2015. augusztus 13., csütörtök

Mikor a múlt visszaköszön

Sziasztok!!!!
Visszatértem, mint látjátok. :D Mi történt veletek az elmúlt kb. 2 (?) hétben? Az előző részhez köszönöm a visszajelzéseket, amiket tegnap végre meg bírtam nézni, nagyon örülök a kommenteknek!
Remélem ez a rész is tetszeni fog, kíváncsi vagyok a véleményetekre.
Jó olvasást mindenkinek!
--------------------------------------------------


Az ablakból figyeltem, ahogy Bailey kint olvasgatott, de csak egy pillanatig, mert utána inkább a gitárom kezdtem pengetni. Mióta külön váltunk, lett időm gyakorolni, bár még mindig nem ment túl jól. A netes leckéket kicsit nehéznek éreztem. De ha már megjavíttatták nekem, akkor mindenképp meg akartam tanulni játszani rajta. Halkan énekeltem a dalt, aminek megszereztem a kottáját. Lehunytam a szemem és játszani kezdtem az akkordokat. Az akkordváltást nagyon elrontottam, végül is nem volt mindegy, hogy milyen hangot fogok le. Felmordultam és újra próbálkoztam, de ekkor se bírtam túl sokáig a gyakorlásra figyelni.
A telefonom csörögni kezdett. Trish volt. Felsóhajtottam és megnyomtam a fogadás gombot. Próbáltam boldogságot préselni a hangomba és csak reménykedtem, hogy nem vette észre a megjátszott örömöt. Trish amúgy kedves lány volt, ha múlt volna a kín, amit akkor érzek, ha látom Bailey-t, de nem lehetek vele, akkor minden bizonnyal tudnám teljes szívemből szeretni. A vállammal a fülemhez szorítottam a mobilt, közben próbáltam normálisan behangolni a gitárt, ami marha hamis volt. Erre csak pár akkord eljátszása után jöttem rá. Ilyen enharmóniákat is rég hallottam, mint amilyeneket ez a hangszer adott ki ekkor magából.
- Mit csinálsz? – érdeklődött, mikor meghallotta a pengetést.
- Gitárt hangolok. Legalábbis próbálom – feleltem, közben meghúztam a hangolókulcsot. A magas E hang már jó volt. Most már csak a többi 5 húrral kellett kezdenem valamit. Oké, H-húr… Uram isten!
- Ugye majd egyszer nekem is játszol valamit? – kérdezte reménykedve. Halkan nevettem, közben rábólintottam a dologra. Közöltem vele, hogy először szerezzen nekem hangolót, de amúgy rendben. Elkezdett arról magyarázni, hogy neki két hangolója is van, egyiket kölcsönadhatja. Mikor úgy éreztem, egészen jók már a hangok, lefogtam pár akkordot, meg akartam hallgattatni Trish-sel, hogy tényleg jók-e. Mivel kapásból rávágta, hogy épp milyen Dúrt vagy mollt fogtam le, így arra jutottam, hogy nem is kell nekem hangoló. Lehunytam a szemem és egy ismerős dallamot kezdtem játszani. Things are changing, It seems strange… Az egyik kedvenc dalom a Skillettől, bár március eleje óta sokkal inkább szívemhez nőtt ez a szám. Don’t say goodbye… Trish sokáig némán hallgatott, majd találgatni kezdett, hogy ezt én írtam, vagy valakinek a száma. Furcsa, de először arra tippelt, hogy saját költemény. Rögtön hárítottam, hogy egy négy soros verset se tudok írni, nemhogy egy dalt, mire felnevetett. Derűsen köszönt el és pedig újra játszani kezdtem.
Ismét csörgött a telefon. Összehúztam a szemem és a kiírt számra meredtem… Nem igaz!
***
Nem értem, hogy kit kell innen kihoznom… megint! Amint közölték velem, hogy menjek a börtönbe, és a legalsó szint legutolsó cellájában lévő démont hozzam ki, kicsit dühbe gurultam. Legalsó szint legutolsó cellája… ennyi erővel a legmagasabb torony legmagasabban lévő szobája is lehetne. Csak egy napot kértem, mikor nem történik semmi. Amint átléptem, idegbetegen vettem az irányt az épület irányába, ahol egy kb. két hete nem voltam. Csak róttam a sorokat és az emeleteket, megöltem az utamba kerülő őröket, akikből nem volt sok, legalábbis olyan nem, aki ébren volt. Lusta népség. Az új király nem tart akkora fegyelmet itt, mint az apám, bárki simán belóghatott volna. Itt voltam én, mint élő bizonyíték.
A foglyok közül többen is felismertek, ahogy haladtam lefelé, ők még akkor kerültek ide, mikor én voltam a herceg, még a Bailey-vel való találkozás előtt. Átkoztak is rendesen, miközben elmentem mellettük. Nem zavart, hogy elhordtak mindennek, csak a célom lebegett a szemem előtt.
