2015. június 21., vasárnap

Valentin-nap

Sziaaaasztok!
Végre, túl vagyok a ballagáson és már hivatalosan se vagyok általános iskolás. Muhahaha! Végre nem látják a tanárok ahogy osztálytársammal Black Veil Brides-ot, Green Dayt és Linkin Parkot éneklünk!
Szóval, ahogy ígértem, itt a következő rész. Az előzőhöz nem kaptam túl sok visszajelzést, de a kommenteknek örülök. Előre láthatóan a jövő szombaton hozok részt, ezúttal kettőt, mert elég rövidek, de a történet szempontjából fontosak.
És most jöjjön a szokásos mondatom: jó olvasást mindenkinek, remélem elnyeri a tetszéseteket. :)
---------------------------------------------------

/Bailey/

Lassan jött el a Valentin-napi buli a suliban, de már mindenki azelőtt pattogott miatta, mielőtt egyáltalán elkezdték volna kiplakátolni, hogy mikor is lesz. Igen, ezzel Jenny-re és Kristy-re céloztam. Hel és én már a fejünk támasztva és fülhallgatóval a fülünkben bírtuk csak ki az ecsetelésüket. A fiúk meg amint meghallották a ruha szót, futottak is messzire. Sajna csatlakozni nem bírtunk hozzájuk, mert a két csaj ekkor is utánunk jött. Egy pillanatra se fogták be, csak darálták a szavakat, amik felváltva szóltak a ruhájukról, a hajukról és a sminkjükről. Összenéztem Helenával és futni kezdtünk a fiúk felé. Én Jake-et, ő Markot fordította a csajok felé. Egyenest a két srác karjaiba rohantak. Most már őket fárasztották. Legalábbis, amíg vissza nem passzolták őket.
A díszek már a buli előtt egy héttel megjelentek. Amikor megláttam a rózsaszín szíveket… A szekrényekről mályvaszínű lampionok lógtak le, az oszlopokon fehér-mályva-rózsaszín szalagok futottak fel csigalépcsőszerűen. A mennyezeti lámpákra madarakat ábrázoló, műtollal díszített papírfigurák voltak aggatva. Justinra és Damonre meredtem, akik ugyanezzel a tekintettel néztek vissza. És ismét megjelentek a barátnőim. A lakótársaim fejüket kezdték rázni és majdnem elindultak, de megragadtam a karjukat és könyörögni kezdtem, hogy vigyenek magukkal. A lányok mögöttem lebiggyesztették az alsó ajkukat és szomorúan közölték, hogy akkor nem beszélnek róla, csak ne hagyjam őket egyedül.
Persze nem fogták be.
Csütörtökön már szinte tényleg mindenki lázban égett, hiszen másnap Valentin-nap és egyben a hozzá tartozó buli is lesz. Az eddig párt nem talált emberek még egy utolsó felfedezőútra indultak, hátha találnak valaki szinglit. Helenánál is próbálkoztak, de ő csak felvonta a szemöldökét és fapofával közölte, hogy nem. Ő amúgy is koncertre ment. Az ajkamba harapva néztem fel Damonre, aki bár nem hívott el, mégis egyértelmű volt, hogy vele megyek. Ő nekidőlt a szekrényének és halovány mosollyal figyelte a haverjait, akik épp teljes átéléssel beszéltek valami filmről. Szeme egy pillanatra rám villant, mire a mosolya kicsit szélesebb lett. A zsebem mélyére süllyesztettem a kezem. Az ujjaim valaminek nekiütköztek. Kiszedtem a kis kék papírt, amin ismerős írással állt az előbb kigondolt kérdés: Eljössz velem a bálba? Igen vagy nem? U.I: Ha a vagy-ot húzod alá, nem tudom, mit csinálok veled. U.U.I: Azért itt kérdezem, mert nem hiszem, hogy szóhoz jutnék Jenny-éktől. D.
Rá sandítottam, mire széles vigyorral hajtotta le a fejét. A könyökömmel oldalba böktem. Lábujjhegyre álltam és odahajoltam hozzá.
- Hallottál már arról, hogy sms, facebook, email, esetleg ha verbális kommunikációt akarsz, akkor félrehívsz vagy otthon kérdezel meg? – suttogtam a fülébe. Olyan közel voltam, hogy éreztem a tusfürdője fűszeres illatát.
- Nos, inkább a régi, jól bevált módszert választottam – mosolygott édesen. Puszit nyomtam az arcára. Nevetni kezdett és az egyik kezét a derekamra simította.
Ekkor közénk lépett egy sötétszőke lány és mindenkinek átadott egy kis szórólapot a bál programjával. Trish persze el is mondta, ami a papíron szerepelt, láthatóan nagyon izgatott volt. Láthatóan az élőzene volt az, amit csak szerényen, épp csak megemlített, mivel ő és bandája akartak játszani aznap este. Pompon-lány, a diáktanács tagja, jeles tanuló és még zenél is. Ilyenkor gondolkozom el azon, hogy Damon miért épp velem van.
A srác, mintha megérezte volna a gondolataim, rám nézett, nem is foglalkozva azzal, hogy Trish éppen felé fordulva beszélt. A lány rájött, hogy a fiú nem is hallja, amit mond, ezért inkább Jake-et és Jenny-t ostromolta a részletekkel. A barátom megfogta a könyököm és kissé félrehúzott. Tekintete aggódó volt. Átnéztem a válla felett a többiekre. A szemem elkerekedett attól, amit láttam.
