2015. szeptember 21., hétfő

A harc hát legyen harc

Ciao carini mio! (Sziasztok drágáim)
Újabb hét telt el, pontosabban egy hét és egy nap. Bocsika a kis késésért, de szakmaiból, angolból és töriből is írtunk/írunk és áttanultam a hétvégét. Nektek hogy telt a hét?
Az előző részhez köszönöm a visszajelzéseket, amint felkerül a rész, válaszolok is rájuk. :)
Arrivederci a tutti!! (Ne kérdezzétek miért, csak olaszos kedvemben vagyok)
----------------------------------------------

Az előző egy hét arról telt, hogy a hol a fiúk, hol a nénikém és a bácsikám bombázott információkkal. Néha már szédülni kezdtem a sok dologtól, amit elmondtak, ilyenkor elhallgattak és közölték, holnap folytatják. A fejfájás valószínűleg nem egyszerű migrén volt. Tudtam, valahogy köze van az erőmhöz, az viszont már más kérdés volt, hogy hogyan.
Damonnel nem sűrűn voltam kettesben, sőt. Valahogy úgy éreztem, nem bírom ki mellette. Bennem volt az a késztetés, hogy bújjak oda hozzá, adjak egy puszit az arcára és hasonlók. De ha volt is ott velünk más, akkor is ezt éreztem. De ahogy láttam ő is így volt ezzel. Nem egyszer vettem észre, hogy a keze elindul az enyém felé, de végül visszakapja, esetleg át akart ölelni, de megemberelte magát és ellenállt a kísértésnek. Végül is ezt ígérte. Én ezt kértem tőle. Egy kis áldozatot kellett hoznunk, hogy sikerüljön mindent összetenni.
Talán az elmúlt hét nap legcikibb pillanata mégis az előző vasárnap volt, mikor filmeztünk. Simán bealudtam a filmen, pedig izgalmas volt, bár hozzátenném, hogy előző éjszaka leginkább faggatással és nem alvással telt. De a lényeg az az, hogy pont az ő vállán ébredtem. Kissé kómásan néztem körül, azt se nagyon tudtam, hogy hol vagyok, de a gúnyos mosolyuk feltűnt. Egy pillanattal később kitört belőlük a röhögés. Körülbelül fél perc alatt tudtam meg, hogy mi történt: beszéltem álmomban. Jó, pontosítsunk. Énekeltem. De nem is ez volt a legmegdöbbentőbb, hanem az elmondásuk alapján angolul és folyékonyan németül, emellé még hamis se voltam. Pislogás nélkül meredtem rájuk, mire rázendítettek annak a dalnak a szövegére, amit Damon előző este is idézett. A fejem fogva vihogtam rajtuk.
A hét idegtépően lassan telt. A suliban nem tudtam figyelni, állandóan hátra akartam fordulni, ráordítani a srácokra, hogy mondjanak már valami újat erről az angyalosdiról. Szóval teljes letargia. A lányok persze hatalmas szemekkel pislogtak rám. Pontosabban csak Jenny és Kristy. Helena meg… ő úgy nézett rám, mint aki pontosan tudja, mi van velem. Úgyhogy nem volt kérdés, hogy nála is faggatózok-e. Elég volt félrehívnom, már így indított.
- Igen, én is vadász vagyok – felelte. Meglepve pislogtam rá.  Mosoly ült ki az arcára és leült a folyosón lévő egyik padra. Felhúzta a lábát, mire az ott ülő elsős gyorsan elhúzott onnan. Igen, én is féltem volna az ő helyében az acélbetétes bakancsot viselő, karján furcsa hennákat viselő, zöld melíros lánytól, aki nem mellesleg végzős. A kezébe fogta a törifüzetét, készült az érettségire, de közben beszélt. – A barátságunk is egy vadászat alkalmával kezdődött, mikor majdnem kinyírtam Damont, akiről utána kiderült, hogy nem is ő volt. Jenny-ék még egyenlőre nem tudják, hogy tudod. Igen, ők is tudták, hogy mi vagy, de ők nem Démonvadászok – mondta, mikor épp kezdtem szóra nyitni a szám. – Hanem vérfarkasvadászok. Majd úgyis mesélnek a többiek. Szóval tőlem csak annyit tudhatsz meg, hogy az átváltozásod után nem sokkal a Démonkirály elrabolta Jus-t, hogy odacsalogasson magához. Ott találkoztál Damonnel, aki segített, de erre az apja rájött, őt bevágta a börtönbe és átvette a helyét, hogy úgy próbáljon megölni téged. Hmm, nem jött össze – vonta meg a vállát. – Szóval azután, hogy a király kétszer próbálkozott, te rájöttél, hogy nem is az, aki és kiszabadítottad a mi drága hercegünket, AKI A LEGBÉNÁBB HALLGATÓZÓ A VILÁGON – emelte meg a hangját, mire mindenki felénk fordult. Damon nyakát behúzva lépdelt oda mellénk és a plafont kezdte vizslatni, mintha olyan érdekes lenne. – Az információs asztal ennyit árulhatott el. További információért kérjük, fáradjon egy másik pulthoz, holnap – váltott olyan hangnemre, mint ahogy a hangosbemondókba is szoktak beszélni. Felnevettem.
Ezután nem telt el nap, hogy a többiekből ne húztam volna ki valamit. Volt, hogy a vadászokról, volt, hogy régi hülyeségekről szólt a sztori. Persze vagy Damon, vagy Jus mindig ott volt, mikor kíváncsiskodtam, így tudtam, hogy ők mondták el nekik, amit elárulhatnak. Így pénteken fogtam magam és átkaroltam mindkettőjük nyakát és odahúztam őket magamhoz. Csak meglepetten összenéztek, majd elég érdekes fejet vágva (más szóval „ez hülye” fintorral) viszonozták az érzelem-kirohanásom. És ez le is lett fotózva.
Végül a szombat volt az a nap, mikor ismét Damonnel lehettem kettesben. Épp csak felkeltem, mikor kaptam tőle egy üzenetet, miszerint öltözzek fel kényelmesen. Ó, és halásszam elő a bakancsom is. Eleget téve a kérésüknek egy puha anyagból készült, passzosabb nadrágot, egy fekete trikót és a már említett lábbelit vettem fel. Nem tudtam, hogy mit akarnak.
Kicsit félve álltam meg a lépcső alján, ahol a két fiú állt. Épp beszélgettek, de mikor megreccsent alattam az egyik fok, felém kapták a fejük. Ahogy elhalt a hangjuk, a házra kínos csend telepedett. Nem bírtam megállni, a volt barátom szemébe néztem, aki ugyanazzal a kedves, bár kissé kínzott tekintettel meredt vissza, mint előző hét vasárnap reggel, mikor azt kértem, kicsit még tartsunk szünetet. Halvány mosoly ült az arcán, de egyértelmű volt, hogy nem teljesen boldog. A haverja rácsapott a vállára, mintha ezzel próbálná nyugtatni. Legalább nem csak én vettem észre a bánatát. Egy tizedmásodpercre az unokatesómra nézett, majd vissza rám.
- Nos, Bailey – kezdte Jus. – Tudod, pár napja említettem egy kis edzést. Na, ez az lesz. Pontosabban fegyverhasználat. Nem én foglak oktatni, mert…
- Mert rohadtul bénán harcolsz? – vágott közbe Damon, ártatlanul mosolyogva nézett az ég felé. Az unokatestvérem szépen tarkón vágta. Majdnem előre esett, de még időben visszanyerte az egyensúlyát. Sziszegve dörzsölgette a fájó pontot és elég utálatos pillantást vetett a mellette állóra.
- NEM! Lényegtelen is az oka. Szóval, ez a nagyszájú idióta fog megtanítani a fegyverhasználatra, amit először amúgy magadtól is megtanultál idővel, de most jobb, ha minél hamarabb – folytatta. Bólintottam és az ex-barátomra néztem, aki fejével az erdő felé intett.