Már isten tudja, hogy a mínusz hányadik emeleten jártam, mikor elfogyott a cella, csak egy fáklya világította meg az utolsó tömlöcöt. Az őre a falnak dőlve ült és nagyban aludt. Megböktem a bakancsommal, mire felmordult és felnézet. Fél pillanaton belül porrá vált, ahogy a tőröm a szívébe nyomtam. Letöröltem a pengéről a rajta maradt port és az ajtó elé álltam. Bent egy huszonpár évesnek tűnő fiú feküdt, lehunyt szemmel, fekete, kábé állig érő haja szétterült a kényelmetlen vaságyon. Ujjai közt egy egyszerű tőrt forgatott. A fegyver pont akkora volt, hogy ne bírja vele kinyitni az ajtót. Bárki is adta oda neki, minden bizonnyal azt hitte, majd magát öli meg vele. De ahogy láttam, ő nem szándékozott meghalni. Sok tálca hevert a padlón, mindenhol száradt kenyér hevert. A fogoly elég vékony volt, izom nemigen volt rajta, bár itt nem igazán lehetett edzeni. A levegőben izzadságszag terjengett, ami miatt elfintorodtam. Örültem, hogy csak ezt éreztem. Ezekben a cellákban varázslattal csak egy dolgot lehet elintézni: a szükségleteket. De a fürdés, ételek ideteleportálása és egyéb luxusdolgok már lehetetlenek.
- Nicsak-nicsak, kit hozott ide a szél – morogta, hangja rekedt volt. Kuncogni kezdett, a tőr hegyével újabb rovátkát húzott a falra a többi mellé. A zárda szinte minden részét vonalak tarkították, nagyon régóta lehetett itt. A következő mondata igazolta ezt az állításom. – Majdnem húsz év után egy látogató, nem pedig egy őr, aki a hokikorongnak is elmenő kenyeret, meg az egy pohár vizet hozza. Kész csoda, ezt is megértem – nevetett fel erőltetetten, de továbbra se nézett rám. Vett egy mély levegőt. Eldobta a kést, ami egyenest a börtönrácsot fogó kezem fölött vágódott az elöregedettnek tűnő vasba. Továbbra is mosolygott, a szemét takaró alkarját továbbra se emelte el az arcáról. – Sejtem, hogy miért jöttél – felelte ekkor. Összehúztam a szemem.
- Az jó, mert én nem. Engem csak ideküldtek, hogy hozzalak ki – mondtam, közben kiszedtem a pengét a rácsból és varázslattal meggörbítettem, hogy megfelelő legyen a zár kinyitásába. Letérdeltem a kulcslyuk elé és próbáltam a megfelelő helyre beakasztani az eldeformálódott tőrt, hogy kiszabadíthassam a démont, aki eközben tovább próbált velem cseverészni. Először nem voltam túl kíváncsi rá, de a mondata vége felkeltette az érdeklődésem.
- Hm, a hanghordozásod édesanyádtól örökölted. Ő beszélt ilyen nyugodtan mindig, de ha tényleg felhúzták, akkor isten se menthette volna meg a szerencsétlent. Igen, Leila ilyen volt, jól emlékszem rá – hangja elgondolkodó volt. Felvontam az egyik szemöldököm, közben a saját fegyverem is beillesztettem a másik alá. A felsőt finoman elforgattam, közben egy varázsigét suttogtam, ami miatt felvette a megfelelő alakot.
- Honnan ismered anyámat? – kérdeztem sürgetően. Felnevetett ismét.
- Akkor minden bizonnyal még nem hallottál rólam. Nagyapádtól se? Bár tőle miért is, hiszen mindig is Olivier volt a „szeme gyöngye” – rajzolt idézőjelet a levegőbe. Nyújtózkodott, majd a karjait a feje alá tette. Végre láthattam profilból az arcát. Hevesen pislogni kezdtem, nem hittem el, ami előttem volt. – A többi gyereke lehetett volna a vadászok kardjának hegyén is – erre viszont teljesen kikerekedett a szemem. Mi van? Ő… - Leesett? Akkor, szia unokaöcsi – vigyorgott és végre rám nézett. Azzal, hogy felém fordította az arcát, láthatóvá váltak a vonásai. Igen, kétségtelen, hogy a drága apám öccse volt. Ugyanaz a neonzöld szem, ugyanazok a kemény vonások. Basszus, hogy nem esett le előbb. – Ha látnád az arcod! – nevetett a térdére csapva. A jókedve erőltetett volt, de a világért se akarná komolyan elmondani a dolgokat.
- Apám dobott be ide?
- A drága bátyám? Jaja! Amúgy csak három ok miatt dobhatnak börtönbe démont. Egy: a saját neméhez vonzódik, ami ritka, mint a fehér lidérc-holló – mondta szórakozottan, én azonban nem nevettem a szóviccen, inkább tovább bajlódtam a zárral, ami nagyon nem akart engedni. – Kettő: beleszeretsz egy angyalba, vagy vadászba. Más szóval, ha sikerült volna elkapnia, minden bizonnyal te is itt csücsülnél az egyik cellában. Igen, tudok a lányról, de ha jól hallottam, akkor meghalt. Hát, ez az élet, a vadászok azért még halandók, szóval előbb utóbb bele kellett volna törődnöd – őszintén kissé megkönnyebbültem azon, hogy nem tudta Bailey titkát, miszerint ő többlelkű. Mert ha ő tudja, az azt jelenti, hogy még sokan mások is így vannak ezzel.
