2015. április 12., vasárnap

Első napok a suliban

Sziasztok!
Hogy telt a hét? Először is köszönöm a visszajelzéseket az előző részhez, másodszor pedig üdvözlöm az új rendszeres olvasót! Remélem ez a rész is elnyeri a tetszéseteket! :)
Jó olvasást!
---------------------------------------------

/Bailey/

Alig bírtam aludni, forgolódtam, párnát hol a fejem alá raktam, hol inkább ledobtam a földre. A hátamra fordultam és felsóhajtottam. Vajon az osztálytársaim hogy fognak fogadni? Ugyanúgy bánnak majd velem, mint azelőtt? A kezeim összekulcsoltam a tarkóm mögött, a lábaim felhúztam. A tanárok ugye nem fognak kivételezni velem? Fogok olyan jól teljesíteni az órákon, mint eddig? Van olyan tantárgy, amit esetleg nehézséget okoz? Ami szörnyen fog menni, bár eddig jó voltam belőle? Nem tudtam, hogy mennyi maradt meg a tanultakból. Inkább az oldalamon kezdtem feküdni, magzatpózba húztam össze magam. Kibámultam a függönyök rései közt.
Felálltam és az ablakhoz mentem. Rákönyököltem a párkányra és figyeltem a kertünket. Az ott álló almafa (Jus legalábbis azt mondta, hogy az) ágait tépázta a hóvihart kísérő szél, az udvart megvilágító lámpák alig látszódtak a szakadó hótól. Az ég horizontja vöröses fényű volt, ami miatt bevillant egy város képe, amit leginkább New Yorkhoz bírtam volna hasonlítani. A látomás ezúttal nagyon valósághű volt. Ott is piros volt az égbolt, de nem a Nap világította meg a kicsinek nem mondható várost. Egy hatalmas holdszerű bolygó fénylett fent, néhány fekete felhő takarta csak kicsit el, de mintha azok is féltek volna tőle, úgy kerülték a nagy égitestet. Az épületek mind feketék voltak. Hatalmas felhőkarcolók, amikben általában irodaházak szoktak lenni, de itt lakások voltak. A föld fekete volt, viszont mintha sárga kénszemcsék lettek volna közöttük. Betonút nem volt kiépítve, helyette macskakő szolgált járdául, autók és egyéb közlekedési eszközök nem jártak rajtuk. Körbefordultam. Pár kilométerre tőlem egy vár körvonalai rajzolódtak ki. Hasonló, mint aminek a képét láttam egy játékban, amit Justin mutatott. Masyafban volt az a kastély, de ez mégis kísértetiesen hasonlított rá.  A tornyokon zászlók lobogtak. Fekete alapon piros minta volt. Három darab hatos. A sátán jele… A szemem sarkából megpillantottam egy alakot. Azonnal rájöttem, hogy felém közeledik. Gyorsan megpördültem és hátrálni kezdtem.
A lény (mivelhogy nem ember volt) kaján vigyorral az arcán jött egyre közelebb és közelebb. Fekete ruhát viselt, lábán acélbetétes bakancs, hasonló, mint amilyen Damonnek is volt. Nyakában két arany dögcédula is lógott. Övébe töménytelen mennyiségű fegyver volt beleakasztva. A jobb és bal oldalán is egy-egy pisztoly lógott, mellettük legalább két-két tőr és ha jól láttam, akkor pár altató- vagy sima nyíl is kis tartókba volt helyezve, az pedig felcsatolva a bőrövre. Keresztbe a mellkasán egy pánt futott végig, rengeteg dobótőr kapott rajta helyet. A karján egy furcsa tetoválás kacskaringózott, néhány indája mintha mozgott volna. De itt is teljesen jól látszódott a sátán-jele.
Felnyögtem és tovább hátráltam, de ekkor felbuktam valamiben és hátraestem. Kikapta az egyik nyilat a tartójából és fölém állt.
- No teñugas meddo, literron jægi – morogta számomra ismeretlen nyelven, de mégis értettem. Azt mondta, hogy Ne félj, kis vadász. Milyen vadász? Miért ne kéne félnem? A hang, ami kijött a torkán mély volt, minden szót torokhangon szólaltatott meg. Futni – ez volt az egyetlen dolog, ami eszembe jutott.
Épp belém szúrta volna a tűt, mikor a kezem alatt nem földet, hanem a szőnyegem puha anyagát éreztem. A földön találtam magam félig ülve, félig fekve. A jobb kezem magam elé emeltem védekezésképpen. Lihegve pillantottam körbe. Ez a látomás… nagyon valósághű volt. Sokkal inkább volt álom, mint jelenés. Masszírozni kezdtem az orrnyergem és az órámra néztem. Éjfél. Még olyan sok idő volt reggelig. Visszaültem az ágyra és elterültem rajta. Most kezdjem előröl a gondolkozást? Inkább akkor forgolódok, míg el nem alszok. Én leszek az első ember, aki álomba unja magát, vigyorogtam gúnyosan a tükörképemre. Akkor kezdődjék az unalom.
Ez ment hajnali háromig, amikor is valaki megállt az ajtómban. A hívatlan vendég miatt majdnem halálra rémültem, de mikor sikerült felkapcsolnom az éjjeli szekrényemen lévő lámpát, megláttam, hogy csak Damon az. Szeme alatt hatalmas fekete karikák sötétlettek, arca nyúzott volt és fáradt, szemeit alig bírta nyitva tartani. De jó volt neki. Megigazította magán a szürke tréningnadrágot és bentebb lépett. Közölte, hogy elég vékonyak a falak és a fetrengésem rohadtul áthallatszik. Bocsánatkérően néztem rá, mire felsóhajtott és odaült mellém. Nem kellett sokáig nyösztetnie, hogy megtudja mi a baj. Mikor befejeztem a panaszkodást arról, hogy mennyire félek, azt kérte, hogy menjek beljebb. Értetlenül azt tettem, amit mondott. Ledőlt mellém és magához húzott. A hátam a mellkasának nyomódott. Lágyan cirógatni kezdte a karom és az oldalam. Jó érzés volt, az álmosság is hamar megjött, ami eddig órákig váratott magára. Hála neki meglepően gyorsan elbírtam aludni, hogy pihenhessek még pár órát, de közben azért reménykedtem, hogy reggel is ott legyen mellettem.
***
A kívánságaim meghallgatásra találtak, mert reggel arra keltem, hogy Damon kis csókokkal hinti be a nyakam. Ajkai lágyan érintették a bőröm, közben ujjai a derekamon írtak le kisebb köröket azon a helyen, ahol a pólóm kicsit fentebb csúszott. Már félálomban vigyorogni támadt kedvem. Azt hiszem, ennél jobb ébresztőm nem is lehetett volna. Jólesően morogtam a párnámba, mire a fülembe kuncogott. Olyan, mintha álmodnék. Vettem egy mély levegőt és tovább élveztem az ébresztőmmel járó csókokat. Sajnos csak egy-két percig próbálkozott az efféle ébresztővel. A hátamra fordított és közölte, hogy ideje felkelni, mindezt a legédesebb hangsúllyal, amit ki bírt csikarni magából. Engem ugyan kedvességgel innen ki nem robbant! Lebiggyesztettem az alsó ajkam. Kinek volt kedve ilyenkor felkelni? Még hét óra se volt. Felmordultam és hátat fordítottam neki, majd az egyik párnám a fejemre húztam. Felsóhajtott. Elszedte a párnát és az orrával megbökte az arcom.
- Ugyan, Bailey – nyösztetett. Nem akartam felkelni. Leszúrtak az utcán, jogom volt a pihenéshez! Öhm, vagy nem.
Alig fél perccel később a nénikém robbant be a szobába és boldogan csicseregve húzta szét a függönyöket, majd mosolygott ránk. Csípőre vágta a kezét és kicsit rosszalló pillantást vetett rám. Damon (a mimikájából ítélve) azt próbálta mozdulatokkal elmondani, hogy reménytelen vagyok, és hogy nem akarok felkelni. A könyökömmel hasba böktem, mire felnyögött. Megforgatta a szemeit, mire ismét bökdösődni akartam, de megfogta a csuklóm és a fejem mellé szorította, így kénytelen voltam a hátamra fordulni és a másik öklömmel megverni. Azonban ő előrelátóbb volt, mint én. Szemét! Felrántott és a hátam mögé szorította a kezeim. Kénytelen voltam Clare nénire figyelni, akinek elég volt egy néma jelzést küldenie a fiúnak, az elengedett.
- Szívecském, kelj felfelé, amúgy is, a kedvenc reggelidet csináltam – mondta. Ez már csábítóbb ajánlatnak tűnt. Felcsillant a szemem és csak egy szó lebegett előttem. Palacsinta!!!
De már valaki megelőzött. Jus rohant lefelé, közben ezt ordította: „Paaaaalaaacsiiiintaaa! Mind az enyém!” Azt már nem, Justin. Rekordsebességgel ugrottam ki az ágyból és futottam lefelé. Még hallottam a nénikém és a barátom nevetését. De akkor is az enyém a reggeli, Jus nem kaphatja meg! – fogadtam meg magamban és még jobban vágtázni kezdtem. A lépcső alján értem utol, ahol ráugrottam a hátára, mire majdnem előre esett. Felmordult és dühös szemeket meresztett rám, de azonnal ellágyult a tekintete, mikor meglátta a széles vigyort az arcomon. A hátába fúrtam az arcom. Felnevetett.
Mögöttünk nem sokkal Damon és a nénikém állt meg. A fiú kicsit szégyenlősen nézett rám, de közben mosolygott. Elengedtem Just, aki rögtön a reggelire vetette magát. Megfogtam Damon kezét és húzni kezdtem a konyha felé. Leültem a helyemre és csillogó szemekkel fordultam az étel felé, amivel az unokatesóm erősen szemezett. A kezemmel eltakartam a reggelim és úgy kezdtem enni, mire a bácsikám felnevetett. Összehajtotta a kezében lévő újságot és miközben elment mellettünk összeborzolta a fia haját, ami miatt az fújtatva hajolt el és követte egy kicsit gonosz pillantással minden lépését.
Eközben azonban Damon átnyúlt előttem és Jus tányérjáról elcsórta az utolsó palacsintát. A számra szorítottam a tenyerem, hogy ne törjön ki belőlem a röhögés. Fiúk! Persze az érintettnek is feltűnt, hogy valami nem stimmel, rögtön ránk nézett. Ártatlanul pislogtunk rá, de a szívét nem lágyítottuk meg.  Sőt, ha lehet még dühösebb lett. Szerintem először azt se tudta, hogy nekem, vagy Damonnek ugorjon neki. Végül az utóbbi mellett döntött. A srác hangosan felkiáltott és úgy ugrott félre. Nevetve néztem, amint kergetik egymást körbe-körbe a konyhában és a nappaliban. A nénikém végül megunta és előbb a barátom, majd az unokatesóm grabancát fogta meg. Mindkettőt maga elé állította és úgy dorgálta meg őket, mint az ovisokat szokás. Behúzott nyakkal, lehajtott fejjel hallhatták. De mikor Clare néni azt kérdezte, hogy ezután ugye nem tépik egymást, bólogatás közben mindketten keresztbe tették a mutató és a középső ujjukat. A kis hazugok.

A suli felé menet már nem volt téma a palacsintás sztori, helyette belém próbáltak lelket önteni, mert mikor eljött annak az ideje, hogy induljunk, egyszerűen földbe gyökerezett a lábam és nem voltam hajlandó mozdulni. Csak a fejemet ráztam. Nem akartam suliba menni!
Az épülettől olyan ötven méter választott el, de már akkor sokan engem néztek. Két alak pedig futva elindult felém. Megnyugodtam, mikor láttam, hogy csak Jenny és Kristy az. Szorosan megöleltem őket, de közben nem tudtam nem észrevenni, hogy elég csúnyán néznek Damonre, aki próbálta kerülni a tekintetüket. Kicsit mintha Jake, Mark és Helena is berágtak volna a fiúra, akit mind levegőnek néztek. Ő pedig megszólalni se mert, csak állt fél méterre a társaságtól. Oda akartam menni hozzá, de mivel a barátnőim belém csimpaszkodtak, így nem bírtam. Rossz volt nézni, ahogy csak ott állt csendben és szomorúan.
Az első óránk történelem volt. A lányok a helyemre kísértek. Az osztály minden tagja engem figyelt. Feszéjezett is. Lehajtottam a fejem, hagytam, hogy a hajam eltakarja az arcom. Damon elsétált mellettem és leült mögém. Mikor egy pillanatra találkozott a tekintetünk, kacsintott. Kicsit megnyugodtam, hogy ő ott van velem, de az még mindig rossz volt, hogy a többiek ennyire csúnyán néztek rá.
Bár megbeszéltük, hogy most egy kis ideig a suliban nem mutatjuk, hogy járunk, de így nézve, talán mégis azt kellett volna csinálni. Akkor a többiek se haragudnának ennyire rá.
Azonban volt, aki örült annak, hogy Damon szinglinek tűnt. Egy csomó lány próbálta tenni neki a szépet, ami miatt elfogott egy új érzés: a féltékenység. Bár nem nagyon beszélt velük, mégis úgy éreztem, hogy bármelyik csaj elveheti tőlem. Köztük is volt egy, aki elsőre kedvesnek tűnt, de utána megláttam, hogy milyen szemekkel néz a barátomra. Szerelmes volt belé. Megkérdeztem a lányokat, hogy ki ő. Azt válaszolták, hogy Trish Martin, a szurkolócsapat kapitánya. Csak a földet bámultam. Nem volt unszimpatikus a lány, csupán… ahogy Damonre nézett. De ha jól láttam a fiú észre se vette, mivel épp felénk nézett. Egy pillanatig tartó mosolyt küldtem felé, ezzel üzentem neki, hogy minden rendben van. Alig láthatóan bólintott és elindult a tesiöltözőbe.
Tesi óra. Én a lelátón ültem, míg a többiek futották a köröket. Damon is, mert állítása szerint ő már tökéletesen jól volt. Bár a tanár óra elején még rá akarta beszélni, hogy inkább pihenjen, de közölte, hogy eleget pihent már. Végig néztem az osztálytársaimon. Klikkek. Ez jutott először eszembe. Voltak kábé négy csapat. A miénk, a plázacicák (ahogy Hel hívta őket), maradék lány és a maradék fiú. De ezeken belül is voltak kisebb csapatok.
Körülnéztem a tornateremben. Két oldalt összecsukható lelátók sorakoztak, egy-egy kosárpalánk is helyet kapott a terem két oldalán. A lelátók alá zsámolyok voltak betolva, tőlem balra pedig egy szertárajtót vettem észre. A palánkok két oldalán mászókötelek lógtak lefelé. Viszonylag modern volt, de átlagos.
A többiek futás után kiütőztek. Kicsit dühös lettem Jake-re, mikor minden áron Damont akarta kiütni. Az végül megunta és inkább nem ugrott el, mire a csapattársai lemondóan felsóhajtottak. A lelátóhoz sétált és leült mellém. Láttam Mark rosszalló pillantását. Nem zavart, és reméltem, hogy a mellettem ülő fiút se. Kicsengőkor álltam volna fel, de valami történt. Szédülni kezdtem, pont mikor először mentem ki a szobám előtti folyosóra. Alig bírtam állva maradni, a látóterem elkezdett vibrálni. Valaki a nevem kiáltotta. Láttam, ahogy Damon átverekedi magát az osztálytársainkon. Elkapott, mielőtt elestem volna. Finoman ütögette az arcom, szinte azonnal kezdtem magamhoz térni.
- Gyerünk, Bailey, kelj fel – motyogta, miközben kisimította a hajam a szememből, majd a homlokomra tette a kezét. Ujjai jéghidegek voltak. Így nem igazán tudta volna megnézni, hogy van-e lázam. Egy pillanattal később már az ajkait éreztem a halántékomon. – Nem vagy lázas – állapította meg végül. Az osztály sutyorgása eközben elhalt, a tanár biztos kizavarta őket.
- Na, van valami? – szólalt meg Justin közvetlen mellettem. Damon nem válaszolt, szóval minden bizonnyal a fejét rázta. Megcirógatta az arcom.
- Mr. Falls, kérem, hozza Miss. Ride-ot a gyengélkedőre. De talán jobb lenne megvárnunk a becsengőt, akkor nincsenek a folyosókon – gondolkozott hangosan a tanár.
Megpróbáltam kinyitni a szemem. Először Damont pillantottam meg, aki rögtön felderült, ahogy meglátta, hogy magamhoz tértem. Magához ölelt és azt suttogta, hogy a frászt hoztam rá. Elmosolyodtam és a mellkasába fúrtam az arcom. Ekkor Jus kiakadt.
- Mi az, hogy rád hozta a frászt? Mindenki halálra rémült! Csak azt vettem észre, hogy Bailey nevét kiabálva rohansz vissza, majd pedig a húgom már ki volt ütve! – hadarta. Ekkor rám nézett. – Te meg miért nem szóltál, hogy rosszul vagy? He? Tudod, hogy megijedtem?!
Behúztam a nyakam. Damontől vártam, hogy megvédjen, de ő csak az ajtó irányába nézett, ahol Kristy és Jenny elég szúrósan bámultak rá. Már untam ezt a viselkedést.
Szerencsére a tanárnő rájuk dörrent, hogy menjenek szünetre, mire elspuriztak. Ezután a fiúkra nézett és kérte, hogy öltözzenek át, addig ő vigyáz rám. Amúgy a srácok szerintem rekordidő alatt lettek kész, mert alig három perc telt el azóta, hogy kirohantak a tornateremből. Damon a lábaim alá nyúlt, mint mikor elájultam és felemelt. A karjaim a nyaka köré fontam. A gyengélkedőnél Jus előrement és kinyitotta nekünk az ajtót.
- Jó napot, Danielle – köszöntötte a nővért, aki szélesen mosolyogva intett vissza.
Rögtön megvizsgált és megállapította, hogy csupán leesett a vércukrom. A fiúk valamiért mégsem nyugodtak meg. Mintha tudtak volna valamit, ami a valódi ok volt. Persze próbáltam megnyugtatni magam.
- Nos, vissza is mehetsz órára, de ha úgy érzed, akkor pihenhetsz egy kicsit itt is. A fiúk majd kimentenek – mosolygott a nő, akire rögtön emlékezni kezdtem. Havonta kétszer biztos elmentem a gyengélkedőre, mert vagy elestem, vagy nekimentem valaminek, ami miatt a lábam, a kezem, esetleg a fejem kissé megsérült. Ragtapasz vagy kisebb kötés mindig elkélt. De most nem akartam maradni, hanem visszamenni az órára, mielőtt valaki azt gondolná, hogy kihasználom a helyzetem, miszerint elég jól megsérültem.
Az oldalamon a két sráccal mentem vissza a terembe. Amint beléptem, a lányok Damont félrelökve öleltek meg. A fiú arca elég furcsa fintorba futott. Mikor észrevette, hogy nézem, elfordult. Ha tovább titkolózunk, a barátaink folytatták volna ezt a bánásmódot vele szemben. Nem szerettem volna, ha így bánnak vele. Elengedtem a barátnőim, és elé léptem. Elmosolyodtam és bólintottam. Ő kicsit lehajolt, én lábujjhegyre álltam. Csak egy kis csók volt, de a lányok halkan felnyögtek. Rájöttek, hogy nem vagyok dühös Damonre, sőt. Bűntudatosan néztek félre. Csak azért bántak úgy vele, mert azt hitték, megbántott. A folyosóról befelé néző udvarló csajok is azonnal eltűntek. Megfogtam a barátom kezét és elindultam a padom felé. Kissé hátrafordultam, épp Jus röhögött a barátnőim arckifejezésén. Jenny és Kristy odaálltak Damon elé és rögtön bocsánatot kértek, majd őt is megölelték. Meglepetten mutogatta, hogy nem kap levegőt. Felröhögtem. Uram atyám!
***
Másnap már sokkal oldottabb volt a hangulat. Jake, Mark és Helena is kezdett normálisan viselkedni Damonnel, de ők még mindig dühösek voltak rá azért a mondatért, ami miatt elküldtem a fenébe. De a srácot a legkevésbé se zavarta, végig mosolygott és nevetett. Justin meg is jegyezte, hogy olyan, mint egy idióta, de erre se reagált másképp. Talán akkor sugárzott róla legjobban a boldogság, mikor szünetben odaálltam mellé és hagytam, hogy összekulcsolja az ujjaink.  Ilyenkor csak a vállára hajtottam a fejem és hallgattam, hogy milyen hülyeségekről beszélnek Justinnal.
- Hé, be ne aludj – jelent meg előttem az unokatesóm sugárzó arca. Megráztam a fejem és a mellettem állóra sandítottam.
- Ha valaki nem ébresztett volna fel hajnalok hajnalán – célozgattam, mire felvonta sötét szemöldökét.
- Már bocs, de suliba kellett jönnünk, ahhoz pedig hétkor kell kelni – vágta rá Damon. Pofákat vágtam, ami miatt minden barátom röhögni kezdett körülöttünk. A fiú megragadta a csípőm és magához rántott. – Jus, esetleg nem dobjuk be egy szertárba? – kérdezte. Riadtam pördültem meg és könyörögve néztem a mostohatestvéremre. Az csak elgondolkozva ütögette az alsó ajkát. Damon, léci ne – könyörögtem magamban és fohászkodtam, hogy észrevegye a jelzéseim. A legnagyobb meglepetésemre a szorítása engedett, ujjai remegni kezdtek. El se tudtam képzelni, hogy mi történet hirtelen vele. A szemébe néztem, de a félelem helyett meglepődöttséget láttam. Csak pislogott, pont szóra nyitotta a száját, de ekkor becsengettek.

/Damon/

Két nap. Csak két napja járunk újra suliba, de Bailey-vel már két különös dolog is történt. Hétfőn, mikor elájult nem a vércukorszintje miatt volt, hanem mert erőlöketet kapott. Ha tudná, hogy ő igazából vadász, nem történt volna ez. A keddi dolog pedig… Mikor felvetettem Jusnak, hogy rakjuk be az egyik szertárba, a fejembe hallottam a hangját. Könyörgött, hogy ne vigyük be. Nem volt tudatában, hogy ezt teszi, mégis… Először csak leblokkolva néztem előre, nem tudtam mit mondjak. Bár már semmit se bírtam mondani, mivel becsöngettek. A lány megfogta a kezem és elkezdett visszahúzni a terembe, ahol épp a történelemóra kezdődött.
Sose szerettem a törit. Valamiért az évszámok, az emberek nevei, a helyszínek sose mentek a fejembe. Te talán az is lehetett az oka, hogy tizenhat éves koromig nem az emberek, hanem a démonok történelmét tanultam, bár abból se voltam a legjobb. De ezen az órán legalább lehetett gondolkozni.
Az előző nap estéjére kanyarodtam vissza, mikor a nappaliban ültünk a kanapén. Clare és Dave mindenre kíváncsi volt, ami aznap történt. Hagytuk Bailey-t beszélni végül is ez az ő első napja volt. Miközben hallgattam és szokás szerint a karkötőmmel szórakoztam, Justin pedig a telefonját nyomkodta.
- De ugye az ájulás után nem voltál rosszul? – aggodalmaskodott Clare. Szerintem, ha rosszul lett volna, már fél órán belül itthon tettem volna be az ágyába. De mivel Bailey teljesen jól volt, így nem kellett sehová se menni.
- Nyugi, jól vagyok, csak leesett a vércukrom – hah! Szép is lenne. Ha minden igaz, akkor múlt héten is emiatt ájult el. Akkor ezek az erőlöketek olyan egyhetente vagy öt naponta fognak jönni? Vagy egyre ritkábban?
Bailey-t figyeltem egész végig, ahogy beszélt. Nem tűnt úgy, hogy aggódna az ájulások miatt. Talán jobb is, legalább nem kellett még emiatt is nyugtatgatnunk. Újra az az életvidám lány volt, mint régen, bár felfedeztünk benne egy kis félelmet is. Az éjszaka is, mikor forgolódott és átmentem hozzá, láttam a riadtságot a szemében. Teljesen be volt pánikolva attól, hogy mi vár rá másnap. És csodák csodájára semmi. Mármint ha a tesiórát leszámítjuk, ahol amúgy nagyon megijedtem. Láttam, ahogy feláll, majd a mozgása furcsa lett, a fejéhez kapott, aztán a térde is megcsuklott. Alig bírtam elkapni, hogy ne legyen agyrázkódása. Ha így folytatja, egy éven belül már inkább bezárom egy gumiszobába, ahol nem érheti baj. Oké, talán az rossz ötlet, de nem szeretném, hogy megint bántódása essen.
Mikor befejezte a mesélést és megitta a neki adott teát, hátradőlt és végre – úgy másfél óra után – felém fordította az arcát. Szemei alatt már megjelentek halványan a fekete karikák. Álmos volt, ez látszott rajta. Kisimítottam a göndör tincseit a homlokából és egy puszit nyomtam az orra hegyére. Elpirult. Mióta amnéziás, sokkal többször pirul el, mint eddig. Nem bántam, sőt mindig nevetni akartam, mikor megláttam a vörös arcát.
- Mr. Falls, örülnék, ha az órára figyelne és nem másra – csapta le az asztalomra a tanár a tankönyvét, alig pár centire az arcom mellett. Ijedten pislogtam fel rá, majd motyogtam valami elnézést kérek-szerű mondatot. Dühös pillantással illetett és visszament a táblához. – Mr. Falls, számítson rá, hogy következő órán felel… az egész fejezetből – erre kikerekedett a szemem. Mi? De hisz az…
- De tanárnő, az több mint ötven oldal – emeltem fel az A4-es lapokból álló könyvet. Ezt nem hiszem el. Ezt nem hiszem el. Ezt nem hiszem… Jus vihogása szakította félbe a mantrám. De a tanárnő is észrevette az áruló haverom.
- Mr. Ride, a maga jelentkezését is várom holnap – közölte, mire lefagyott az arcáról a mosoly. Mérgesen összeszorította a fogait és mikor a tanár elfordult két kézzel is beintett neki, mire a mögöttünk ülő Jake, Mark, de még Oliver is felröhögött. Én a kezemmel befogtam a szám, hogy a tanár ne lássa a mosolyom és inkább a tankönyvem kezdtem olvasgatni. – Megtudhatnám a fiúktól, hogy mi olyan vicces? – kezdett el vészjósló hangon beszélni. Nem tetszett ez a kérdés.
A tanárnő egyre közelebb ért a srácokhoz, akik továbbra is kuncogtak. Fejezzék már be! Bailey félig hátrafordult és értetlen pillantásokat vetett az irányukba, majd rám nézett. Gyorsan leírtam a füzetem sarkába a következő mondatot: „Ezek most ássák meg a saját sírjukat.” A lány felé fordítottam, hogy elbírja olvasni. A szája elé szorította a tenyerét, pont úgy, mint az előbb én, de az őt torkából valami visszafojtott köhögéshez hasonló hang is kijött. Bólogatott párat és ismét az unokatesójának szentelte a figyelmét. A tanárnő rájuk, négyükre és rám is dühös pillantást lövellt. Én miért? Semmit se csináltam!
- Rendben az öt vicceskedvű holnapra gyűjtőmunkát hoz azokból a témákból, amiket mindjárt kigondolok nekik, emellett felelnek is a fejezetből illetve a gyűjtött anyagból – gondolkozott el. – Falls, a reneszánsz kori Firenze uralkodócsaládjai. Ride, az Anglia kezdeti története és első uralkodói, Crawford…
A reneszánsz kori Firenze uralkodócsaládjai? Na, ne szívasson. Bailey sajnálkozó tekintettel nézett rám, felsóhajtottam és visszahajtottam a fejem a padra. Ha töriből most nem bukok meg, akkor soha! Jaj, de jó nekem.
- Ne nyafogj már, Damon! Neked nem a görög isteneket kell felsorolnod. Az összeset meg kell keresnem! Emellé azt is be kell majd magolnom, hogy melyik minek volt az ura. Egek, de jó, hogy nekünk csak egy Istenünk van – sóhajtotta a haverom már az utolsó óra után. Felvont szemöldökkel meredtem Jake-re.
- Oké, akkor te meg mondd el Firenze uralkodócsaládjait! – vágtam rá.
- Leonardo da Vinci?
- Az festő volt, te idióta – ezt már Jenny mondta, mire Jake kérdőre vonta, hogy mégis mi okból idiótázta le. Crawford… hát az biztos, hogy nem egy IQ bajnok. És ezt újra és újra bebizonyítja.
- A Medici-k – szólalt meg előttem halkan Bailey. Értetlenül néztem rá. – A Medici család egy firenzei uralkodócsalád volt a reneszánsz korban. Komolyan! Ha már annyira Assassin’s Creedeztek, akkor legalább a történelmi háttérre figyeljetek! – bökte meg a mellkasom. Elvigyorodtam. Okos kis barátnőm van nekem. Vártam, hogy folytassa a felsorolást, előszedtem egy füzetet és egy tollat. – Ezután egy Savonarola nevű fanatikus pasas vette át az uralmat, de ő csak két évig uralkodott, mikor megbuktatták – gondolkozott. – Ezután… Damon, wikipédia – mosolyodott el. – Amúgy csak eddig tudom, mert a játék nem mutatta tovább Firenzét – vonta meg a vállát és rám emelte csillogó szemeit. Hihetetlen, hogy figyelt, miközben mi Justinnal egymást váltva játékmaratont tartottunk hétvégén. Pedig végig úgy tűnt, hogy halálra unja magát. Magamhoz öleltem a lányt és megköszöntem neki a segítséget. Csak elpirulva legyintett egyet.
- Oké, akkor gyerünk kényszerleckét csinálni, amit csakis Damonnek köszönhetünk! – indult ez az utcán Jus tettetett örömmel.
- Mi az, hogy nekem?! A te beintésed miatt kezdtek el röhögni a többiek! – csattantam fel.
- Igen, végül is ő nem csinált semmit, miattatok kell neki is gyűjteni – vett a védelmébe Bailey.

- Falls, számíts rá, hogy otthon kinyírlak – sziszegte Jus. Mit tettem már megint…?

2 megjegyzés:

  1. Szia!
    Bocsi hogy most írok, de most kerültem gép elé. Elég húzós volt a hetem szóval.....de nem is lényeg!
    Am. jól telt a hetem, na és neked? Neked is halomnyi elintéznivalód volt, vagy nyugodtabb heted volt??
    Térjünk rá a részre. Ööööö....Hiper jóóóóóóóóóóó lett. Látod, most nem azt mondom/írom hogy jó lett hanem hogy fantasztikusan csodálatos jóóóóóó lett. Naaagyon tetszik! És nem tudom hány ezredjére de megint elmondom hogy hivatalosan is EZ LETT A KEDVENC BLOGOM. Imáááádom. És ezt is elmondom sokmiulliomodjára: Jóóóól írsz! Nagyon! Na ez a komment elég hosszú lett megint. Megint? Nem is szoktam hosszút írni. Na mind egy. A lényeg hogy befejezem a monológomat. Mondjuk úgy most!
    Ui.: Bocsi a helyesírási hibákért. Barátom gépe nem javítja ki amit rosszul írok. Bocsiii! :((( :)))
    Puszillak!!!

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Szia!
      Nos, a húzós héttel nem vagy egyedül, de nekem meg lett duplázva. Örültem, mikor nyugtom volt. Emellett izgultam a felvételi miatt.
      Most is, mint mindig: nagyon örülök, hogy tetszett, próbálom hozni a szintet. :)
      Ugyan, nem baj ha hosszú a komment. :D A helyesírás pedig nem számít, én is csomószor félreírok.
      Puszi!!

      Törlés