2015. június 7., vasárnap

Egy nap a fiúkkal

Sziasztok!
Jöjjön a legfőbb örömhír: már csak egy hét!
És a egy másik hír is: meghoztam az új fejezetet. :D
A legutóbbi részhez köszönöm a kommenteket és "tetszik"-eket. Most már próbálom előre vinni a történetet (Dia kérésére :) ), de még azért messze van az évad vége. Szóval, íme a... nem tudom hányadik rész, remélem tetszeni fog, kíváncsi vagyok a véleményetekre.
Ééééés további kitartást a sulihoz, remélem már nem tanultok. :)
Jó olvasást mindenkinek!
--------------------------------------------------


Az előző napi kergetőzés után a srácok eldöntötték, hogy elmegyünk New Yorkba. Csak tudnám, hogy honnan jött nekik ez az ötlet. A nénikém és a bácsikám felajánlották, hogy elvisznek minket, ők pedig addig vásárolnak egyet.
Viszonylag korán indultunk, hogy minél később érjünk haza. Nos, vasárnap ez biztos jó ötlet volt? Mármint ha jól emlékeztem, akkor másnap angolból, spanyolból és történelemből is dogát írtunk. Ezek ketten meg… hajthatatlanok voltak. Az autóban én már az első percnél bealudtam. A négyórás utat Damon karját átkarolva töltöttem, aki eközben az ablakon bámult ki és zenét hallgatott. Jus pedig szerintem a telefonján játszott. Csak egyszer álltunk meg, amire amúgy alig emlékszem, pedig még be is mentem abba a kávézóval összekötött pihenőbe, ahol legalább fél órát töltöttünk. Damon elmesélte, hogy csak a fejem támasztva bámultam előre, látszott, hogy az agyam teljesen ki van kapcsolva, azt viszont viccesnek találták, hogy amit elém raknak, azt megeszem/megiszom. Csak annyi maradt meg, hogy Jus a vállam fogva tol a kocsi felé és folyamatosan röhög.
Arra keltem, hogy a barátom halkan szólogat, közben a fülem mellett a fejhallgatójából ordít a zene. Az orrára csaptam, mintha ezzel el bírnám hallgattatni. Sikerült, de nem sok időre, csak egy pillanatra.
- Bailey, ébresztő! – kurjantotta a fülembe a testvérem. Csak a kezeim közé szorítottam a fejem és próbáltam őt kizárni. Szemét bunkó rohadék! Damon mellkasába fúrtam az orrom, aki erre azt morogta, hogy ezzel csak azt érték el, hogy már nem is hallom őket. Nem volt igaz. Beleütöttem egy kicsit a hasába, mire lenézett. Elég mogorva fejet vághattam. A srácok felnevettek és egy-egy puszit nyomtak az arcomra. Virulva szálltam ki, majd pedig közéjük álltam és hallgattam Clare néni tanácsait… pontosabban szabályait. Amit megjegyeztünk, az az volt, hogy este hétkor ugyanott találkozunk.
Jus ment előre, mutatta az utat, mögötte én és Damon kézen fogva andalogtunk, néha-néha megálltunk egy-egy kirakat előtt, ha találtunk valami érdekeset. Ilyenkor az állát a vállam csúcsának támasztotta és kíváncsian várta, hogy mit mondok: kell-e vagy nem. Általában nem volt a válasz, bár volt, hogy kissé hátrasandítottam, miután elhaladtunk előtte. Persze mikor visszanéztem a barátomra, mindig a „na, kéred?” tekintetébe ütköztem. Csak a fejem ráztam.
A bátyám viszont szó szerint ráragadt az egyes ablakokra, mikor megpillantott valamit. Főleg a videojátékot áruló boltok kötötték le a figyelmét. Mosolyogva fogtuk meg a vállát és toltuk tovább körülbelül öt méteren át, mikor kitépte magát a karjaink közül és visszafutott. Újabb Assassin’s Creed és Battlefield játékkal gazdagodott a gyűjteménye. A szemem forgatva haladtam tovább.
És rajtam volt a megtorpanás sora egy könyvesboltnál.
