2015. augusztus 23., vasárnap

Szörny bennem

Sziasztok!
Sajnálom az újabb késést, de mikor azt mondtam, hogy vasárnap hozom a részt, nem számítottam bele a gólyatábort. Már most félek a tizenkettedikesektől. De most itt vagyok és remélem nem haragszotok rám nagyon.
Az előző részhez köszönöm a visszajelzéseket, remélem ez is tetszeni fog. Most is Damon szemszögéből írtam. Viszonylag (nagyon) rövid lett, ezért ma rögtön két rész is hozok. A jövőhetit már próbálom időben feltenni, emellé elfogadható hosszúságúra írni.
Jó olvasást mindenkinek!!!
U.I.: az zene ajánlott.
-------------------------------------------

Oké, Dæmon kicsit jobban kiakadt, mint vártam. Szerintem még apám se nézett rám ilyen dühösen, mikor letámadott azzal, hogy segítettem kiszabadítani Justint. Erre az öccse magából kikelve kezdett ordítani démonnyelven, hogy mégis mi a franc van. Menekültem volna, de varázslattal bevágta előttem az ajtót és a pillanatnyi leblokkolásom látva megragadta a bőrkabátom gallérját és annál fogva nekinyomott a falnak. Tovább kiabált, hogy mégis miért nem mondtam hamarabb, hogy Mary lánya az excsajom – és ha minden jól megy, akkor előbb-utóbb újra a barátnőm lesz –, meg hogy ugyanakkora rohadék vagyok, mint az apám, mire visszaszóltam, hogy egy órával ezelőttig azt se tudtam, hogy létezik. Itt elgondolkozott, de a pillantása továbbra is elég haragos volt. Végül elengedett és lehajtotta a fejét. Azt kérdezte, hogy mennyire hasonlít . Az emlékeim közt kutatva próbáltam felidézni Mary arcát, végül Bailey egyik albumában lévő kép ugrott be. Igaz, akkor a nő már volt vagy huszonhárom és nem tizenhét, de egyértelműen volt hasonlóság. Rávágtam, hogy valamennyire, mire rákérdezett, hogy miben hasonlítanak. A szemszínük biztos… a hajuk is ugyanolyan göndör, Bailey nemegyszer panaszkodott erre. Pár arcvonásuk is megegyezik, de a mimikáját szerintem inkább az apjától örökölte, akárcsak a hajszínét. A mosolya mindenképp hasonló az anyjáéhoz. Elmondtam, amit tudtam és megvontam a vállam. Ennyi. Dæmon bólintott.  Ellépett tőlem és azt morogta, hogy tűnjek onnan. Örömmel tettem, nem akartam megvárni, hogy esetleg újból nekem ugrik. Arra gondoltam pár nap múlva benézek, hátha akkor már nem lesz ilyen zabos. Gúnyos fintor ült ki az arcára, mikor ezt neki is megmondtam és közölte, hogy ugyanolyan a „humorom”, mint az anyámnak. Bosszantó. Önelégülten vigyorogva mentem ki, ő pedig utánam ordított, hogy az egóm is inkább tőle örököltem. Furcsa, ő volt az első, aki ezt mondta.

Lerogytam az ágyra, mikor végre hazaértem. Haza… pff, jó vicc. Körülnéztem a szobában. Nagyobb volt, mint a vendégszoba a másik házban, mégis szűkebbnek éreztem. Idegennek. Minden bútor barna volt, a falak egyszerű fehérek. Kicsit múlt századinak tűnt. Első estéken alig bírtam itt aludni. Ellenben ezen a napon nem is vágytam másra. Az oldalamra fordultam és próbáltam kizárni a külvilágot. Azóta nem álmodtam Bailey-vel, mióta szakítottunk, most mégis sikerült, bár az álom elég homályos volt, legalábbis így visszaemlékezve. Előttem ült, kezében lila virágokkal. Idősebbnek tűnt, mint most, körülbelül huszonöt éves lehetett. Ekkor egy kislány futott oda hozzá és ölelte meg. A lánynak világosbarna göndör haja volt, amibe Bailey beletűzött egy virágot. Mindketten rám néztek. Ekkor egy szintén hároméves fiú ugrott a nyakamba, miközben azt kiabálta, hogy apu.