- És a harmadik? – vontam fel a szemöldököm, közben azon gondolkoztam, hogy hogyan nyissam ki a tömlöcöt. Talán az öklömhöz kéne folyamodnom. A szekrényajtónál bevált. Annak a napnak az emlékére mindig keserű ízt kezdek érezni a számban. Bailey pont ugyanazt vágta a fejemhez, amitől én is féltem.
- A harmadik? Nos, ha beleszeretsz a bátyád feleségjelöltjébe – gondolkozott, de közben kissé szomorkás mosoly kúszott az arcára. Elejtettem a tőröm, amivel a zárat próbáltam kipattintani. Hogy mi van?!
- Te szerelmes voltál… vagy az anyámba?! – csattantam fel. Elöntött a düh. A nagybátyám szerelmes az anyámba? Nem csodáltam, hogy apám bevágta ide.
- Mi?! Nem! Az azelőtti feleségjelöltjébe! Aki elszökött a Démonvilágból, azt hiszem Japánba ott pedig találkozott egy Nefillel, akitől született egy gyereke, majd Olivier megtalálta, így Amerikába menekült, ahol viszont megismerkedett egy angyallal, akitől ugyancsak született gyereke. Mary volt a neve – a tőr ismét kihullott a kezemből. Mi? Mi?! MI?! – Mit csinálsz? Ennyire nem tudod, hogy kell megfogni egy kést? – vonta fel a szemöldökét. Csak pislogtam magam elé bámulva.
Mary? Az elmondása alapján Bailey anyjára ismertem. Basszus, ez nem lehet igaz! A nagybátyám szerelmes az ex-barátnőm anyjába, aki viszont meghalt tizennégy éve. Ez gáz! Megköszörültem a torkom és halkan azt kérdeztem, hogy tudja-e, hogy mi lett vele azóta. Csak tanácstalanul felsóhajtott, ezzel jelezve, hogy gőze sincs. Viszont rájött, hogy én tudok valamit. Felállt és odasétált elém alig volt pár centivel magasabb, mint én, így könnyedén a zöld szemébe bírtam nézni. Belefogódzkodott az ajtóba és a lehető legközelebb hajolt.
- Tudni akarom, hogy mi lett Mary-vel! – mondta határozottan. Oldalra néztem és lehunytam a szemem. Hogy is tálalhatnám neki, hogy élete szerelme már… a másvilágon van. Így hát az egyenes, de szörnyű igazságot választottam.
- Halott. Tizennégy éve – motyogtam. Láttam, hogy a szeme kikerekedett. Csak egy kérdést sziszegett: ki tette. – Az apám – válaszoltam. Dühösen elordította magát, hogy megöli, erre viszont elvigyorodtam. – Bocs, már megelőztelek – ekkor viszont kattant a zár. Sikeresen kinyitottam a cella ajtaját.
Kitártam előtte, még mindig elkomorodva nézett maga elé, szemében rengeteg düh tükröződött. Összeszorította a kezeit és kilépett a tömlöcből. Nekidőlt a cella rácsainak és mélyet sóhajtott.
- Ki most a király?
- Dommiel – erre felmordult és közölte, hogy az a szemét mindig is a trónra hajtott. Egyetértően biccentettem. – A neved még nem is tudom – néztem rá.
- Édesanyád mindig is szerette bosszantani apád… - kezdett bele. Én nem erre voltam kíváncsi. Ezt egy halk fújtatással neki is nyilvánvalóvá tettem. – Nyughass, öcskös! Azt akarom mondani, hogy a nevem Dæmon – vigyorgott. Ekkor leesett, hogy miért mondta, hogy anya bosszantotta apát. Tudta, hogy apa utálja az öccsét, ezért az ő „örömére” nekem a Damon nevet adta. Ezt az ember agyára menést is minden bizonnyal anyutól örököltem. – Ez is leesett. Nem is vagy olyan hülye, mint amilyennek először hittelek, csak kicsit lassú a felfogásod.
- Bocs, ez a sértés lepereg rólam. A barátnőm… öhm… ex-barátnőm is mindig ezt mondta. Bár ő olyan hasonlattal állt elő, hogy hülye vagyok, mint a fa – mosolyodtam el az emléken. Istenem, Bailey-nek olyan beszólásai voltak! Egyre jobban hiányzottak ezek a kis megjegyzései. Trish még csak sértegetni se mert, mintha félt volna, hogy ennyiért szakítok vele.
- Ki volt a barátnőd?
- Bailey Ride. Kedves, okos csaj, „enyhe” démoni beütéssel, meg egy buggyant unokatesóval – jellemeztem a lányt. Dæmon felnevetett. Szomorúan somolyogtam. Őszintén hiányzott a nevetése, a mosolya, a csillogó szemei, a hülyeségei, a pukkadása, ha valami nem úgy sül el, ahogy ő akarta. Minden, ami hozzá köthető. Mikor megláttam, hogy mit csinált a hajával, milyen ruhák voltak rajta, egyre inkább úgy éreztem, hogy napról napra távolabb kerül tőlem és attól, hogy egyszer talán újból együtt legyünk. Láttam, ahogy nézett rám aznap, mikor kérdőre vontam a külseje miatt. Tömény düh csillogott a szemeiben. Rájöttem, hogy miattam lett olyan, amilyen, én pedig őt hibáztattam mindenért.
Dæmon szavai ébresztettek fel, aki csak megveregette a hátam, mielőtt elindult volna a kihalt folyosókon.
- Úgy tűnik a mi sorsunk ez: sose lehetünk boldogok, mert akit szeretünk, meghal. Bár az se biztos, hogy Mary engem tartott a Nagy Ő-jének – vonta meg a vállát.