- Mit találtál, könyvmoly? – nevetett Damon, mikor kirántottam a kezéből a sajátom és berontottam. Körülnéztem és eltűntem a sorok között. Még láttam, hogy belépnek utánam, de utána szem elől tévesztettem a két fiút. Úgy nézelődtem, mintha most először járnék könyvesboltban. Mindig találtam valami érdekesebbet. Egyre több lett a kezemben a kötet, nem tudtam választani, hogy melyiket is kéne megvenni. A borítókat és a fülszövegeket nézegetve mentem előre, amikor is valaki megragadta a derekam és az ölébe rántott. – Na? – pislogott rám a barátom. A másik kezében, amivel nem a csípőm ölelte, egy krimit tartott. A mellkasának dőltem és a combomon heverő könyveket figyeltem.
- Szóóóóval – lépkedett felém Justin, miközben fel se nézett a Vaják című sorozat első kötetéből. Na, mégiscsak talált valamit, ami papírból van. Bár tény, ami tény, hogy játék is van ebből a könyvből. – Milyen kincsekre leltél? – ironizált, közben vetett felénk egy futó pillantást. Lebiggyesztettem az ajkam és felolvastam a címüket. Öt könyv. Ebből kellene egyet csinálni. – Én ezt megveszem! - közölte felmutatva az Utolsó kívánságot.
- Jus, az a könyv megvan – közöltem vele, mire felcsillant a kék szeme. – Igen, kölcsönadom – sóhajtottam és újra gondolkozni kezdtem.
Damon a vállam fölött lepillantott a választottakra.
- Angyalvér? Az meg mi? – fordította meg, hogy a hátulján lévő szöveget is elolvashassa. A könyvek véigmustrálását a tesóm is folytatta. – Angyali gonosz? Basszus, te hány angyalos könyvet akarsz az otthon lévők mellé? – vigyorgott. A másik emelte is a következő példányt. – A hamis herceg. Ez tűnik a legkevésbé misztikusnak – bökött az arany koronával készített borítóra. A haverja helyeslően bólogatott. Eddig ez vezetett. – Hollófiúk? Sandra olvasta, azt mondta, idézem: Úúúúúristen, ez szuper volt – utánozta Damon a húga hangját, mire felröhögtünk. Felmutattam az utolsót. Ekkor vettem észre a hátulján lévő kettes számot, ami azt jelentette, hogy második rész. Oppá.
Akkor a legelsőt ki is zártam, akárcsak az utolsót. Nem volt kedvem megkeresni az első részt. Játszhattam ecc-pecc kimehetszet. Már épp rámutattam volna a választott példányra, amikor Damon megszólalt mögöttem.
- Megveszem neked az egyiket, oké?
Rögtön hárítani akartam, hogy majd én, de csak mosolyogva leintett. Hálás pillantást vetettem rá, mire a bátyám is megismételte ugyanezt. Akkor választanom se kellett. Egyszerre éreztem úgy, hogy kihasználom őket, és hogy örülök neki. A kezükbe nyomtam az egyik árát, majd megindultam visszatenni a nemkellőket a helyükre. Mire végeztem, ők már fizettek is. Magamhoz öleltem őket.
- Én is venni akarok nektek majd valamikor valamit… cserébe – karoltam beléjük.
- Hmm, jövünk még New Yorkba – vigyorgott Justin. A másik is kuncogni kezdett és összefűzte az ujjaink.
Ezzel annyi a vásárlásra szánt pénzemnek. A többit az előre megtervezett programokra szántam: korcsolyázás, hamburgerezés, Starbucksba betérés. Az első hely a Starbucks volt, mivel a reggeli kávé, üdítő és egyéb mindannyiunknak kimaradt. Bent én egy kapucsínót kértem, a fiúk pedig kávét. Leültük az egyik asztalhoz és beszélgetni kezdtünk arról, ami épp eszünkbe jutott. Felváltva figyeltem hol az egyikre, hol a másikra. Széles mosollyal az arcomon hallgattam a nagyobbnál nagyobb marhaságokat, amik néha kiszaladtak a szájukon. Ó, te jó isten, ezek miket össze nem hordtak! Néha már csak kicsire voltam attól, hogy a fejem fogjam.
És ez a hülyeség a hamburgeresnél csak fokozódott, én pedig lassan kezdtem elveszíteni a fonalat. Kapkodtam a fejem, már rég nem értettem, hogy ezek miről szajkóznak. Szerintem már ők is csak dumáltak, de nem tudták miről. A tenyerembe temettem az arcom és inkább már nem is figyeltem rájuk.
- Várj! Te pontosan miről is beszélsz? – szakította magukat félbe Jus.
- Egy zenekarról.
- Én meg egy videojátékról… Nem hiszem, hogy egykönnyen össze bírnánk hasonlítani őket – vonta le az egyértelmű következtetést. Felröhögtem és leborultam az asztalra.