Tudtam, hogy vigyorgok álmomban. Az ébredés is először jónak indult, arra keltem, hogy valaki csókokat nyom az arcomra. Az álom miatt egyértelmű volt, hogy kinek hittem a vendégem, így viszont nem kis csalódásként ért, mikor Trish-t láttam magam előtt. Valószínűleg látszott rajtam, hogy nem rá számítottam, mert kicsit elhúzta a száját. Próbáltam mosolyogni rá, de már egyre nehezebben ment. Felültem és magamhoz húztam, hogy legalább úgy tűnjön, hogy teljes szívből szeretem. Azt hittem, ez, hogy összejövök vele, majd megkönnyíti a dolgokat. Odahajoltam hozzá és megcsókoltam. A mellkasomra tette a kezét és finoman eltolt.
- Azért jöttem, hogy beszéljek veled – kezdte. Ha valaki így kezdett egy mondatot, abból semmi jó nem sült ki. Ez ekkor se volt másképp. Arca komoly volt. – Nem tudom, te pontosan mit érzel, de nekem már régóta tetszettél. Először kicsit nehezteltem is, hogy Bailey-vel jártál, de utána láttam, hogy milyen boldogak vagyok. Pont ezért nem értettem, hogy miért szakítottatok. Nem azért, mert már semmi se volt köztetek. Ahhoz túlontúl látszik rajtatok, hogy még mindig szeretitek egymást – simította végig az arcom. Tényleg ennyire látszott?
- Már nem szeret… legalábbis nem úgy veszem észre – kaptam el a fejem és inkább a szekrényem ajtajában lévő tükröt kezdtem bámulni. A tükörképem vigyorgott, szeme vörösen vibrált. Ellenben én mindvégig komoran meredtem előre. Ez nem jó… Az alak felállt és közelebb lépett a tükör keretéhez, mintha így jobban hallaná a dolgokat.
- Dehogynem – kényszerítette Trish, hogy ránézzek. Nagy erőfeszítésbe telt, hogy újra felé forduljak. – Te őt szereted, nem engem…
Csak néztem rá, próbáltam rájönni, hogy mit gondol. Semmi konkrétat nem tükrözött az arca, a szeme meg végképp nem. Teljes pókerarc. Az ajkamba haraptam és elfordultam. Tudtam, arra vár, hogy kimondjam: nem szeretem őt. Így vettem egy mély levegőt és halkan, de érthetően kimondtam. Nem szeretem. Bocsánatkérően néztem rá. Mégis hogy használhattam így ki? De ő mosolygott és megpuszilta az arcom, majd felkelt. A tükröm előtt megigazította a haját és elhúzta a szeme alatt a mutatóujját, hogy letörölje az elkenődött szemceruzát.
Tényleg ezt tettem? Bevállalta ezt, csak azért, hogy ráébresszen: nem tehetek az ellen, amit Bailey irányt érzek? Tényleg tűrte, hogy ennyi ideig kihasználjam?
Szeme a tükrön keresztül rám villant.
- Ne vágj már ilyen képet! Nem használtál ki, mielőtt azt hinnéd – leült mellém. A fejét a vállamra hajtotta és úgy kezdett mesélni erről, mintha csak valami filmben látta volna. – Azért csináltam, mert legalább rájöttél, hogy nem bírnád ezt többet csinálni se velem, se mással. Csak Bailey-t szereted és ezen nem tud változtatni az akaratod. Sajnálom, hogy így végződött, de nem akarom, hogy kényszernek érezd azt, hogy velem jársz – mosolygott. Örültem, hogy így fogta fel, nem pedig úgy, hogy egy rohadék vagyok.
- Köszönöm – öleltem meg még utoljára.
