2015. augusztus 2., vasárnap

A titkok kulcsa

Sziasztok!
Visszatértem!!!
Sajnálom a késést, nyaralás előtti lázban égünk. Ennyit a mentegetőzésről. Az előző részhez köszönöm a visszajelzéseket, egy-két pillanaton belül válaszolni is fogok a kommentekre. Nos, most végre két (plusz a szereplők) kérése teljesül. Kíváncsian várom a reakciótokat. :D
A következő rész előre láthatóan 13-án fog jönni, de utána próbálom visszaállítani a vasárnaponkénti rendszeres fejezeteket.
Jó olvasást, puszi mindenkinek!
---------------------------------------------------------------


Az arcom a párnába fúrtam és kissé felhúztam a lábaim. Vigyorogva gondoltam vissza az előző napra. Damonnel tényleg kibékültünk, de tudtam, még messze van, hogy újra összejöjjünk. Először is újra el kellett nyernie a bizalmam és nekem is az övét. De mégis jól esett, mikor megöleltem és fülébe suttogtam, amit már reggel óta akartam. Azzal búcsúzott el, hogy megcirógatta az arcom, ami miatt persze fülig pirultam. Csak pár métert tett meg a házunktól, de már csörgött a telefonja. Még fel se vette, már tudtam, hogy Trish hívja. Csupán barátok voltunk, de neki ugyanúgy volt barátnője. Hogy kibékült velem, az nem azt jelentette, hogy hagyja Trish-t. Boldognak tűntek együtt, akkor is, mikor megint az udvaron ücsörögtek kinn, bár már nyolc óra is elmúlt. Könnyes szemekkel figyeltem őket az ablakomból. Nem tudtam, hogy egészen pontosan mit érez irántam. Azt, mint régen? Vagy már tényleg a pompon-kapitányt szereti?
Az ablakkeretnek döntöttem a fejem és úgy néztem az enyelgő párt, akik hangos nevetés közepette váltottak percenként csókot. Egyre kevésbé éreztem úgy, hogy Damon még néz rám úgy, mint barátnőjére. Volt egy olyan érzésem, hogy ezután a barátzónába ragadok.
Éreztem, hogy valaki hátulról átölelt. Justin volt az. Szipogva tettem a kezére a sajátom.
- Sajnálom, Bailey, hogy ilyen bunkó voltam reggel. Csak annyira megszoktalak Damon mellett, hogy nem tudlak mással elképzelni – mondta. Bólintottam. Megértettem, hogy mit érzett. Megfordultam és visszaöleltem.
- Már mindegy, nem fogok többet Sammel randizni – feleltem. Mintha mosoly suhant volna át az arcán. Most nem voltam dühös a kárörvendése miatt. – Se senki mással – tettem hozzá halkabban.
***
Az orrom kellemes gyümölcsillat csapta meg, a következő pillanatban meg mintha a víz folyásának hangját hallottam volna. Nem túl hangosan morogtam Justinnak, hogy takarodjon a fürdőmből. De se a zaj, se a szag nem szűnt meg. Felnéztem, kerestem a bögrét, amiben minden bizonnyal az erdei gyümölcsös teának kellett volna lennie, de azt sehol se láttam. Felültem. A hangot, továbbra is hallottam. Lerúgtam a takarót és berobbantam a fürdőmbe, hogy leordítsam az unokatesóm. De senkit se láttam. A csap se folyt. Gyorsan lefutottam, a hang egyre hangosabb lett, végül már a fülem kellett fognom, hogy valamelyest tompítsam. Még így is többtíz decibellel jött valahonnan a vízfolyásszerű zaj. Hangosan kiabálva kérdeztem a nénikém, aki a konyhában állt, hogy mi ez. Gyorsan elzárta a csapot, épp a mosogatáshoz engedett vizet, ezzel a mozdulattal pedig a moraj is megszűnt. Értetlenül pillantottam rá, ő pedig rám. A gyümölcsillat itt még erőteljesebb volt. Négy pohár tea gőzölgött a pulton. Nem értettem, hogy mi volt ez, miért tűnt minden olyan hangosnak. Megráztam a fejem. Újra visszaálltak a dolgok normálissá. Kék szemét gyanakvóan húzta össze, kezét a csípőjére vágta. Próbáltam megnyugtatni, hogy minden rendben, de semmi se volt rendben. Közelebb lépett és kezét a homlokomra tette, aggódás suhant át az arcán. Nem voltam lázas, tudtam, de ő még pár percig vizsgálgatott: megnézte a pulzusom, a szemeim, a torkom is, de nem jutott semmilyen következtetésre.
Lerogytam az egyik székre és a fejem támasztva próbáltam visszagondolni, hogy mi is volt ez. Miért hallottam ilyen hangosan a dolgokat, miért éreztem ennyire intenzíven a tea illatát.
- Szia, húgi – nyomott egy puszit az arcomra Jus, én pedig megugrottam. Nem csak az ijedtség miatt, hanem mintha az érintése áramütésként ért volna. Sokkal érzékenyebb lett a bőröm, mintha a legkisebb érintés is olyan lenne, mintha megszorítanák a karom. Ő csak kérdőn nézett rám, közben kicsit oldalra billentette a fejét. – Minden rendben? – kérdezte egy furcsa arckifejezés kíséretében. Valahogy kinyögtem, hogy persze, de kicsit se gondoltam komolyan. Remegő kezekkel kortyoltam bele a teámba, amit Clare néni rakott le elénk. Reggelizni egyszerűen nem bírtam, mindig csak ezen járt az agyam. Pontosabban egy mondatot ismételgettem, miközben turkáltam az ételben:
Mi a franc?
A szobámban is csak ez a három szó visszhangzott a fejemben, legalábbis addig, míg bele nem néztem a tükörbe. Sikítva ugrottam hátra, mikor megláttam egy lányt a tükörben. Úgy nézett ki, mint valami Barbie-wodoo-baba keverék. Egyszerűen… Amitől a legjobban megijedtem, azok a szemei. Úgy néztek ki, mint a gombok, az egyik világító rózsaszín, a másik sárga volt. A haja is pink színben pompázott, a tincseket két copfba fogták. Az egyik oldalon egyenes, a másikon ugyanolyan göndör volt, mint az enyém. A bőrét varrások tarkították.
A sikítás miatt Justin rögtön felrohant, talán gyorsabban is, mint lehetséges. Riadt arccal rontott be, szinte átesett a küszöbön. Dadogva nyögtem ki, hogy csak egy pókot láttam. Egy hatalmas és ijesztő pókot. Összevonta a szemöldökét. Eddig nem sikítoztam, ha pókot láttam. Rossz mentség volt. Csak legyintettem, de nem adta fel ilyen könnyen, hogy kihúzza belőlem a választ. Nyeltem egyet és elfogadtam a felém nyújtott kezét. Ekkor jöttem rá, hogy legalább két métert ugrottam hátra a tükörtől és egész eddig a hátamon hevertem.
Próbáltam gondtalannak tűnni, de átlátott rajtam. Tudtam. A szemei szinte átszúrták a hátam, mikor elfordultam tőle és a fürdő felé lépkedtem. Mielőtt beléptem volna a kis helyiségbe, még a tükröm felé pislantottam. Nem láttam benne azt az izét. Eltűnt. De ahogy visszaemlékeztem, a tekintete ugyanolyan meglepettnek, majd rémültnek tűnt, mint az enyém. Ő se számított rá, hogy ott leszek. Sőt, ő is hátraugrott. Aztán tűnt el. Áh, hagyjuk is, gondoltam, miközben behajtottam az ajtót.
Beálltam a zuhany alá és hagytam, hogy a hideg víz lehűtsön. Lassan vettem a levegőt, majd pedig kifújtam a számon. A szívem már nem vert olyan sebesen. Letöröltem a zuhanyzó üveglapjáról a párát. Annak tükrében viszont nem magam láttam. Vagyis nem teljesen magam. A szemem lila volt. Egész a csempéig hátráltam, képtelen voltam levenni a szemem a tükörképemről. Összegörnyedtem és két kézzel beletúrtam a hajamba.
- Mi ez? – nyöszörögtem. – Miért látom ezt?
A könnyeim lassan egybefolytak a rám zuhogó vízzel. A tenyerembe temettem az arcom, de mikor újból felnéztem, minden újra normális volt. Eddig magamon nem láttam ilyeneket, most pedig már ez is. Teljesen kész voltam. Szükségem volt a friss levegőre.
Ezt követően rendbe szedtem magam és elmentem sétálni. Próbáltam lenyugodni, de valami más volt. Az a valami pedig csak percekkel később esett le. Az embereknél volt a furcsaság. Éppúgy a pár hónapos babánál, mint az öreg hölgynél, aki a teraszán állt. A legtöbbek mögött mintha fehér árnyék suhant volna. Nem lehetett pára, hiszen folyamatosan látszódtak, még akkor is, ha bementek valahová. Mindig követte őket. Az viszont feltűnt, hogy a nénikémék mögött nem láttam ilyeneket. Csak azt ne mondják, hogy újabb képzelgések. Kérlek, csak ezt ne. Megdörzsöltem a szemem, de az árnyak nem tűntek el. Az embereknek viszont feltűnt, hogy bámulom őket. Inkább a fejem rázva mentem tovább, de közben a fehér valamiken tartottam a szemem. Magam mögé is pillantottam, de engem nem kísért ilyen valami. Talán egyvalaki volt még, aki hozzám hasonlóan ilyen kísérő nélkül járt.
Emberalakúnak tűntek, de mintha valami még lett volna mögöttünk, mintha szárnyak lettek volna. Megint ez az angyalosdi. Mindig, ha ilyen dolgokat képzelek, ahhoz van köze. Valószínűleg Damon titka is ehhez kapcsolódott. Valamihez az elmúlt egy évből. Akkor történt ez a valami, ami egybefügg az angyalokkal, a tollakkal, a szárnyakkal, a vörös csillogással. Tudni akartam, hogy mi az. Ezek a fehér dolgok úgy jártak az emberek nyomában, mintha mindenért ők felelnének, mintha az őrangyalaik lennének.
Ez az!
Talán a látomások közötti összefüggés lesz a kulcs, hogy megtudjam a titkot! És akkor talán Damon és én is… újra összejöhetnénk, ha rájövök, hogy mi ez. Mivel addig nem fogok vele újra járni, míg mindent el nem mond, vagy én magam rá nem jövök a dolgokra. A könyvtár felé vettem az irányt. Biztos voltam benne, hogy találok valami szakirodalmat az angyalokról.
Na, ja, inkább csak hittem, tekintve, hogy egyik se volt se pontos, se megbízható. Esetleg nem szakirodalom volt, hanem ifjúsági regény. A szám elhúzva figyeltem a polcokon sorakozó könyveket. Egyik ilyen ifjúsági a Nefilim gyerekekről szólt, másik bukottakról, harmadikban az előző kettőről együtt, emitt démonos… De ezek csak az írók fejében voltak így, a valóság talán teljesen más lehetett.
- Segíthetek? – kérdezte mögöttem valaki. Azonnal felugrottam a földről és szembenéztem azzal, aki a szívbajt hozta rám. A lány festett fekete haja a kék szemébe hullt, gót ruhái miatt azonnal emlékeztem, hogy már láttam valahol. A kori pályán… Justinnal beszélgetett! – Ismétlem: segíthetek? – vonta fel a szemöldökét. Csak dadogtam valamit és a mögöttem lévő könyvekre mutattam. Azonnal valami furcsa mosoly terült el az arcán, ami miatt azt hittem, hogy ő kívülről fújja azon kötetek történetét. – Gyere, rockerkém, ezek között semmi használhatót nem fogsz találni – indult el a polcsorok közti folyosón. Fekete csipkés szoknyája a lába körül lengedezett, miközben haladt, bakancsa hatalmas visszhangot vert a csendes könyvtárban, mikor a fapadlóhoz csapódtak. Szinte fülsértőnek éreztem és kissé behúztam a nyakam. A pulcsim nyakából még mindig kilógott a fülhallgatóm, amiből maximum hangerőn szólt a zene. Ehhez a csajhoz az éppen ekkor elinduló Evanescence szám pont illet. Öt méterre volt előttem, mégis elkezdte dúdolni a dallamot, pont onnan, ahol épp tartott. Nem értettem, hogy honnan hallotta, mikor az én fülemtől van húsz centire a füles, mégis épp csak ki bírom venni az énekszót. Amúgy az egész lány fura volt, valami furcsa aura lengte körbe, ami kicsit se illett a külsejéhez. Pislogtam egyet, mire mintha szárnyak halvány körvonalát láttam volna. De ez teljesen más volt, mint amiket Jus mögött pillantottam meg. Sokkal fehérebbek, de enyhén kékes árnyalatú pacák voltak. A körvonala most már élesebb volt, így látszott az enyhe pillangószárny szerű alakja. Megráztam a fejem és mikor felnéztem, már nem voltak ott. Szerencsére.
Végre odaértünk egy ajtóhoz. A vállán lógó szegecses táskájából kiemelt egy arany kulcsot; azt betette a zárba, majd elfordította. Az ajtó feltárult. Mutatta, hogy menjek be, de közben egy pillanatra se vette le rólam a szemét. Feszélyezett a pillantása, mégis, valahogy nyugodtságot éreztem, mint akkor, mikor Jus égszínkék tekintetébe meredek. Itt már sokkal kevesebb és sokkal rövidebb sorok voltak. Lenéztem arra az asztalra, mint ami mellett álltam. Ugyanaz a könyv feküdt ott, mint amit Damon szobájában találtam. Lehet, hogy ez egy másik példány? Vagy valaki a könyvtárból azt kérte, hogy hozza el neki? Nem tudtam, de a lány rájött, hogy már láttam ezt a kódexszerű könyvet.
- Érdekes olvasmány lehet, még csak nem rég hozhatták, én még nem láttam – mondta az arcom mustrálva. Felé fordultam. – Áh, látom arra vagy kíváncsi, hogy mégis ki a fene vagyok! Akkor hadd mutatkozzam be, Claudia Dessauge, angyalológus áll szolgálatodra – pukedlizett, de közben mindvégig vigyorgott. – Nos, ha jól láttam angyalokról kutatsz. Ha igen, akkor ez a te helyed, mert itt minden kötet hiteles, nem olyan, mint a többi borzadály, amik még csak a közelébe sincsenek a valódi sztorinak – fintorodott el, közben az ajtó túloldala felé bökött.
- Szóval – fordultam a könyvek felé. – Itt minden történet igaz?
- Mint a Nap! – villantotta meg hófehér fogait. Félresimította fekete tincseit, majd az egyik könyvespolchoz lépett. Kivett egy vékonyabb kötetet, majd fellapozta. Egy ideig keresgélt, utána a megfelelő oldalnál kinyitva a kezembe nyomta.
A Látók… Ahogy gyorsan átfutottam az oldalakat, csak annyit fogtam fel, hogy emberek, valamelyik elődjük angyal volt, de mivel már csak vérük 4-5%-a angyalvér, ezért nem számítanak már Nefilnek. Viszont képesek érzékelni az angyalok jelenlétét, látni olyan dolgokat, amiket más nem. És bár varázserejük nincs, de jósolni tudnak, akárcsak a gyógyfüveket hasznosítani. Régen őket gondolták boszorkánynak.
Végül is megfelelő indok lenne. Látok olyan dolgokat, amiket más nem: szárnyakat, furcsa villanásokat. De azt írta, hogy csak angyalokhoz kapcsolódóakat. Akkor mi volt Damon szemében az a vörös szikra? Jus mögött szárnyakat láttam… akkor az az őrangyalához tartozott? Tényleg léteznek akkor őrangyalok? De mi a magyarázat az érzékeim felerősödésére?  Arról egy szót se ejtett a könyv…
- Talán az, hogy egy kicsit különlegesebb Látnok vagy. 10% angyalvér alatt beszélünk Látnokról. Benned minden bizonnyal több angyalvér összpontosul – simogatta elgondolkozva az állát.
- Te mi vagy? – húztam össze gyanakvóan a szemöldököm. Széles mosoly terült el az arcán, egy pillanatra se szakította meg a szemkontaktust.
- Mire gondolsz? Látnok vagy, látnod kéne a lelkem, ami elárulhatja – tette karba a kezét. Nem éreztem rajta semmit, nem értettem, hogy milyen lélekről beszél. Végignéztem rajta, a térdig érő, csatos bakancsán, a szaggatott harisnyáját, a fodros, fekete szoknyáját, a fűzős felsőjén. Végül az arcán, de semmi lélekszerűt nem láttam, legalábbis nem tudtam, mit takar. – Hadd segítsek – rázta meg a haját és kicsit hátrahajtotta a fejét, kezeit széttárta. Ekkor valami fura kezdődött el. A bőre mintha fényleni kezdett volna. Lassan eltűnt a ruhája és a haja sötétsége és csak a égi fény maradt.
Dicsfény… mikor elkezdtem utánanézni az angyaloknak, azt olvastam, hogy a lelkük fénye a dicsfény. Ezt ábrázolják glóriával a művészetben. Az emberek belehalnak, ha látják egy angyal belső fényét, ami a mennyhez köti őket. Ha az angyal megbukik, ez a fény kihuny és ezzel együtt Isten kegyeiből is kitagadják.
A fény erősödött, még végül olyan vakító lett, hogy semmit se láttam. Ekkor pillantottam meg valamit ott, ahol minden bizonnyal ő állt. Mintha arany csápok mozdultak volna ide-oda, végük fehéren szikrázott. Lehunytam a szemem, eddig bírtam az éles fényt. Az lassan visszahúzódott, végül eltűnt. Újra csak Claudia állt ott, nem pedig egy természetfeletti lényt. Ujjaival végigsimított a haján, ami még kicsit mindig szikrázott. Mintha csak lesöpörte volna a szálakról a ragyogást.
- Na, mit láttál? – kérdezte végül, közben felvette az asztalon lévő könyvet és lapozgatni kezdte. Kerek szemekkel meredtem rá és hebegni kezdtem. Valahogy kinyögtem, amit a fényen keresztül láttam. Bólogatott és várta, hogy végre kimondjam, mi is ő.
- Angyal vagy.
- Egészen pontosan tanuló őrangyal – vigyorgott. – Amit először láttál, az a fehér fény a dicsfényem volt. Az arany pedig az aurám. A dicsfényem elégé rakoncátlan, ha nem lenne befestve a hajam, akkor világítanék, mint valami lámpa. Így is, úgy is feketévé varázsoltam volna a tincseim a stílusom miatt, szóval kellemest a hasznossal. Akkor térjünk a lényegre. Nos, kis va… Látnok, mondd, mit tudsz az angyalokról? – dőlt neki a fal mellett lévő asztalnak. Fehér ujjait végighúzta a bőrborítón. Közben én gondolkoztam: a fiúk mintha mondtak volna valamit az angyalokról, amit elvileg régen én meséltem nekik. Mit is? Ja, igen.
- Hát, nem túl sokat, de… - ezzel kezdtem a kis mesélést. Elmondtam mindent, ami eszembe jutott. Csak hadartam és hadartam, mialatt a látókról szóló kötet lapjait bámultam. Boszorkányégetést ábrázolt az egyik rajz. Közben egyre inkább kezdett beugrani valami. – A fiúknak lehet köze az angyalokhoz? – néztem fel rá.
- Az unokatesódnak talán, ha apai…? – vágott fura arcot. Bólintottam. – Ha apai ágról örökölted az angyalvért. Viszont ha anyai, akkor kicsi az esélye. A másik srác meg… hát, nem tudom.
- Nem láttad a lelkük, mikor ott voltunk a koripályán?
- Csak azt csináltam – vágta rá gúnyosan. Erre megforgattam a szemem. Nem a szarkazmusára volt most szükségem, hanem arra, hogy elmondja, hogyan tudom kiszűrni ezeket a látomásokat.  Nem akartam többé szárnyakat, pacaszerű őrangyalokat látni. Lehettem Látnok, de nem akartam az lenni. Csak a titokra akartam rájönni. – Néhány angyal és démon amúgy is el bírja zárni a lelkét, hogy ne lássák a Látók és más angyalok. Szóval ezt így nem tudom megmondani. Szóval vagy megkockáztatod, hogy hülyének néznek, vagy hagyod, hogy előbb-utóbb kiderüljön. Amúgy sok Látnok soha nem is tudja meg, hogy mi, mert olyan kevés benne az angyalvér, hogy sose kerülnek felszínre a képességei, mint például neked. Az erős Látók családjában három-négy generációval előtte volt angyal az egyik ős. De az ilyen képességek néha még a nyolcadik generáció után is fennmaradnak. Bonyolult egy kicsit.
- Szóval Látnok vagyok… - gondolkoztam el.
- Nagy valószínűséggel, de nem biztos. A lelked… nem egyértelmű. Egyértelműen van valami erőd, talán ez az összes, talán csak egy kis töredéke a valódinak. Ezt így nem tudom megmondani, neked kell mindenre rájönnöd. Én már eleget segítettem. Legalább tudod, hogy létezünk – ült fel az asztalra és a táskájából egy utazósbögrét vett ki, lecsavarta a tetejét, majd kávét öntött bele.
Az álmomban Damon ugyanezt mondta, nekem kell mindenre rájönnöm, ő már nem tud többet segíteni. És hogy el kell hinnem. Hittem abban, hogy ez igaz, hittem abban, hogy Claudia tényleg angyal, hogy én se vagyok ember. Az viszont továbbra is aggasztott, hogy vajon a fiúk mit tudnak. Már ha egyáltalán tudnak valamit. Mert ha nem, akkor fölöslegesen traktálnám őket… Justint legalábbis. Damonnel nem hiszem, hogy meg merem kockáztatni ezt. Hiszen neki most ott van Trish, nem hiszem, hogy túl sokat foglalkozna ezzel, már ha egyáltalán hinne nekem. Ha nem ez volt a titka, akkor eddig nagyon rossz úton jártam.
Visszagondoltam, hogy a fiúk milyen dolgokat tettek, amik az angyalokhoz kötötték őket. Kék és vörös villanások. A kéket Justinnál, a vöröset Damonnál láttam. Szinte biztos voltam benne, hogy nekik is közük van ehhez. Az már más kérdés volt, hogy pontosan mik is ők. Jus mindig védett, de ez nem jelentette, hogy őrangyal. Talán ő is Látnok vagy Nefil. Damon pedig… Ő eddig is angyalként viselkedett. Ha nem is igazi őrangyal, mégis tökéletesen megfelelne a szerepre.
Hazafele menet is ezen törtem a fejem. A fiúk olyan furcsán viselkedtek, mindig ezen az emlékezős dolgon rágódtak. Damonnel is egy titok miatt szakítottam, aminek szinte biztos köze volt a dolgokhoz.
Otthon senkit se találtam. Felsóhajtottam és kimentem az udvarra olvasni. A könyv lapjaiból csak egyszer néztem fel, de akkor is a szomszéd ház felé pillantgattam. Az nyitott ablaknál Damon ült, kezében a gitárjával, közben a füléhez szorította a telefonját. Megengedtem magamnak egy halk sóhajt. Mégis hány lány szeretne így látni egy srácot, mint ahogy ő ekkor kinézett. Rögtön meg is ráztam a fejem: mégis mikre gondolok? A régebbi én biztos felpofozott volna ezekért a szavakért. Lassan másfél éve még azt gondoltam, hogy nem kell nekem pasi. De most, hogy tudom milyen, amikor van… hát, talán már az ellenkezőjét kívánom. Jó lenne, ha megint mellettem ülne és megnevettetne. Megtöröltem a szemem és újra a lapokba temetkeztem.
Már sötétedett, mikor az udvar közepét fény töltötte be. Egy ovális alakú, ember nagyságú, fehér-kék örvény jelent meg ott, amiből Jus jött ki, de visszafelé nézett az átjáróba. Átjáró? Istenem, tényleg! Már láttam ilyet régen is.
Ekkor fordult meg Jus és engem is észrevett. Meglepetésében hangosan felkiáltott és hanyatt esett. Odarohantam hozzá és letérdeltem a feje mellé. Alig bírta kinyögni a kérdéseit: mit láttam? Mennyit láttam? Elhiszem-e, amit láttam?
Jus mégis angyal, vagy valami hasonló. Elvigyorodtam és megöleltem. Meglepetten tette a hátamra a kezeit, és hitetlenül nevetni kezdett. Megsimogatta a hajam és megölelt. A következőt suttogtam: az én ördögi őrangyalom.
- Emlékszel? Emlékszel. EMLÉKSZEL! – kiáltotta. Hangosan röhögött, miközben megszorongatott.
- Jus, nem teljesen, de néhány dolog már kezd tisztulni – mondtam. Lehunyta a szemét és tovább kacagott. Felkönyökölt és kíváncsian várta, hogy mit tudtam meg.
Elmeséltem a Claudiával való találkozást. A lány említésére mintha enyhén vörösesebb lett volna az arca. A Látós mesém közben a szeme kicsit kikerekedett, de nem mondott sokat.
- Hallod, így április végére már ideje volt, hogy emlékezz – bökte meg a karom. Nevetve bólintottam. – Már hiányoznak a varázslással elkövetett szívatások – motyogta, majd a szomszéd ház felé sandított. – Egy pillanat – pattant fel és belemarkolt a terasz előtt lévő sziklakert kavicsai közé. Utána mentem. Megfogott egy kis követ és áthajította a kerítés fölött. Damon szobájának ablakát vette célba, ami ekkor kinyílt és a fiú hajolt ki rajta. A kavics pont mellette pattant le a falról.
