2015. április 26., vasárnap

Korizás

Sziasztoook!
Sajnálom ezt a... szép szóval is rohadt nagy késést, de az elmúlt két hetem csak a rohanásból állt. De most végre van egy lélegzetvételnyi időm, szóval itt is van a következő fejezet. Az előző részhez most is köszönöm a visszajelzéseket, nagyon örülök nekik. :)
Amúgy nem tudja valaki, hogy mikor küldik ki a felvételről értesítő leveleket? Csak mert a barátnőm teljesen bedepizett attól, hogy nem veszik fel.
Szóval jó olvasást mindenkinek, aki idetévedt!
---------------------------------------------

/Bailey/

Telefoncsörgésre ébredtem. Nem az enyémre. A szomszéd szobából Damon álmos hangját hallottam. Először csak morgott valamit, majd még mindig ezzel a hangsúllyal közölte, hogy nem, nem alszik. Ezután jött, hogy megkérdez minket is. A léptei elhaladtak az ajtóm előtt, lassan, nyekeregve nyílt ki Jus ajtaja. Bent az unokatesóm válaszolt egy fojtott „ja”-val, két másodperccel később pedig a fiú már az én szobámban állt. Rámosolyogtam és megdörzsöltem a szemem.
- Oké, szombat van és a többiek korcsolyázni akarnak menni – mondta és bentebb jött. A tréningnadrágja zsebébe süllyesztette a kezét és apró léptekkel közeledett. – Van kedved?
Felkeltem és kisimítottam a hajam a szememből. Hunyorítva néztem, ahogy kissé elhúzza a függönyöm, hogy lásson. Megdörzsölte a tarkóját és az arcom kezdte mustrálni. Bólogatni kezdtem, mire egy kis ideig nyomkodta a telefonját, majd a füléhez emelte és közölte valamelyik barátunkkal, hogy benne vagyunk. Miután lerakta, leült mellém és a fülem mögé tűrte a tincseim. A szemeit figyeltem, amiket szépen kereteztek hosszú, fekete szempillái, ezzel árnyékot vetve már amúgy is sötét íriszére. A tenyereim az arcára tettem és hüvelykujjaim végighúztam az arccsontján. Somolyogni kezdett. Egy kis puszit leheltem az ajkaira. De közelebb hajolt és tovább csókolt.
- Khm, bocs a zavarásért, de megyünk reggelizni – kopogott be Jus, mire szétrebbentünk.
Damon felmordult és eltávolodott. Az unokatesóm továbbra is ott vigyorgott az ajtónál, kék szemeit le se vette rólunk. A mellettem lévő fiú meg is jegyezte, hogy mégis mire vár. Erre közölte, hogy ránk (mintha nem jöttünk volna rá), de Damon rávágta, hogy majd mindjárt megyünk. Felsóhajtott és elindult lefelé. A másik srác csak erre várt, újból a számon éreztem a száját. Átöleltem a nyakát, mire magához húzott. Éreztem, hogy a szíve milyen hevesen ver. A csók közben elmosolyodtam. Egy puszit nyomott a homlokomra és elhúzódott. Felállt, megfogta a kezem és felrántott. Kéz a kézben mentünk le. A konyhában a nénikém rám parancsolt, hogy az újabb vércukorszint leesések elkerülése végett egyek meg mindent. Nem ellenkeztem, mivel farkaséhes voltam. Máris összefutott a nyál a számban, mikor megláttam az ételt. Bacon, pirítós, virsli!
- Nocsak, itt van Rómeó és Júlia – vigyorgott az unokatesóm. Előre-hátradülöngélt a székével, már megfordult a fejemben az a gondolat is, hogy mindjárt hátraesik.
- Ha én vagyok Rómeó, Bailey Júlia, akkor te vagy az udvari bolond – morogta Damon, mire Jus felháborodottan eltátotta a száját és kicsit nagyobbat lökött a széken, ami miatt tényleg hátradőlt. Még idejében elugrott, így nem sérült meg. Gyorsan felállította és ártatlanul kezdett mosolyogni a szüleire, akik közölték vele, hogy tényleg udvari bolond lenne. Szépen kiröhögtük.
***
Remegő lábakkal közeledtem a jégpálya felé. Én oda nem megyek fel – torpantam meg és a fejem kezdtem rázni. A mellettem elhaladó emberek mind furcsán néztek rám, mintha megőrültem volna. Szerencsére Damon megmentett azzal, hogy átölelte a vállam és azt mondta, hogy csupán rossz élményeim voltak a korizással kapcsolatban. A fiú a nyelvével csettintett egyet és szembe fordított magával.
- Bailey, mi az? – fogta a két keze közé az arcom. Megráztam a fejem és a földet kezdtem pásztázni. Felsóhajtott és megemelte az állam. – Nem hiszem el, hogy semmi, Kicsim! Talán gyáva vagy? – vigyorodott el. Itt viszont felcsattantam. Gyáva? Én? Nem!
Határozottabb léptekkel indultam meg a többiek felé, de a bátorság mégis elhagyott mikor az ajtónak számító kis réshez értem. Oké, talán mégis gyáva vagyok… Kuncogást hallottam a fülem mellett. Felnéztem Damonre, aki már várta, hogy végre felmenjek a jégre. Mögöttünk türelmetlenül toporogtak az emberek, ezért inkább félreálltam. A barátom felsóhajtott és odalépett mellém.
- Mi az? Nem mersz felmenni? – megpróbálta elfojtani a vigyorát, de nem igazán sikerült. Elfordítottam az arcom és figyelni kezdtem a barátaim, akik estek-keltek a túloldalt. A lányokat kellett a legtöbbször felvakarni a földről, akik lépten-nyomon elzúgtak. – Ugyan… – lökött meg Damon a vállával, mire majdnem elestem. – Bailey, te nem vagy ilyen gyáva! – közölte és rákönyökölt a korlátra.
Végignéztem rajta. Tetőtől talpig feketében volt, bakancsa helyett most hoki-korcsolya volt a lábán, kezeit fekete, csak az ujjai felét fedő kesztyű fedte, fejére egy szintén fekete sapkát húzott, ami alól néhány mélybarna tincs kilógott. Ismét rám emelte a tekintetét. Halványan mosolygott és teljes testtel felém fordult.
- Mit kérsz cserébe azért, hogy feljössz? – kérdezte végül. Ez már jobb ajánlatnak tűnt.
- Hogy elkísérsz minden sulis bálra – vigyorogtam. Megforgatta a szemeit, de bólintott. Arcáról a következőt olvastam le: „mintha nem kísérnélek el amúgy is minden bulira”. Oké, ebben volt igazság.                                              
- Rendben, de most feljössz! – ragadta meg a karom és ráncigálni kezdett a bejárat felé.
Próbáltam húzni az időt, hogy előbb igyunk egy teát, de nem tágított. Előbb ő ment fel, minden gond nélkül állva is maradt. Hogy a fenébe csinálja ezt? Mindent, amit tesz, azt tökéletesen csinálja. Megfogta a másik csuklóm és húzni kezdett. Előbb az egyik, majd a másik lábam tettem fel a jégre. Azonnal elestem volna, ha nem ragad meg. Hálásan mosolyogtam rá. Egy puszit nyomott a homlokomra és lassan megtett egy kis távot, közben magával húzott engem is. Két kézzel kapaszkodtam a karjába. A lábaim folyamatosan kicsúsztak alólam, sokszor sikítani akartam, de az is belém fagyott az ijedtségtől. Ő csak nevetett rajtam, közben szorosan tartott.
Egyszer egy kiskölyök egy torpedó sebességével átsiklott a kezeink alatt, mire kerek szemekkel pislogtunk utána és megállapítottuk, hogy biztosan hokizik. De nem csak én voltam ennyire szerencsétlen a csúszkálás terén, egy másik pár fiútagja két percenként dobott egy hátast előttünk. A lány hangosan nevetve próbálta felhúzni, de nem igazán sikerült neki. Végül a mellette elhaladók segítségét próbálta kérni, többek közt a miénket is. Damon megállt és elengedett, de előtte megbizonyosodott arról, hogy állva maradok és a kezét nyújtotta a fiúnak, aki még így se bírt felkászálódni. A szám elé húztam a sálam és a mögött kuncogtam. Persze a rakétakölyök pont ekkor húzott el előttem, én pedig a hátsómra estem. Pislogtam, mint hala szatyorban, közben a barátom és a pár mindkét tagja rám bámult. És mindhármukból kitört a röhögés.  Összefontam a karom a mellkasom előtt és a drága fiúmra villantottam a mérges tekintetem. Legalább ő ne röhögne… Oké, ez hülye gondolat volt, mivel ő mindig kiröhög, akárcsak Justin, aki ekkor épp a pálya szélén flörtölt egy gót lánnyal.
A barátom a kezeit nyújtotta a nekem. Szúrós pillantást vetettem rá, mikor a szemünk nagyjából egy vonalba került. Boldog mosoly játszott az ajkán. Hirtelen újra húzni kezdett. Remegő térdekkel csúsztam mögötte. Félig hátrafordult és felvonta az egyik szemöldökét. Nem állt meg. Oldalra sandítottam.
Láttam a jégpálya szélén lévő lányok féltékeny pillantását. Mind fintorogtak, elég utálkozó fejet is vágtak, mintha azt mondták volna, hogy nem érdemlem meg Damont. Kíváncsi voltam arra, hogy ténylegesen mire gondolhatnak.
Miért van ez a srác ezzel a csajjal? Tuti a rokona!
Tuti csak egy éjszakára kell neki a kiscsaj.
Egy ilyen pasi mit akar ezzel? Talán eltévedt?
Megálltam, Damon is megtorpant. Mik voltak ezek a hangok? Biztos csak az agyam próbált megviccelni. A fiú rám nézett és végigsimította az arcom.
- Minden rendben? – kérdezte, ajkai vészesen közel kerültek az enyémekhez. Bólintottam és megdörzsöltem a halántékom. Szája pár pillanatra az enyémhez simult, mire a féltékeny lányok irányából sziszegést és fújtatást hallottam. Vettem egy mély levegőt és elmosolyodtam. – Gyere! – karolt újra belém és újból megtettünk pár métert.
Lassan megpróbált elengedni. De csak a fejemet ráztam és az ujjaimmal a kabátjába akaszkodtam. Annyit nevettünk, többször is azzal próbált lerázni, hogy gyorsabban akart menni, de ilyenkor mindig kiterültem, ő pedig nem bírta ki, hogy ne segítsen fel.
Másfél órával később már sikerült úgy is mennem, hogy csak összekulcsoltuk az ujjaink és lassan siklottunk. Elengedtem a kezét és odatotyogtam a fakorláthoz, mire utánam szólt, hogy ne játsszak már pingvint, visszakézből beintettem neki. Belekapaszkodtam a falba és megfordultam. Ekkor ért oda ő is. Oldalasan fékezett, ezzel jégdarát szórva a fehér korimra és a sötétkék nadrágomra. Megtámaszkodott a két oldalamon és lenézett rám. A válla fölött átnézve egy srácra lettem figyelmes, aki háttal is nyolcszor olyan gyorsan ment, mint én. Leesett állal néztem, ahogy elsiklik mellettünk. Damonnek is feltűnt, hogy nem vele foglalkozom. Felmorrant és hátrasandított. Az a srác minden szembejövő lánynak odaintett vagy rákacsintott. Ez velem se volt másképp, csak nekem azt is mutatta, hogy menjek vele és tőlünk pár méterre megállt. Önelégülten vigyorgott Damonre. A barátom elszakította a tekintetét róla és az ég felé pillantott.
- Collin, húzz innen! – mondta anélkül, hogy ránézett volna. Collin? Collin… Cole…?
- Most miért, öcsi? – jött közelebb a srác, azaz Cole, Damon bátyja, akivel az előző héten is találkozott.
- Bailey-t hagyd – sziszegte. A testvére gúnyosan felröhögött.
- Öcsi, öcsi féltékeny, kicsi lánykát védi szépen – dalolta, majd röhögni kezdett. Damon felsóhajtott és rám emelte a pillantását.
- Bailey, ez itt a bátyám, Collin, vagy Cole, vagy idióta. Amelyik megszólítás tetszik – vonta meg a vállát. Elmosolyodtam, mikor ezek ketten elkezdtek veszekedni, mert az egyik leidiótázta a másikat.
Ekkor Jus jelent meg mellettem. Azt kérdezte, hogy kérek-e valami kaját vagy italt. Bólintottam és a korlátba fogódzkodva elindultam a kis ajtó felé. Jus mellettem haladva mesélte, hogy eddig azon röhögött, hogy a két barátnőm hogy csetlett-botlott. Rosszallóan összehúztam a szemöldököm, mire ő kissé arrogáns fejet vágott.
Kint leültünk egy asztalhoz, egy pincér pedig rögtön jött felvenni a rendelésünk. Mindkettőnknek teát kértünk. Az unokatesóm rám mosolygott és közölte, hogy már egész jól meg nekem a kori. Megráztam a fejem és belegondoltam. A kívülről láttam volna magam… szerintem beledöglöttem volna a röhögésbe. Hiszen nem bírtam fél percnél tovább megállni a saját lábamon. Emellett a legnagyobb pocsolya közepén dobtam egy hátast. Nem hiszem, hogy jól ment volna. A pálya irányába néztem, ahol Damon és Cole még mindig ordibált egymással. Testvéri szeretet vagy mi…

/Damon/

- Hülye!
- Barom!
- Seggfej!
- Hé-hé, ez már sértő! – vette zokon a sértésemet Collin.
Nem zavart, mert ezzel eldőlt: ezt a kört én nyertem. Kihúztam magam és karba vágtam a kezem. Ha mást nem is, de annyit tanultam apámtól, hogy ha mérleg nyelve egy veszekedésnél feléd billen, próbáld az ellenféllel ezt érzékeltetni. És ez már reflexszerű cselekvés volt. Cole összehúzott szemmel meredt rám, mintha vörös szikrák pattogtak volna a tekintetéből. Egy lány jött oda a bátyámhoz és csillogó szemekkel kérte, hogy menjen vele egy kört, de az csak morgott valamit, mire a csaj elhátrált és elment. A drága tesóm dühösen csettintett a nyelvével és végigmért. Az erőviszonyokat nézve kábé egyenlő volt, de ha varázslattal vagy harccal kellene eldöntenünk, egyértelműen én nyernék. És ezt a megállapítást nem az egómnak tudom be, hanem mert tényleg így van. A zsebem mélyére süllyesztettem a kezem és várakozón néztem rá, de ő még mindig csak bámult. Végül kissé jobbra fordította a fejét, mögöttem szúrt ki valamit. A vállam fölött hátranéztem, Bailey épp Justinnal röhögött valamin, majd beleivott a kezében lévő pohárba, utána annak a szélét kezdte rágcsálni.
Aranyos volt onnan nézve, ahol én álltam. Néhány göndör tincs kicsúszott a kötött sapkája alól és az arca mellett lógott lefelé. Csak ismételni tudom magam: ő az én angyalom. Csak kicsit kellett alaposabban körülnéznem, máris találtam pár tekintetet, amik őt méregették. Bár tudtam, hogy meg sem fordulna a fejében még csak a flört se, de mégis elfogott egyfajta féltékenység. Dühösen végignéztem a bámuló srácokon, majd magam elé meredtem. A bátyám persze azonnal észrevette és gúnyosan elvigyorodott.
- Mi az, féltékeny vagy? – a hangja olyan volt, mintha egy kincset talált volna meg. Anyját! Várjunk… Egy az anyánk… Akkor apját! Azzal még magamat se sértem meg… – Alig hiszem el, hogy tényleg irigy vagy azokra a pojácákra ott. Ha nem vetted volna észre, Bailey rájuk se hederít – ő most komolyan biztatni akart? Már kíváncsiabban emeltem rá tekintetem. – Valamit lát benned az a csaj, bár gőzöm sincs, hogy mit. Te is látsz benne valamit, amiről pedig a téged bámuló csajoknak nincs fogalma se, szóval ő is lehet féltékeny, mégse az, szóval öcskös, húzzá’ a csajodhoz! – hangja parancsoló volt. Meglepődtem. Ő most komolyan testvéri tanácsot adott nekem?
- Hát… váó! – nevettem el magam zavartan. Bele akartam túrni a hajamba, de rájöttem, hogy rajtam van a sapka, így inkább csak megdörzsöltem a halántékom. – Kösz – néztem végül rá.
- Nincs mit. Amúgy meg: csak tenni akartam a jó testvér szerepét annak a csajnak három óránál – folytatta kicsit halkabban. A homlokomra akartam csapni. Ezt a… idiótát. Most rajtam volt a dühös cettegés sora.
Elindultam az ajtó felé, de előtte még észrevétlenül löktem a bátyámon egyet, mire az úgy elvágódott, mint az ólajtó. Démonnyelven kiáltott utánam egy nem túl szép dolgot, amit jobb szerettem volna inkább nem érteni, de a kárörvendéssel vegyes szerelmes vigyort még ez se tudta letörölni. Gumiszerű volt a lábam alatt a talaj, mikor lejöttem a jégről, főleg így korcsolyával. Az a hülye hoki-kori már nyomta a lábam, de még nem akartam levenni. Odamentem Bailey-ékhez, ahol a lány már akkor szélesen elmosolyodott, mikor még csak távolról láthatott. Intett egyet, mire még gyorsabban akartam átverekedni magam a tömegen. Ekkor az egyik őt figyelő srác tekintete rám villant. Kirakta a lábát, hátha felbukok benne, de ez csak félig jött be. Előreestem ugyan, de még időben visszanyertem az egyensúlyom. A csávó a haverjaival együtt kiröhögött. Mindnek a kabátján egy jó drága magánsuli kitűzője volt. Elit kölykök. Gondolhattam volna. Tovább mentem, végre semmi se akadályozott meg abban, hogy eljussak a legjobb haveromhoz és a barátnőmhöz. Utóbbi mellé huppantam le és az asztallapra hajtottam a fejem.
- Hányan röhögtek még ki, mikor majdnem elzúgtam? – kérdeztem halkan, hogy csak ők hallják. Jus elgondolkozva hümmögött és a kabátja susogásából ítélve körbefordult.
- Kábé harmincan, és most ebből tízen figyelnek minket nem túl feltűnően, de mégis észrevehetően – adott egy pontos választ. Felsóhajtottam, ezt is sejtettem.
Bailey ujjait végigcirógatták a tarkóm egészen a kabátom széléig. Kissé megremegtem az érintésétől. A fülemhez hajolt és mondani szeretett volna valamit, de ekkor a hangszórókból megszólalt egy lassú szám, a pálya, ahol így estére már csak félhomály uralkodott, újra fénybe borult. Az előbbi srác, aki miatt majdnem megöleltem a földet, elindult felénk és megállt Bailey mellett.
- A hölgy eljönne velem pár körre? – vigyorgott. A brit akcentusa kissé bántotta a fülem. Nem tudom miért, de nem bírtam az angolok beszédstílusát. Bailey hebegni kezdett valamit, szemei tágra nyíltak, kicsit hátra is hőkölt.
- NEM! – vágtuk rá egyszerre Justinnal. Egymásra, majd dühösen a hívatlan vendégre néztünk. Az csak felvont szemöldökkel bámult ránk.
- A lánynak van szája, majd ő nemet mond, ha kell. De ha jól veszem észre, akkor ilyesmi még csak az eszébe se jár – ezzel megfogta a barátnőm kezét és felrántotta. Elindultak a jégpálya felé. A lány rémülten tekingetett hátra, de annyira zavarban volt, hogy a srácnak egy szót se mert szólni.
- Csak el ne késs a négy órai teáról! – ordított utána Jus. Nem bírtam ki, felröhögtem. – Talán most szemét amcsi benyomását keltem, de kopjon le a húgomról. Csak téged tűrlek meg a közelében! – ezzel felállt és dühösen elindult arra, amerre az előbb a húgát is elráncigálták. Követtem a példáját. Utánuk is mentünk volna, ha a brit (hívjuk csak így) barátai nem állják csak úgy el az utunk. Justin ökölbe szorította a kezét, majd elernyesztette. – Tűnés! – sziszegte. A fiúk felnevettek. A négyből kiválasztottam a leginkább vezérszerűt és elé álltam.
- Húzzatok az útból – mondtam halkan, de érthetően, közben mélyen a szemébe néztem. Mentális varázslat bekapcs. Vigyorogva figyeltem, ahogy először ő, majd a többi is értetlenül elhúzódik az utunkból. A nyakunkat nyújtogatva kerestük őket, de sehol se láttuk se Bailey, se azt a ficsúrt. A rohadt életbe! – Hol lehetnek? – kérdeztem inkább magamtól, mintsem Justól, aki láthatóan ugyanúgy kissé kétségbe esett, mint én. Ekkor megpillantottam tőlünk két méterre egy szőke fejet. – Jake! – kiáltottam és odafutottam, amit a lehető legrosszabb ötletnek bizonyult korcsolyában. Azt hiszem egy bokarándulással is gazdagodtam, na meg egy tényleges eséssel. Crawford meglepődve hajolt át a korláton és lenézett rám. A haverom rögtön ott termett mellettem és felrángatott.
- Nem láttad Bailey-t? – kérdezte végül ő. Jake először csak a fejét rázta, majd az bólogatássá változott.
- Arra ment valami sráccal. Amúgy az ki volt? – kérdezte értetlenül.
- Amint kivertem belőle a lelket, megmondom – válaszoltam és elindultam a mutatott irányba.
Amint kevésbé látott helyre értünk, a korijaink varázslattal lecseréltük a cipőinkre. Benéztünk minden eldugott zugba, végighaladtunk egy kis utcán is, végül az egyik sikátorból hallottunk ismerős hangokat. A falhoz lapultunk és próbáltunk bekukkantani az egyik kuka fölött. A brit volt, Bailey-t a karjánál fogva próbálta magához rántani, de a lány elég erősnek bizonyult, hogy ellenálljon. Sajnos az ellenállás csak kis ideig lett volna elég, ha nem érünk oda időben.
- Engedj el, kérlek! – könyörgött. Először. Utána a hangja fenyegetőbb lett. – Engedj, különben segítségért kiáltok! – fújtatott, mint egy macska.
- És ugyan ki hallana meg, drága? – nevetett a srác és erősebben rántott rajta egyet. Ahogy Bailey elvesztette az egyensúlyát és felé esett, volt annyi reakcióideje, hogy felemelje a kezét és lekeverjen a srácnak egyet. Az annyira meglepődött, hogy egy pillanatra elfeledkezett mindenről. A csajom ezt szépen kihasználta és előbb a legérzékenyebb pontján rúgta meg, majd sípcsontjára mért egy ütést a korija orrával, mire a brit a földön kötött ki, közben azt sziszegte, hogy „megöllek, te ribanc”. Biztos nem. Előbb én ölöm meg őt. Bailey futni kezdett – már amennyire bírt. A saroknál rögtön nekifutott a mellkasomnak, mire felsikított és tőlem is menekülni próbált. Sajnos a korcsolyája vékony éle beleakadt a térkőbe, ami miatt majdnem elesett, de még időben elkaptam.
- Semmi baj, Kicsim – búgtam a fülébe, miközben magamhoz öleltem. A levegő belefagyott.
- Damon? – kérdezte sírós hangon. A hátát kezdtem simogatni.
Oldalra néztem Justinra, aki épp a brit sráccal ordított, aki nem volt rest visszaválaszolni. Talán jobban tette volna, ha csendben marad.
Bailey nem sírt, de reszketett a sokktól. Egy puszit nyomtam a feje búbjára. Szorosan hozzám bújt, hangja szinte már könyörgő volt.
- Ne haragudj rám – suttogta. Gyorsan megnyugtattam, hogy természetesen nem haragszom, és felajánlottam, hogy menjünk vissza. Ekkorra Jus is végzett a sráccal, láthatóan levezette felszültségét. Ő is szorosan megölelte a lányt, mire az megkönnyebbülten felsóhajtott. – Húzzunk innen, fiúk – próbált egy kicsit keménynek tűnni, de azért elmorzsolt egy, a szeme sarkában ülő könnycseppet. Elmosolyodtam és az ujjammal letöröltem a kissé elkenődött szempillaspirál maradványokat.
- Egyet értek, ezzel egy életre megutáltam az angolokat – fintorgott a haverom. – Viszont egy forró csoki jól esne. Ki kér még? – vigyorodott el és futni kezdett a bódék felé. Felnevettünk. Kézen fogtam Bailey-t és útközben felvettem a korim, amit a falhoz támasztottam.
- És velem esetleg még jössz egy kört a forró csoki után? – kérdeztem kuncogva. Bólogatni kezdett. Felnevetett, mikor meglátta az unokatesóját, aki három Starbucks helyett Skatebucks feliratos poharat hozott. Jus kiosztotta az italokat. Az egyik bódé falának dőlve ittuk meg a forró csokit. Átöleltem a barátnőm vállát, aki szorosan magához ölelt. Mindketten Justint néztük, aki hevesen gesztikulálva, csokis szájjal mesélte, hogy szíve szerint mit tett volna azzal a sráccal, akinek a karmai közül Bailey elmenekült. Tény, ami tény, a lány a srác számára fájdalmas kiutat választotta. Szerintem meg is érdemelte. Ha rajtam múlt volna, biztosan nem ússza meg ennyivel, de szerencsére nem kötöttek ezután újra belénk.
Fél órával később már Bailey-vel csúszkáltunk újra a jégen, már tényleg egészen jól ment neki. Sokat nevettünk, főleg mikor valamelyikünk majdnem elesett. És bármily furcsa, most velem volt ez többször. Kábé két percenként csúszott ki majdnem alólam a talaj, csak a gyorsaságnak köszönhettem, hogy állva bírtam maradni. Persze a barátaink se hagyták ki, hogy ne cukkoljanak. Egyszer vissza is szóltam Jenny-nek meg Kristy-nek, hogy bagoly mondja verébnek, mire kicsit besértődtek. Nem zavart, csak még jobb lett tőle a hangulat.
- Hali – csúszott be elénk Jus. Oké pontosítás: elém csúszott be. Időm se volt megállni, így frontális ütközés. Mindketten elvágódtunk. Röhögve lökte le a lábam a mellkasáról és a korlátba fogódzkodva felhúzta magát.
- Ez hideg – vihogtam és elfogtam a felém nyújtott segítő kezeket.
- Nem mondod! Nem is tudtam, hogy a jég az hideg! – vágott meglepett arcot Bailey. Megpöccintettem az orrát és közöltem vele, hogy nem áll jól a szarkazmus, mire kiöltötte a nyelvét. Visítva-nevetve ugrott félre, mikor ismét felé nyúltam, de ekkor ő zúgott egy hatalmasat. Hassal lefelé terült ki, mint egy béka. Most rajtunk volt a nevetés sora. Lebiggyesztett alsó ajkakkal meredt ránk. Kénytelenek voltunk felsegíteni.
***
Hazafelé menet Jus előrerohant valamiért és Bailey-vel mindketten azon a véleményen voltunk, hogy hazafutott, mert annyira fázott.
- Féltél, mikor az a srác elrángatott? – kérdeztem hirtelen.
- Igen. Főleg azután, hogy elhaladtunk a bejárat mellett és az utca felé kezdett húzni. Azt mondta, csak mutatni akar valamit. Jobb, ha bele se gondolok, hogy mit – sóhajtotta és elcsendesedett. A hüvelykujjammal végigsimítottam az ujjait és elmosolyodtam.
- Örülök, hogy nem lett bajod – mondtam. Ő is somolyogni kezdett.
- Nem lenne baj, ha ma a te szobádban aludnék? – hebegte zavartan. Finoman megszorítottam a kezét.
- Persze, hogy nem. Ha valaki zavar, csak áttele… átmész a szomszéd szobába – helyesbítettem gyorsan. Átteleportál? Ha ezt mondtam volna, szerintem azt hitte volna, hogy hülye vagyok. Bár amúgy is ezt hitte, legalábbis úgy gondolom. – Jó volt a mai nap – mondtam, mielőtt elkezdett volna gondolkozni azon, hogy mire is gondoltam azzal, hogy „áttele”.
- Egyet értek. Főleg az zakózásotok tetszett a legjobban – mosolygott kicsit gonoszan. Megforgattam a szemem.
- Nekem meg a te borulásod.

Az állás egy-egy.

1 megjegyzés:

  1. Sziaaaa!
    Üzenem a barátnődnek hogy ne parázzon, tuti felveszik. És nem tudom mikor küldenek levelet, még Én sem kaptam. És tényleg ne parázzon, nekem is beparázott egy barátnőm és mikor megtudta hogy felvették...hát nem is tudom hogy azt minek nevezzem. Szóval felesleges ráparázni.
    A részről: Hááát....Érdekes de még mindig Nagyon JÓÓÓÓÓÓÓÓ. És Damon oan naon cukiiiii. Viszont most már nem kérhetem kölcsön. :(( Nem baj, van helyette egy Gergőm. Na de nem is lényeg. Eszméletlen. És még m indig : Hajrá Bailey emlékezz arra hogy mi is vagy!! Lehet most is kicsit hosszú lett, de nem is pofázok tovább!!!
    Puszii!
    ui.: Sok szerencsét a barátnődnek és neked is (ha még nem kaptad meg a levelet). :)))

    VálaszTörlés