- Szívesen és remélem egy-két hónapon belül már Bailey-t fogod így ölelni – állt fel és egy intés után kiment.
Egy hideg vizes zuhanyzás után a tükör elé álltam. A szemben lévő én még mindig gúnyosan vigyorgott. Felszegte az állát karba tette a kezét. Szinte tudtam, hogy mire gondol. Lassan a hangja, a saját hangom visszhangzott a fejemben: Mindketten tudjuk, hogy kihasználtad a kiscsaj szerelmét, hiába tagadta. Végül is démon vagy, nem? Ők pont ezt teszik. Fölöslegesen áltatod magad, hogy többlelkű vagy. Mindenki tudja, hogy démonnak neveltek.
- Kussolj! – sziszegtem, de ő csak tovább folytatta.
- Minek harcolsz? Én vissza tudnám szerezni nekünk Bailey-t…
- Maximum csak megölnéd…
Ezt az oldalam apám teremtette meg. Mindig is bennem volt, de csak tavaly januárban jöttem rá, hogy elő is lehet hívni. Ha nem lettem volna többlelkű, akkor minden bizonnyal ilyen lettem volna. De akkor a szomorúság és a kín miatt volt képes kitörni a lelkem mélyéről, persze a király is rásegített. Nem akartam, mégis felülkerekedett rajtam az elnyomott démonénem. Ő örült, én próbáltam újra átvenni az irányítást. Nem sikerült, mintha kalickába zártak volna, a kulcsot pedig messzire eldobták volna. Messze is volt, legalábbis júniusig. Mikor találkoztam Bailey-vel. Mikor megtámadtam, de ő megcsókolt. Ez a ketrec eltűnt, újra én voltam én. A démonén pedig eltűnt egy időre. Azóta néha-néha próbált kitörni, de annyira sose volt erős, hogy teljesen felemésszen rajtam. Mikor ok nélkül kiabáltam, vagy berágtam valakire, akkor is épp Gaap ellen, magam ellen küzdöttem. Eddig volt értelme ennek a harcnak, de ha Bailey nem… Nem! Még volt esélyünk, ezt tudtam jól. A szemébe néztem a tükörképemnek. Szavak nélkül mondta azt, hogy sose nyerhetek. Nem törölhettem el magamból, mert akkor a személyiségem öltem volna meg. De még mindig elnyomhattam. Csak elgyengültem, azért jött elő újra. Többé nem hagyom, hogy legyőzzön. Múlt télen is a fájdalom miatt nyerhetett ő.
- Én mindig nyerek, hisz te is tudod. Kettőnk közül mindig is én voltam az igazi Démonherceg. Te csak egy egyszerű test voltál, amit használhattam volna, ha a kis angyallelked nem nyom el. Mert ha nem lennél többlelkű, akkor az lennél, akit a legjobban utálsz – vihogott, miközben a szememre hányta a valóságot. Kopogás szakította félbe és eltűnt…
- Damon, minden rendben, mintha magadban beszéltél volna – nézett aggódóan a nagyanyám. Bólintottam, hogy semmi baj, mire elmosolyodott és belépett. Egy pohár teát nyújtott át. Elvettem és a kezeim közé fogtam. A csészében lévő folyadékra meredtem. A démon most onnan vigyorgott rám.  – Az a szőke lány…
- Szakítottunk, már nem jön ide többé – mondtam gyorsan, miközben az ablakhoz sétáltam. Igen, Trish-sel végeztünk. Már csak barátok voltunk, vagy még azok se. Ellenben ott volt Bailey, aki még mindig a kertben ült és olvasott. Elmosolyodtam. Éreztem, hogy a családtagom keze a vállamra nehezedik.
- Ha szereted, akkor miért nem mész oda hozzá? – kérdezte. Nem tehettem. Nem bírtam a szemébe nézni azok után, amit tettem. Trish-nek félig igaza volt. Mindkettőjükre képtelen voltam ezután tisztességgel nézni. Az egyiket kihasználtam. A másikat pedig szerettem, erre felrúgtam mindent, amit neki ígértem. Hogy csak vele leszek, hogy csak neki mondom, hogy szeretem. – Úgyis visszatalálsz hozzá – szorította meg kicsit a karom, mire rámosolyogtam.