Mikor átléptünk az átjárón, ami az Angyalvilágba vezetett, a lelkem kisebb megkönnyebbülés töltötte el. Az volt a meglepetés, hogy Justin Angyal-Tanács termének ajtaja előtt találtam, amint a földön ült, hátát pedig a falnak vetette. Még mindig enyhe fekete aura vetette körbe, bár már sokkal világosabb szürke volt, mint a legutóbbi találkozásunkkor, bár mióta szakítottunk Bailey-vel, nem is nagyon beszélünk. Mikor meghallotta a közeledésünk, szeme felpattant, azonnal felállt. Közelebb lépett hozzánk.
- Öhm, beszélhetnénk, Damon? – kezdte. Majd a nagybátyámra nézett, akit láthatóan ugyanúgy feszélyezett ha bukott volt a közelében, mint mondjuk engem, de Justin energiáját már valamennyire megszoktam, már annyira nem is zavart. – Négyszemközt – pontosított. Bólintottam és Dæmonra néztem, aki biccentett és a nagy, kétszárnyú ajtóhoz lépett, majd bekopogott. Egy pillanaton belül el is tűnt a szobában. Jusra emeltem a pillantásom. – Damon, figyelj! Bailey totálisan össze van zavarodva, kissé össze is roppant. Találtam egy varázslatot, amivel megnézhetem, hogy mennyire szabadult fel a varázsereje. Ez a százalék pedig napról-napra nő, neki pedig fogalma sincs az erejéről. Azonban veszi észre a furcsábbnál furcsább dolgokat, amiktől halálra rémül, azt hiszi vele van a baj. Én már nem tudom megnyugtatni, talán te igen. Kérlek! Talán neked elhiszi, hogy nincs semmi baja. Esetleg segíthetnél lassanként beavatni a varázslatba, mielőtt az ereje felemészti. Ha még egy kicsit is szereted, tedd meg érte – a szavai, mint kés úgy fúródtak a szívembe. És minden mondatnál mintha megcsavarták volna ezt a kést. Számomra is fájt látni Bailey szenvedését.
- Mivel tudnék segíteni?
- Bármivel. Rád van szüksége. Éjszakánként felkelek arra, hogy zokog és a te neved mondja. Talán neked elmondhatja a gondjait, amiket nekem nem mer, mert fél, hogy hülyének nézem.
- Segíteni szeretnék, de most a saját erőm is megbolondult. Az én erőm is kezd nőni, és sajnos, ha egy leheletnyivel is, de a démonerőm fölényben van. Mindent megtennék Bailey-ért, amit csak lehet, de közben a magam erejét is rendbe kell tennem – sóhajtottam. Hálásan mosolygott rám. Kezet fogtunk, majd megveregettük egymás hátát.
- Köszönöm – fújta ki a levegőt a tüdejéből.
- Szívesen. Amúgy… még mindig szívemből szeretem őt – léptem a tanács ajtajához és bekopogtam. Bentről szóltak, hogy szabad, én pedig beléptem.

Alig fél órával később Dæmont kísértem az Angyalvilág főutcáján. Ő egy kulcscsomót pörgetett az ujján – az ideiglenes lakása kulcsai – és fütyörészve nézelődött. Tudtam, csak leplezi a szomorúságát, amit Mary iránt érzett. Én is ugyanezt próbáltam tenni. Csak egy-egy pillantást vetettem rá, végül, mikor bementünk a kis, egyfős lakásba, hervadt le a vigyor az arcáról. Lerogyott az ágyra és a hajába túrva kezdett el motyogni arról, hogy nem hiszi el, ami történt. Arról hebegett, hogy azt hitte, a szerelme boldogan él a családjával, nem pedig Lucifer poklában szenved. Aztán rám nézett: tudok-e valamit a gyerekeiről, mert ha jól emlékszik, akkor körülbelül egyidős vagyok velük. Csak megvontam a vállam, ami az én nyelvemen két dolgot jelent, nem és háááááát… Ő összevonta a szemöldökét, de aztán csak a fejét rázva kezdte bámulni a padlót.
- Tudom, hogy tudsz még valamit – közölte ekkor. Pislogás nélkül meredtem a tükörképemre, ami ekkor teljesen más mozdulatokat kezdett csinálni, mint én. Karba tette a kezét, vörös szemei úgy csillogtak, mintha ezt mondta volt: még szép, hogy tudsz valamit. Sziszegve fújtam ki a levegőt. Ez nem igaz!, futott át az agyamon. Dæmon gyanakvó tekintettel mustrált. – Kérlek! – mondta végül, én pedig megtörtem. A falnak dőltem és lecsúsztam annak mentén.
- Ismerem a gyerekeit. Mindkettőt. Mikor a szüleik meghaltak, kettészakadtak, de mindkettőjüket őrangyalcsalád neveli. A srác már fősulis, valami furcsa egyvelege a vadászoknak és a Nefileknek. Félig démon, negyedrészben angyal és negyedrészben ember. A lánya már más tészta. Nem sima vadász, hanem többlelkű, apám őt is meg akarta ölni, de simán kiszabadult. Aztán januárban, mikor apám meghalt, amnéziás lett, de most kezd rájönni a dolgokra – hadartam.
- Van még valami, nem? – kérdezte kétkedve. Vettem egy mély levegőt és kinyögtem.

- De – bárgyú vigyor ült az arcomra, felkészültem a dühkitörésére. – Szerelmes vagyok abba a lányba…

3 megjegyzés:

  1. Sziaaa!
    Nagyoooon jó lett! Isteni...vagy is Démoni!!! A lényeg hogy.nagyon.jó mint mindig!!
    Gyors.köviiit!
    Puszii!

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Szia!!!
      Nagyoooon örülök, hogy tetszett! :D Isteni helyett Démoni... hmm, lehet, hogy használatba veszem. :)
      Az új rész egy "kis" késéssel de itt van, méghozzá duplán.
      Puszi!

      Törlés