- Te meg mi a büdös francot művelsz, ember! – kiáltotta meglepetten. Láthatóan megijedt, hogy a következő kő már őt találja el. Összevont szemöldökkel meredt Justinra, aki csak kárörvendően vigyorgott rajta, és rám mutatott, mire a haverja tekintete is megtalált engem. Nyeltem egyet, mikor a mélybarna tekintet végigmért kezdve a földes csukámtól a fűszálas hajamig, majd mintha halovány mosoly ült volna ki az ajkaira.
- Hallottad, hogy mit ordítottam az előbb? – kérdezte Jus, közben átkarolta a vállam. A másik srác megjátszottan felnevetett, majd a „te hülye vagy” hangsúllyal folytatta:
- Haha, ez jó! – itt váltott a kissé lenéző arckifejezésre. – Szerintem az egész kerület hallotta.
Felült a párkányra és elvigyorodott, majd, mint akinek eszébe jutott valami, csettintett és behajolt az ablakon, hogy elvegyen valamit talán az egyik polcról. Egy fehér kalitka volt, ami ekkor vöröses fénnyel eltűnt a kezéből és az én ujjaim között jelent meg újra. Egy pillanatra csak néztem rá, majd a tárgyra összpontosítottam. Először semmit se láttam benne, majd kivágódott a kalitka ajtaja és kirepült rajta valami. Az a valami leszállt a vállamra és a fejét az arcomhoz dörzsölte és boldogan kezdett csipogni. Csipogni?! Odatettem az ujjam a lábához, mire áttelepedett arra. Magam elé húztam a kezem és jól megnéztem a madarat. Akkora volt, mint egy kisebb papagáj, de a csőre hosszabb volt, a farktollai is voltak vagy tíz centisek, emellett mintha szikráztak is volna. A teljes madár a vörös, narancs és a citrom színeiben pompázott. Szemei feketék voltak, mégis, mintha tűz égett volna bennük.
- Ő egy törpe főnix, a becsületes neve Sunny, legalábbis ezt állítja, de Jus csak tollas öngyújtónak hívja – mondta Damon, miközben azt nézte, hogy milyen csodálattal figyelem a kis állatkát. Az csak csipogott és csipogott, mintha azt mesélte volna, hogy mi történt vele addig. Sunny végül csivitelve csapott párat a szárnyával és a kezemhez dörzsölte a kis fejét. – Ó, és a tiéd. Már nagyon hiányoztál neki… is – tette hoztál halkabban, szinte már suttogva, de még pont értettem. Felnéztem rá. Tekintete szomorú volt, ahogy figyelte a reakcióim. Mikor találkozott a tekintetünk, egy pillanat alatt másfelé kezdett bámulni. Jus intett neki, hogy jöjjön oda hozzánk. Egy vörös villanás kíséretében eltűnt, majd előttünk jelent meg újra. Görcsbe rándult a gyomrom a hirtelen helyváltoztatásától. Egyértelmű: nem ember, nem Látnok, nem Nefil. Ő sokkal több ennél. Kíváncsi volt, hogy mit tudtam meg. A főnix hátának simogatása közben meséltem újra az aznapi történéseket. Végül, mikor közöltem, hogy mi vagyok, ledermedt, kerek szemeit az unokatesómra szegezte. – Látó?! 

2 megjegyzés:

  1. Ááááá...új rész. Ezz azzzzzz!
    Nagyon jó lett, mást nem tudok mondani....gyorsan köviiit!
    Amúgy köszi hogy eszembe juttattad hogy 13-án gitár órám lesz :D
    Pusziii
    Várom a kövit!

    VálaszTörlés
  2. Végreeeeeeeeeeeeeeeeeeeeeeeeeeeeeeeeeeeeeeeeeeeeeeeeeeeeeeeeeeeeeeeeeeeeeeeeeeeeeeeeeeeeeeeeeeeeeeeeeeeeeeee............ Emlészik :D:D:D Valamire....
    Nagyon jó lett. Egyszerűen csodálatos:)
    Várom a kövit *-*

    VálaszTörlés