Az erdőben megfordultam a tengelyem körül és megnéztem minden bokrot, fát. Olyan jó érzés volt itt lenni, tudva, hogy rengeteg emlék köt ide, aminek köze van a varázslathoz. Jus elárulta, hogy tavaly itt tanította meg nekem a repülést. Majdnem nekimentem egy fának, csak az volt a szerencsém, hogy simán keresztülsiklottam rajta. Hátrapillantottam a kísérőmre. Ő a földet tanulmányozta, nem érdekelte, hogy mi van körülötte. Egy kis tisztáson azonban megállt. Ez valahol a tóhoz vezető úton volt. Talán még száz méter és ott az első randink színhelye. Lassan kifújta a levegőt és rám nézett. A kezemben egy vívóbot jelent meg. A bot legalább két méter volt, a súlya is sokkal több volt, int elsőre hittem. Megpróbáltam úgy megpörgetni, mint a mazsorettesek, de szinte rögtön el is akadt a bot. Dühösen néztem a fagyökeret, ami az útját állta. Ekkor a kis vékony gyökérből egy füstcsík szállt fel. Kerek szemekkel figyeltem, ahogy a füst nagyobb lett, végül a gyökér kigyulladt. Visítva, dedós módjára próbáltam eloltani a tüzet: ugráltam rajta. Damon eléggé megrökönyödve figyelt. Végül felsóhajtott és elmormogott valamit, szerintem egy varázsigét. A tűzlabda lassan felemelkedett, az avar se égett tovább. Az égő gömb a kezéhez szállt, a tenyere fölött lebegett. Íriszére vörös fényt vetettek a lángok, olyan lett a szeme, mint mikor megmutatta a démonalakját. Félrebillentett fejjel mustrálta a tüzet, ami egyre kisebb lett, végül elaludt. Kislányosan pislogtam rá, mikor vádló arckifejezéssel fordult felém. Gúnyos mosollyal utasított arra, hogy ne gyújtsak fel semmit. Egy nagyobb fatörzs irányába mutatott. A földtől fél méterre egy szalmával kitömött baba lebegett, amit később szabadon üthettem.
- Akkor – kezdett bele Damon, hangja komoly volt, az ő markában is egy, az enyémhez hasonló, bot díszelgett. – Mivel fő fegyvered egy kasza volt, méghozzá giganagy, így talán nem ártana, ha annak a használatára tanítanálak meg elsőnek. Ezeken a botokon fogom megmutatni, hogy egyes mozdulatoknál hogy fogd majd annak a nyelét – vázolta fel az első pár óra anyagát. Biccentettem egy kicsit és rá emeltem a pillantásom. – Jó, gyere ide! – intett magához. Kissé félve léptem oda. Mögém léptett, a kezeim a kezdetleges fegyver megfelelő részére húzta. – A kaszád alapból nagyon könnyű, fél, maximum egy kilós, innen is látszik, hogy varázsfegyver, de ezt majd pár edzés után te is megtapasztalhatod. Oké?
- Oké – suttogtam, mert még a levegő is bennakadt a tüdőmbe, mikor a meleg lehelete megcsapta a nyakam. Valahogy legbelül felvillant egy érzés, vagy inkább egy emlék, mikor is hátulról átölelt és belecsókolt a nyakamba. Enyhe pír ült ki az arcomra a gondolat miatt.
- Akkor viszont, mikor lendíted, próbáld minél inkább a nyél hátsó vége felé fogni, akkor lesz a legnagyobb a lendület. Ha közelre akarsz lecsapni, viszont pont fordítva kell. Érted…? – az utolsó kérdés mögé az elmém odagondolta a „Kicsim” megszólítást, kisebb csalódásként ért, mikor csupán a nevemet mondta. – Ha minden világos, akkor hajrá – mutatott a bábura.
