnak tűnt.
- Ez volt az ígéreted pecsétje? – susogta fojtott hangon. Elmosolyodtam.
- Túl sokat olvasol. Egy író se mondhatta volna jobban – dőltem hátra.
Arca pírba borult, szinte már féltem, hogy agyvérzést kap, annyi vér volt a fejében. A szája elé húzta a kezét, amire rálógott a pulcsi ujja, csak hogy ne lássam a mosolyát. Mert igenis tetszett neki a csók, bár azt kérte, hogy legyen egy kis szünet. Kérés ide vagy oda, néha meg lehet szegni…
Egy pillanattal később két fej jelent meg a konyha ajtajában. A tesóink kérdőn meredtek ránk. Sandra kezdett el hebegni, hogy túl nagy volt a csend, azt hitték valami baj van. Aha, persze. Jus vigyora leleplezte őket. Még szerencse, hogy Bailey háttal volt nekik, mert eléggé elárult volna minket. Jus először a húgának, majd nekem nyújtotta a kezét. Lassan felhúzott, közben a feje visszhangzott a fejemben.
„Mit műveltetek ti a földön?” – kérdezte, hangjában érződött a gyanú.
„Csak tettem neki egy ígéretet” – válaszoltam nyugodtan. Láthatóan nem nyugtattam meg. Muszáj neki mindig rossz dolgokon gondolkozni?
Csak azt vettük észre, hogy Bailey falfehérré válik. Mi is az ablak felé néztünk. Ott ült Haristum hollója, de mellette egy másik madár is. Ugyanúgy holló volt, de koromfekete. Csak a szeme volt neonzöld. Milyen jó, hogy mindkét család címerállata egy holló…
***
Miután megláttam nagyapám madarát, vagy úgy is mondhatnám futárját, az erdőbe rohantam. Csak követtem a felröppenő állatokat, amik a fák között szlalomozva mutatták a megfelelő utat. Szinte már nem is kaptam levegőt, olyan messzire vezettek. Csak futottam és futottam. Aztán egy alak rajzolódott ki egy fatörzs mögött. Az árny felém fordult, megvillantotta ismerős mosolyát. Lelassítottam, végül megálltam. Lihegve figyeltem minden mozdulatát. A hollója rászállt a vállára, mire egy döglött egeret adott át neki. Fintorogva figyeltem őket. A másik madár egy közeli ágra telepedett le, onnan figyelt minket. Ekkor tűnt fel a nyakában lógó medál. Haristum tényleg mindent látott.
Ezek az állatok famulusok, avagy szolgák voltak. Minden családnak van egy ilyen címerállata, amik évezredek óta a szolgálatukban állnak. A család minden tagjának van egy saját állata. Ez akkor szokott érdekes lenni, ha a címerben egy tigris van. Elvileg nekem is lesz valamikor famulusom, amiket általában arra szoktak használni, hogy kémkedjenek a gazdáiknak. Hát most megtapasztalhattam, hogy milyen, ha tényleg ráállítanak valakire egy ilyet.
Egy torokköszörülés szakította félbe a vörössel díszített holló bámulását.
- Mit akarsz? – sziszegtem. A férfi csak felnevetett.
- Tudom, hogy nem halt meg a lány. És ezt nem csak én tudom – mutatott Haristum famulusára. - Azt is tudom, hogy amnéziája lett, ami miatt még jó sok mindenre nem emlékszik. Tudod-e, hogy mikor kapják meg az angyalok és a démonok is a teljes erejüket? – kérdezte. Nekidőltem egy fának és a bőrkarkötőm kezdtem csavargatni.
- Tizenhét és fél éves korukban, napra pontosan. Miért?
- Mert ha a lány nem szerzi vissza az addigi összes erejét, emlékét, illetve a szárnyait, akkor az az erőtöbblet fel fogja emészteni – felelte egyszerűen. Kikerekedett a szemem. Visszagondoltam a Démonvilágban tanultakra. Igaza volt! Ha Bailey nem lesz újra a régi, akkor hamarosan… a fenébe, hogy erre nem gondolta hamarabb!
Csak azt tudtam volna, hogy neki miért volt érdeke az, hogy tudjak erről. Felnéztem, a férfira, aki szinte fájdalmasan hasonlított a fiára. Bár arcát hegek, ráncok szabdalták, mégis felismertem benne az apám vonásait. Valószínűleg egy nap ő is így nézett volna ki.
- Még mit akarsz? – próbáltam terelni a szót.
- Egyre jobban hasonlítasz apádra. Mármint viselkedésileg – válaszolt a flegma hangnememre. Összevont szemöldökkel meredtem rá. Kicsit se akartam az apámra hasonlítani. – Ne nézz így, Damon! – vigyorodott el. A nevetése kicsit felnyomta bennem a pumpát. Szerettem volna ha eltűnik innen, eltakarodik Bailey közeléből. De nem csak ő, hanem Haristum is.
- Tűnj innen, nagyapa!
- Rendben, de egy valamit ne feledj: telik az időd. Tiktak, Damon, tiktak – ezzel köddé vált.
Remegő gyomorral néztem a hűlt helyét. El se hittem, hogy tényleg igaz mindez. Mélyet sóhajtottam és lassan felnéztem a másik hollóra. Az állat nyakán lévő medálból füst gomolygott elő, ami alakot öltött előttem. Sejtettem, hogy ez lesz. Gondolkoznom se kellett ki áll előttem, hiszen éveken át néztem ennek a személynek az arcát minden vacsoránál. Haristum, apám egyik tanácsosa, Bailey nagyapja. Lánya tőle örökölte vörösesbarna haját, de szemeit szerencsére nem. A feleségének voltak sötétkék íriszei, míg neki a szivárványhártyája is ugyanolyan fekete volt, mint a pupillája. Eddig mindig utálattal nézett rám, de most inkább csak kíváncsi volt.
Lépések hangzottak fel mögöttem. Tudtam ki lopózott utánam, de úgy tűnik azt hitte nem csap túl nagy zajt. Ha jól vettem észre, Haristumnak nem tűnt fel, hogy nem egy állat hallgatja ki a beszélgetésünket, hanem a tulajdon unokája.
- Az a lány… tényleg…? – kezdte bizonytalanul. Kicsit meglepett a zavara, mivel a tizenhat év alatt, amíg a Démonvilágban voltam, egyszer sem láttam így. Mindig mogorva volt, csak akkor érzékenyült el egyszer, mikor a nagyapámmal beszélt a lányáról.
- Igen – vágtam rá, mielőtt befejezhette volna. Bólintott, nem tudta mit mondjon. Feltette az alapkérdéseket: mi a teljes neve, hány éves, mi is ő? Félig hátrafordultam és a bokrot mustráltam, ahol a lány lapult. – Nyugodtan előjöhetsz, úgy is lebuktál volna – szóltam oda neki.
- Mert béna volt a tanárom – morogta, miközben odalépdelt mellém. Megforgattam a szemem és a démonra néztem, aki szinte megbabonázva bámulta a mellettem állót. Bailey a földet figyelte. Végigsimítottam a hátát, mire Haristum tekintete megvillant. Még nem is ismerte az unokáját, de már védte tőlem.
- Haristum, ő itt Bailey, Bailey, ő Haristum – mutattam be őket egymásnak. A férfi megköszörülte a torkát, mondani akart valamit, de végül csak szomorúan figyelte az unokáját, aki ismét a sírás határán állt. Szinte már kínos volt a csend.
- Nagyon hasonlítasz Mary-re – mondta végül, mire a még-szünet-van-köztünk-barátnőmnél eltört a mécses és sírva ölelte át a nagyapját. Az először csak meglepve meredt rám, mintha tőlem várt volna magyarázatot, aztán visszaölelte a nyakáig alig érő lányt. Mosolyogni kezdett és megsimogatta Bailey most épp hullámos haját. Vigyorogva figyeltem őket, szinte már kezdtem fölöslegesnek érezni magam. Észre se vették, hogy eljöttem onnan.

