2015. május 4., hétfő

Furcsaságok

Sziasztok!
Bocsi a kis késést, de most már itt van a rész. :) Aki most érettségizik annak sok sikert, aki most nem rég kapta meg az értesítőket a középsuliból, annak meg remélem csak jó hírrel szolgáltak.
Az előző fejezethez köszönöm a visszajelzéseket most is, bár az előző pár részt nem éreztem annyira jónak, de lassan már nem kell mindenből TZ-t írni és javítani, szóval megpróbálok minél jobbakat írni. :)
Jó olvasást, remélem tetszeni fog, várom a visszajelzéseket.
---------------------------------------------------------------------

Ismét azon a helyen voltam álmomban, ahol az ég vörös volt, a föld pedig koromfekete. Most egy épület tetején álltam, talán a legmagasabbon. Még jobban beláttam a terepet, most már teljesen biztos voltam benne, hogy ez New York belvárosa egy kissé ördögi átépítésben. Az egésztől egyedül a horizontnál álló kastély és az a mögött elterülő sivár pusztaság ütött el. Fából nem sokat láttam a közelben, ha volt is, az elszáradt. Nyeltem egyet és összehúztam magamon a pulóvert. A lények még mindig az utcán jártak, de most nem voltak olyan vérszomjasak, hogy meg is támadjanak, talán észre se vettek.
No teñugas meddo, literron jægi.
Ez a mondat visszhangzott folyamatosan a fejemben. Nem tudom, hogy honnan értettem a jelentését vagy egyáltalán létező nyelv-e. De az biztos, hogy hátborzongató volt, ahogy mondta az a fiú. Vagy férfi. Vagy az a valami. Mi lehetett?
Szaggatottan vettem a levegőt és újra végignéztem a városon. El akartam menni. Nyöszörögve hátráltam el a peremtől, mielőtt valaki lelökne, esetleg az ügyetlenségemnek hála magam miatt zuhannék a mélybe. Nem lenne kellemes egy hetven méteres esés után szétplaccsanni a földön.
- Bailey? – szólalt meg mögöttem valaki.
Megpördültem. Egy csuklyás alak állt ott. Egy pillanatra elfogott a felismerés, a legutóbb is egy ilyen valaki próbált megölni. Nem, annak egy tetoválás volt a kezén és teljesen fel volt fegyverkezve. Ennek a valakinek csak egy tőr volt az övére szerelt tartóba téve. Csuklóján felismertem a bőrkarkötőket, még pont idejében fejeztem be a hátrálást. Két centi választott el a peremtől. A levegő szaggatottan hagyta el a tüdőm. Az ajkamba haraptam és felé léptem, de ekkor észrevettem valamit. Hatalmas fekete szárnyak álltak ki a hátából. Még egy lépést tettem előre és félve az irányába nyúltam. Lehúztam a kapucnit. Fekete szemei végigmértek, idegesség csillogott bennük. Ajkai mozogtak, de hang nem jött ki rajtuk. Tenyere az arcomra simult és megcirógatta azt, mintha meg akarna bizonyosodni róla, hogy tényleg ott vagyok. Bal karján egy hosszanti karmolás vagy vágás virított, csak kicsit szivárgott belőle a vér.
Közelebb léptem, most viszont ő hátrált, a kezét is elkapta és a tőr nyele fölé tartotta. Megrettentem. Bár csak egy álom, mégis féltem. A fejem ráztam és némán könyörögtem. Fém a fémhez súrlódott. Angyalszárnyai eltűntek, szeme vörösre váltott. Félve húztam összébb magam. Elkapta a karom és maga felé rántott. Csak azt vettem észre, hogy a mellkasához bújva remegek, de még mindig élek. Az ujjaim között láttam, hogy egy furcsa madárszerű lény testébe fúródik a tőr, a szörny elporladt.
Damon ismét beszélni kezdett hozzám, de nem rá figyeltem. Milyen hülye álom ez? Mik ezek a lények? Ilyeneket egy normális ember se álmodik! A fiú hangja lassan erősödött, végre hallottam mondatfoszlányokat is.
- Hahó, Bailey, figyelsz? – emelte meg az állam. Könnyes szemmel meredtem rá. Tekintete azonnal meglágyult, bár még mindig vörös színben pompázott. Magához ölelt.
- Milyen hülye álom ez? – mondtam ki már hangosan is. Csitítgatni kezdett…

Nagyon örültem, mikor vége lett az álomnak. Felültem és körülnéztem. Damon szobájában voltunk, ő maga pedig ott feküdt mellettem. Bal keze a mellkasán hevert, egy halvány heget vettem észre rajta. Pont ott volt, ahol álomban is. Végighúztam az ujjam a bőrén. Mintha egyre halványabb lett volna a vágás. Eddig biztos nem volt ott, azt észrevettem volna. Megráztam a fejem. A heg már ott se volt. Csak beképzeltem magamnak. Visszadőltem a felkarjára, mire morogva magához ölelt.
Kissé megmozdítottam a lábam. Izomlázam volt a korizástól, bár nem is csodáltam, hiszen két hete alig mozogtam. Felnéztem Damonre. Puszit nyomtam a szájára. Mivel még a nap se kelt fel, így megpróbáltam még egy kicsit aludni.
Valami azonban nem hagyott nyugodni: nagyon valósághű volt ez az álom, mintha tényleg ott lettem volna. Akárcsak az előző, ami ott játszódott. El se tudtam képzelni, hogy honnan jött ez az álomkép. Ha a fejemből, akkor… milyen szörnyű dolgok lehetnek még ott? Ezek a szörnyek… a nem emberiek… miért látom őket ilyen részletesen? Talán csak túl sok szörnyes filmet néztem a srácokkal. De ezzel biztatni magam… majdnem hogy fölösleges. Ezek mások, mint a filmbéliek. Élethűek. Túlontúl reálisak.
Lidércek.
Mikor megláttam az első ilyet álmomban, ez a szó jutott eszembe. És illett is rájuk. Mintha két féle állatot összevegyítettek volna.
Az emberszerű szörnyek pedig. Démonok. Azok a rémisztő arcok, a világító szemek. A Sátán jele a kezén. Minden összefügg. Ez az „álomvilág” már régebben is kísértett. Talán az a roham… talán őrült vagyok. Emiatt látok dolgokat, amik nincsenek.
Egy másik magyarázat pedig: régebben annyira megszállottja voltam az angyalok és démonok témának, hogy már látni akartam őket, az elmém pedig megteremtette. Ez pedig szintén arra vezet, hogy megőrültem. De vajon a fiúk tudnak erről? Erről a furcsaságról?

- Ébresztő, Csipkerózsika és Csipkejózsika! – ordított a fülünk mellett Justin. Hogy rohadna meg! Megfogtam a barátom háta mögött lévő egyik díszpárnát és képen sóztam vele az idióta unokatestvérem. Kiterült a padlón.
Először becsuktam a szemem, majd kinyitottam. Nem bírtam elhinni, hogy Damon nem ébredt fel ettől a kiabálástól. Még mindig nyugodtan szuszogott, nem mutatta jelét, hogy akár egy pillanatra is felriadt volna. Tényleg fáradt lehetett az előző napi korcsolyázástól.
Ismét Jus felé néztem, aki a fejét dörzsölgetve ült a padlón. Próbáltam minél dühösebb benyomást kelteni. Szerettem volna leidiótázni, de túl vicces volt, hogy ott nyöszörög, mert beverte a hátsóját. Kuncogni kezdtem, ő viszont fújtatni. Fintorgott és morcosan figyelte, amint Damon karja a derekam köré fonódik. Kissé összehúzta a szemét, mérgesen meredt a barátomra, aki még mindig húzta a lóbőrt. A fiú a lapockáim közé fúrta az arcát. Elmosolyodtam és végsimítottam az ujjait. Álmosan figyeltem az unokatesóm, aki ekkor elmosolyodott, megcirógatta az arcom és kiment.
Damon kis csókokat nyomott a vállamra. Öt perc telt el, mióta Justin kiment. Volt valami szomorú a pillantásában. Talán még több időt tölthetnék vele – gondolkoztam. Akkor viszont Damon lenne megsértődve… Elhúztam a szám és felnéztem a barátomra, aki széles vigyorral az arcán bújt oda hozzám.
***
- Oké, hólapátolás-akció indul! Takarítsuk el ezt a rohadt sok havat! – kiáltotta „boldogan” Jus és felkapta a földről a hólapátot, amit az előbb dühösen a térkőhöz vágott. Igen, ezzel vezette le a feszültségét.
Mellettem szegény Damon elég bágyadt arcot vágott, mint aki nem aludt egész éjjel. De mint tudjuk, végig ott volt mellettem. Megdörzsölte a szemét és megfogta az egyik lapátot. Engem a ház elé küldtek, ők pedig a hátsókertben munkálkodtak. Gyorsan haladtam a melóval, kábé húsz percbe telt, mire végeztem, de ekkorra már teljesen megfagytak az ujjaim, az orrom pedig már annyira hideg volt, hogy nem is éreztem. Ezzel eldöntöttem: utálom a hideget. Mentem besegíteni a srácoknak. Megálltam a ház sarkánál, mikor beszélgetést hallottam.
- Szerinted mikor fog teljesen emlékezni? – kérdezte halkan a barátom. Jus megállt a munkával és ránézett, majd lehajtotta a fejét.
- Remélem mihamarabb. Elég nehéz titkolni előle a dolgokat – motyogta.
Mit titkolnak ezek? Miért nem mondják el? Mi változott azóta, mióta amnéziás lettem. Ezen amúgy már többször is gondolkoztam. Több dolgot is elárultak, hol véletlen, hogy kissé utalásszerűen. Beleharaptam az ajkamba és a falhoz simulva kilestem. Tovább beszélgettek. Szóba került az is, hogy Damon miért olyan fáradt. Azt mondta, éjszaka ki kellett lógnia, de mégis hová?
Ekkor újra havazni kezdett. Mindketten felnéztek. Néhány hópehely mintha megakadt volna mögöttük valamiben. Mintha szárnyakat rajzoltak volna ki… Nyeltem egyet. Minél több hó esett arra láthatatlan szárnyra, annál biztosabb lettem benne, hogy ezt nem csak képzelem. Egymásra pillantottak, majd mindketten felnevettek. A szárnyak megmozdultak, a hó eltűnt róluk. Ez… ez… ez nem lehetett… nem lehetett a képzeletem szüleménye. A két srác még mindig röhögött, de pár pillanat múlva Jus észrevett. A mosoly már nem volt olyan széles, de próbált örömmel nézni rám. A tekintete csak annyit kérdezett, mióta vagyok ott. Mindkettőjükön idegesség és félelem suhant át.
Ebben a pillanatban tüsszögőroham tört rám. Mindketten kuncogni kezdtek és elém léptek. Próbálták eltűntetni magukról az árulkodó jeleket. A hidegtől kipirult arccal néztem rájuk. Egymás mellett szinte totális ellentétnek tűntek, de abban azonosak voltak, hogy ugyanazzal a tekintettel meredtek rám. Ugyanaz a féltés, gondoskodás csillogott bennük. A fejükkel a ház felé intettek, mutatva, hogy menjünk be.
A szobámban rögtön előszedtem a gépem és a Google-be egyetlen szót írtam be: angyalok. Minden találatot végignéztem az első oldalon, de egyik se volt az, amit én kerestem. Pontosítottam: angyalok a mi világunkban. Rögtön meg is találtam a megfelelő honlapot. A valaki, aki írta, szinte mindenre kitért róluk kapcsolatban. Rámentem a „szárnyak” menüpontra, ahol szinte azonnal választ is kaptam a kérdésemre.
„Az angyalok szárnyai – mikor nincsenek használatban – egy másik idő/létsíkban vannak. Ezt a létsíkot csak egy vékony hártya választja el a mi világunktól, ami néha még inkább elvékonyodik, ilyenkor a por, esőcseppek vagy hópelyhek kirajzolhatják a szárnyak körvonalát. A legtöbben ezt csak optikai csalódásnak tudják be, de aki már nem egyszer találkozik ezzel a jelenséggel, az tudja, hogy nem csak képzelődik.
A szárnyak angyaloknál, démonoknál, vadászoknál és nefilimeknél is megjelennek így.
Csak az első átváltozáskor jár fájdalommal a szárny megjelenése a mi világunkban, mikor először tépi át ezt a hártyát. A szárny ilyenkor még kezelhetetlen, az eltüntetése is nehéz…”
- Mit olvasol? – szólalt meg mögöttem valaki, mire felsikította és lecsaptam a gépem tetejét. Szegény laptop, ha ekkor nem tört el, akkor soha. Megpördültem a székemmel, mögöttem Damon támaszkodott az ajtófélfának. – Nagyon gyorsan feljöttél, gőzünk se volt, mi lelt – mért végig. Megvontam a vállam, mintha ezzel mondtam volna, hogy semmi bajom sincs. Beljebb lépett és leguggolt mellém. Felnyitotta a laptopot, először meglepődött, de utána kissé gúnyos tekintettel pillantott rám. – Angyalok? Bailey, tényleg? – vigyorgott. Nem tudott átverni, ezt csak megjátszotta. Valamibe biztosan beletrafálta: ajkai kicsit szétnyíltak, pupillái kitágultak, ádámcsutkája fel-le ugrált.
Jól megnézte az oldalt, majd felállt. Zsebre dugta a kezét és kíváncsi pillantást vetett rám. Az ajtóra pillantott és megkérdezte, hogy van-e kedvem házimozizni. Felcsillant a szemem és felugrottam. Jó hogy! Megragadtam a kezét és lerángattam a lépcsőn.
- Akkor is elindulsz! – sziszegte Jus, közben a távirányítót ütögette a kanapé karfájához, majd a tévé felé fordítva nyomogatni kezdte. – Hogy az a… - kiáltotta és tévéhez ment, majd azt kezdte piszkálni. A szám elé szorítottam a kezem és kuncogtam. – Bailey, nem röhög! – szólt hátra a válla fölött.
Leültünk a kanapéra és figyeltük, amint bénázik egy kört. Damon közben átölelte a vállam és magához húzott. Elvigyorodtam és a vállára hajtottam a fejem. Végre elindult a film is, Jus lehuppant a másik oldalamra. Jó is vígjáték volt, sokat nevettünk. Több tál nasi és két liter üdítő is simán elfogyott, a nénikémék pislogtak is ránk, mikor megláttak. Ekkor csak széles vigyort villantottunk feléjük és tovább csépeltünk egymást.
Azonban mégis voltak olyan pillanatok, mikor elkalandoztam. Főképp ez az angyalos dolog izgatott. Vajon tényleg igaz lenne? Vagy csak a képzeletem játszott velem? Egyszerűen nem volt értelmes válasz a kérdésemre. Pedig a fiúkból kinézném, hogy angyalok. A film közben többször is rájuk néztem, és mindkettőjükben éreztem egyfajta kisugárzást. Egy jóságot árasztó kisugárzást. Eszembe jutott az álmom, mikor Damon angyalszárnyakkal a hátán lépett be a szobámba. Ők tényleg az én őrangyalaim, talán csak ezért képzeltem mögéjük szárnyakat. Hogy teljesen védőangyalnak gondoljam őket. Elmosolyodtam a gondolatra. Bár Jus nem tűnik annyira angyali alkatnak, akár csak a másik fiú, mégis… nem nehéz őket elképzelni.
Damon vállára hajtottam újból a fejem és elképzeltem, amint a karja helyett a puha, fehér tollakkal borított szárnyával öleli át a vállam. A tollak simogatnák a bőröm, mennyei érzés lenne. Ekkor kinyitottam a szemem, Just pillantottam meg magam előtt, amint egy vakítóan fehér tollat rak vagy vesz el a kezeim közül. Meglepetten pislogtam rá, visszaült a helyére, ujjai közt a tollal, amit mereven kezdett bámulni és forgatni, közben a fejét rázta. Összevont szemöldökkel bámultam az előttem lévő asztalt, majd felemeltem a fejem és a barátom tekintetét kerestem, aki az unokatesóm figyelte. Arcán váltakoztak az érzelmek: meglepettség, félelem, elszörnyedés és újra elképedtség. A levegő szaggatottan távozott a tüdejéből. Felé nyúltam és a mutatóujjam végighúztam az álla vonalán. Borostája csiklandozta a bőröm. Még mindig kerek szemekkel fordult felém, még mindig reszketegen lélegzett.
Miért akadtak így ki? Honnan került ide az a toll? És egyáltalán milyen toll, mivel a galambtoll nem harminc centi hosszú! Ezt meg is említettem nekik, de nem válaszoltak, hanem csak néma csendben figyelték minden rezdülésem, mintha a következő pillanatban eltűnhetnék. Mérges voltam, mert semmit se mondtak el, pedig éreztem rajtuk, hogy tudják a választ. Összehúztam a szemem, a fogaim egymásnak préseltem. Már most elegem volt a titkokból, pedig még nem sok ideje tartották azokat magukban.
Felálltam, de ekkor elfogott az ismerős szédülés. A látóterem egyre szürkésebb színben pompázott. Még láttam, amint mindketten felém kapnak, majd Jus… egy kék villanás kíséretében eltűnt. A következő pillanatban már az arcom pofozgatta, közben a konyha felé fordított fejjel kiabált. Az izmaim görcsben álltak, éreztem, hogy remegek, vagy rángatózok. A bátyám a mellkasához szorított, közben halkan motyogott valamit. Hangja elég kétségbeesett volt. Az ő feje mellett Damont pillantottam meg, talán még inkább megijedt, mint én.
Hirtelen tűzforró hullám járta át a testem. Az eddigi ájulásokat is kísérte ilyen, de ez sokkal intenzívebb volt, mintha tényleg tűzbe löktek volna. Fel akartam sikítani, de a hang a torkomon akadt. A felforrósodott bőrömhöz képest a könnyem jéghidegek voltak, mikor végigcsorogtak az arcomon. Hideg borogatás ért a homlokomhoz, az elviselhetetlen hőhöz képest azonban túl kevésnek bizonyult. Úgy éreztem, menten felgyulladok. Ha a kiáltás nem is, de a zokogás feltört belőlem. A rángatózás is abbamaradt, a forróság is lassan eltűnt.
Öt perccel később az ágyamon feküdtem, a homlokomra, a végtagjaimra, a hasamra hideg borogatást tettek a fiúk, pedig úgy tűnt, nincs lázam. Szipogva figyeltem, amint felváltva hadarnak a nevelőszüleimnek, akik rögtön ott termettek, mikor sírni kezdtem. Végül mindketten leültek mellém, egyikük az arcom, a másik pedig a hajam kezdte simogatni. Hálás voltam, amiért itt voltak velem.
- Talán hívni kéne egy orvost – mondta végül Clare néni. A szavait inkább a két őrangyalomhoz intézte, mintha nekik kellett volna dönteni.
Felkönyököltem és a hátam az ágyam fejtámlájának döntöttem. A térdeim a mellkasomhoz húztam és átkaroltam őket.
- Bemenni a kórházba? Biztos, anya? – nézett rá Justin.
Nem akartam dokihoz menni, teljesen jól voltam most már. Nyoma se maradt a rohamnak. Szóra nyitottam a szám, de a nénikém közbevágott, hogy ez, ami történt elég súlyos dolog. Mélyen a fiúk szemébe nézett, mintha szavak nélkül beszélgettek volna. Végül felsóhajtott és közölte, hogy még nem visz be a kórházba, de még egy ilyen rángatózós roham és megteszi. Bólintottunk. Láthatóan a két fiú is megkönnyebbült, mert mindketten nagy levegőt vettek és egymásra vigyorogtak, majd pedig rám.
Két perccel később már mindhárman teát iszogatva nevettünk az ágyamon, közben akaratlanul is, de néha a hátukra pillantottam, hátha meglátom azokat a titokzatos szárnyakat. Azonban idővel kezdtem úgy érezni, hogy csak a tudatom viccelt meg ilyen csúnyán. Ekkor mindketten kíváncsian meredtek rám. Valamire a válaszom várták, csak mivel nem figyeltem, így fogalmam se volt, mire. Szóra nyitottam a szám, de szerencsére a csengő megmentett. Mindketten a földszint felé kezdtek fülelni, hogy megtudják, ki a hívatlan vendég. Természetesen semmit se hallottunk, egész addig, míg egy lány be nem tört a szobámba és Damon nyakába nem ugrott. Kerek szemekkel figyeltem a jelenetet és a belsőm megint egyféle féltékenység kezdte mardosni. Viszont ahogy egyre jobban vizsgáltam az ismeretlen vonásait, úgy lett egyre ismerősebb. Végül a lány rám emelte nagy, barna szemeit. A szemei! Ugyanazok a mélybarna íriszek, mint…
- Úgy aggódtam érted! – ölelt most engem magához.
A barátom a mellkasára tett kézzel kapkodta a levegőt és közben gyilkos pillantást vetett a mostohabátyámra, aki jót derült az előbbi fojtogatáson.
 A lány sötétbarna lobonca fölött láttam, hogy a szobám ajtajában még négy ember áll meg. Ebből kettő a nénikém és a bácsikám volt, egy pedig Cole, Damon bátyja. A negyedik személy ismerős volt. Az engem ölelgető lány kiköpött fiatal énje volt annak a nőnek. Ekkor leesett. Ő Damon anyja, a lány pedig a húga. Rögtön tudtam a neveket: Sandra és Leila. Elmosolyodtam és visszaöleltem.
- Oké, húgi, nem vagy anakonda, hogy megfojts mindenkit – szólt oda a barátom a húgának, aki csak kiöltötte rá a nyelvét. Az alsó ajkamba harapva próbáltam elfojtani a mosolyom, de nem igazán ment.
A három felnőtt is belépett, mögöttük Cole kullogott tanácstalanul. A nénikém és Leila leültek Damon és Justin közé, a bácsikám a fia mögé állt, mire az széles „jó voltam, apu” vigyort villantott rá. Dave bácsi felvonta az egyik szemöldökét, mint aki nem hiszi el. Talán volt is oka kételkedni. Jus fintorgott egy kicsit, mikor visszafordult. Végül Collin az öccse mellé állt, gunyoros pillantással illették a másikat. Családi idill a köbön. Lefejtettem Sandra karjait a nyakamról, de a vigyorát nem lehetett letörölni.
Leila kisimította egyik sötét tincsét a homlokából, ami kiszabadult a septiben összekötött kontyból, majd a fiaira pillantott, akik szerintem épp farkasszemet játszottak, de a cettegésekből és a kuncogásokból ítélve, mindig Damon került ki győztesként. A fiú végül rám pillantott és egy alig észrevehető kacsintást is megeresztett felém. Ez elég volt a piruláshoz.
A nénikém torokköszörülése törte meg a kissé kínos csendet, szavait Leilához intézte, aki szinte rögtön ráemelte sötétbarna szemeit. Azonnal tudtam, hogy Damon a legtöbb tulajdonságát tőle örökölte.
- Mi szél hozott most így titeket? Már olyan rég láttunk, majdnem tizennégy éve, mielőtt… - itt elhallgatott, mindenki pontosan tudta, hogy mire gondol a nénikém.
- Nos, igen – hebegte a nő. – Igazából csak a fiamat szerettem volna látni, és jó hosszú volt az út… Los Angelesből. És ha már itt vagyok, akkor a szüleim is meglátogatom, de előtte szeretnék valamit adni Bailey-nek, amit a nagy pakolászás közben találtam.
Ezzel kivett a táskájából egy évkönyvet. Középen az iskola logója díszelgett, ami egy pajzs volt, benne egy dombon álló vár sziluettjével. Fölötte és alatta egy szalagon az iskola neve: Dæmonium High School. Felnyitottam az első oldalon, ahol egy osztálykép volt, körülötte mindenhol szinte olvashatatlan aláírások. Csak egyet tudtam kivenni:
Mary
Leila, te leszel a legjobb barátnőm örökre!  <3
 Elmosolyodtam és tovább lapoztam. Volt egy csomó kép az osztályról, a barátokról, köztük megláttam róla és anyáról készült fotót is. Mindketten fiatalok voltak, arcukon széles mosoly virított, közben egymást átkarolva állnak egy téglafal előtt.
Csak azt vettem észre, hogy Sandra az egyik, Damon a másik vállamnak dönti a fejét és úgy nézi az albumot. A többiek pedig vigyorogva figyelnek minket. Megforgattam a szemeit és újra a lapokra koncentráltam.
Mikor az utolsó oldalra értünk, a mellettem ülőkre sandítottam. Mindketten elbambultak. Fogtam és becsaptam az albumot, mire föleszméltek. Tökéletesen egyszerre, ugyanazzal a hangszínnel kérdezték a következőt: hol vagyok, mi van, ki az?, és közben körülnéztek. Eddig bírtuk, hangosan röhögtünk az értetlen testvérpáron. A bátyám nevetett a legjobban, ő le is esett az ágyról egyenest az apja lába elé, aki csak a fejét rázta a fia gyerekességén és megbökte a felesége karját, majd közölte vele, hogy Justin ezt a viselkedést tőle örökölte. Clare néni kicsit felháborodott, egy pillantással üzent nekem, mire a kezébe dobtam egy díszpárnát, amivel rásózott Dave bácsi fejére. Igen, lehet az elméletben valami.
Leila és Cole is hangosan hahotázott, mindketten ugyanúgy szorították a szájukra a kezük és vetették hátra a fejük. Sandra és Damon csak pislogott egymásra, utána pedig rám. Elterültem az ágyamon és most a vihogástól remegve ráztam a fejem. Mindketten ráütöttek a lábamra, de nem zavart nem is fájt, túlságosan lefoglalt a levegő kapkodása.
A barátomra pillantottam, aki elég neheztelően bámult, közben… közben a szemében mintha vörös szikra csillant volna. A mosoly az arcomra fagyott, csak bámultam rá, amit ő is észrevett és közelebb hajolt. Jól vagy? – tátogta. Szivárványhártyája újra mélybarna volt. Talán csak újabb optikai csalódás… Bólintottam és felültem.
Lassan csillapodtak a kedélyek és a szobát lassan duruzsolás töltötte be. Mindenki másról beszélgetett egy vagy két emberrel, csak én ültem szótlanul az ágyam közepén és hol innen, hol onnan csíptem el egy-egy mondatfoszlányt. Közben azonban az agyam folyamatosan kattogott. Miért látom azokat, amit. A szárnyak, a villanás és Justin eltűnése, a vörös szemek. Miért? Talán ezelőtt is láttam ilyeneket, csak nem mondtam nekik? Vagy valami más oka lehet, mondjuk megőrültem?
Ekkor valaki megpöccintette az orrom, a merengésből felébresztés miatt pedig felsikítottam. A társaság elhallgatott, most én voltam a középpontban. Kerek szemekkel néztem az előttem ülő Justinra, aki elővette a legkárörvendőbb vigyorát. Megragadtam az egyetlen kezem ügyébe kerülő fegyvert, egy párnát, és nekiugrottam. Az arcát védve kapálózott. Ismét nevetés töltötte be a szobát. Jus pedig a lehető legtávolabb húzódott tőlem, közben fújtatott, mint valami sértett macska.
Elvigyorodtam. Megvertem az őrangyalom, ilyet is csak én tudok!

1 megjegyzés:

  1. Sziaaaa!
    Naaagyooon jó lett!!! Tetszik! De Bailey emlékezz máhár!!! Komolyan őrületbe kergetsz!!
    Gyorsan kövit!
    Puszi!
    Ui. : Bocs a helyesírási hibákért a srácok szétb*szták a telóm!

    VálaszTörlés