Ezalatt a pár hét alatt megismertem a nagyszüleim és rájöttem, hogy anya nem a suliban lett olyan, amilyen. Sokat beszélgettem velük az első hetekben, elmondtam mindent, ami eszembe jutott, ők pedig tanácsokkal láttak el (nem volt köztük, hogy csajozzak be) és meghallgattak. Egyszer anya és Sandra is eljöttek, úgymond családi délutánt tartani. A húgom átvette a léleköntő szerepét és folyton beszélt, ölelgetett, megsimogatta a karom, miközben én néma csendben, karikás szemekkel, felhúzott térdekkel ültem a kanapé sarkában. Ez az átköltözésem utáni második nap volt.
Aztán olyan is volt, hogy anya „pátyolgatta a lelkem”. Ő is elmondta szinte ugyanazokat, amiket a húgom, de még azt is hozzátette, hogy a „Nagy Ő-nket nem lehet csak így eldobni, így is, úgy is újra összejöttök, már előre látom. Legalább tőled és Sandrától legyenek már értelmes unokáim”. Itt megbökte a karom, mire én kerek szemeket kezdtem mereszteni rá. MIVAN?!
Aznap este elég csúnyán néztem anyára. Mit akart az unokákkal? Aztán egyszer csak vacsi közben felröhögtem, két hete először. Igen, leesett, amit anya mondott. Arra számít, hogy nekem és a húgomnak lesznek normális gyerekei, Cole már más tészta. Mosolyogva figyelték, ahogy az asztalra borulva vihogok.
Ismét kinéztem Bailey-re és sóhajtva elfordultam,
Alig negyed órával később a hajammal próbáltam csinálni valamit, ami reggel óta nem akart úgy állni, ahogy én akartam. Mikor hosszabb volt, akkor legalább könnyebben lehetett kezelni. Rossz ötlet volt a fodrász. Ellenben Bailey-nek, aki amúgy rohadt jól nézett ki ezzel a hajjal, mégis furcsa volt, hogy nem göndör tincsek keretezték az arcát.
- Te mondtad, hogy Bailey szabadult meg mindentől, amit szerettél. Te se vagy jobb – vigyorgott megint a tükörbeli énem. Próbáltam akkor tükör nélkül beállítani a tincseket, de azok teljesen máshogy álltak be. Már értettem, hogy Bailey mit nyafogott folyton. De ebben viszont igaza volt a démonfelemnek. MI? Nem! Nem! Nem! Bár… Mindig szeretett beletúrni a hajamba, félresimítani a homlokomból a hajszálakat. Most már nem tudná, egy ideig legalábbis nem. Láttam, hogy Trish-nek se tetszett túlzottan a változtatásom, de nem szólt. – Álszent vagy, Damon.
- Ha én az vagyok, te mi vagy? – kérdeztem.
- Én Gaap vagyok, a trón jogos örököse. Te csak útban vagy. Az apánk mindig is engem akart a felszínen látni. Legyőzlek és átveszem, ami az enyém – nevetett fel. Kezdtem magam úgy érezni, mint egy skizofrén. Persze a démoni felem nem hagyta abba a nyaggatásom, próbált teljes letargiába taszítani. Egyre inkább ökölbe szorult a kezem, már gondolkoztam, hogy széttöröm a tükröt, addig se látom, ahogy nevet rajtam. Lehajtottam a fejem, a tükörképem kacagása kezdett teljesen megőrjíteni. Már emeltem az öklöm, hogy szétverjem azt a szemetet, ha kell akkor üvegen keresztül is, mikor meghallottam azt a szót, amire már lassan öt hónapja vártam, a tükörkép vigyora pedig lehervadt:
- Emlékszel!

1 megjegyzés: