2015. augusztus 23., vasárnap

Kétségek

Sziasztok!
Mint láthatjátok meghoztam a mai nap második fejezetét. Szóval most nem fűznék sokat hozzá, amit szerettem volna, azt az előző résznél leírtam.
Jó olvasást!
--------------------------------------

/Damon/

- Justin! – ordítottam teli tüdőből, mikor másnap Bailey elment Jenny-ékkel. Amint megláttam, hogy a lány kilép a házból, fogtam magam és elindultam a szomszédba. Jó, nem ez volt az első dolgom, hanem ez, hogy végignézzek rajta – leesett állal néztem a szerelését, rohadt jól állt rajta. De aztán persze eszembe jutott, hogy mit is akartam. Jus magyarázattal tartozott.
Miért is hitte Bailey, hogy Látó? Ő vadász, nem pedig szinte már ember.
Szóval ökölbe szorítottam a kezem és az ajtót bevágva léptem ki a házunkból. Azt a tíz méteres utat, ami a két bejárat között volt szinte füstölögve tettem meg. Elképzeltem, ahogy behúzok egyet Jus-nak, ahogy kiabálok vele, hogy mégis hogy „intézte” ezt a dolgot, ha az unokahúga tök mást hisz. Már megfogalmaztam a sértéseket, amiket a fejéhez akartam vágni. Megérdemelte volna, de mégse zúdítottam a fejére a káromkodásözönt.
Clare és Dave meglepetten néztek össze, mikor egy kopogás után becsörtettem. A nappaliban körülnéztem és ekkor kiabáltam az egykori lakótársam nevét. Pár pillanattal később hallottam a szobaajtó nyikorgását, később a lépései tompa zaját.
- Sejtem miért jöttél – állt meg a lépcső tetején a srác. Idegesen törögette az ujjperceit, közben segítségkérően meredt a szüleire, de azok csak felemelték a kezük, jelezve, hogy magára maradt ezzel az üggyel. Halkan nyöszörgött. Tekintete váltakozva villant felém és a földre. Tudta, hogy ki fogok akadni és tudta, hogy van rá okom. – Oké, mindent elmondok, csak előbb nyugodj le, mert ilyenkor marha ijesztő vagy – mutatott rám. Nyelt egyet, mikor meglátta, hogy szinte idegbajosan – utólag beláttam, hogy tényleg az voltam – közelebb lépek a lépcsőhöz. Összehúztam a szemem és minden bizonnyal olyan fejet vágtam, mint régen apám, mikor felcsesztem az agyát. Az a szokásos „fogd be, vagy megjárod” kifejezés.
- Nyugodt vagyok – sziszegtem. Visszagondolva jót nevettem ezen a mondaton, mert minden voltam, csak épp nyugodt nem. Végül is volt miért dühösnek lennem. Jus keze is benne volt abban, hogy Bailey valamelyest „visszaemlékezett” a dolgokra. Csak egészen konkrétan, rossz természetfeletti lénynek gondolta magát.
- Egy francot, vörösen izzik a szemed. Az pedig csak akkor szokott bekövetkezni, ha mérges vagy – kötözködött. Szerettem volna bemosni neki egyet. Az utolsó pillanatban fogtam vissza magam és helyette csak egy nem épp szép jelzővel illettem, majd kitörtem.
- Mondd el most, hogy Bailey miért hiszi magát Látónak! – kiabáltam. Éreztem, hogy remegek a visszafojtott dühtől. A kezem ökölbe szorult, a fogaim is összepréseltem. A srác elhúzta a száját, de végül a szobája felé biccentett. Azonnal megpördült, szinte menekült előlem. Jól is tette, de azzal, hogy egy helyiségbe került velem, nagyban csökkentette a túlélési esélyeit. Trappolva indultam el felfelé, azonban ahogy elhaladtam a volt szobám mellett, kicsit összeszorult a torkom. – Mi van, nosztalgia? – vigyorgott a gondolatban már rég laposra vert angyal. Egy pillantással közöltem, hogy neki most nincs joga a poénkodáshoz. Azonnal értette az üzenetem, szóval elkomorodott és egy szomorú mosolyt eresztett meg a vendégszoba irányába.
A szobájába belépve ő leült az íróasztalánál lévő székébe, az ágya felé intett, hogy foglaljak én is helyet, de az adrenalin kicsit túlcsorgott bennem, szóval járkálással akartam levezetni a feszkót. Mikor megtettem körülbelül két kört a nem túl nagy helyen, ami az ágya és az íróasztala között volt, megálltam és kíváncsian vártam a magyarázatot.