Szárnyak.
Justin háta körül szárnyak körvonala rajzolódott ki. Legalább két méterre nyúlt a feje fölé és a földig ért. A fiú mintha észre se vette volna, hogy ott vannak. A tollak nem látszottak külön-külön, csupán egybefolytak, egy átlátszó, középszürkés pacát alkottak. Talán ha rendesen látom a körvonalakat, ugyanúgy nézett volna ki, mint a karácsonyi képeslapokon szereplő angyalok szárnyai. A szemei is mintha ragyogóbb kékek lettek volna. Nem, nem, nem! Ez nem lehetett valóság! Az embereknek nincs szárnyuk. Mikor tekintete találkozott az enyémmel, a vigyor lassan lefagyott az arcáról. Nem hallottam hangokat, de láttam, hogy Damon nevét mondja.
Valaki megragadta a vállam és elfordított. Sebesen pislogva meredtem a fekete szemekbe. A kezei közé fogta az arcom, mikor látta, hogy az unokatesóm felé sandítok, aki elindult felénk. Már nem voltak ott a szárnyak. Erővel maga felé rántotta a fejem. A szemem könnyezni kezdett. Értetlen arckifejezése miatt zavarba jöttem. Totális hülyét csináltam magamból előtte. Kitéptem magam a karjából és berohantam a mosdóba. A szemem már csípték a könnyek, mikor végre eltűnhettem az egyik fülkében.
Bevágtam az ajtót és nekivetettem a hátam. A kezembe temettem az arcom és halkan sírni kezdtem. Mi volt ez a szárnyas valami? Már megint kezdődnek ezek a látomások vagy mik? Miért? Miért pont ezeket látom? Mintha mindegyiknek az angyalokhoz lenne köze. Lehet, hogy csak a régi rájuk kattanás miatt? Vagy már akkor is láttam ezeket és ezért akarta mindent tudni róluk?
- Bailey, hahó, itt vagy? – nézett be Kristy az ajtó alatti résen. – Gyere ki, halálra aggódjuk magunk. Főleg Damon és Jus, akik nem mernek bejönni – nézett az ajtó felé, ahol minden bizonnyal a két fiú állt. Az egyik csaj benyúlt az ajtó alatt és megütögette a bakancsom. Lerogytam a vécére.
- Bailey, kérlek, gyere ki, mondd már mi a baj! – hallottam az unokatesóm hangját. A fejem ráztam csak, bár ők azt nem láthatták. Egy hangot se adtam ki, még mindig a látottakon gondolkoztam.
- Megkérdezhetem, hogy mit állnak itt az ajtóban az urak? – kérdezte őket kicsit ingerülten az egyik tanárnő. Az akcentusa miatt biztosan a spanyoltanár volt. A mosdóban visszhangzott, ahogy a fiúk szívják a foguk.
- Öö… cs… csak Bailey rosszul lett és aggódnak érte, tanárnő – felelte Helena. Szerintem a srácok hevesen kezdtek bólogatni.
- Akkor talán jobb lenne, ha a señorat hazakísérné valaki – mondta és eltipegett. Ezt a távolodó koppanások miatt gondoltam. Ismét dörömbölni kezdett valamelyik barátnőm az ajtón. Vagyis hittem, hogy ők azok.
- Kicsim, kérlek szépen, gyere ki, mielőtt valaki meglát itt és kapok egy-két óra büntit. Mondd már el mi lelt! – sziszegte Damon. Hangja ideges volt és bár nem láttam, tudtam, hogy folyton az ajtó felé pillantgat. Lassan elfordítottam a zárat és kinyitottam. Könnyes arccal néztem rá, mire a vonásai meglágyultak. Remegő ajkakkal öleltem meg. Apró csókot nyomott a nyakamra és végigsimította a tarkóm. Szipogva szorongattam meg. – Semmi baj, Kicsim… - suttogta.
- Damon, tanár! – szólt oda Jus, mire a srác minden izma összerándult és a falhoz rántott. A hasára estem. A többiek röhögni kezdtek, mire rájött, hogy csak szívatta. A fogát csikorgatva engedett el és kezdett volna ugatni a tesómnak, de az egy kacsintás kíséretében eltűnt. Nekünk pedig a csengő jelezte, hogy tűnjünk el a mosdóból.
Töri órán Damon nyöszörögve állt fel, hogy felelhessen. Egy fintorral is megtisztelte a tanárt, mikor az elfordult. A kérdések könnyűek voltak. Nekem. Ő viszont szinte semelyikre nem tudta a választ. Legalábbis az első kettőre. Utána már ezotérikusan próbáltam az elméje felé küldeni a választ. Először csak pislogott rám, mintha megpróbálná leolvasni az arcomról a megoldást és megszólalt. Jót mondott! A tanár biccentett és tette is fel a következő kérdést. Láthatóan sikerrel járt a gondolatátvitel. Ki tudja, talán az ezotéria mégsem hülyeség. Vagy ennek is az angyalokhoz lenne köze? Kizárt.
Mikor végre lerogyott a székre, mintha hálásan nézett volna rám. Mintha tényleg hallotta volna a válaszaim…
***
Péntek reggel, a buli napján, mi a legrosszabb amire kelhetsz? A barátod közli, hogy lázas vagy. Bőgni szerettem volna, mivel ezzel annyi az első bálnak az amnézia óta, erre… argh! Remegő ajkakkal néztem rá és közöltem, hogy megyek suliba. Persze ellenkezni kezdett, persze meg is győzött. Szomorú szemeket meresztettem rájuk, mikor elköszöntek. Hiányoltam a búcsúcsókot Damontől, de nem akartam őt is beteggé tenni. Jus köszönése tetszett a legjobban: Húgi, próbálj nem bacikat hagyni a szobámban. Nevetve estem vissza a párnámra. Idióta.
A délután lassan jött el. Egy teljes könyvvel végeztem ezalatt, és beleakartam kezdeni abba, hogy én magam írok egyet, de utána rájöttem, hogy szörnyű a megfogalmazó képességem. Aztán alig tíz perccel az utolsó óra befejezése után berobbantak a bejárati ajtón. Vagy legalábbis beestek. Egymáson röhögve jöttek fel, majd bedőltek mellém az ágyba. A tesóm egy rózsaszín mázas muffint nyomott a kezembe, amire egy cukorszív volt téve. A fejem rázva kezdtem enni. A suli szívmániába esett. Justin beköltözött mellém az ágyba, Damon pedig a lábamhoz ült le.
Felnéztem rájuk, mire elkezdték ecsetelni, hogy miről is maradtam le. Egyszóval: semmiről. Vagyis de, egy spanyoldogáról, amit nemigen sajnáltam.
- Mentek akkor a bulira? – kérdeztem. Mindkettőjük arcára érdekes fintor ült ki.
- Ha akarod, akkor én maradok – nézett rám Jus. Megráztam a fejem. Nem akartam, hogy csak azért maradjon itthon, hogy velem punnyadjon a szobámban. Ez Damonre is igaz volt.
- Én biztos itt maradok veled – közölte és felszegte az állát. Hátrasimítottam a hajam és már épp belekezdtem volna, mikor folytatta. – Veled mentem volna. De te nem bírsz, így én is maradok. Amúgy is, kivel lennék? Ez Valentin-napi buli. Itt csak párok és párt felszedni próbálók lesznek - bökött a haverja felé, aki belátta, hogy igaza van és nevetni kezdett.
Pár órával később elköszöntem Justintól, aki elindult annak a lánynak a házához, akit felkért partnernek erre a bálra. A nénikém és a bácsikám is lassan elment, mivel nekik pont ezen a napon volt az első randijuk évfordulója. Damon átölelte a derekam, rájuk mosolygott és közölte, hogy vigyázni fog rám. A lelkére kötötték, hogy ez így is legyen.
Szembe fordultam vele, amint becsukódott az ajtó, mire nekidöntött a falnak. Tekintetét csigalassúsággal futatta végig rajtam, majd ajkát a homlokomhoz érintette. Már nem éreztem, hogy lázas lennék. Átkaroltam a nyakát.
- Menj fel pihenni, te kis beteg – mosolygott le rám. Egy puszit nyomtam az arcára és megkérdeztem, hogy segítsek-e valamiben. Csak a fejét rázta. – Bedobok egy pizzát a sütőbe és szólok, ha kész. Ehhez nem kell segítség – lökdösött a lépcső felé. Hová ez a nagy sietség? Fent lerogytam az ágyra, majd hanyatt vágódtam rajta. Lehunytam a szemem. Az álom úgy szippantott magába, mint valami örvény.
Sokan azonnal elfelejtik az álmaikat, amint felkelnek, de nekem ezek a képek még hetekig elő-előtörtek.
Damon ült előttem. Lábát egy sziklaperemen lógatta, alatta a völgyben egy hatalmas folyó ásta medrét, mindkét partján hosszú rétek terültek el. Fekete pólóját könyékig feltűrte, az ruha hátrészét fűszálak borították. Oda akartam lépni, hogy leporoljam, de ahogy közelebb kerültem, úgy vált egyre láthatóbbá a lapockáiból kinövő két hatalmas fehér szárny. Ki voltak hajlítva, a földre simultak, jól láttam, milyen óriásiak is. A tollak patyolatfehérek voltak, szikráztak a napfényben, bár az is lehet, hogy azért láttam így, mert néha meg-megrebbentek. Ráléptem egy kis gallyra, ami hangos reccsenéssel tört el a cipőm talpa alatt. A fiú hátravetette a fejét és elmosolyodott. Megveregette maga mellett a plédet, amin ült. Határozott léptekkel indultam el felé, mire az egyik lábam beleütközött valamibe. Hátranéztem a vállam felett. Fekete tollak. A szemem kikerekedett, ahogy megpillantottam a szinte ugyanolyan, viszont színben jelentősen eltérő saját szárnyaim.
Megjelent előttem a barátom keze. Lassan csúsztattam az ujjaim a tenyerébe. Lehúzott maga mellé, és magához ölelt. Szárnyai, mint takaró borultak rám. Végigsimítottam a puha, fehér tollakon. Mintha selyemből lettek volna. Egy csókot nyomott a fülem tövére.
- Bár emlékeznél – súgta elkeseredetten.
- Mondd el mire! – könyörögtem.
- Neked kell rájönnöd, Kicsim – húzta végig az ujját az alkarom belső felén, majd a tenyeremen. – Én már segítettem amennyit bírtam. Az már csak rajtad múlik, hogy elhiszed-e…