/Bailey/

Rengeteget beszélgettem a nagyapámmal, lehetett démon, vagy csupán ember, de akkor is próbált úgy viselkedni, mint egy… egy nagyapa. Mosolyogva hallgattam, ahogy arról mesélt, hogy kezdett el a lánya után kutatni, hogy bukkant végül rám. Akkor látott először, mikor tavasszal kijöttem sétálni az erdőbe. Pontosabban nem ő, hanem a hollója. Ismerős voltam neki és kezdte azt a gondolatot pedzegetni, hogy talán a lánya itt él. Szóval úgymond megfigyelt, de sajnos rá kellett jönnie, hogy akikkel élek, azok közül egyik se az ő gyereke. Azt hitte a hasonlóság is véletlen. Aztán ma, mikor látott Damonnel, jött rá mindenre.
És ekkor esett le, hogy Damon már sehol se volt. Utána akartam futni, de valahogy a nagyapám megismerése… fontosabbnak tűnt. Persze ő is kíváncsiskodott, például, hogy mi az a motívum a pulcsimon. Lenéztem a fölső elejére, amin egy neonzöld Rammstein logó díszelgett. Nem sokat mondtam ezzel neki, ezért megmutattam, hogy milyen zenét játszanak. Szerintem kicsit megijedt. Pedig szerintem nem is annyira durva. Ha Slipknotot üvöltettem volna a telefonomból, akkor megérteném ezt a reakciót, de így… á, nem értik, hogy ez jó.
Kérdezte, hogy akkor mi is vagyok. Rávágtam, hogy vadász. Az voltam, nem? Bár így, hogy a többiek meséltek, sokkal jobb lett volna Többlelkűnek lenni, mert körülöttem mindenki örökéletű: a nénikémék, Justin, még Damon is. A vadászok viszont csak fél évezredig élhetnek. Ahogy láttam ezt nagyapám is megértette. Végül rákérdezett Damonre, mire fülig pirultam. Értette, hogy mit akarok ezzel kifejezni. Rosszallóan összevonta a szemöldökét, mire a tóra néztem. Egy régi emlékkel próbáltam elfojtani a vörösséget. Azzal, mikor Damon bedobta oda a nyakláncom. Nem kerestem, mert tudtam, fölösleges. És valószínűleg ő sem próbálta kipecázni onnan. Szóval hiába érintettem meg azt a helyet, ahol valaha az ékszer volt, nem találtam ott semmit. Szomorú sóhaj hagyta el a szám.
Haristum megsimogatta a hajam, mire rámosolyogtam. Örültem, hogy megismerhettem. Bár démon volt, én vadász, mégse tartott ellenségnek. A kérésemre anyáról is mesélt egy kicsit. Megtudtam róla, hogy fiatalkorában szinte úgy nézett ki, mint én, csak a haja vörösesbarna volt. A viselkedése is hasonlított kicsit az enyémre, bár én lobbanékonyabb voltam. És abban is hasonlítottunk, hogy ő szintén olyanba szeretett bele, akibe nem kellett volna. Először azt hittem apuról beszél, de aztán kiderült, hogy egy démonról. Az arcomra lehetett írva, hogy nem tudom, kiről beszél. Elkezdte mesélni, hogy a fia, a másik nagybátyám látta őket együtt. A srác pedig az akkori Démonherceg öccse volt. Más szóval Olivier testvére, egészen pontosan ikertestvére. Lehidalva álltam a tény előtt, hogy Damon nagybátyja… lehetett volna az apám? Bár ennek kicsi lett volna az esélye, hiszen akkor teljesen más lettem volna, mint most. De akkor is. Kértem, hogy a beszélgetést folytassuk máskor. Bólintott, megértette, kell egy kis idő az infók feldolgozására.
- Damon! – ordítottam a kerítésnél állva. Azonnal megjelent a feje az ablakban, kérdőn nézett rám. Látta, hogy dühös vagyok. Sőt, szinte felrobbantam. Untam. A fontos dolgokat sose mondta el. Bocsánatkérően billentette oldalra a fejét. De csak hátat fordítottam neki és berongyoltam a házba. Hívott, üzent, a gondolataim közt is próbált kapcsolatba lépni velem, Justint is felhívta, hogy nem mehetne-e át. Szerencsére a bátyám értette a jelzésem, miszerint, ha azt meri mondani, hogy igen, halott. Szóval egy kicsit riadt hangon közölte Damonnel, ha nem muszáj, akkor ne.
Hétfőn a suliban tovább könyörgött, hogy bocsássak meg neki. Ha becsuktam a szekrényem, akkor ő ott állt. Ha a terembe mentem, szinte azonnal elkapta a karom és szembefordított magával, hátha tud velem beszélni. De nem járt sikerrel. Túl csökönyös voltam hozzá.
- Bailey, kérlek – ült le mellém tesin, mikor épp nyújtottam. Megráztam a fejem és továbbra is azzal küzdöttem, hogy meg tudjam érinteni az ujjammal a lábujjam. Nem ment. Persze a tanárnő próbált rásegíteni azzal, hogy a hátamra tette a kezét és kicsit lentebb nyomta a törzsem, de ezzel semmit nem ért el. Maximum talán annyit, hogy meghúzódott egy csomó izmom a lábamban és a derekamban. Úgyhogy a lábra állás szinte már kihúzva. Nyöszörögve próbáltam magam felnyomni. Hülye gimnasztika. Oldalra sandítottam a bűnbánó Damonre, aki csak szomorúan nézett előre, kezeit a lábán pihentette. Egy kicsit megsajnáltam, de a világért se engedtem volna a kis elégtételemből. Ekkor már két és feledik napja évődött.
Kedden már szinte kétségbeesve próbálkozott. Az ebédlőbe menekültem a leghosszabb szünetben, ott nem nagyon szoktam lenni. Elegem volt a kiskutya szemeiből. Leültem az egyik sarokban lévő asztalhoz és feltettem a fejhallgatóm, ami igaz Justiné, de kicsit kölcsönvettem ebédszünetre. Egy almát rágcsálva kezdtem olvasni egy könyvet, amit nem rég vettem. Tetszett, Obszidián volt a címe. És nem, nem csak azért vettem, mert a főszereplő srác nevei Daemon. Oké, kicsit azért is, de nem ez volt a fő ok. A fülembe maximum hangerővel ordított egy Green Day szám.
Someone kill the DJ…
Szinte elvesztem az írónő világában, mikor valaki levágta magát mellém. Többen is. Az a társaság volt, akik ott szoktak ülni. Opsz. Ahogy észrevettem, nem nagyon zavarta őket az ottlétem. Engem se az övék. Csak párszor pillantottam fel, akkor is az órát vizslattam. Először csak fél óra volt a szünetből. Aztán tizenöt perc. Végül öt. Aztán már csak három. Összeszedtem a cuccom és felkeltem. Odabiccentettem Samnek, akinek a jelenléte csak ekkor tűnt fel. Visszamosolygott és ő is elkezdett összeszedelőzködni. A haverjai vigyorogva fordultak utánam, de ezt már csak az ebédlő ajtajának üvegéből láttam. A folyosón valaki lekapta rólam a fülest. Jus sértődötten ölelte magához a tárgyat és kirántotta a kábelt a telefonomból. Megforgattam a szemem és kinyomtam a zenét, ami ekkor hangosan kezdett szólni a mobilból. Idióta. Szembe találkoztam Damonnel, aki az a biológia terem mellett állt és elég dühösen méregetett.  Felvontam a szemöldököm, mire elkapta a tekintetét, vissza a füzetébe. Belépve a rajzterembe elfogott egyfajta nyugalom. Nem kellett bujkálnom. Damon ide csak akkor tenné be a lábát, ha eltévedne. És ezt ő mondta. Még nem láttam rajzolni, de állítása szerint nem tud még egy pálcikaembert. Ki tudja.
Az órán egy fantáziaképet kellett rajzolni, a lényeg az volt, hogy minél nyáriasabb legyen. Ráérősen kezdtem bele. Tudtam a fiúk úgyis együtt mennének haza, én meg inkább egyedül. Úgy terveztem óra után bennmaradok és még kicsit csinálgatom. Egész pontosan addig, míg vége nincs a fociedzésnek.
A kézfejemmel megtöröltem a homlokom és megnéztem a félkész képet. Már majdnem két és fél órája csináltam, és még ugyanennyi hátravolt. Fáradtan tettem félre az ecseteket. Minden csoporttársam elment. Egyedül én voltam a teremben és nagy valószínűséggel a suliban is. Összeszedtem a cuccaim és az ajtó felé fordultam, de aztán egy sikítás kíséretében hátraestem. Halálra rémültem az ajtóban álló alaktól. Pulcsija válla és a fején lévő kapucnija vizes volt, a farmere alja is kicsit felázott, az edzőcipőéről már ne is beszéljek. Kérdőn billentette oldalra a fejét.
- Mióta állsz ott? – nyögtem ki, mire Damon elmosolyodott. Nem a kedves, kisfiús somolygásával, hanem a gúnyos, kárörvendő vigyorával.
- Legalább tíz perce – közölte és átnézett a vállam fölött. – Szép festmény, szívesen lennék ott – utalt az aranyló homokra, a kék tengerre és a pálmafákra. Kicsit hátrafordultam, hogy én is lássam. Ahogy felfedeztem benne a hibákat, amiket vétettem, egyre kevésbé tetszett a „művem”. Sose voltam megelégedve a rajzaimmal. Fejben még olyan jól néztek ki, aztán mikor megpróbáltam megvalósítani az elképzelést… szörnyű.
Inkább az ablakot figyeltem. Esett, sőt szakadt. Teljesen beborult, az eget sötét fellegek borították, köztük villámok cikáztak. Fel se tűnt.
- Visszajöttem érted – mondta halkan, miközben a vállamra tette a kezét. – Gondolom nincs kedved ilyen viharban hazamenni…
- Bocsi, hogy bunkó voltam – nyögtem ki gyorsan. Elhallgatott. Láthatóan meglepte, hogy én kérek bocsánatot. Megvontam a vállam és elmentem mellette. A kezem után nyúlt. Magához szorított. Mindig megnehezítettük egymás dolgát, mikor azt kellett, hogy ne csókolózzunk. Ebben a pillanatban is elkapott az az érzés, hogy odahajoljak hozzá és… és már itt megszakítottam a gondolatot.
Mikor végre beülhettem a kocsi anyósülésére, kinéztem az égre. Az esőcseppek hangosan kopogtak az üvegen. Csak ültünk ott és néztünk két különböző irányba. Ő a kezét a kormányon tartotta, a műszerfalat figyelte. Arcára kékes fény vetült, az egész autó szürkének tűnt.

Egy villámnál föleszméltem. Tekintetünk találkozott, az övé azt kérdezte, meddig kell még várnia. Az enyém pedig azt, hogy hány próbát kell még kiállnunk. 




Erre a pulcsira gondoltam, amit Bailey elcsórt Damontól:
Kell egy ilyen!!! *----*

2 megjegyzés:

  1. Walking up the dark, in a New Yourk City park...
    Bocsi harosszul írtam de muszáj volt.
    Válaszodra válaszolván igen elég.durva volt, és akkor a party után következő +18-as jelenetekre ne is gondoljunk.
    A rész fantasztikus lett, gyorsan kövit.
    Pusziii

    VálaszTörlés
  2. Szióóó.
    Nah. Sorry a késői kommentért... Nem volt időm. Megérted ugye? :((
    De ez a rész is adsjdhsfjdhfszvj *o*
    Szóval légy oly' szíves és add vissza Bailey-nek azt a k*******t erejét. :)) Megköszönném. ;)
    És, mint mindig: Sok ötletet a folytatáshoz. <3
    Puszii xx

    VálaszTörlés