- Szóval… én kértem meg Claudiát, hogy vezesse be Bailey-t ebbe a dologba. Úgy gondoltam, hogy így elkezdi a Látók történetével, majd a Nefilimével, aztán az angyalokéval… végül pedig a többlelkűekét. De sajna a húgom leragadt a Látóknál, azt gondolván, hogy ő is az, Clau pedig nem merte neki megmondani, hogy hé, te többlelkű vagy, hagyd a francba a Látókat.
- Így inkább még jobban elhitette vele, hogy az? – vontam fel a szemöldököm és megálltam előtte. Érezhette, hogy most olyat fogok mondani, aminek súlya van. – Jus, a látomásai nem fejeződnek be, egyre komolyabbak lesznek. Olyanokat is látni fog, amiket a Látók nem. Előbb-utóbb el kell neki mondani, hogy mi is…
- De félek, hogy a hirtelen információáradat felébreszti az erejét, ami pedig elemészti. Ha a teste nem lenne felkészülve a varázsereje befogadására… Nem akarom elveszíteni – váltott kétségbeesettre a hangja. Összeszorult a torkom.
- Akkor már ketten vagyunk – feleltem halkan. Nem néztünk egymásra, mindketten a saját gondolatainkba mélyedtünk.
Lerogytam az ágyára és beletúrtam a hajamba. Mi lesz, ha Bailey-t hirtelen megrohanják az emlékek, az ereje felébred, a teste pedig nincs felkészülve a dolgokra? Meghal? Súlyosan megsérül? Én se akartam, hogy bármiféle bántódása essen, végképp nem, hogy meg is haljon. Lehunytam a szemem és a tenyerembe temettem az arcom. Hogyan emlékeztethetném a dolgokra?
- Szia…sztok – nézett be a lány az ajtón. Egyenes haját oldalra fogta, oldalra fésült frufrujából néhány tincs a szemébe lógott. Belépett, miközben felváltva figyelt minket. A kezem, amivel az előbb beletúrtam a hajamba és azóta ott tartottam, most az ölembe hullott. Kicsit kihúztam magam, miközben figyeltem őt. Csőfarmere szára sáros volt, gondolom nem hagyhatta ki, hogy belelépjen egy pocsolyába. Pólóján a Guns ’n Roses logója díszelgett. Észrevette, hogy végigmértem, mire a reakciója egy pirulással egybekötött fejlehajtás volt. Jus elmosolyodott és megölelte az unokahúgát. Keserű mosollyal figyeltem, ahogy magához húzza és egy puszit nyom a fejére. Én ezt nem tehettem meg. Már nem. Illetve még nem…
- Megyek. Sziasztok – motyogtam és épp indultam ki, amikor Bailey megragadta a karom. Meglepve néztem rá, ő pedig szomorú szemekkel válaszolt.
- Ne menj, csináljunk már valamit… úgy, mint régen – motyogta, miközben ujjai még mindig a kézfejem köré voltak záródva. Jus bosszúsan felsóhajtott és lökött egyet a húgán, aki sikítva zuhant nekem.  Pont időben ragadtam meg, hogy ne vágódjon el. Karjai a derekam köré fonódtak, arcát a mellkasomnak nyomta. Kicsit fentebb húztam, mire orrát a nyakam oldalába fúrta. Éreztem, hogy könnyes az arca. – Annyira hiányoznak a régi hülyeségek – suttogta. Eddig tartott a kemény-lány álarc. Átkaroltam és ringatni kezdtem. Én is így voltam ezzel. Annyira szerettem volna, ha újra minden a régi.
- Mit akarsz csinálni? – kérdeztem a füléhez hajolva. Felemelte a fejét és szipogva gondolkozott. A szemceruza és a szempillaspirál egy az egyben lefojt a szeméről, az arcára száradt kis csíkokban. Az ajkába harapva próbálta leküzdeni a sírást, bár nemigen sikerült neki.
- Magatokra hagylak, addig keresek filmet – spurizott ki Justin az ajtón, amit ezután becsukott maga után. Újra egymás arcát kezdtük mustrálni. Hirtelen kuncogni kezdett és ujjait végighúzta a nyakamon. Letörölte a könnyei maradványait és az azokkal összekeveredett spirálmaradékot. Mosoly húzódott az én számra is és újra átöleltem.