- Ébresztő!
Valamivel megcirógatták az arcom. Érzésre ugyanannak a tollnak tűnt, mint ami Damon szárnyát is borította. Nyújtózkodtam egyet, majd a valamiért nyúltam. Ujjaim tényleg egy tollat érintettek. Ugyanaz a lágy, puha toll volt. A tárgyról az azt fogó kezekre csúsztak az ujjaim és félrehúztam őket az arcomtól. Kuncogás töltötte be a levegőt. A barátom megismételte az előbbi mondatát. A fejem ráztam. A tollat ismét végighúzta az arcomon, le a nyakamon át a kulcscsontomig és vissza. Először próbáltam tűrni a kínzást, de a csiklandósság győzött. Lábon próbáltam rúgni. Viszont mivel előre látta ezt, inkább feltérdelt az ágyra és combomra ült. Az egyik párnám szorítottam az arcomra. Csiklandozni kezdett, mire kedvem támadt felképelni. Nem is értem, hogy miért álmodtam angyalnak. Az öklömmel a hasába vertem, ami szerintem nekem jobban fájt, mint neki. Felmordult és a fejem mellé szorította a kezeim. Valahogy az arcával lelökte a fejemről a párnát.
- Akkor nincs kaja és meglepi se – sóhajtotta, mire felpattant a szemem. Szája széles vigyorra húzódott, mikor meglátta, hogy figyelek.
A kezét szorongatva mentem le, nagyon kíváncsi voltam, hogy milyen meglepetést eszelt ki. Mikor leértem, az állam is leesett a lehidalástól. Totálisan megteremtette a bál hangulatát, a polcokon gyertyák égtek a gyertyatartókban, a bútorok félretolva, hogy legyen hely táncolni. A konyhaasztalon ott várt a romantikus vacsi, alias pizza. A szám elé kaptam a kezem és nevettem. Szorosan magamhoz öleltem a fiút. Aki a szorongatásom közben mesélte el, hogy ezt már reggel kitervelte: megkérte a nénikéméket a gyertyák beszerzésére, Justint a kedvenc virágom megvételére, ami amúgy az asztalon volt egy vázában. Miközben én aludtam, ők hazahozták ezeket, Damon pedig a lehető legnagyobb csendben (bár tudnám hogy csinálta) félretolta a bútorokat, elhelyezte a gyertyákat, megcsinálta a kaját. El se hittem, hogy ezt azért csinálta, hogy ne maradjon el a Valentin-napi buli.
A telefonja ekkor megrezdült a zsebében. Lassan vette elő, majd a szemem láttára nyitotta meg az üzenetet, amit amúgy Jus küldött:

Nevetve adtam egy puszit az arcára.
A vacsora lényegében annyiból állt, hogy versengtünk a szeletekért. Ő nyert. De vigasztalásul táncolhattam vele… mintha mással is táncolhattam volna. Vicces volt mikor letapostuk egymás lábát, mert lassúzni próbáltunk, bár egyikünk se tudott. Én legalábbis nem, ő meg lehet, hogy csak mímelte a bénaságát. Hangosan nevettem mikor megpróbált megpörgetni, de csak a karom sikerült kicsavarnia. Valószínűleg mindenki őrültnek nézett volna a bálon, ha ugyanígy felvisítok, mint itt. Táncolni meg így se bírtam, hát még a kiválasztott ruhámban és topánkában. Persze a suliról azonnal elterelte a figyelmem Damon, aki a széles, kisfiús mosolyával teljesen levett a lábamról. De ez a bárgyú kifejezés nem sokáig volt az arcán, mert kissé elkomolyodott és a fülemhez hajolt. Meghatottam néztem először előre, utána rá, mikor azt suttogta mindennél jobban szeret. A csontjaim pedig kocsonyává váltak, mikor nem törődve a betegségemmel, megcsókolt. Megsimogatta a hátam és sokáig magához ölelve tartott.
A kanapéra feküdtünk, mikor már alig álltunk a sok tánctól a lábunkon. A mellkasára feküdtem és átöleltem a lábaimmal a derekát. Karjaim a válla és a nyaka köré fonódtak. Egyik kezét a feje alá húzta, a másik lassan szánkázott fel-le a gerincem mentén. Jó volt hallgatni a szíve heves dobogását, az ezzel ellentétben lévő légzésének ütemét. Próbált nyugodtnak tűnni, mégis… olyan más volt most. Sőt, már az elmúlt napokban mintha próbált volna minden lehetőséget kihasználni, hogy velem legyen. Nem mondom, hogy nem örültem, viszont furcsa volt. Próbáltam optimista maradni.
- Szeretlek – suttogom a nyakába. Éreztem, hogy egy pillanatra megborzong, ujjai is megállnak a lapockámnál. Mosolyogni kezdett. Nem a szokásos mosolya volt. Sokkal inkább volt szomorú, mint őszinte.
- Én is szeretlek. Mindig szeretni foglak – mélyen a szemembe nézett. – Ezt soha nem felejted el, ugye?

