2015. április 3., péntek

A tó

Sziasztok!
Szép tavaszi időnk van nem? (irónia)
Ismerős valakinek a fejezetcím? Kíváncsi vagyok. :) Köszönöm a visszajelzéseket az előző részhez. A blog látogatottsága pedig túllépte a 20 000-et. Nagyon boldog vagyok!
Jó olvasást!
---------------------------------------

/Bailey/

Olyan vicces volt végigkergetni az egész házon! Ekkor úgy éreztem, hogy nem is én vagyok. A régi énem akaratlanul is a felszínre tört. Abban a pillanatban, mikor elesett, tudtam, hogy nyerni fogok. Gyorsan ráugrottam, mielőtt elmenekülhetett volna. Mikor lefogtam a kezeit, eszembe jutott, hogy csikis. Ez nem tudom, hogy honnan jött, de szép bosszú volt, mert rám hozta frászt azzal, ahogy beszélt. Először nem is tudtam, hogy kire gondol. Viszont mikor mondta, hogy rólam, akkora kő esett le szívemről! Az elején teljesen azt hittem, hogy egy másik lány az élete szerelme, én meg csak hasonlítok rá. Azonnal megfordult a fejemben, hogy nem is szeret teljes szívéből, de utána egy csók kíséretében közölte, hogy végig rólam beszélt. Először elszégyelltem magam, mert azt gondoltam, hogy nem szeret, de aztán dühbe gurultam.
Sajnos a kis kergetőzésünket Justin zavarta meg. Az vicces volt, ahogy nézett, mikor meglátott minket, mivel én lefogtam Damont, ő pedig röhögött, mert csiklandós. Csak egy pillanatra terelődött el a figyelmem a bátyuskám felé, a másik fiú ezt kihasználta. Persze a pillantás, amit ezután ránk villantott, elég ellenségesre sikeredett. Látszott, nem tetszik neki, hogy Damon ölében ülök. A beszólása után viszont őt vettük célba. Déja vou érzés volt megverni a párnával, de sajnos a másik srác megragadta a kezem és elrántott tőle. Szerintem szíve szerint még hagyta volna, hadd püföljem.
A nap többi részét filmezéssel töltöttük, mivel a seb gyógyulófélben volt még és a rohangálás annyira nem tett jót neki. Ezt azzal fejezte ki, hogy mikor visszaértünk a szobámba, eszeveszettül fájni kezdett. Kicsit görnyedten mentem az ágyamhoz. Persze ő azonnal észrevette, hogy valami bajom van, így kötést is cserélni kellett. Most is óvatosan és minél kevesebb fájdalommal akarta letekerni a gézt, de sose úgy sikerül semmi, mint ahogy eltervezzük. Felszisszentem és a tenyerembe temettem az arcom. Fáj, fáj, fáj! Mikor végre vége lett Damon ezt egy kis csókkal közölte.
A tévém kicsi volt, de nem is mindig a filmre figyeltünk. Leginkább beszélgettünk. Szóba került néhány randink, a suli, az egyéb dolgok, amik fontosabbak lehettek. Mesélt az őszi programokról, például a táborról. Sokat nevettem azokon, amiket mondott, tetszett, ahogy előadta. Esőbe táncoltunk... elég hihetetlennek tűnt. Elmondott még egy szívatást is, mikor Lindsey-t és Josh-t akartuk eltakarítani az útból. Nem kellett elmagyaráznia, hogy kik ők, rögtön tudtam. De tény, ami tény, jó kis csel volt, amit kieszeltünk ellenük. És végül ők maguk is rájöttek, hogy nem szeretnek minket.
Rájöttem még egy tulajdonságomra is: annyira nem vagyok az a semmittevős fajta. Oké, néha jó kidőlni, de napközben (főként délelőtt és kora délután) inkább pörögnék. Ellenben Damon egy kicsit nyugodtabb típus, felnőttesebb. Persze vannak kivételek, állítása szerint elég gyakran. Ez ezen a délutánon is így volt, körül akartam nézni a környéken, meglátogatni a barátnőim, felidézni még néhány emléket. De ő csak morgott, mint valami medve és nem volt hajlandó rábólintani az ötletemre. Kiöltöttem a nyelvem és elküldtem a csudába. Mikor felálltam, megragadta a csuklóm és visszahúzott. Azt ígérte, hogy másnap oda megyünk, ahová én akarok. Visszaültem mellé és lenéztem rá. Kisfiús pillantásokkal illetett. Az ujjaim végighúztam a haján, majd az arcán. Elmosolyodott, eltűnt az előbbi morgós arckifejezés. Felhúztam a lábaim, amikre rögtön ráhajtotta a fejét. Tovább igazgattam a tincseit.
Csak két napja voltunk újra együtt, mégis olyan, mintha hónapok teltek volna el az ébredésem óta. Damon… rájöttem, hogy miért szerettem bele anno. Kedves, okos, mosolygós, vicces. Ezek azok a tulajdonságok, amiket szinte mindenki keres egy-egy fiúban. És benne megvolt mind.
Az ujjbegyeim az arcára csúsztak. Már lehunyta a szemét, mellkasa lassan emelkedett fel-le. Ujjait összefonta a hasa fölött, egyik lábát kicsit felhúzta. Szinte biztos voltam benne, hogy elaludt. Hátradőltem és elvettem az éjjeliszekrényemen lévő könyvet, amibe előző este kezdtem bele. Gyorsan visszaemlékezésképp elolvastam pár sort és ott folytattam, ahol legutóbb befejeztem.
- Miért hagytad abba? – nyöszörgött halkan Damon. Kicsit megrezzentem, teljesen azt hittem, hogy már alszik. Kifújtam a tüdőmbe szorult levegőt. Durcásan nézett rám. Újra az arcára tettem a tenyerem, amire az volt a reakciója, hogy kevésbé vágott dühös képet. Orrát az ujjaimhoz dörzsölte és a szeme sarkából felpillantott. Megráztam a fejem. Hirtelen felült és odahúzódott mellém. – Mit olvasol? – nézett a borítóra a vállam fölött. Elfintorodott. – Angyalos könyv? Titokzatos, „jóképű” sráccal? – a második mondatnál lányos hangon beszélt, majd normális hanglejtéssel folytatta. – Én nem vagyok jó? – megint morogni kezdett. De tudtam, hogy csak viccel, ezért rávágtam, hogy nem. Felháborodottan eltátotta a száját, egy kis drámát is hozzáadott. Azonban ekkor gonosz mosoly ült ki az arcára. Maga alá gyűrt és csiklandozni kezdett. A könyvvel próbáltam oldalba vagy hasba ütni, de rendszerint meg se érezte. Mikor végre befejezte, csillogó szemekkel nézett rám. Beleharapott az alsó ajkába és nem mozdult. A mellkasomhoz szorítottam a könyvem, közben teljesen elvesztem a mélybarna szemeiben. Csak néztünk egymásra, teljesen megfeledkeztünk mindenről.
És végre együtt vacsorázhattam a családommal. A fiúk önmaguk adták, bár Clare néni leszidta őket a borsó-katapultálás miatt. Az étkezés után Justinnak öt, Damonnek négy borsót szedtem ki a hajából, amin ők csak ártatlanul mosolyogtak. A nénikém ismét megdorgálta őket, mire úgy pislogtak rá, mint egy kiskutya. Bár ahogy a földön ültek, behúzott nyakkal, eléggé kiskutyás benyomást keltettek. Felnevettem és összeborzoltam a hajukat. Mindketten elkapták a csuklóm, majd felálltak. Érdeklődő pillantást vetettem rájuk. Nem is nagyon kellett gondolkoznom, de már reflexből tudtam, ha így néznek rám, jobb ha menekülök.
A fiúk a vacsoránál rengeteg hülyeséget elmeséltek, amit csináltunk a múltban. Lényegében alig bírtam ennyi a nevetéstől, de a nevelőszüleim is hasonló helyzetben voltak. Volt ott minden, kezdve a vízzel leöntéstől a halálra rémisztésig. És kinéztem belőlük, hogy ilyet csinálnak. Mindkettőjükben volt valami sunyiság, mindig kattogott az agyuk, épp csak nem hallottam a fogaskerekeket. De ők mindig ilyenek voltak. Rájuk mosolyogtam.