/Bailey/

Hevesen dobogó szívvel hagytam, hogy újra átkaroljon, közben pedig elvigyorodtam. Olyan jó volt újra a karjai közt lenni. De aztán elengedett és szemével a nappali felé intett. A csalódottságom leplezve indultam le, mögöttem egy méterrel lemaradva ő sétált. Elővettem egy zsepit és letöröltem az arcom.
Lent leültem a kanapéra, annak is a sarkába, a másik oldalra ő. Kizárásos alapon Jus-nak csak köztünk volt hely. Ő viszont meglepődve nézte, a köztünk lévő üres placcot, majd a fejével biccentett, hogy üljek arrébb. Megráztam a fejem, mire most már nyomatékosabban jelzett. Új taktikához folyamodott.
- Bailey, csinálnál popcornt? – vonta fel a szemöldökét. Hasonló tekintettel néztem vissza rá.
- Menj te, úgyis állsz – mondtam.
- Igen, de te közelebb vagy – kontrázott rögtön. Összevontam a szemöldököm. Dühösen felpattantam és kiviharzottam a konyhába.
Miközben a mikró előtt álltam, folyamatosan átkoztam a mostohabátyám. Csendben hallgattam a kukorica pattogását, de egy pillanatra se kerülte el a figyelmem, hogy a mostohaszüleim milyen szórakozottan figyelik az eseményeket. Kicsit morcos pillantást vetettem rájuk, mire felkuncogtak, majd újra beletemetkeztek az újságba és a magazinba. A szemem forgatva vettem ki a zacskót, majd öntöttem egy tálba az ételt.
- Fogjad – nyomtam a tesóm kezébe a tálat, ami átvette a benne lévő nasi tűzforróságát. Jus egy kisebb kiáltás kíséretében dobta az asztalra, közben a kezét legyezgette. Beültem az új helyemre, a két fiú közé. Persze, persze. – Mi ez? – kérdeztem.
- Démonok között – felelték vigyorogva és máris a képernyőre tapadt a tekintetük. Horror? Isteni. Az eleje dögunalom volt, be is aludtam rajta. Csak azt vettem észre, hogy a fejem valaki vállára hanyatlik. A tusfürdő illatából megállapítottam, hogy az nem Justin. Kihasználtam, hogy azt hitte alszom. A kulcscsontjához fúrtam az orrom és átöleltem a karját. Nem érdekelt, hogy volt barátnője, se az, hogy mit fogadtam meg magamban. Csak arra vágytam, hogy a közelemben legyen. Hogy ott legyen velem, mikor kell. Éreztem az ajkait, mikor a hajamba puszilt. Felhúztam a lábaim, amik a másik srác ölébe kerültek. Bosszúsan ciccegett egy kicsit, de nem lökött le a kanapéról.
Nem is tudom meddig ültem így köztük, de aztán egyszer csak véget ért a film.
- Hé, ébresztő – rázta meg a vállam finoman Jus. Csak elhessegettem a kezét. Megismételte az előbbi mozdulatot. Most már odacsaptam a karjára. Felszisszent és minden bizonnyal széttárta a karját jelezve, hogy nem tud velem mit kezdeni. Ekkor lépett életbe a „B”, jobban mondva „D” terv. Damon finoman megcirógatta az arcom. Jóleső hümmögés volt a reakció. A fülemhez hajolt.
- Ha felkelsz, veszek neked forrócsokit – suttogta épp csak olyan hangerővel, hogy halljam. Azonnal felpattant a szemem és várakozva néztem rá. Nevetve megrázta a fejét. – Oké, és akkor most várj télig – veregette meg a fejem búbját. Elég csúnyán nézhettem rá.
Röhögtek. Hangosan. Viszont mindketten.
Én is elmosolyodtam végül.
Minden újra a réginek tűnt.

Tűnt…

2 megjegyzés: