2015. június 16., kedd

Rémes álmot, jó éjt...

Sziasztok!!!!
Először is: nyáriszüneeeeet! Remélem mindenkinek jól sikerült az év vége, az osztálykirándulások, esetleges ballagás! :) Ti is úgy vártátok már ezt a hetet, mint én? :D Bár nem túl nyárias az idő.
Másodszor: meghoztam az új fejezetet, ami bár nem lett túl hosszú, de több köze van a történet menetéhez, mint az előző pár résznek.
Szóval remélem tetszeni fog, és most hétvégén (tényleg akkor, eskü. Ha késnék, nyugodtan csesszetek le) hozni is fogom a következő részt. :)
Jó olvasást és nyári szünetet mindenkinek!!!
----------------------------------------------------------


/Bailey/

Fetrengtem az ágyban. Hogy miért? Egy rémisztő álom miatt. Legalábbis nekem ijesztő volt. Éreztem, hogy kiver a verejték, hogy össze-vissza forgolódok, hogy egy puha tenyér simul a vállamra. De a nyugtatás semmit se ért.
Egy bálszerűn voltam. A terem, ahol voltam, teljes feketeségbe borult, csak nagyon halványan rajzolódott ki, hogy a fal téglaszerűen van díszítve, nem messze tőlem pedig egy oszlop körvonalai rajzolódtak ki. Körbefordultam, de majdnem felbuktam a szoknyámban. Sötétlila volt, arany díszekkel volt ékítve. A hajamhoz kaptam, ami loknisra volt megcsinálva, a nyakamban ott lógott a lila virágos nyakláncom.
Körülöttem alig lézengtek emberek. Voltak köztük ismerős arcok is, de olyan ember is láttam, akinek nem volt arca. Ott voltak a barátaim is, de valamiért nem mosolyogtak, hanem csak elkomorodva néztek amint elmentem előttük. A lányok a lehető legundokabb képet vágták, amit csak bírtak. Az unokatesóm hideg kék szemekkel mért végig, majd csalódottan elfordult. A haverjaim és a barátnőim is így tettek. Megálltam Justin előtt, csak a fejét fordította az irányomba. Ekkor vettem észre, hogy a bőre olyan mintha műanyag lett volna, nem tűnt élőnek, a kezénél és a lábainál is vékony drótok voltak hozzákötözve. Felnéztem, a drótok két, egymásra keresztbe tett faléchez voltak rögzítve, amik a levegőben lebegtek. Ismét a mostohabátyámra kaptam a tekintetem. A szeme üveges volt. Egy bábu volt. Mint körülöttem mindenki. Körém gyűltek, nem engedtek elfutni. Könyörögve néztem rájuk.
Elárultál minket, visszhangzott a fejemben a testvérem hangja.
Ekkor valaki gyengéden megfogta a kezem hátulról. Egy sötét teremben találtam magam. Aki a csuklóm fogta eltűnt. A tér közepén Jus feküdt, póló nélkül, a lapockájából mintha csonkok álltak volna ki. Mintha levágták… inkább letörték volna a szárnyait. A fehér tollak szélét vörösre festette a vére, a folyadék végigfolyt az oldalán le a földre. Észrevettem, hogy a hátából egy fekete pengéjű tőr állt ki. Még utoljára rám mosolygott, majd tekintete kifejezéstelenné vált. A vére egy kis mondatot írt ki, amit elég sokszor emlegetett a felébredésem óta: Minden rendben lesz. Hátrébb léptem, de a lábam valaminek nekiütközött. Lepillantottam és egy kezet vettem észre a cipőm mellett. A karhoz pedig arc is társult. Helena… Körülötte minden szerettem ott hevert kivéve egyet, Damont. A szám elé kaptam a kezem és meg akartam keresni, de valami megakadályozott. Egy rántást éreztem. A csuklómra egy karperec volt csatolva, ami egy láncban folytatódott, ami az árnyékban ért véget.
Elkeseredetten hunytam le a szemem, de abban a pillanatban egy kar fonódott a derekamra, ujjainkat összekulcsolta. Lehelete megcsapta a nyakam. Rothadás szaga áradt belőle.
- Szervusz, Kedvesem – mormolta a fülembe. A férfi legalább másfél fejjel magasabb volt, fekete haja az álláig ért, övén több fegyver is helyet kapott. Szeme először ugyanolyan barna volt, mint Damonnek, de utána neonzölddé váltak. Ijedten ugrottam volna hátrébb, ha nem tart szorosan. Sikítani akartam, de megcsókolt. A csók nyálas volt, gyorsan el is rántottam a fejem, mire megpörgetett. Majdnem elestem újból, ha nem kap el. Gonoszan nevetett rajtam.
- Damon! – csordultak le a könnyeim. A férfi egy hatalmas pofont kevert le nekem, amitől a földre estem. A hideg kő nyirkos volt, de hogy mitől azt csak akkor értettem meg, mikor kinyitottam a szemem. Az ujjaim ragacsossá váltak az ott lévő folyadéktól. A tenyeremre néztem. Vörös volt. Véres. Mellettem Damon feküdt kezei a padlóhoz bilincselve. A hátán hevert, mellette fekete denevérszárnyak terültek el, amik talán a hátából nőttek ki, de ekkor egy-egy karddal voltak a földhöz szegezve. Felnyomtam magam és megpróbáltam közelebb húzni magam hozzá. Felém fordította az arcát, aminek a fele véres volt. Megrettentem, nem érdekelt a vér, a szám elé kaptam a kezem. Remegő ajkakkal tátogott egy szót: szeretlek. A következő pillanatban tűz lobbant fel körülötte és belőle is, aminek a ropogása sem tudta elnyelni a sikításom…
Csak az volt a bökkenő, hogy az álmomon kívül is sikítoztam. Még akkor is, mikor már ébren voltam. Féltem, mindennél jobban. Túlságosan valósághű volt. Mikor felriadtam rögtön felültem, de abban a pillanatban valaki meg is ölelt. Hagytam, hogy Damon karjai körém fonódjanak, meg akartam bizonyosodni arról, hogy tényleg ő az. Sírva bújtam a mellkasához. A kezeim a lapockáihoz csúsztak, de a bőre ott is egyben volt. Próbáltam meggyőzni magam, hogy ez csak álom volt, de…
A következő pillanatban valaki kivágta az ajtót. Jus rémült tekintettel mért végig. Csak pár szót tudtam kinyögni, ami összefoglalta az álmom.
- Halott, mindenki meghalt!