Alig tíz perccel később már a szobámban voltunk, a laptopom az egyik párnára tettük, mi pedig hason feküdtünk egymás mellett és filmet néztünk. Nem tudom, hogy hány óra volt, mikor vége lett, mert az utolsó emlékeim arról szóltak, hogy a fejem, hol jobbra, hol balra, hol előre billen. Szerintem Justin és Damon jót nevettek rajtam.
***
Miután fölkeltem először azt se tudtam, hogy hol vagyok. Még rémlett, hogy egy pillanatra láttam magam fölött mosolyogni a srácokat, de utána semmi, feketeség. Megtöröltem a szemem, a lábaimat törökülésbe húztam és bámultam magam elé. Olyan fáradt voltam, mintha csak egy-két órát aludtam volna. Egy pillanatra a ruhámra néztem: egy fehér, agyon batikolt/festett póló és egy sötétkék rövidnadrág. A hajam nagyon kócos volt, az ujjaimmal megpróbáltam kifésülni, de az se ment egykönnyen. Majd újból az ölembe ejtettem a kezem és padlót figyeltem. Egyáltalán hány óra volt? Lusta voltam elmászni a telefonomért vagy egy karóráért. Semmihez se volt kedvem, vissza akartam volna aludni, de nem vitt rá a lélek. Ezelőtt is ilyen lusta voltam?
Az is lehet, hogy órákig ültem úgy, mert egyszer csak Damon guggolt le elém. Velem ellentétben ő majd kicsattant az erőtől. Rendesen felöltözött, haját rendbe szedte, arcán széles vigyor ült, ahogy engem nézett. De jó neki, hogy ennyire feltöltődött energiával. Bágyadtan figyeltem őt. Tekintete rögtön kíváncsiskodó lett, fejét kissé félrebillentette. Szemében olyan csillogás láttam, amit pár nappal ezelőtt még nem. Sugárzott róla a boldogság.
- Ne aludj, már tíz óra múlt – mondta, miközben megsimogatta az arcom. Halványan somolyogni kezdtem és hagytam, hogy az ujjait végighúzza a hajamon, majd a vállamon. Ahol hozzámért, ott bizseregni kezdett a bőröm.
Felült mellém és belecsókolt a nyakam hajlatába, majd az arcomra nyomott egy puszit. A vállára hajtottam a fejem, mire akaratlanul is vigyorogni kezdett. Jó volt ilyen boldognak látni. A mutatóujjammal végigrajzoltam a tetoválását. Mindketten a fekete kereszt alakú mintát néztük. Ekkor elkezdte mesélni, hogy ezt a tetkót csak jó későn vettem észre, pedig már tizennégy éves kora óta megvolt neki. Kicsit zavarba jöttem, de semmi bántót nem akart ezzel mondani, csak pusztán azt, hogy néha nagyon figyelmetlen tudok lenni. A szemem sarkából őt kezdtem figyelni, ahogy meredt maga elé, közben lassan mosolyogni kezdett, egyre szélesebben. Biztos valami vicces jutott az eszébe. Rám sandított, mire elkaptam róla a pillantásom.
- Hiába, lebuktál! – kacagott. Nagyon jókedvű volt aznap reggel. Átkarolta a vállam és magához húzott. Szólni akartam neki, hogy nem vagyok játékmaci, amiből ki lehet préselni a szuszt, de egy csókkal elhallgattatott. – Annyira féltem, hogy elveszítelek! – motyogta a fülem fölött. Nagyon hirtelen lett komoly. Vettem egy mély levegőt és visszaöleltem. Fantasztikus ez a srác… Nagy, „ártatlan vagyok” szemeket kezdett mereszteni rám. Olyan volt, mint egy kisfiú, akitől elvették a kedvenc játékát. Végigsimítottam az arcát, mire újból vigyorogni kezdett és összeborzolta a hajam. Dühösen rávágtam a karjára.
