2015. szeptember 13., vasárnap

Bocsáss meg, Damon!

Sziasztok!
Eltelt egy hét és újra itt vagyok.
Nos, köszönöm az előző részhez kapott kommenteket, nagyon örültem a visszajelzéseiteknek. :)
Hát itt az új rész és remélem nem fogtok nagyon utálni....
Jó olvasást mindenkinek!
------------------------------------------

/Bailey/

Reggel arra keltem, amire jó régen nem. Damon a hajam csavargatta, közben boldogan dúdolgatott. Magam elé nézve hallgattam a dallamot, közben gondolkoztam.
Az előző este két dologgal telt: beszélgetéssel és… khm… csókolózással. Mindenről kikérdeztem, ami épp eszembe jutott, így megtudtam, hogy ő a Démonvilágban született, kábé annyi köze van Los Angeleshez, mint nekem és valaha ő volt a démonok hercege. Talán ezen döbbentem le a legjobban. Pár percig csak meredtem rá, szinte nem is pislogtam. Ő volt a démonok hercege… Aztán vihogni kezdtem. Ő róla mindent előbb elhiszek, mint ezt. Persze ő egy Démonherceg. Ahogy észrevettem, tudta, hogy emiatt kaptam röhögőgörcsöt, így felállt és hátat fordított nekem. Egy pillanattal később síri csend volt a szobában. Hatalmas szárnyak álltak ki a hátából, de nem olyanok voltak, mint álmomban. Nem volt fehér, de még tollak se borították. Hatalmas denevérszárnyak voltak. Az eddigi kétely, hogy esetleg mégse teljesen igaz, amit mond, teljesen elszállt. Tényleg démon volt. De akkor miért álmodtam angyalszárnyakkal?
- Sejtem mit gondolhatsz most. Hogy egy szörny vagyok. Olyan, akivel a kisgyerekeket ijesztgetik, mikor rosszak. Akit a vallás rossznak fest le. Akiről mindenkinek a gonoszság jut eszébe. Megértem, ha így látod – motyogta. Felálltam és hátulról átöleltem.
- Nem vagy szörny. Sose voltál az. Csak meglepett, ennyi – nyomtam egy puszit az arcára. Halvány mosoly ült ki az ajkaira, bár még mindig elég bánatosnak tűnt. Megfordult és kíváncsian figyelte, amint megcirógatom az arcát és mélyen a vörös szemeibe nézek. Magához húzott, szárnyait körénk vonta. A mellkasába fúrtam az orrom. Újra érezhettem a kellemes fűszeres illatát, az ölelését. Talán sose voltam még ilyen boldog, mikor velem volt.
Este, na jó, inkább éjszaka egymás mellett feküdtünk és csak néztük a másikat. Még mindig úgy ért hozzám, mintha a következő percben eltűnhetnék.
- A nénikédék nem hívtak még? – kérdezte hirtelen. Ezzel a lendülettel felültem és a táskámért nyúltam. Kihalásztam a legaljáról (mert hol máshol lett volna) a telefonom, ami persze le volt némítva. A billentyűzárat alig bírtam feloldani, úgy remegett a kezem az idegességtől. Hú, húsz nemfogadott hívás. Clare néni, Clare néni, Dave bácsi, Justin, Dave bácsi… mindenki legalább hatszor megcsörgetett. A francba. A legutolsó névre böktem és rányomtam a hívás gombra. Kicsengett, de senki se vette fel. Justin minden bizonnyal berágott, vagy annyira kétségbeesve keresett, hogy még a telefonját is otthon hagyta. A nénikémékkel se jártam jobban. Szóval minden bizonnyal csoportos mérgelődésről volt szó. Szomorúan néztem Damonre, aki a szomszéd ház felé intett a fejével. Féltem hazamenni, féltem, hogy a fejemhez vágják a jól ismert szöveget: csalódtak bennem meg miegymás. Odabújtam a fiúhoz és a mellkasára hajtottam a fejem. A hajam és a hátam simogatva hallgatta, ahogy ismét szipogni kezdek. – Menj, zuhanyozz le, jó? – mondta körülbelül fél órával később. Kérdőn néztem rá. Elég volt az államnál fogva a tükre felé fordítania az arcom, megértettem, hogy miért mondja. – Adjak pólót, vagy megoldjam, hogy a pizsid itt legyen? – vonta fel a szemöldökét.
- Jó a póló – motyogtam. Egy puszit adott a homlokomra és felkelt. A szekrényből kiszedett egy egyszerű fekete pólót és odadobta nekem. Széthajtottam a ruhadarabot. Egy amerikai zászló volt az elején, de a fehér csillagok között a jól ismert Rammstein logó díszelgett.
- We're all living in Amerika – kezdte el énekelni, mikor látta a visszafojtott vigyorom. Felnevettem.
- Mi van, dobtad a Skilletet? – kérdeztem, miközben magamhoz néztem az újnak tűnő fölsőt.
- Nem, még mindig ők a kedvenceim, de ez a póló szinte könyörgött, hogy vegyem meg – játszotta túl a szerepét. Tovább vihogtam, mire hozzám vágott egy törölközőt is. Kuncogva figyeltem, ahogy betol a fürdőszobába.
Csak pár percig folyattam magamra a forró vizet, aztán magamra kaptam az aznapi fehérneműm, majd a pólót is és kimentem hozzá. Még elkaptam a telefonbeszélgetése utolsó mondatát: „nyugi, vigyázok rá”. Aztán rám mosolygott és kinyújtotta felém a kezét, mire a tenyerem az övébe csúsztattam. Egy gyors rántással magához húzott, én pedig az ölébe estem. Annyira szorított magához, hogy azt hittem, megfulladok.
- Hiányoztál, Kicsim – suttogta.
Így kerültem Damonhoz, aki láthatóan nagyon örült az ottlétemnek. Bár csak a hátam látta, de attól még ugyanúgy tekergette tincseim, amik szerintem már reggelre eléggé hullámos fazont vettek fel, emellé a lapockáimra is néha csak úgy rajzolt egy-egy szárnyat. Szórakoztatott az elfoglaltsága. Körülbelül negyedórán át meredtem előre és mulattam azon, amit csinált. Aztán estem gondolkozóba.
Akkor én most démonvadász vagyok? De mi is az pontosan? A szüleim mik voltak? Mit kell majd csinálnom? Oké, hogy előző este elmondta azt a történetet az első vadásszal kapcsolatban, de attól még én nem leszek harcos. Nem voltak nagy fekete szárnyaim, fegyverem és bevallom, a démonoktól is rettegtem. Mégis hogy szállhattam volna velük szembe? Előző nap is szinte halálra rémültem egytől.
Tényleg! Akkor az a másik srác egy vadász volt? Minden bizonnyal igen. Valószínűleg kicsit segítettem neki azzal, hogy eltereltem az áldozata figyelmét. De állj! Nekem is ilyeneket kell majd ölnöm? Uram isten…
Megfordultam és a fiúra néztem. Ő szélesen mosolygott, nekem nem ment. Nem akartam másra koncentrálni, csak arra, hogy minden tudásom, minden emlékem visszaszerezzem. Ehhez pedig még időre volt szükségem. Nem fért bele még Damon szerelme.
- Bailey, mi a baj? – simította végig az arcom, mikor látta, hogy elbambultam. Megráztam a fejem és felültem. A hajam az arcom elé omlott, ezzel is takarva azt, hogy mennyire kétszínűnek éreztem magam. Alig mertem megszólalni féltem, hogy egy életre megharagszik rám.
- Kérlek, figyelj! A helyére szeretnék minden emléket rakni, de ehhez még kérek egy kis időt, időt, amit csak erre az egy dologra fordíthatok. Érted mit akarok mondani? – fordultam hirtelen felé. Ő pislogás nélkül meredt rám, aztán elkapta a tekintetét. Értette hát. A levegő szaggatottan hagyta el a tüdejét, kissé le is sápadt. – Lehetnénk egy kis ideig csak… barátok? – kérdeztem. Közhely volt, amit mondtam, tudtam jól. A legrosszabb dolgot mondtam akkor neki, amit csak lehetett. – Bocsáss meg, Damon! – néztem a szemébe. Először csak pislogni kezdett, majd kissé csalódottan félrenézett. Megfogtam a kezét és kicsit megszorítottam.
- Nem haragszom. Ha ez a kérésed, én nem ellenkezek – emelte rám újból a pillantását. Feketének tűnt az írisze a szomorúságtól. – Csak egyet kérek: ha szükséged van valamire, hozzám bátran fordulhatsz. Én bármiben segítek – motyogta. Összeszorult a torkom a hangja hallatán. Szorosan megöleltem.

/Damon/

Körülbelül fél napom volt arra, hogy örüljek annak, hogy Bailey újra a barátnőm. Végre nem álmodtam olyat, amiben szerepelt a démonénem, az apám és mindenki akit utálok, végre nem csapzottan ébredtem. Mivel ott volt mellettem ő, Bailey, kócos, kissé hullámos hajjal, a pólómban, miközben a takaróm sarkát a feje alá gyűrve, a lábainkat összekulcsolva feküdt közvetlen előttem. Figyeltem, ahogy lassan emelkedik és süllyed a mellkasa, ahogy a szemhéja meg-megrezdül, miközben halkan nyöszörög, mert éppen álmodik. Aztán mikor átfordult a másik oldalára, kénytelen voltam más dolgot kitalálni unaloműzésként.
Például újra csavargattam a haját. Bár már nem volt a megszokott göndör, de attól még ugyanúgy tekergettem, mint régen. Aztán végighúztam az ujjaim a hátán. Hol csak köröket, hol már szárnyat rajzoltam. Párszor csak úgy nyomtam egy csókot a vállára vagy az arcára. Nem tudom miért, csak úgy. Boldog voltam. Legalábbis addig, míg fel nem ébredt. Addig, míg ne, közölte, hogy legyünk egy kis ideig csak barátok.
Én pedig ezt kérdeztem magamtól: Istenem, mit követtem el?
Persze nem kaptam választ. Csak hallgattam az egyetlen szívverést, amiről nem tudtam eldönteni, hogy a sajátom, vagy Bailey-é. A lánykarjai szorosan körém fonódtak, miközben csak azt a két szót hüppögte, hogy bocsáss meg. Nagyokat nyeltem, próbáltam legyűrni a keserűséget. Mennyi időt kell neki adnom? Mikor lehet minden újra a régi? Ha segítek neki, akkor előbb jön helyre minden?
A hátára tettem a kezem és megsimogattam.
- Haza kéne menned – mondtam halkan. Az volt a válasza, hogy nem akar. Sejtettem. Lehunytam a szemem és vártam, hogy mi lesz. Pár perc után engedett el, a könnyeit törölgette, szinte könyörgően nézett rám. – Bailey, kérlek, ne nézz így! – suttogtam. Kérdőn billentette oldalra a fejét. – Ne nézz így, mert ha meglátom a könnyes arcod, akkor mindig meg akarlak csókolni és addig vigasztalni, míg nem nevetsz! – csattantam föl. Engem is meglepett, hogy ezt mondtam, hát még őt. Könnyei egy pillanat alatt elapadtak, még a száját is eltátotta. – Bocsánat – motyogtam.
Felálltam és idegesen kezdtem járkálni a kis szobában. A nevem hebegte. Végül megálltam előtte. Nem tudtam rá mérges lenni. Túlságosan éreztem, hogy igaza van. Neki most legyen ez a legfontosabb és ne az, hogy hová menjünk randira. Amint mindenre visszaemlékezik, ami régen történt, újra helyreállhatnak a dolgok. Már előre vártam ezt a pillanatot, de tudtam, még egy csomó idő hátravan addig. Egy hónap mindenképp. Sok mindent kellett neki megtanítanunk. A varázslást, a harcolást, a repülést. Egyéb más kisebb dolgokat. És persze még ott volt a másik hátráltató tényező: Mersilde. Azt a srácot már régen ki kellett volna nyírnom, mikor még a Démonvilágban éltem. Már akkor is egy nagy rohadék volt, a testvérén kívül nem sok mindenkinek hiányzott volna. Szerintem ő is így vélekedett rólam.
Leültem Bailey mellé. Megfogta a kezem és az arcához vonta. Visszafojtottam a kis nyögést, ami majdnem elhagyta a torkom, mikor a bőre az enyémhez simult.
- Minden oké lesz – mosolyogtam rá. Megkönnyebbült sóhaj hagyta el a száját. – Segítek megtanulni mindent, jó? – mondtam. Bólogatni kezdett, talán még egy halovány mosoly is kiült az arcára.
Magamhoz szorítottam, most már biztos voltam benne, hogy nem utoljára. Várok rá, amíg kell, segítek neki, ahol tudok.
***
Délután mögötte sétáltam, mikor elég lassan, de a házuk felé lépkedett. Még oda se lépett az ajtóhoz, mikor az kinyílt és Clare rontott ki rajta. Szorosan átölelte őt és nevetni kezdett. Jus minden bizonnyal leadta nekik a drótot a tegnap délután történéseiről. A kis hírhozó is ott állt az ajtóban, engem figyelt. Tudtam, hogy mit akar kérdezni, de csak megráztam a fejem. Szemei kikerekedtek, felváltva kapkodta a tekintetét közöttünk. A lány épp a bácsikáját karolta át.
Mi a francot csináltatok ti egész este, ha még mindig nem jöttetek össze – visszhangzott a fejemben a hangja. Veszettül hadart.
Mégis mit gondoltál, mit csináltunk? Tudod mit, nem is akarom tudni. Csak kért még egy kis időt, hogy mindenre vissza tudjon emlékezni. Ennyi – feleltem, mire elhallgatott az idegesítő hümmögése. Még mindig engem figyelt, valószínűleg azon gondolkozott, hogy ez vajon mennyire bánthat engem. Próbáltam mosolyogni, mikor a nevelőszülei rám néztek, de elég érdekes fejet vághattam, mert elhúzták a szájukat. A nő odalépett hozzám és megsimogatta a vállam. Szinte érzelemmentes arccal néztem Bailey-t és Justint, akik szorosan ölelték egymást. Végül hozzám fordult és engem is átkarolt.
- Honnan is gondoltam, hogy olyan könnyű lesz? – suttogta. Csak egy halvány mosolyra futotta.
Bent az asztalnál ültünk mindannyian, a lány épp azt mesélte, amit tegnap megtudott tőlem. Még sok mindent nem bírtam neki elmondani, de sejtettem, hogy ez idővel bepótlódik. A tenyerembe támasztottam az állam és úgy figyeltem, ahogy hevesen gesztikulálva mondja, mondja és mondja. Lassan elvigyorodtam, miközben őt néztem. Ezt csak akkor vette észre, mikor Jus félbeszakította azzal az ürüggyel, hogy együnk már valamit.
- Min röhögsz ennyire? – vonta fel kérdőn a szemöldökét. Én is ugyanígy tettem.
- Kérdezhetek valamit? – billentettem oldalra a fejem. Gyanakodva bólintott. – Mikor vettél utoljára levegőt? – somolyogtam, az ő szeme pedig kikerekedett. Az arcára a következő kérdés volt írva: mi bajod van. Aztán rájött. Mióta beszélt, egyszer se került oxigén a tüdejébe. Élesen beszívta a levegőt, közben kicsit morcosan nézett rám. Egy kacsintást eresztettem meg felé, mire pírba borult az arca. Megcsóváltam a fejem. Jaj, Kicsim.
- Megvan a dugikajám! – ordította Jus, miközben haladt le a lépcsőn. – Ja, bocs, ez Bailey-é – vihogott, mire a húga elképedten eltátotta a száját. Megforgattam a szemem. Ez egy idióta… Egyszerre sóhajtottam fel Bailey-vel. Megértettem a reakcióját. Justin megkínált egy kis chipsszel, majd lehuppant mellém.
- Hallod, ha már egyszer a kajámat zabálod, akkor az a minimum, hogy megkínálsz – háborodott fel rögtön.
- Nein – utalt ezzel a húgán lévő pólóra, amin a Rammstein logó díszelgett. Egyikünknek se tűnt fel, hogy még mindig ez van rajta. Előbb a ruhára nézett, aztán rám. Ismét pirosas lett az arca. – Hallod Rosenrot, mit szólnál, ha filmeznénk – mosolygott, mire a másik is megenyhült. – És igen, az őrdémonod is jöhet – bökött felém, mintha csak megszánt volna. Fintorogva löktem egyet a vállán, mire felröhögött. – Gyere, menjünk, keressünk filmet, míg a kis hölgy csinál kaját – csapott a vállamra. A lány ismét dühös lett és azt kezdte szajkózni, hogy mindig ő csinál nasit. A bátyja csak a vállát vonogatta. Bailey pufogva fordult a konyhapult felé. A fejemmel intettem Jusnak, hogy menjen, én pedig visszasétáltam az ebédlőbe. Kikaptam az újdonsült vadászka kezéből a popcornt, mire kissé ijedten megpördült, de mikor látta, hogy csak én vagyok az, megnyugodott. Gyorsan betettem a mikroba a csomagot és becsuktam az ajtót. A lányt figyeltem, aki az ujjait törögetve állt előttem lehajtott fejjel. Csak egyszer pillantott fel, de rögtön el is kapta a tekintetét.
- Minden oké? – kérdeztem. Bólogatott. A plafon felé pillantottam. Tudtam, ha nem szedem ki belőle még ekkor, akkor önmagát fogja marcangolni, mert nem tudja a választ a kérdésére. – Jó, kapsz egy percet, hogy elmondd, vagy drasztikusabb módszerekkel fogom belőled kiszedni – mondtam hót komolyan, de közben alig bírtam visszafogni a vihogást. Láthatóan megrémült az esetleges „módszereimtől”, és úgy kezdett beszélni, mint ha megnyomták volna a start gombot.
- Csak kicsit félek, hogy milyen lesz ez az egész, mármint a démonvadászat, meg az is, hogy kettőnkkel mi lesz, és persze ott vannak a többiek is, akikről fogalmam sincs, hogy tudnak-e valamit… Szóval ennyi. Csupán félek – motyogta. A kézfejemmel megsimogattam az arcát, mire kicsit elmosolyodott.
- Becsszó, fokozatosan, de mindent elmondok. Ennyi infó, amit tegnap kaptál, egyenlőre elég – böktem meg kicsit a vállát, mire egy halk nevetés hagyta el a száját.
A mikró csipogni kezdett. Gyorsan kivettem a zacskót, benne a popcornnal és beleöntöttem a tálba, amit Bailey vett elő. Kimentünk a nappaliba, ahol Jus már türelmetlenül várt ránk. A srác a kanapé egyik szálán ült, állát a háttámlára támasztotta, miközben a konyha széles ajtaját figyelte. Mikor megjelentünk a fal mögött, kicsit vidámabb lett, de közölte, hogy ne piszmogjunk már. Meglepődtünk. Nem azon, hogy ideges volt, hanem azon, hogy tudja a piszmog ige jelentését. Ezen amúgy a lépcsőn épp lejövő szülei is meglepődtek, így már négyen meredtek rá kerek szemekkel. Dühösen csattant fel, hogy mégis mit bámulunk mind, mire felröhögtünk. A húga leült mellé én pedig a kanapé másik oldalára. Bailey álmosan pislogott a képernyőre, sejthető volt, hogy ismét bealszik. Nem lepődtünk meg, mikor a feje egyszer csak a vállamra hanyatlott.
- Hallod, szerintem a vállad vonzza a húgom fejecskéjét – kopogtatta meg az említett személy halántékát. Az hessegető mozdulatot tett a kezével.
- Vagy csak te választasz unalmas filmeket – röhögtem, mire fintorogni kezdett.
- Tehetek róla, ha nem értékeli a jó filmeket? – morogta, miközben tévét figyelte. Nevetni kezdtem, mire Bailey nem túl erősen, de a mellkasomra ütött. A szemem forgatva sandítottam rá. – Gondolom nem nagyon örülsz a mostani felállásnak – mondta halkan. Tudtam, mire gondol.
- Most tagadjam? Igazából kicsit mérges is vagyok rá, de nem hibáztatom. Csak azt akarom, hogy neki jó legyen – feleltem. A szeme sarkából nézett rám. A következő mondat miatt pedig szerettem volna a pokol legmélyéig süllyedni zavaromban.

