2015. június 27., szombat

A titkok ára...

Buone notte!
Meghoztam az új részt még gyorsan a tábor előtt. Ezen a hétvégén két fejezetet gondoltam feltenni, egyiket ma, másikat holnap, mivel viszonylag rövid lett mindkettő.
Az előző részhez rekordszámú tetszik érkezett ezalatt a kevesebb, mint egy hét alatt, aminek persze nagyon örülök. :) Remélem tetszeni fog ez a rész is hááát..., kíváncsian várom a hozzászólásokat.
Jó olvasást mindenkinek, és holnap jön is a következő, körülbelül este hat óra körül (legalábbis, ha addig nethez jutok).
-----------------------------------------------------------------------


/Bailey/

A március lassan jött el. A hó alig akart olvadni, hol jégen, hol latyakon kellett átgázolni, hogy haza vagy az suliba jussunk. De a két srác még ebben is megtalálta a szórakozást: a hókotró által feltúrt vizes hóbuckákba akarták egymást belelökni. Nem akartam beszállni, viszont videóra vettem az ökörködésük. A vége az lett, hogy mindketten belestek. Fintorogva kezdték letörölni magukról a koszt, de amint összenéztek, máris visszatért a jókedvük. Röhögve kászálódtak fel a földről és jöttek oda hozzám, majd a kamerába integetve kapták fel a cuccuk. Persze otthon se hagyták egymást békén, a hátsó kertben fürdették meg a másikat még utoljára ebben a folyós hóban. A hasamat fogva nevettem rajtuk, szinte fájt, hogy milyen hülyeségeket találtak ki. Persze mikor látták, hogy én még száraz vagyok, menekülnöm kellett. A szobám ajtaját eltorlaszoltam és be is zártam, arra viszont nem gondoltam, hogy a teraszajtó is egy lehetséges bejutási mód. Épp a győztesek mosolyával hátráltam el az ajtótól, mikor a hátam egy mellkashoz ütközött. Hátravetettem a fejem és Justin láttam ott. Integettem neki egyet és a fürdőbe akartam menekülni, de két lépés után megint beleütköztem valakibe. Az orrom dörzsölgetve pillantottam Damonre, aki a fürdőszoba ajtajának dőlt karba tett kézzel. Hát, ezzel sakk-matt. Bár még mindig ott volt a gardrób és az ajtó, esetleges kijáratnak/búvóhelynek. Az utóbbit választottam. Ők viszont egyszerre ragadtak meg és rántottak vissza. A hátsómra estem, csak úgy nyekkentem a padlón. Azt hiszem zengett a ház a kacagástól.
A lányok is nagyon várták már a tavasz kezdetét, nem egyszer elrángattak boltba, ruhát venni. Mosolyogva néztem, ahogy próbálgatják a szoknyákat, pózolnak a tükörben. A vigyor viszont lefagyott az arcomról, mikor felém mutattak valami rózsaszín borzalmat. Egy versenyautó sebességével rohantam volna ki, ha nem látok meg egy szuperül kinéző pólót, AC/DC logóval. Odaugrottam és magamhoz néztem. Mindez mintha egy reflex lett volna. Kezdett visszatérni a régi ízlésem. Jenny és Kristy összehúzott szemmel nézte a ruhát. Hát, csak nekem tetszett. Nem nagyon érdekelt, hogy közben próbáltak rám tukmálni valami szoknyát. Csak épp a felét nem hallottam annak, ahogy győzködnek. A tükörben láttam a morcos arcukat. Grumpy Cat arckifejezése hozzájuk képest kedves volt. Rájuk mosolyogtam és elindultam a pénztár felé. Szerintem mérgesen összenéztek, majd elindultak utánam.
A kávézóban rögtön belekezdtek, hogy ők pedig azt hitték, kicsit lányosabb leszek, ha már egyszer… újrakezdtem az életet. A szemem forgatva kavargattam a kávém, míg ők lebiggyesztett alsó ajkakkal figyeltek. Ekkor kihúzódott mellettünk két szék. Egyikre Cole, másikra Hiro ült le. A féltestvéremnek megörültem, de Cole bájolgása frusztráló volt. Rám vigyorgott, majd egy kacsintást is megengedett magának. Fél szemöldököm felvonva néztem rá. Ugye ezt ő sem gondolta komolyan? Inkább nem is figyeltem az irányába.
A tavasz közeledtének amúgy örültem, már vártam, hogy végre jobb idő legyen, annyira nem tetszett ez a hideg. A szekrényem is tele volt rövidnadrágokkal, már nagyon fel akartam őket venni. Justin is mondta, hogy szeretem a nyarat, akárcsak a tavaszt.
Viszont volt egy kis üröm az örömben.
Damon egyre többször tűnt el, sokszor nem is szólt, hogy miért. Nem hittem el, hogy a munka miatt, mivel sose árulta el, hogy milyen melóról is volt szó. Nem rendszeresen járt, még azt se láttam, hogy fizut kapott volna. Csupán néha szólt, hogy mennie kell, erre pedig legtöbbször egy telefon szólította fel. Bárkit kérdeztem, nem tudták, hogy hová megy. Nekem rögtön a legrosszabb jutott eszembe. Ennek utána akartam járni. Február utolsó napjaiban belógtam hozzá, mikor elment. Bármilyen nyom megfelelt volna, ami igazolta volna az állításom. De semmi. Még azt a könyvet se találtam meg, amit egyszer hazahozott. A hajamba túrva ültem le az ágyára.
Miért nem mosolyog rám már annyit? Már nem szeret? Már nem vagyok ugyanaz, mint régen?
Az ajkamba haraptam, hogy ne kezdjek el sírni. A Valentin-nap óta nem aludtunk együtt, alig voltunk kettesben. Talán ez másnak is feltűnt.
Átrohantam Justinhoz, aki épp valami videojátékkal játszott. Megérintettem a vállát, mire összerándult. Meglepve vette le a fejhallgatót és tette félre a joystickot. Felnyúlt és megsimogatta az arcom, látta, hogy valami baj van. Szipogva öleltem meg. A hátam simogatva csitítgatott.
- Bailey, mi lett? – suttogta. Nem tudtam mit mondjak. A sejtésem, vagy inkább kérdezzek rá, mit tud Damonről. Mert, hogy én semmit.  Alig árult el valamit magáról, mindig is volt benne egy kis távolságtartás.
Pár órával később ajtócsapódás. Ő jött haza. Fáradtnak tűnt, haja kócos volt. Egyre inkább kezdtem hinni a gyanúmnak. Felálltam és felé léptem. Fáradt mosolyt eresztett meg felém, mikor meglátott. Egy sietős csókot nyomott az számra.
- Damon – szólítottam meg, mikor belépett volna a szobájába. Kérdőn nézett rám. – Figyelj, kérlek! Mostanság olyan más lettél. Nem tudom, hogy mi történt, vagy mit tettem én, de… Annyiszor eltűnsz, nem mondasz semmit, hogy milyen volt a meló, ami amúgy létezik egyáltalán? Tudod, talán hülyeség, de én már most a legrosszabbra gondolok…
- MI?! Te azt hiszed, hogy megcsallak?! – csattant fel. Száját felháborodottan tátotta el, kezei ökölbe szorultak, szeme… mintha vörösen csillant volna meg. Ne, ne, ne a látomások ne most jöjjenek már elő. Közelebb lépett, már csak egy méter választott el tőle. Éreztem a belőle áradó haragot. Sose volt még ilyen dühös rám. Talán mégis lett volna más ok az eltűnéseire?
- Igen! Csak úgy eltűnsz és felbukkansz, nem akarsz velem lenni, akkor mit gondoljak? – csordultak le az első könnycseppek az arcomon. Hátrébb húzódtam, nem bírtam a csalódottságot, ami a tekintetéből sugárzott.  – Mit nem akarsz elmondani? És ami a legfontosabb: miért nem akarod elmondani?
- Mert nem lehet…
- De miért? Az amnéziához van köze? Ha nincs az emlékezetkiesés, akkor elmondod?
- Mert nem mondhatom el! Igen, az amnéziához van köze, és ha nincs, akkor igen elmondom!
- Mert mi változott?
- Sok minden, Bailey, sok minden… - halkult el a hangja. Pillantása ellágyult, szinte fájdalmassá vált.
- Nem bízol bennem annyira, hogy elmondd? – tettem fel a költői kérdést. Nem válaszolt, csak lehajtotta a fejét. Nyelt egyet. – Akkor menj a francba a hülye titkaiddal együtt! – kiáltottam és kitéptem a nyakamban lógó láncot, amit tőle kaptam és hozzá vágtam. Az ezüst medál hangos koppanással ért földet a parkettán. Láttam, hogy megremeg, mikor a fém ütközik a fával. Tőle kaptam a láncot, augusztusban, mikor újból járni kezdtünk. Ez kicsit olyan volt, mintha az azóta eltelt hónapokat téptem volna el magamtól.
- Bailey, ne csináld ezt – kapta el a csuklóm.
Kitéptem magam a szorításából és lerohantam a lépcsőn. Nem tudtam merre menjek. Az utcára rohantam ki és vettem az irányt valamerre. Fogalmam se volt, merre tartok, csak futottam, ahogy a lábam bírta. Nem is emlékeztem, hogy hogy jutottam el az erdőbe. Csak lerogytam az egyik fa tövébe és sírni kezdtem. Ez nem lehet igaz! Ez nem lehet igaz… Ezzel az elmúlt hónapokat teljesen tönkretettem. Nem is! Ő tette tönkre a hülye titkolózásával! Mi lehet olyan horderejű, amivel ne tudnék megbirkózni. Maximum nem hinném el! Mi változhatott az amnézia óta? Pedig már annyi mindenre emlékeztem, bár az elmúlt kicsit több mint egy év az sokkal homályosabb volt. Ahhoz lehetett tán köze? Hátradöntöttem a fejem és az ágak között átszűrődő fényt néztem.
A Valentin-nap olyan szép volt. Azóta lett annyira elhidegült. Megdörzsöltem a szemem. Mit tettem, ami miatt ilyen lett? Kivel találkozhatott, aki miatt esetleg eltávolodott tőlem? Annyi kérdésem lett volna, amire válaszokat akartam kapni. De ő úgysem felelt volna. Azt mondja, nem árulhatja el. Mi lehet ennyire rossz, hogy… és kezdődött volna előröl a gondolatkör, ha nem veszem észre a recsegő hangokat.
Lépések. Gyorsan behúzódtam az árnyékba, hogy ne vegyen észre az a valaki, aki… Damon volt. Ekkor tűnt fel, hogy hol vagyok: a tónál. Kilestem a fa törzse mögül. A parton állt, szinte remegett vagy a dühtől, vagy a visszafojtott érzelmektől. Csak halkan kérdezgette magától, hogy miért. A kezében megcsillant valami. A nyakláncom. Az ékszerre vetette a pillantását, majd felkiáltott.
- A rohadt életbe! – és ezzel a lendülettel az ékszert bevágta a vízbe. Egy pillanatra mintha teljes testében megfagyott volna. Az üres tenyerét bámulta. Végül ujjai ökölbe zárultak. Ismeretlen nyelven mondott valamit… ugyanazon a nyelven, mint amin egyik álmomban is beszélt az a fiú, mikor azon a furcsa helyen voltam… A szavakat ugyanúgy értettem. – Remélem, most örülsz, Mersilde…

/Damon/

Csak kerek szemekkel néztem utána, mikor elrohant. Percekig mozdulni se mertem. Egyszerűen… nem akartam elhinni, hogy ez tényleg megtörténik. Ő most… szakított velem? Bár a naptár már február utolsó napját mutatta. Ha másnapig nem sikerült volna ráébresztenem mindenre, ami január előtt történt, akkor így is, úgy is el kellett volna válnunk. Na, de nem így!
Az elmúlt két hétben próbáltam álmokkal eszébe juttatni a dolgokat. Ha kérdeztem, mit álmodott, csak megrántotta a vállát és közölte, hogy semmit.
A lábam megrogyott, nekidőltem a falnak. Lecsúsztam a mentén a földre. A számba haraptam és lehunytam a szemem. Én nem így akartam. Nem így akartam, hogy szünetet tartsunk. Azt akartam, hogy ne veszekedjünk, hanem csak ideiglenes legyen. Amíg megtalálom Mersilde-t. Amíg Klepoth és én meg nem öljük azt a rohadékot. De így… Sose fog nekem megbocsátani. Azt hiszi, megcsaltam, hogy titkolózok előtte. Az utóbbi pár hétben teljesen másképp viselkedtem vele. Talán emiatt érezhette, hogy már nem szeretem. Az Angyal Tanács mostanság mindent rám sózott, amit csak lehetett. Démonvadászat, hozd el ezt, hozd el azt, szabadítsd ki őt meg őt, meg őt a börtönből. Tartoznak nekem, most már nagyon sokkal. A kis feladatok miatt lett az a sok titok, amit nem mondhattam el. Aznap is egy B-szintű démont kellett megölnöm. Alig akart meghalni. Teljesen belefáradtam a harcba. Erre amint hazaérek, egy kisírt szemű, szakítani készülő, teljesen reményvesztett Bailey várt.
Ekkor Jus kilépett az ajtaján. Mindent hallott, már a tekintetéből tudtam. De leginkább az volt az arcára írva, hogy miért nem mentem utána. Kivettem a zsebemből a levelet és átnyújtottam neki. Kerek szemekkel bámulta a betűket, majd leült mellém. Nem is jutott szóhoz, csak figyelte a szöveget. Végül beletúrt a hajába és rám nézett.
- Ezért hagytad, hogy elmenjen? – kérdezte. Bólintottam. Nem tudtam, mit mondhatnék, hiszen épp most törtem össze a húga szívét. Egyszerűen nem bírtam a szemébe nézni, azután, ami történt.
- Sajnálom, Jus – suttogtam.
- Szereted? – tette fel az egyetlen kérdést, amire biztosan tudtam a választ.
- Igen, mindennél jobban – feleltem. Szórakozott mosoly ült az arcára.
- Tudod, hogy szól a mondás. Ha szereted, engedd el; ha nem tér vissza, sose volt a tiéd – mondta költőien. Majdnem felnevettem. Csak majdnem, ahhoz túl fájdalmas volt az elmúlt pár perc.
A tekintetem a nyakláncra villant. A tónál adtam oda neki. Megint elfogott a keserűség, hogy elvesztettem. Felpattantam és minden szó nélkül a tóhoz futottam. Ott kellett lennie. Könyörögni akartam neki, hogy bocsásson meg, mindent elmondani, utána pedig megvédeni Mersilde-től. A lábam többször is megcsúszott a vizes avaron, de ez nem tántoríthatott el az ötlettől. Szinte már nevettem, mikor majdnem odaértem, a parton viszont lefagyott a mosoly az arcomról. Ő nem volt ott. Egyszerűen képtelen voltam elhinni. Mindig ide jött, ha valami baja volt. Együtt is sokszor jártunk ide. Talán mégsem ismertem elég jól. Lenéztem a nyakláncra. Sose ismertem elég jól… Sose szeretted eléggé, hogy mindent tudj róla – visszhangzott a fejemben az a hang, amit már régen nem hallottam. Az a felem, akit apám hívott életre egy éve varázslat segítségével. Ismét próbál felülkerekedni rajtam. Csak Bailey miatt sikerült elnyomnom eddig. De ezután… A kezem ökölbe szorult.
- A rohadt életbe – ordítottam. Éreztem, hogy lendítem a kezem, az abban lévő lánc pedig csak repült, repült és végül hatalmas, visszhangzó csobbanással érte el a vizet. Jaj, ne! Ezt nem hiszem el! Mégis mi a francot műveltem?
A gondolataimban gúnyos kacajt hallottam. Mersilde is… Annak a rohadéknak a képe rögtön befurakodott az agyamba. Szerettem volna kiabálni vele, megölni, de tudtam, hogy nincs ott. Távolról figyelte az eseményeket. Popcornnal a kezében mozizta végig a veszekedésünk, közben kárörvendően röhögött a szenvedésemen. Szóval csak négy szavam volt hozzá:
- Remélem, most örülsz, Mersilde…

1 megjegyzés:

  1. :-( :'(
    Miért? Why? Warum?
    Am. szió!
    Hogy lehet valaki ipyen féreg mint ez a Mersilde.
    Büdös ribii!
    Remélem nem szakítottak örökre. Ahj legyen már hat óóraaaaaa! XDDDD
    Várom a kövit!
    Puszii!
    Ui.:bocsi az xd-ér, de a barátokm írta mert nekem eltört a kezem

    VálaszTörlés