Megint elkezdtem a loknikat kigubancolni. Kösz, Damon, pedig már egész jól állt a kissé lenőtt frufrum is! Rá pillantottam, reménykedtem is egy keveset. Maga elé emelte a kezeit és közölte, hogy egyszer fésülte ki a hajam eddig, annyi elég is volt. Szinte rögtön eszembe jutott az a nap; igen, kicsit megszabadított pár csomótól… meg hajszáltól. Lebiggyesztettem az alsó ajkam. Végigsimított a göndör tincseimen és azt motyogta, hogy már sokszor kiegyenesítettem, de neki még mindig az eredeti, bongyor felhozatal tetszik. Egy belső hang felháborodottan megszólalt bennem, hogy mi az, hogy bongyor? Vannak nálam sokkal göndörebb hajú lányok is. Én is megnéztem pár hajfürtöt, de nekem még mindig nem tetszett. Hosszú, veszettül hullámos, kezelhetetlen. Ezt az első mosásnál megtapasztaltam. Láthatóan Damonnek sose volt és sose lesz göndör haja, szóval fogalma sincs, hogy milyen bosszantó is tud lenni.
Meglegyintette a kezét a szemem előtt, mire ráeszméltem, hogy legalább három perce dühösen meredek a hajamra. Visszafojtott egy vigyort és egy röhögésleplező köhögést hallatott. Nevessen csak, bosszút állok én még rajta.
- Öltözz fel, most én vezetlek körbe a környéken – nyomta az ajkát a homlokomnak, majd kiment.
Feltápászkodtam és a gardróbhoz léptem. Eddig nem is mentem be oda. A kényelmesebb melegítőket egy kis szekrényből szedtem ki. Leesett az állam. Jó sok ruhám volt! Kiválasztottam egy fekete farmert és egy fehér hosszú ujjú pólót, amire csomó nyelven rá volt írva, hogy „szeretlek”. Felkaptam rá egy vastagabb pulcsit, majd lementem. Damon a fotel karfájának támaszkodott és a lépcsőt nézte. Gondolom engem várt. Bazsalyogva intett a fejével a konyha felé. Arra fordultam, ahol egy kisebb reggeli várt. Ellökte magát a heverőtől és elém sétált, óvatosan megfogta a kezem és az asztal felé húzott. Elmosolyodtam.
- Én még ma el akarok indulni, szóval siess – kacsintott egyet. Ragyogó szemekkel néztem rá a bögre széle mögül. Mikor észrevette, hogy figyelem, vigyor ült az arcára és beleivott a kezében lévő csészébe. Kávéillat csapta meg az orrom. Nocsak, koffeinfüggő lenne?
Nem is sejtettem, hogy ilyen éhes voltam: mindent megettem. Még ő is meglepődött. Az arcomra egy kisebb pír ült ki. Mikor észbe kapott hangosan felröhögött, felállt és a tányért, meg a bögrét a mosogatóba tette. Ujjait rákulcsolta a csuklómra és a bejárati ajtó felé húzott. Mindketten felvettük a kabátunkat és a cipőinket. Ujjait az enyémre kulcsolta. Felváltva néztem rá és a kezeinkre. Arcára édes mosoly ült ki, ahogy kihúzott az ajtón, majd bezárta azt. Mikor újból felém fordult, kíváncsian néztem rá, tudni szerettem volna, hogy hová visz.
Azonban nem az utcára húzott, hanem vissza a hátsókertbe, onnan pedig a kert végében lévő kis ajtóhoz. A kerítés mögött egy erdő terült el. Nem tudtam, hogy mekkora, de az ablakomból már bámultam a levéltelen fákat és azon is törtem már a fejem, hogy vajon mit rejt a kis erdőség. Láthatóan pont ezt akarta megmutatni. A kezem fogva húzott egyre mélyebbre. Egyre sötétebb is lett, már majdnem félni kezdtem. Miért visz ilyen messzire? Mi van, ha valami megtámad? Ekkor megállt, én pedig beleütköztem. Lábujjhegyre álltam és a válla fölött az előttünk elterülő részre pillantottam. Egy tó. Egy tó, ami az álmomban is szerepelt. Elvigyorodtam és közelebb mentem. Ugyanúgy be volt fagyva, mint akkor. Rá akartam lépni, de Damon a csípőmre tette a kezét és visszahúzott.
- A legutóbb, mikor ezt csináltad, majdnem eltörted a bordáim – suttogta a fülembe. Megborzongtam, mikor a forró lehelete megcsapta a nyakam, de közben el is mosolyodtam. Átölelt és magához vont. A hátam a mellkasának nyomódott, arcát az enyémhez dörzsölte. Összekulcsolta az ujjaink, az én hideg bőrömhöz képest az övé tűzforró volt. – Mit szólnál egy hógolyócsatához? – búgta. Helyeselni kezdtem. Ki nem hagynám, főleg ha tudom, hagyja, hogy nyerjek.
Nos… öhm… nem hagyta, hogy nyerjek. Sőt mintha mindent beleadott volna abba, hogy legyőzzön. Kicsit be is sértődtem. De ekkor eszembe jutott valami. Hogy akkor mivel győztem le, mikor először jöttünk ide. A fölötte lévő ágra sandítottam. Rengeteg hó volt rajta. A hógolyó épp csak súrolta az ágat, de a rajta lévő fehérség máris a fiú nyakába zuhant. Felkiáltott és felnézett. Rájött valamire: régen is ezt csináltam vele. Somolyogni kezdett és megrázta a fejét. Majd kárörvendő arckifejezéssel fordult felém. Hátrálni kezdtem, míg ő egyre közelebb jött.
- Ugyan, Kicsim – mosolygott és egy pillanatra se állt meg. – Ezért – mutatott a havas hajára. – jössz nekem. Csak azt kéne kitalálni, hogy mivel.
- Nem jövök neked, mert te meg kismilliószor megdobtál hógolyóval – kötekedtem. Csípőre vágtam a kezem és megtorpantam. Nem futok el előle – gondoltam. Odaért elém. Tenyerei a derekamra simultak és kissé közelebb húzott. A mellkasára tettem a kezeim, ezzel kicsit távolabb tartottam magamtól.
- Sajnos igazad van. De ez eddig se izgatott, most se fog – vigyorgott és hosszan megcsókolt. Beletúrtam a vizes hajába, mire, ha lehet, még közelebb rántott magához. Mikor elfogyott a levegőm, kénytelen voltam elhúzódni. Az arcom fürkészve mosolygott. – Mivel nem engedem, hogy elvágódj a jégen félig összeforrt sebbel, így inkább menjünk nézelődni a külvárosba – ajánlotta fel. Szívem szerint mondtam volna, hogy maradjunk, de itt igazából ő döntött, nem nagyon volt beleszólási jogom. Pedig megígérte, hogy oda megyünk, ahová én szeretném!
Mikor megérkeztünk oda, ahová vinni akart, meglepődtem. Egy kávézónál voltunk. Betessékelt és kérte, hogy üljek le az egyik asztalhoz, ő majd rendel. Bólintottam és kerestem egy üres helyet. Jól körülnéztem. Már jártam itt, nem is egyszer. Automatikusan az egyik sarokboksz felé tartottam. Ahogy mentem, úgy egy látomás is megjelent. Három tízévesnek tűnő lány ült ott, nevettek, beszélgettek. Én, Jenny és Kristy voltunk ott. Az anyukájuk épp hozta nekünk az üdítőket. Elmosolyodtam és odamentem az asztalhoz. Beültem a sarokba és kinéztem az ablakon. Elkezdett szakadni a hó. Az asztalra könyököltem és a fejemet kezdtem támasztani. Ekkor valaki leült mellém, de nem Damon volt az. Egy nyolc éves forma kislány volt, hatalmas barna szemekkel. Elmosolyodtam, mert felismertem a képről, amit Hiro mutatott pár napja. Odett. Köszöntem neki, ami miatt nagyon megörült és szorosan megölelt. Nem messze Damon és Hiro közeledett. Előbbi amint leült, rögtön meg is szólalt.
- Ugye nem baj, hogy őket is meghívtam? – kérdezte. Megráztam a fejem és megsimogattam a kislány haját.
- Odett, ereszd már el, szegény levegőt se kap – szólt a mostohahúgára a féltestvérem. Elmosolyodtam magam elé tettem a poharat, amit a barátom nyújtott oda. A rengeteg tejszínhab alatt forró csoki lapult. De finom! Hálásan néztem rá, mire kacsintott. Mellettem Odett kezdett el panaszkodni, hogy Hiro miért nem azt rendelte neki, amit enni szeretett volna. A bátyja erre felcsattant, hogy azért, mert nem is mondta, mit kér. A lány kiöltötte rá a nyelvét és elfordult. A fiúra néztem. Az felsóhajtott és megkérdezte, hogy akkor mit kér. A válasz nem okozott túl nagy meglepetést: forró csokit.
Míg a féltestvérem visszaért, meghallgattuk, hogy Odett miért nem volt ma iskolában (elvileg beteg lenne, persze kicsit rá is játszott) és hogy mennyire örül, hogy jól vagyok, mert nem bírta abbahagyni a sírást, mikor meghallotta mi történt, csak akkor, mikor megtudta, hogy felébredtem. Aranyos volt. Mikor az összesűrített mondata végére ért, megölelt újból. Ekkor megjelent végre Hiro, aki megint azzal kezdte okítani a húgát, hogy lehetőleg ne fujtson meg. Megforgattam a szemem és enni kezdtem a desszertet. Nyami!
***
- Damon – szólaltam meg, mikor hazafelé sétáltunk. Kérdőn nézett rám. – Menjünk el megint a tóhoz – kérleltem. Csúszkálni szerettem volna rajta, újabb hógolyócsatát vívni! Felsóhajtott és közölte, hogy nem jó ötlet, mert ha elesek, megsérülök. Elengedtem a kezét és megálltam. Belekezdtem a mondókámba, miszerint nem vagyok óvodás, tudok magamra vigyázni, nem kell a széltől is óvni. Újabb sóhaj. – Akkor ne menjük! – csattantam fel és dühösen, nagy léptekkel indultam a bejárati ajtó irányába. Megragadta a csuklóm.
- Oké, de ha valami bajod lesz, én szóltam – figyelmeztetett. A mosoly újból kiült az arcomra. Valahol a lelkem mélyén volt egy kis bűntudatom a manipulálás miatt, de nem olyan sok.
Mikor újból megpillantottam a tavat, jóleső érzés fogott el. Félretoltam a sálam és megérintettem a nyakláncom. Újra lejátszódott bennem, mikor ugyanitt ideadta. Hátulról tette a nyakamba az ékszert. Felnyitottam a szemem. Odaléptem a jéggel borított vízfelszínhez. A sok hó miatt nem csúszott annyira. Lassan ráhelyeztem a másik lábamat is és totyogó mozdulatokkal tettem pár lépést. Damon felnevetett és közölte, hogy olyan vagyok, mint egy pingvin. Kiöltöttem rá a nyelvem pont, mint Odett. A karom után kapott, de elugrottam, ki a hóra, ő pedig a lendülettől a jégre esett, ahol kiterült, mint egy béka. Felnevettem, és kissé gonoszan néztem, ahogy próbál feltápászkodni, de a tenyerei mindig megcsúsztak. Azt sziszegte, hogy démon vagyok. Ebben a pillanatban eszembe se volt tagadni. Elfogadtam, én egy kis angyali démon vagyok.

/Damon/

Egy icipicit kedvem volt megfojtogatni Bailey-t. Legalábbis akkor, mikor én képtelen voltam felállni a jégről, ő meg röhögött rajtam. Hát menjen a fenébe! Megfogadtam, ha sikerült végre két lábra állnom, megjárja. Nem hagyhattam annyiban, hogy csak úgy kinevessen! Valahogy sikerült úgy löknöm egyet magamon, hogy az egyik kezem a hóra esett. Ennyi elég volt, a parthoz húztam magam és felpattantam. Annyira vihogott, hogy észre se vette, hogy ott állok előtte… csak mikor már késő volt. Megragadtam a karját és magam elé penderítettem. A levegő is belé fagyott.
- Vicces volt, igen? – próbáltam minél vészjóslóbban beszélni. Szerintem elértem a kívánt hatást, mert gyorsan elcsendesedett. Beleharapott az ajkába és bocsánatkérően nézett rám. Megráztam a fejem. – Mit is csináljak veled? – gondolkoztam. Imádkozni kezdett. Nem bírtam ki, hogy megint magamhoz ne öleljem. Érezhetően meglepődött, de végül ellazult és nekem dőlt.
- Szeretlek – suttogta. Mindig ez volt az a szó, amit ha meghallottam a szájából, madarat lehetett volna fogatni velem. Jó érzés volt hallani, hiszen tizenhat évig csak apám szájából hallgattam, hogy mekkora szerencsétlenség vagyok, az elmúlt tíz évben pedig ez csak fokozódott, miután anya elment. Arról meg ne is beszéljünk, miután a húgom is lelépett, az apám kikelt magából. De aztán jött Bailey és a teljes életem megváltozott. Csakis jó irányba. Ha ő velem volt, sose bírtam visszafojtani a mosolygást. Túl boldog voltam ahhoz, hogy komor legyek. Ott is a tóparton csak annyit tettem, hogy az arcom az övének nyomtam és nevettem. Kissé úgy éreztem magam, mint aki kissé beszívott vagy örömtúltengésben szenved. Szóval önmagamhoz képest nagyon másnak. Ezt Bailey is észrevette, mert megfordult és csak annyit kérdezett, hogy mi volt a reggeli italomban. Még mindig nevetve csóváltam meg a fejem és öleltem magamhoz. Szegény lányt szerintem összeroppantottam. Ez az érzés, ami ekkor bennem volt, teljesen új volt. A megkönnyebbülés kissé elvette az eszem…
- Oké – sóhajtottam végül. – Nevezz nyugodtan kattantnak, mert most éppenséggel nem ellenkeznék – túrtam bele a hajamba. Ő is mosolygott, de nem kerülte el a figyelmem, hogy eközben az egyik kezében a tőlem kapott nyakláncot forgatja.
- Ez a tó mennyi hülyeségünknek volt színtere? – kérdezte, félig hátrafordult a jéggel borított vízfelszín irányába.
- Soknak. Itt kezdődött a kapcsolatunk, itt vágtunk be Jussal nem egyszer a vízbe, itt löktél be te engem nem is egyszer, itt volt az, hogy egy békával mentél haza helyettem – itt kicsit bosszúsabb lett a hangom, mire a szája elé tett keze mögül egy halk kuncogás hallatszott. – Itt békültünk ki egy kisebb veszekedés után. Itt is veszekedtünk. Itt kaptad azt a nyakláncot is – mutattam az ékszerre, mire rögtön arra terelődött a figyelme. – Sok minden történt itt. Olyanok is, amiket Jussal csináltál még előttem.
- Miért és hányszor veszekedtünk? – tett fel egy újabb kérdést. Nekidőltem az egyik fának és az ég felé fordítottam az arcom.
- Kétszer komolyabban. Az egyik nyár elején volt, ami miatt egy hónapig nem beszéltünk, de én nem is voltam a városban. Csak elkapott a hév, nem gondoltam komolyan, amiket mondtam. Így én úgy tartottam számon, hogy akkor nem is szakítottunk, de te lehet másképp gondoltad. Másodszor augusztus elején egy furcsa… meglepetés miatt. Az a haragszunkegymásra is csak pár óráig tartott. Annak a békítő ajándéka a nyaklánc – fejeztem be. Csak azt vettem észre, hogy a medál köveit nézegetve áll ott és semmit se reagál.
- Téged milyen gyakran kap el a hév? – mosolygott. Sötétkék szemei vidáman csillogtak, arca kipirult a hidegtől. Arra a Bailey-re emlékeztetett, akit először csókoltam meg a szülinapján. A szája elé emelete a kezeit és rájuk lehelt, majd összedörzsölte őket. Továbbra is várta a válaszom.
- Nyugi, csak egy-két havonta, de egyszer se gondolom ám komolyan, csak kicsúszik a számon – cirógattam meg az arcát. – Ezeket sose vedd komolyan, bármennyire is dühösnek tűnök. Bármennyire is megijedsz…
Bólintott és ugrándozva a tó partjára ment. Ahogy ugrált, loknis tincsei össze-vissza repültek. Nem kellett sok fantázia hozzá, hogy odaképzeljek mögé pici fehér angyalszárnyakat. Olyan volt, mint egy kislány. Egy jó nagyra nőtt kislány. És ez a lány… az én angyalom…

2 megjegyzés:

  1. Sziaaaa!
    Nagyon jó rész lett mint mindig. Igen, ismerős a. Cím!! :D Na szóval csak ennyi.
    Ui.: Kellemes húsvétot,.sok locsolót, és kellemes szünetet neked.
    Puszil :Dia

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Szia!
      Most is örülök, mint mindig. :D
      Neked is kellemes húsvétot és jó szünetet, illetve jó sok locsolkodót. (Hozzám viszont ne jöjjenek :) )
      Puszi

      Törlés