- Jus, vigasztald meg, én hozok neki vizet – tolt el egy kicsit, majd átirányított az unokatesóm vállára. Felpattant és leszaladt a lépcsőn át a konyhába. Az unokatestvérem kicsit ijedten nézte az arcom, miközben én a barátom után fordultam. A folyosó felől halk beszélgetést hallottam, tudtam, hogy a nevelőszüleimmel váltott pár szót.
- Ssss – suttogta Justin, közben a hátamat simogatta. A fejem búbjára támasztotta az állát és lágyan ringatott. Déja vou érzésem lett ettől a gesztustól. Régen már vigasztalt meg így, de akkor más miatt sírtam. Valami fájdalmasabb volt az oka. Egyik kezét kinyújtotta, majd kissé eltolt magától. Egy pohár vizet adott a kezembe, amit lassú kortyokban ittam meg. Kezdtem megnyugodni, a víz pedig lehűtötte a fejem. Átölelte a vállam és visszahúzott az ölelésébe. Halványan elmosolyodtam.
- Bailey, mi történt? – léptek be a nénikémék Damon mögött, aki rögtön leguggolt elém és onnan figyelte minden rezdülésem.
- Csak rémálma volt – felelte egy kicsit a nevelőszüleimre sandítva. Fekete szeme furcsán csillogott, kicsit elgondolkozott, de utána észbe kapott. – Ugye? – fordította felém a fejét. Nagyon remélem, hogy az volt. Mert ezt így álom formájában is elég volt átélni, élőben már nagyon sok lenne. Még mindig remegve néztem a kezemben tartott üveget, amit végül a bácsikám vett el tőlem.
Az unokatesóm vállába fúrtam az orrom és lehunytam a szemem. Rossz ötletnek bizonyult, mivel szinte rögtön magam előtt láttam a véres tollakat és ropogó tüzet. Kirázott a hideg és a könnyek ismét potyogni kezdtek a szemhéjam alól. A barátom megsimogatta a karom és átnyújtott egy zsepit, amivel a szemem kezdtem törölgetni. A nénikém mosolyogva mondta, hogy ha szeretném, szívesen csinál olyan teát, amelyiknek elkészítését anyától tanulta. Felcsillant kissé a szemem. A két srác is hasonlóan kérlelő szemeket meresztett rá, mire felsóhajtott és a bácsikámmal a nyomában kiment.
Pár perccel később törökülésben ülve iszogattam a forró italt. Mindhárman egymásnak döntöttük a hátunk. A tea nagyon finom volt, enyhén édes, kellemes illata és íze volt, nem tudtam, hogy milyen teanövényből vagy gyümölcsből készült. Már ez is anyához kötött. Lehunytam a szemem és élveztem a fiúk közelségét, akik szerintem nem voltak messze az elalvástól, de értem virrasztottak.
Tíz-tizenöt perccel később újból csak ketten voltunk a szobámban. Damon az oldalam és a hasam simogatta. Az orromig húztam a takaróm és felnéztem rá. Ajkát a halántékomhoz nyomta és halkan megszólalt:
- Ennyire szörnyű volt az álom?
Csak bólintani tudtam. Védelmezőn a karjaiba zárt és halkan kezdett dúdolni a fülembe. Elmosolyodtam és lehunytam a szemem. Most nem a rémálom pillanatképei jelentek meg, hanem egy mező… sokkal jobb volt, sokkal inkább biztonságban éreztem magam.

/Damon/

- Te elmebeteg marha! – mondtam, amint kiteleportáltam a ház elé. Ott Klepoth állt. Amint Bailey felébredt, rögtön tudtam, hogy a rémálom mögött ki áll. És amint elaludt újból, rögtön tudtam, hogy kit kell felelősségre vonni. Klepoth-nak megvolt a maga különleges és szinte egyedi képessége, hogy álmokat, látomásokat tud létrehozni. Ez egyféle üzenet volt tőle, de ennyire nem kellett volna a frászt hoznia a barátnőmre. Dühösen meredtem rá, mire megvonta a vállát, de a gonosz vigyort nem lehetett letörölni az arcáról. Kedvem lett volna megragadni a torkát és eltörni azt.
- Ne nézz így rám, én még csak szépítettem az álmain. Valaki más próbálkozott a rémálom létrehozásával – emelte maga elé védekezően a kezét. A düh iránta csillapodott bennem, helyét gyanakvás vette át. Valaki más is? Ki bír még ilyen képességgel? Vagy talán nem is képesség, hanem varázsital? Az okozhat még ilyen szintű rémálmokat.
- Ki? – csak ennyit bírtam kinyögni. A rohadt életbe! Bailey semmit nem tud még az erejéről, valakik mégis megpróbálják már most a frászt hozni szegény lányra. A halántékom dörzsölve gondolkoztam, hogy vajon ki lehet az.
- Nekem lenne egy tippem – mondta pár pillanattal később. – Mersilde.
A homlokomra csaptam. Hát persze! Ő már régóta próbál keresztbe tenni nekem. És most, hogy megtudta, az angyaloknak „dolgozom”.
Mersilde régen – nagyon régen – a barátom volt. Azóta viszont a legnagyobb ellenségem. Sose tudtam miért utál, bár mióta az egyik múltba visszamenetelnél megöltem az apját, már lett egy sejtésem. Talán rájött, hogy én voltam? De öt éves fejjel hogyan? Hiszen elég sokat változtam az évek alatt. Francba!
Viszont ha valahogy így is kicselezte a figyelmem, akkor máskor is megteszi. Ismertem őt annyira, hogy tudjam: ha nem vigyázok, mindenre képes lenne. Ő volt a legpszichopatább az osztályunkban. Örömmel töltötte el, mikor bioszon kisebb lidérceket vagy állatokat boncoltunk, szerette az elfogott angyalokon tesztelni az órákon elkészített mérgeket. Furcsa vigyorral figyelte, amint kitekeredik a testük és habzik a szájuk, míg mi a többiek elborzadva bámuljuk őt. Arra se volt rest, hogy éles fegyverrel támadjon nekem, mikor harcolni tanultunk. Ha nem vonok fel kettőnk közé védőpajzsot, szerintem nem élem túl.
Teljesen megőrült az apja halála óta.
A testvére befordult, ő pedig ki. A személyisége teljesen megváltozott. Ha valakinek azt mondanák, hogy írjon körül egy démont, az ő leírását adná meg. Teljesen… fú!
- Nos, ha befejezted a múltba tekintést, akkor olvasd el ezt – nyomott a kezembe Klepoth egy összetekert papírt, ami nem viasszal, hanem karamellizálódott vérrel volt lezárva. Fintorogva nyitottam fel, majd olvasni kezdtem.
Drága, Damon!
Tudod mit, hagyjuk a közhelyeket, mindketten tudjuk, hogy rühellek.
És tudom nemegy titkodat. Többek közt azt, hogy besúgó vagy. És azt is, hogy a kis barátnőd amnéziás. Nem is tudom, mi lenne vele, ha élőben látna olyanokat, mint most álmában. Szerintem nem sokáig bővítené az élők sorát. Nos, igen, most halandó, addig, míg meg nem kapja újra az erejét. Nem kell sokat tennem, hogy ez az élet úgy szálljon el, mint a füst.
Akkor térjünk a tárgyra! Egy kis alku, ex-herceg. Búcsút mondasz a barátnődnek márciusig, különben… tudod mit mondtam az álommal és a valósággal, és ott maradhatsz Bostonban. Másik lehetőség az az, hogy ott maradsz, nem törődve a fenyegetéssel, a csaj meghal, akárcsak minden haverod, visszarángatunk és kivégzünk, mint árulót. Tudod, az új király szeretné a véreddel kifesteni a tróntermet. Damon Falls, az áruló herceg. Szép kis névvel írtad be magad a történelemkönyvekbe.
Lényegében ennyi. Március elején meglátom, hogy döntöttél.
Mersilde
- Ez a srác őrült – közölte Klepoth, mikor ő is végigolvasta. Felvontam az egyik szemöldököm és rá meredtem. – Most mit mondjak? Jobb, mint ha úgy reagáltam volna, ahogy a barátnőcskéd testvére szokott: ezt szívtad, haver.
- Kösz – sziszegtem és a zsebembe mélyesztettem a levelet. – Most mi a francot csináljak?
- Egyik lehetőség az az, hogy próbálod Bailey-t minél hamarabb ráébreszteni arra, hogy mi is. Akkor nem tudja megölni ez a hibbant. A másik viszont kicsit időigényesebb és fájdalmasabb, mivel ha nem jön össze, akkor szakítasz vele, de közben azért lökdösöd az angyalok és a varázslat felé és akkor újra emlékezni fog és happy end.
- Ha nem baj, én az elsőt választom – sóhajtottam és a falnak dőltem.
- Nekem aztán nem – nevetett halkan.
Nekem nem futotta mosolyra. A barátnőm élete múlhatott a döntésemen. Most nem bohóckodhattam el. Nem csak a saját, hanem a családja életét is tönkretettem volna. Az övét pedig egyenesen a földdel tehettem volna egyenlővé. Elővigyázatosnak kellett lennem.
Pár perccel később már ott ültem mellette és figyeltem, ahogy alszik. Nem úgy tűnt, hogy újból rémálmok gyötrik. Ennek pedig örültem. Néztem, ahogy a takaró kirajzolja alakját, ahogy kezei a feje alatt lévő párna köré fonódnak. Pillái néha megrebbentek, szemhéja alatt a szemgolyója folyamatosan járt ide-oda, ujjai néha görcsösebben szorították meg a párna anyagát. Arca nyugodt maradt. Pusztán álmodik. És bár szája sarkából egy vékony nyálcsík fojt le, mégis tetszett, amit látok. Akkor is aludt, mikor először látogattam meg itt. Hihetetlennek tűnt, hogy több mint egy éve volt. Hogy telhetett el ilyen gyorsan az idő? Eh, úgy beszélek, mint az anyám.
Megsimogattam Bailey haját, mire az arcát a tenyerem felé fordította. Résnyire nyitotta a szemeit és halkan felsóhajtott.
- Mit csinálsz? Hajnali egy van. Holnap suli – motyorogta és megemelte maga mellett a takarót, jelezve, hogy bújjak be mellé. – Olyan fáradt vagyok. Miért nem jövő hét szombaton mentünk New Yorkba? – nyöszörögte, miközben odafészkelődött hozzám. Elmosolyodtam.
- Mert ez spontán volt – vigyorogtam.
- Hagyjatok ki a spontán dolgaitokból – bökte meg a mellkasom. Nevetni támadt kedvem a kissé sértett hanghordozásától.
- Van még egy program, ami nem most lesz, így nem is spontán. Júniusban lesz Bostonban egy Skillet koncert. Eljössz velem? – néztem rá reménykedve. Még ha álmos is volt, felcsillant a szeme. Bólogatni kezdett. Megcirógattam az arcát és figyeltem, hogy hogyan reagál. Pirulás, mint mindig.
- Min vigyorogsz? – kérdezte, miközben ujjait végighúzta a számon, mivel a sötétben csak így tudta megállapítani az arckifejezésem. Neki nem volt éjjellátó képessége… velem szemben.
- Semmin, Kicsim – fordultam az oldalamra, hogy szembe legyek vele.
- Mondd el! – könyörgött, mire cettegni kezdtem.
- Nem te mondtad, hogy holnap… izé, ma suli és hajnali lassan fél kettő van? – vontam fel a szemöldököm. Halkan morgott valamit, arról, hogy kiforgatom a szavait.
- Akkor jó éjt! – fordított hátat. Szórakoztatott, mikor ezt csinálta, egyszerűen nem bírtam komolyan venni ilyenkor. A fejem rázva öleltem át.

- Neked is szép álmokat, pukkancs! – nyomtam puszit az arcára.

2 megjegyzés:

  1. Jó rész lett:)
    Nem szeretek regényeket írni ezért rövidre fogom: 1.Állati jó a blogod akinek nem tetszik annak leverem a fejét, 2.Emlékezz Bailey mert nem szeretném a halálod és végül a 3. Várom a folytatást
    szép nyarat:)

    VálaszTörlés
  2. Szia!
    Először is bocsánatot kérek hogy nem írtam komit az előző részhez, de nagyon tetszett, pont úgy mint ez.
    Nagyon jól sikerült az év vége, és a ballagás is. Csak azt bánom hogy el kell mennem a sulibóól. Hüpp, hüpp :((((
    Na és neked? Milyen volt?
    Neked is jó nyáriszünetet!
    Puszi! :)

    VálaszTörlés