- Akkor semmi értelme nem volt az egymást győzködésnek, hogy melyik a jobb – húzta el a száját Damon, majd ő is kuncogni kezdett. Felpillantottam rájuk. A barátom az orrnyergét dörzsölte a mutató- és a hüvelykujjával, majd beletúrt a hajába. – Már értem, hogy miért vágtál olyan fura fejet – pöccintette meg az orrom.
Megköszöntük az elénk tett hamburgert és új témába kezdtünk. Pontosabban az én témámba.
- Bailey, mi ez az angyalmánia? – kérdezte a testvérem, miközben elvett egy sült krumplit a dobozából. Felvonta világosbarna szemöldökét, kék szemét le se vette rólam. Sehogy se bírtam kibújni a kérdés alól, nem hagyott menekülni. Elgondolkozva rágcsáltam a szívószálam és segítségkérően néztem a másik fiúra, aki csak a hamburgerét eszegetve figyelt. Tőle se számíthattam semmi támaszra.
- Nem tudom, csak érdekel a téma. Ez előtt nem voltam ilyen? – kérdeztem.
- De, csak azt hittem, hogy most már tudod az okát is – vigyorodott el és a könyökével oldalba bökte a haverját, aki két falat között elmosolyodott.
- Akkor mondtam el valamit abból, amit találtam?
Egy próbát megért a kutakodás. Talán még az amnézia előtt találtam olyan információkat is, amikre még nem akadtam rá. Valamiért úgy éreztem, ezeknek az angyalos dolgoknak köze van hozzám. Tiszta ezotéria-mániássá váltam. Vagy pusztán őrültté.
- Hát… szinte mindent – hajtotta le a fejét Damon. Ujjával a ketchupos dobozkát piszkálta, a félig megevett hamburger még előtte hevert. – Legtöbbet a Démonvadászokról beszéltél – motyogta és egy oldalpillantást vetett az unokatestvéremre, aki bólogatott és folytatta.
- Ezt követte az őrangyalokról és a démonokról szóló diskurálásod – számolgatta az ujján, hogy mi van még. – Szóba jöttek a bukottak és a nefilek, meg az arkangyalok is. Éééés, azt hiszem ennyi – gondolkozott az ajkait csücsörítve, ahogy az anyja szokta. – Ja, ennyi – mosolygott.
- Démonvadászok? Azok meg mik? – fintorogtam értetlenül. Róluk eddig egy oldalon se olvastam. Várjunk! De igen! Említették őket azon a honlapon, amit annyira részletesnek találtam, de ott csupán vadásznak mondták őket. Ezzel viszont nem lettem okosabb.
- Mi tudjuk? Te találtad őket, nekünk csak elmesélted elég felszínesen – morogták.
Megrántottam a vállam és átnyúltam az asztalon, hogy elcsórjak egy krumplit a barátomtól, ő azonban megragadta a csuklóm és visszatolta a térfelemre. Gúnyos vigyort villantottam rá. Erre ő beszélni kezdett.
- Nekem mondtál többet is róluk. Valami olyat, hogy fekete szárnyaik vannak, de mégis a jó oldalon állnak. Hogy mint a nevük is mondja, démonokat ölnek valamilyen különleges fegyverrel, amit csak ők bírnak megidézni. Az a fegyver csak a démonokat öli meg, mást nem. Hogy a szemük lilán világít, mikor egy démonnal kerülnek szembe. Hogy az egyik szülőjük angyal, a másik démon – kerek szemekkel meredtem rá, mire ismét mosolyogni kezdett és szégyenlősen félrepillantott. – Legalábbis, ha jól emlékszem.
Viszont szinte azonnal megjelent előttem az egyik álmom. Amikor szemtől szemben álltam vele egy felhőkarcolón a vörös ég alatt. Fekete szárnyak álltak ki a hátából, csak egy tőr volt nála, amivel megölt valami furcsa lényt – talán egy démont? Lehetséges, hogy innen jött az álom. Hogy valamikor ezt elmeséltem neki.
De nem. Ahogy mesélte, rögtön láttam a szemeim előtt, amit mond. A fekete szárnyak, enyhe lilás fényléssel. A saját sötétkék szemem, amint átvált lilába; a pupillától kiindulva terjed a szivárványhártyám széle felé, mint a hullámok, mikor a vízbe dobunk egy követ. A fegyver, egy kasza. Tudtam, hogy pihekönnyű, mégis oly halálos fegyver. Több tucat démon életét vette már el. Egy furcsa ruha szabása is kirajzolódott előttem. Majdnem földig érő, ujjatlan fekete kabát, fekete passzos nadrág, bakancs és sötét ujjatlan póló. A Démonvadászok ruhája. De miért élt ilyen élénken az emlékeimben? Mintha már ezerszer láttam volna élőben. Talán mert… nem! Ez hülyeség! Nem létezik ilyen! Nem létezik varázslat! Nem léteznek az angyalok…
És minél inkább ismételgettem ezeket, annál biztosabb voltam benne, hogy hazudok. De a fiúk előtt nem mondhattam, hogy szerintem nagyon is léteznek ezek a teremtmények.
A srácok veszekedése… suttogása eljutott a fülemig. Ami azért volt fura, mert tényleg olyan halkan beszéltek, hogy egymást is alig értették, pedig az arcukat csak pár centi választotta el, én pedig az asztal túloldalán ültem.
- Cseszd meg, többet nem tudtál volna mondani? Szerintem még ő se hitte el, hogy ennyi mindent elárult neked – sziszegte Justin, közben a szemével felém intett.
- Basszus, te nem akarod, hogy végre minden az eszébe jusson?
- Dehogynem, de ha itt történik meg, akkor gázban leszünk – vágta rá dühösen, majd rám nézett. Megdörzsölte a halántékát és intett az egyik pincérnek.
Pár perccel később már úton voltunk a korcsolyapályához, a fiúk azonban megnémultak, csak az előttük lévő utat bámulták. Már kezdtem megunni a csöndet, így lekaptam Damon nyakából a fejhallgatót és a fülemre tettem, majd bekapcsoltam a telefonomon egy lejátszási listát. Éreztem, hogy az egyikük megfogta a kezem és elkezdett visszahúzni maguk közé. Morogva hagytam, hogy szó szerint sakkban tartsanak azon a fél méteres helyen, ami a kettejük válla között volt. Karba tett kézzel vártam, hogy végre odaérjünk. Mikor Justin elindult kikölcsönözni a korikat, Damon maga felé fordított. Letolta a fejhallgatót rólam és a szemeimbe nézett.
- Most mi bajod van? – kérdezte kissé bosszúsan. Ő volt megsértődve?
- Összevesztetek? – motyogtam. Megforgatta a szemét és a derekam két oldalán nekidőlt a korcsolyapálya korlátjának. Ajka pár centivel lebegett az enyém fölött.
- Körülbelül annyira vesztem össze vele, mint amennyire te szoktál – közölte és egy puszit nyomott a számra. Kicsit jobb kedvem lett. – Te pedig vigyorogj és próbálj nem zakózni túl nagyokat, értve vagyok? – érintette az orrát az enyémhez. Bólintottam. – Helyes – búgta és odahajolt egy csókért, ha azt valami meg nem zavarja.
- Öcskös kapd el! – kiáltotta egy ismerős hang.
- Ha dobni mered azt az izét, én doblak be az East Riverbe! – kiáltotta oda a barátom a bátyjának, Collinnak, aki csak megrántotta a vállát és átnyújtotta a korcsolyát. – Te mindenhol ott vagy?
- Igen, ahol jó csajok vannak – itt rám kacsintott.
- Te viszont leszállhatsz erről a csajról, csak a drága öcsikédnek engedem, hogy hozzáérjen. Szóval te csak ne flörtölgess vele – vágott Cole vállára Jus. Az idősebb Falls összerezzent a fenyegető hangszíntől, majd sötétbarna szemét a testvéremre szegezte, aki a lehető leggúnyosabban meredt vissza rá.
- Gyere, Kicsim, míg a bátyáink megpróbálnak egy pillantással ölni – ragadta meg a csuklóm Damon és elrángatott arra a helyre, ahol lerakhattuk a cipőink. Elrángatott a bejárathoz. – Nos, mire emlékszel a múltkori korizásból? – kérdezte, miközben fellépett és a kezét nyújtotta nekem. A tenyerébe csúsztattam a sajátom.
- Öhm, hajlítsam be a térdem és kissé dőljek előre? – nyöszörögtem a karjába csimpaszkodva. Bólintott és lassan csúszott pár métert.
Egy kör után már csak a kezét fogtam és a lábaim figyeltem, hogy nehogy egymásba akadjanak. Az ajkamba harapva próbáltam tartani az ő tempóját. Biztatott nem is egyszer, mégis féltem, ha elengedem, elzúgok és mindenki kiröhög. A szélénél megállt és mutatta, hogy maradjak ott, majd elment egy jó tíz méterre. Integetni kezdett, hogy menjek oda. Kicsiket lökve magamon próbáltam közelebb jutni hozzá. Az utolsó két-három métert már tökéletesen tettem meg, majd a karjaiba érkeztem.
- Jó vagy, húgi! Kár, pedig szerettem volna látni, ahogy végigcsúszol a jégen – vigyorgott a korlát túloldalán Jus, mire beintettem neki. Damonhoz fordult. – Le se tagadhatod, hogy a barátnőd – fintorodott el.
- Megkérdezhetem, hogy ti mikor jöttök be? – kérdeztem, közben kinyújtottam a karom, hogy elérjem a biztonságot jelentő kis fafalat.
- Én az előbb jöttem ki, már mentem volna, mikor belétek futottam – felelte Cole.
- És eltűnni mikor kívánsz? – mosolygott az öccse kisfiúsan, mire ő fújtatni kezdett. Jus pedig egyszerűen közölte, hogy ő csak a zakózásom akarta látni. A fejére csaptam.
***
Hat óra körül indultunk vissza a megbeszélt helyre, Damon örömére Cole leakadt rólunk, ment vissza a fősulira. A barátom morgott is, hogy miért van ilyen idegesítő bátyja, aki mindenütt ott terem a semmiből, mikor senkinek se hiányzik.
Jus elkérte Damon fejhallgatóját és kicsit előrébb ment, hagyott minket beszélgetni, vagy csupán elege lett belőlünk. Esetleg is-is. Összekulcsoltuk az ujjaink és lassan sétáltunk visszafelé. A nénikémék talán már ott is voltak.
- Tényleg ennyit meséltem neked az angyalokról meg ezekről a… Démonvadászokról? – kérdeztem, mire mintha hátrahőkölt volna egy pillanatra. Lassan fújta ki a levegőt, nem nézett rám, csak az olvadó hótól latyakos utat nézte. A másik kezével megigazította a sapkáját és belekezdett.
- Igen, viszonylag sokat dumáltál ezekről. Ha egyedül voltál mindig ilyen oldalak után nyomoztál, valahol volt egy ilyen füzeted is, ami tele van ezekkel az infókkal. Mielőtt kérdeznéd, gőzöm sincs hol van. Gondolom most kíváncsi vagy, mit is meséltél róluk.
Hevesen bólogattam, ő pedig egy nagy lélegzet után belekezdett.
- Először is angyalok. Hát, talán legtöbbször az őrangyal szó hangzott el. Azt mesélted róluk, hogy száz éves korukig az emberekkel élnek, tizenhat évesen változnak angyallá, akkor kezdik próbálgatni a képességeiket. De vannak olyan őrangyalok is, akik nem velünk, hanem másik… világban élnek? – próbálta mutogatni, de csak össze-vissza integetés lett belőle. – Ezt nem értettem teljesen. Aztán az arkangyalok… hát, róluk kábé annyit mondtál, amennyit amúgy is tudtam. Démonok… démonok… ők se a mi világunkban élnek, de átjárnak. Kísérteni, tönkretenni életeket jönnek ide. Kétféle démon van, emberi és állati. Az állati démonokat lidérceknek hívják. Öhm… azt hiszem ennyi, a vadászokat, vagy miket, meg már mondtam – pillantott rám. Lassan és kissé hitetlenül bólintottam.
Egy szavát se hittem el. Mármint…
Egyszerűen túlságosan megjátszotta az egész mesélést. Tudtam, hogy amit elmond igaz, de ő maga nem tőlem tudja ezeket a dolgokat. Már régen ismeri, csak most megpróbálta beadni nekem, hogy én mondtam ezeket. De elég valószínűtlennek tartottam, hogy pont ilyenekkel traktáltam volna régen, mikor beszélgettünk. Még ha kedvességből kérdezett is volna rá, hogy „és mégis miket tudtál meg, Kicsim?”, akkor se jegyezte volna meg ilyen pontosan.

Az  viszont már más kérdés, hogy ő honnan tudta ezeket…

2 megjegyzés:

  1. Szia!!!!!
    Nagyon jó lett ez a rész is és már nagyon vártam:) Bailey kérlek szépen EMLÉKEEEZ
    Siess a következő résszel:) (és különben eszem ágaba sincs tanulni utolsó héten)
    Sok sikert az utolsó héthez
    Puszi:)

    VálaszTörlés