/Damon/

Ki kell vele minden időt használnom. Az a rohadék Mersilde csak két lehetőséget adott: vagy elhagyom, de ott maradok, vagy meghal, de akkor vissza kell mennem Oda… a Démonvilágba. Ha lehetne az a harmadik lehetőség, miszerint elmegyek, de ő életben marad… de nem, akkor nem szenvedek eléggé. Végül is mi a rosszabb? Tudni, hogy él, ott van, de nem lehet a tiéd, mert meghal? Esetleg az az opció, hogy meghal, te elmenekülsz, és ezért nem lehetsz már vele? Akkor inkább maradok vele, de hogy meghalni nem fog, az biztos! Nem fogom hagyni. Soha nem bocsátanék meg magamnak, ha az megtörténne… Márciusig még van egy kis idő. Klepoth azt mondta, megkeresi ezt a rohadékot és megöli, addig meg vigyázzak a csajomra. Reméltem, hogy sikerrel jár.
Nem akartam vele szakítani. Főleg most, hogy olyan furcsán viselkedik. Lát dolgokat, amiket a normális emberek nem, de mi, mint természetfeletti lények, igen.
A lány most épp a mellkasomon feküdt és aludt. A zene még mindig szólt, de most már csak halkan. Varázslattal kikapcsoltam a lejátszót, a gyertyákat eltűntettem, a tányérokat elmosogattam, a bútorokat visszateleportáltam a helyére. A takarításról ennyit. Megpróbáltam kicsusszanni Bailey kezei közül, de azok szinte rám tekeredtek, halkan nyöszörögni kezdett, mikor megérezte, hogy el akarok menni. Nem tehettem mást, maradtam.
Mersilde miért épp most kezdett bosszúhadjáratba? Akár előbb is belekezdhetett volna. Nem hiszem, hogy nem rég jött rá. Ő nem ilyen egyik pillanatról a másikra „ember”. És ezzel meg is válaszoltam a saját kérdésem. Már régen tudott az amnéziáról. Talán mikor elterjedt, hogy Bailey meghalt. Utánajárt. Megvárta, míg a legboldogabb leszek újra, és ekkor csapott le. Rohadék!
Bailey halkan nyöszörgött. Lenéztem rá. Kócos, göndör haja az arcába hullt. Nem akartam elszakadni tőle. Nem, nem, nem és nem! Megrándultam a gondolattól, hogy esetleg elveszíthetem őt. Felemelte a fejét és rám pillantott egy ásítás kíséretében. A kulcscsontomra támasztotta az állát.
- Mi a baj? – motyogta álmos szemekkel. Megráztam a fejem. Azt hazudtam rémálom. Most ő hajolt oda hozzám és ölelt, majd pedig csókolt meg. Hirtelen felkapta a fejét, ami miatt kicsit mérgesen fújtattam, és körülnézett. Opsz, a bútorok. Lenézett rám és a halántékát dörzsölgetve kérdezte, hogy mennyit aludt.
Visszahúztam egy újabb csókra. Most tovább tartottam magamnál, nem akartam elengedni. Mintha féltem volna, hogy akkor elveszik őt tőlem. Végigsimította az arcom, mire elmosolyodtam. Újra a mellkasomra hajtotta a fejét és visszaaludt.
Már majdnem én is bealudtam, mikor kinyílt az ajtó. Clare és Dave lépett be, mikor megláttak minket, megtorpantak. Mosolyogva néztek össze és jöttek közelebb. Lehunytam a szemem, amint a két méteres körzetünkbe értek. Bailey hajába csókoltam. Takarót terítettek ránk, majd megsimogatták a fejünk
- Megjöttem! – lépett be ordítva Justin. A szülei pisszegni kezdtek és ránk mutattak. Legalábbis szerintem mutatták, hogy mi már alszunk. – Ezek itthon „buliztak” és jobban kidöglöttek, mint én?
Bele se mertem gondolni, hogy mire gondolhatott, mit csináltunk. Csak reméltem, hogy semmi rosszra. A lány kuncogni kezdett a mellkasomba, majd felemelte a fejét. Még mindig semmi jelét nem mutattam az ébrenlétnek. Egy puszit nyomott az arcomra és felült.
- Nyugi Jus, semmi se történt – mondta, hangja alapján mosolygott. – Csak kajáltunk, majd pedig táncoltunk és aludtunk – piszkálta az ingem egyik gombját.
- És most? Felébresszük a te herceged? – kérdezte Jus. Vigyoroghatott, mint a tejbetök, éreztem a hangján. – Mit szólnál, ha az egyik lábast fakanállal vernénk a füle mellett? – tervezgette.
Hallottam a csörtögést a konyhából, szóval biztos, hogy meg akarta csinálni. Menjen a francba! Nem sokkal később a lépései felém közeledtek. Megállt mellettem. Résnyire nyitottam a szemem és rásandítottam. Már épp ráütött volna a tálra, mikor megszólaltam. Ijedtében elejtette a fakanalat.
- Ha meg mered csinálni, kiváglak az ablakon – sziszegtem, mire mindenki felnevetett. Persze ő rögtön megvádolta Bailey-t azzal, hogy felébresztett, míg ő konyhában volt. De ő csak a fejét rázva bújt oda hozzám.