- Tudod… már kiskoromban is sejtettem, hogy köztetek több is lesz. Hogy nem csak gyerekes hülyeség az a mondatotok, egy nap összeházasodtok – vigyorgott.

3 megjegyzés:

  1. Willst du bist der Tod euch scheidet
    treu ihr ein für alle Tage
    NEIN!......nein
    Oksi végeztem.
    Most comojú vagyok!! :(
    Bailey most haragszom rád.
    Damon táged meg imádlak.
    Nagyon jó rész lett. Várom a kövit.
    Kitartást a sulihoz, és a holnapi 0. Tesidhez
    Puszi

    VálaszTörlés
  2. Sziaaaaaa.
    Igen. Megint én! :DD
    Hiányoztam? :D
    Na. Asszongya, hogy....
    NEIN, NEIN, NEIN!!!!!!!
    Mennyi idő kell még neki?
    Most komolyan.. Idegileg kikészítesz! Ne tedd ezt velem. Még fiatal vagyok. Nem akarok dili dokihoz kerülni! :((
    Amúgy egyszerűen imááááádtaaaaaaam. *-* *o*
    Olyan nagyon jól írsz, hogy az az az az.... ahhwww *-*
    Szóval érted. Igaz? :D
    És TÖKÉLETES! Nem nyitok vitát. Fogadd el. ;)
    Huhh. Nem fogom kibírni vasárnapig. Addig agyhalált kapok.
    Sok ötletet a kövi fejezethez! :))
    Puszii xx

    VálaszTörlés
  3. Bailey... ejnye bejmye butuska. <3

    VálaszTörlés