Először két méterről csaptam le, úgy fogtam a botot, ahogy mondta. A céltáblám csak egy kicsit dőlt ki oldalra. Azt az utasítást kaptam, hogy nagyobb erővel. Ismét megpróbáltam, de még mindig túl kicsit volt a próbálkozás. Ez ment újra, és újra, és újra és újra. Már folyt rólam a víz, de még mindig az az egy szalmazsák lebegett ott, pedig ha jól csináltam volna, akkor legalább lyukas lenne valahol. Ahogy láttam a tanárom se elégedett az eredménnyel. Már a sírás kerülgetett, hogy ennyire béna vagyok. Remegő ajkakkal néztem a szalmabábut, ami mintha nevetett volna rajtam. Az elkeseredés, azonban átváltott dühbe. Nem! Én biztosan nem fogom ilyen könnyen feladni! A kitömött zsákfej helyén egy arc jelent meg, méghozzá egy elég régi ismerősé, kinek neve Olivier, maga az egykori Démonkirály volt. Bár már meghalt, de még mindig gyűlöltem amiatt, amit a szüleimmel tett. Lecsaptam. Éreztem, hogy a fa helyét egy más anyag veszi át. Fém. A hűvös vas mintha felvette volna a tenyerem alakját, úgy illeszkedett a markomba, nem csúszott ki belőle. A kasza sarlója vitte tovább a lendületet, a bábut pedig egyenest ott metszette ketté, hogy a rávarrt anyagszív is vízszintesen kettévált.
Kerek szemekkel néztem azt, hogy mit tettem. Lenéztem a kezemben tartott fegyverre. Nem hittem el, hogy sikerült. Hátranéztem, Damon is meg volt lepődve, de büszke vigyor kúszott az arcára és közölte, hogy ez gyorsabban ment, mint várta. Ledobtam a kaszát a földre és a nyakába vettem magam, annyira örültem, hogy sikerült. Átöleltem a nyakát, a lábaim a dereka köré fontam. Majdnem hátraesett, szerencséjére pont egy fa előtt állt, aminek ekkor nekidőlt. Éreztem, sőt hallottam, hogy milyen hevesen vert a szíve. Légzése is felgyorsult. Lassan ért a hátamhoz, majd megköszörülte a torkát, azonnal rájöttem, hogy ez kissé meggondolatlan cselekedet volt. Paprikavörös arccal szálltam le róla. Zavartan köhintett, majd a hajába túrva kérte, hogy próbálgassam tovább a fegyverem.
Fél órával később már legalább húsz félbevágott bábu hevert a földön. Tanácstalanul, izzadtan néztem rá, közben ő a földön ült egy fa tövében és engem figyelt. A kezembe dobott egy üveg vizet, aminek a felét rögtön megittam.
- Oké, folytassuk – állt fel. Odaadott egy közepes méretű tőrt. Nem is tőr volt, hanem dobócsillag. – Ezekben az az érdekes, hogy lehet változtatni a méretüket – mutatta fel a sajátját, ami pillanatról pillanatra nagyobb lett, alig fél perccel később már legalább tízszer akkora lett. – Úgy viselkedik, mint egy bumeráng, de ha a kezed közelébe ér, lelassul, szinte már megáll a levegőben, hogy elbírd kapni. Azonban az ellenséget szépen szétszeli – vonta meg a vállát. Elmosolyodtam és figyeltem, ahogy eldobja a fegyvert. Ahogy mondta, a bábut pont félbevágta, majd egy kis ívvel visszafordult felénk, a következő pillanatban újra az ujjai között tartotta.
Én is megpróbáltam. Többször is célt tévesztett, majd legalább fél méterre húzott el mellettem, esélyem se volt elkapni. Behúztam a nyakam és figyeltem, ahogy belecsapódik a mögöttem lévő fába. Damon megmasszírozta az orrnyergét, utána azt kérte, hogy újra. Kábé hússzor dobtam újat, mire egyáltalán hozzáért a célhoz, de elkapni még mindig nem bírtam. Dühösen toporzékoltam, majd eldöntöttem, hogy nem csinálom. Hallottam, hogy felsóhajtott, majd mellém lépett. A vállamra tette a kezét és maga felé fordított.
Mélyen a szemembe nézett, majd halkan beszélni kezdett:
- Figyelj, Bailey! Ne add fel ilyen könnyen. Bár nem voltam itt, mikor először megtanultad használni ezeket a fegyvereket, viszont ha elsőre is megtanultad, akkor most is menni fog, jó? Próbáld újra. Csak összpontosíts a célra és eltalálod, onnan pedig már magától visszajön a dobócsillag. Menni. Fog – tagolta el a biztatását. Bólintottam és ismét megidéztem a fegyvert. A bábura varrt piros szívre céloztam és eldobtam. Pörögve hasított keresztül a levegőn a dobócsillag, majd… egyenest a mellkasánál vágta félbe a célpontot. Egy hajtűkanyarral visszafordult, egyenest felém. Kinyújtottam a kezem és vártam. A forgása lelassult, végül megállt pár centire az ujjaimtól. Hitetlenül elmosolyodtam, azután Damonre néztem, aki csak közölte, hogy megy ez.
Ismét meg akartam ölelni, de már nem tettem. Pedig annyira jó lett volna, ha újra a kezében tart. Ahogy a szemébe néztem, ugyanezt az érzést láttam. De már megbeszéltük: egy ideig csak barátok. Legalábbis addig, míg minden puzzle darab a helyére nem kerül.
Megráztam a fejem, mikor észbe kaptam, hogy őt bámulom. A köztünk lévő távolság lecsökkent egy méterre. Felpillantottam rá. Hangosan kifújta a tüdejében lévő levegőt, ami szaggatottan hagyta el a száját. Összerándult és elkapta rólam a pillantását.
- Most jöjjön mondjuk egy kis pisztoly, oké? – motyogta egy kicsit életkedvtelenül. Csak bólintottam. Átnyújtott egy nem túl nagy stukkert, az ujjaim a helyére igazította. – Csak annyit kell tenned, hogy lenyomod a kakast, ezzel kibiztosítod és lősz. A tár végtelen, szóval az újratöltéssel nincs plusz gond. Lőj arra a céltáblára – mutatott a vöröses fénnyel izzó célra. Olyan volt, mint amilyeneket a filmekben is láttam. Fekete, ember alakú, ugyanúgy különböző területekre volt felosztva, mindegyik más pontot kapott. A legnagyobb szám a szív környékén volt. Megfogta a kezeim és felemelte őket körülbelül szemmagasságig. – Fontos, hogy két szemmel nézd a célt és ami a legfontosabb, koncentrálj is rá. Ez varázsfegyver. Ha tudod, mit akarsz elérni, akkor teljesíti. Ha viszont bizonytalan vagy, akkor az ellenségeid úgy a képedbe röhögnek, ahogy én és Jus még sose. Szóval kell, hogy legyen motiváció – engedett el. Lassan kifújtam a tüdőmben lévő levegőt. A ravaszra tettem az ujjam.
És lőttem.
A lövés hangos volt, mégsem szállt fel egyetlen madár se a fákról, mintha nem is hallották volna. Körülnéztem. Egy holló figyelt minket az egyik fáról. Furcsa volt, az egyik tolla, mintha vörösesbarna lett volna. Ismerős volt… Damon követte a tekintetem.
- A francba – sziszegte és felszedte a cuccainkat. – Tűnjünk innen – ragadta meg a karom. Megpróbáltam kirántani magam a szorításából, de marka satuként szorította a csuklóm. Arca idegességet tükrözött. Tudtam, ennek komoly oka van, nem csak hirtelen felindulásból rángatott el onnan. Az a holló.
- Damon – szólítottam meg, mire ő azt hebegte, hogy majd otthon.
Alig bírtam kivárni a negyedórás sétát, míg hazaértünk. Clare néni meglepve hőkölt hátra, hogy máris hazaértünk. Fél kettő volt, ő még mindig az ebédet készítette. Ismét kimondtam a nevét, de ezúttal megállt és felém fordult.
- Az a holló… Haristum… - dadogott össze-vissza, majd leült a fotelbe és a fejét a kezére támasztotta.
Csörömpölés hallatszott a konyha ajtajából. Clare néni bámult ránk meglepetten. Nem is meglepetten, hanem szinte félve. Gyorsan odapattantam és felszedtem a széttört tányér darabjait, aztán feltakarítottam a zöldségdarabokat is.
- Szóval mi van a hollóval? Milyen Haristum? Mi van? – álltam meg előttük.
- Haristum… egy démon. Az egyik helytartó a Démonvilágban. Ismertem őt – mondta Damon halkan. – Ki nem állhatta a családom, de az angyalokat se. Az utóbbiakat azért, mert a lánya egy angyalba szeretett bele, az előbbit pedig azért, mert a király ölte meg a lányt – vakargatta a tarkóját. Clare néni vette át a szót a maga négy szavával.

- Bailey, Haristum a nagyapád…

6 megjegyzés:

  1. Szia!
    Körülbelül 4-5 napja találtam rád,de ezalatt elolvastam az elejétől az Angyali Démonvadászt. Remekül írsz! Imádom,bele tudom magam képzelni,együtt vagyok boldog és szomorú a szereplőkkel. Abba ne hagyd! :) Nyertél egy rendszeres olvasót :))

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Szia!
      Örülök, hogy ráakadtál és az is, hogy tetszett. Ha remekül nem is írok, de próbálom minél jobbra megcsinálni a részeket.:) Egyenlőre nem áll szándékomban a történet befejezése. ;) Köszönöm, hogy olvasol remélem nem okozok csalódást ezután sem.
      Puszi!!

      Törlés
  2. Szia Drága!
    Fantasztikus rész lett, úgy hogy gratuuu ügyike vaaagy.
    Na jó hagyom ezt a szar nyálas dumát.
    Sajnálom hogy most írok csak, de a vasárnapi menjünk bele az éjszakába kicsit durvára sikerült. Mondjuk úgy hogy nagyon durvára.
    Na de a rész jó lett, viszont megyek és meghódítom az én Vencelemet.
    Pusziiii!!
    Ui.:meginr mondom, nagyon jó lett

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Halihó!
      Köszi, próbálom a legjobba írni a sztorit. De jó, hogy vizuális alkat vagyok, mert most akaratlanul is elképzeltem, hogy mit művelhettetek. :D Még egyszer köszi és hajrá mindenhez!!
      Puszi!!

      Törlés
  3. Sziaa!! :D
    Ismét itt. Egy újabb fejezet, egy újabb nap. ^^
    A késés nem baj. Legalább feldobtad a hétfőmet!
    A fejezet eszméletlen lett! Wooow *o*
    Ülök a buszon és BUMM!!
    Aztán itthon folytattam az olvasást. A telefont nem lehetett volna kitépni a kezemből!
    Ahhh *-* Már nagyon várom a kövi részt. És ez a nagyapás dolog betette a kiskaput...
    Bocsi, hogy csak most írok, de suli, dolgozat, felelések..... Szóval ja.
    Sok ötletet a folytatáshoz!
    Puszia xx

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Szia!
      Örülök, hogy jól időzítettem. :D Örülök, hogy tetszett, a kövi rész pedig... pár percen belül érkezik. És igen, ez a nagypapás dolog... kellett egy kis csavar. :)
      A sulit pedig megértem, dettó ugyanez van itt is.
      És ha az új osztályomon múlik, akkor mindenképp lesz ihlet, az biztos.
      Pusziiii!

      Törlés