6 megjegyzés:

  1. Hellóbelló!
    Örülök hogy sikerült neked is elballagnod! :) A városba nekünk volt a leghamarabb a ballagás és olyan furi volt. És comojúúú:((
    Na de nem siránkozom!
    Ezen a részen szomorkodtam avagy nevettem úgy ahogy másikon még soha. Most csúnyát fogok írni!
    Nyírd ki azt a büdös ribancot! Kérleeeeeek! Köcce.
    Amúgy Damon miért ilyen cukiiiiiiii? Na és Bailey meg Damon együtt miért ilyen ilyen édesek???? Ha??
    Imádom ezt a rész, meg a többit, meg a blogot, meg téged, meg mindent! Kedvenceeem! Imááádom! Na most ez megint elég hosszúra sikerül!
    Amúgy van egy kérdésem. Te másik városban leszel kilencedikes mint ahol laksz? És kolis leszel?
    Csak azért érdekel mert Én az leszek és kicsikét parázok a dologtól! :O
    Na de mára ennyi bőven elég volt belőlem
    Puszillak! <3

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Sziaaa! :D
      Hát, nálunk a ballagáson leginkább a szülők és az ofő sírt, én már inkább agybajt kaptam a See You Againtől, a többiek annyiszor elénekelték már.
      Most is örülök, hogy tetszett, mint mindig, próbálom minél jobbra írni a részeket, hogy továbbra is ilyen komikat kapjak tőled. :D Amúgy azért ilyen cuki, mert ilyenre sikerült, ahogy a kapcsolatuk is.
      Ugyanitt leszek kilencedikes, bár majdnem Kecskemétre akartam menni, de így nem leszek kolis, bár így is jó félórás séta lesz minden reggel. Hova mész suliba? Nagyon messzire? De szerintem, ha jó társaságba kerülsz, akkor nem lesz rossz. :)
      További jó szünetet!
      Puszi!! <3

      Törlés
    2. Halika!
      Hát Nekem úgy volt hogy Szegedre fogok járni, de nem vettek fel mert hármas vagyok németből, így Bp - n leszek kolis, ami ugye 177km. :((((Túl messze vaaan! Viszont szerencsém van, ugyan is a barátom is Pesten fog suliba járni, szóval nagyon örülök ilyen szempontból! Remélem nem lesz annyira rosz! :/
      Puszi!

      Törlés
    3. Helló!
      Hú, tényleg jó messzire fogsz menni, de legalább lesz valaki akit ismerni fogsz. :) Biztos jó lesz, tuti jól fogod érezni magad! :D
      Puszi!

      Törlés
  2. Szia!
    Hát ez a rész is fantasztikus lett
    Várom a folytatást!!!(SIESS)

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Szia!
      Ismételten örülök, hogy tetszett, a folytatással pedig szombaton érkezek. :)
      Puszi!

      Törlés