2015. március 8., vasárnap

Fényképalbumok és emlékképek

Sziasztok!
Először is boldog nőnapot mindenkinek!
Másodszor pedig köszönöm a visszajelzéseket az előző részhez. És Dia, ígérem, nem húzom már olyan sokáig az idegeid Bailey-vel kapcsolatban. ;)
Jó olvasást!
------------------------------------------------------

/Bailey/

Könyörgően néztem az előttem álló fiúra. Az állam alatt összekulcsoltam az ujjaim és kiskutyaszemeket meresztettem rá. Ő próbálta állni a pillantásom, de nem ment neki sokáig. Felsóhajtott, majd bement a gardróbba. A kis szobából pakolászás hangja szűrődött ki, közben halkan morgott, hogy miért is „csicskáztatom”. A számra szorítottam a tenyerem, hogy nehogy kitörjön belőlem a nevetés. Volt több oka is, hogy őt küldtem kutatókörútra. Csak őt tudtam megkérni, mivel nekünk nem kellett suliba menni a sérülés miatt. Illetve magammal kapcsolatban rájöttem valamire: kissé lusta voltam. Damon pár percen belül visszajött, kezében három fényképalbum, egy barna, egy fekete és egy sötétkék. Mindegyikbe belenézett, majd kettőt az ágy végére dobott, a harmadikat (a barnát) pedig magánál tartotta. Bele-bele nézett miközben odasétált hozzám. Kicsit bentebb húzódtam, hogy elférjen mellettem. Meglepetten pillantott a helyre, amit szorítottam neki, majd a szája sarka halványan felfelé kunkorodott. Leült, lábát felrakta az enyémek mellé, a válla az enyémnek nyomódott. Csak pár centi volt közöttünk, volt pár pillanat mikor csak néztünk a másikra.
Volt bennem egy érzés, ami miatt mindig felgyorsult a szívverésem, mikor megláttam, a gyomrom liftezni kezdett, mikor hozzám beszélt. Ez talán a… szerelem?
Tekintetét hirtelen elszakította rólam, megrázta a fejét és kinyitotta a könyvet rögtön az elején. Egy önkéntelen reakció miatt vállának döntöttem a fejem, mire mintha a tüdejében akadt volna a levegő, amit ezután szaggatottan fújt ki. Kezei is egy pillanatra megremegtek, az én arcom pedig pírba borult. Miért is csináltam ezt? Nem akartam megtenni, a tetteimet nem én irányítottam. Már se megmozdulni, se felnézni nem mertem.
Letekintettem az első képre. Én voltam ott. Alig lehettem több két évesnél. A homokozónál guggoltam, kezemben egy műanyaglapát volt, épp egy színes vödörbe pakoltam a homokot. A hajam két copfba volt kötve, a lila ruhám belelógott a porba. Láthatóan nagyon koncentráltam, hogy egy homokszem se menjen mellé. Aranyos voltam, kerek arccal, kis pisze orral. A háttérben két fiú vágott pofákat a kamerának. Justin és Hiro… az égnek emeltem a tekintetem és megcsóváltam a fejem. Ez is egy önkéntelen reakció volt. Lassan kezdtem saját magamat is kiismerni.
Damonre sandítottam, aki már a következő képet nézte. Én is odapillantottam. Itt már két alak volt. Egy férfi emelt fel, hogy elérjem a madáretetőt, amibe minden bizonnyal magokat akartam rakni. Nem kellett sokat gondolkozom azon, hogy ki az. Az apukám. Lehetett vagy 180 cm magas, haja olyasmi barna volt, mint az enyém. Arcán széles mosoly ült, ahogy engem nézett. A hátteret nézve tudtam, hogy tél volt. Nem volt nagy a hó, épp csak pár centi. Mindketten télikabátban voltunk, az én fejemen egy bojtos sapka díszelgett. A fotó alatt egy kis szöveg szerepelt: „A kis állatvédő”. Felnevettem. Lehunytam a szemem és erre a napra koncentráltam. Nem hittem, hogy lesz róla emlékképem, hiszen már rég történt, de rögtön felvillant a lelki szemeim előtt, ahogy az ablakból figyelem a madáretetőt, hátha beleszáll egy madár. Ez pár perccel később egy fecske tette meg, ami miatt rögtön ugrándozni kezdtem örömömben.
Lapok súrlódásának hangja. Valaki finoman megérintette a kezem és halkan a nevemen szólított. A szemeim felpattantak. Új oldalak, új képek voltak előttem. A bal oldalin én és Hiro szerepeltünk. Egy amerikai zászlót tartottunk a kezünkben, azt lengettük. A fotó sarkában lévő dátum alapján rájöttem, hogy milyen ünnep volt. 1999. 07. 04. Függetlenség napja. Mindketten vigyorogtunk.
Az alatta lévő fényképen csak Hiro volt, egy asztalnál ült, a háttérben több ismerős arc is látszott. A fiú szélesen mosolygott, közben egy tányér sütit tartott a kezében. Valahonnan beugrott, hogy ezután azt a tányért elejtette a tortaszelet pedig a földön kötött ki. Kicsit mérges volt.
A túloldali fotókon az anyukám szerepelt. Régebbiek voltak a dátumok, 1997 szeptemberében készültek. A háttérben egy hatalmas vízesés látszott. Az egyiken egymagában állt, a másikon pedig már az apukám átölelve. Jól megnéztem a nő arcát. Nem tudtam, hogy mennyire hasonlít rám, mivel még tükörbe nem igazán néztem meg magam. Az biztos, hogy a szemszínem tőle örököltem. Ugyanolyan mélykék volt neki is a tekintete. Haja vörösesbarna árnyalatú, bőre viszonylag világos. Ovális arcát szépen keretezték a hullámos tincsei. Gyönyörű volt. Az viszont feltűnt, hogy a hasa kicsit gömbölyödött. Utánaszámoltam gyorsan, fejben. Velem volt akkor terhes.
Vettem egy mély levegőt és Damonre néztem, mire ő lapozott. Itt már egyenesen négy kisgyerek szerepelt a fotón, egymáson hevertek, mindnek koszos volt az arca, ruhája. Felnevettem olyan édesek voltak. Felismertem Hiro-t, Justint, magamat és… ekkor láttam meg a sötétbarna hajú kis srácot. Nem hittem a szememnek. Meglepve fordultam a mellettem ülő fiú felé, aki engem figyelt, szája sarkában mindentudó mosoly bújt meg. Ő volt az a kisfiú. El se hittem. Már gyerekként is ismertük egymást? Ezt eddig miért nem mondta? De ha Los Angelesből jött, akkor az azt jelenti, hogy elköltöztek? Nem tudtam a válaszokat, de az biztos, hogy meglepett. Ismét kitört belőlem a nevetés. Láttam, hogy a fiú arcára is egy halvány mosoly ült ki. Meg kell mondjam, cuki volt három évesen. Kócos barna haj, hatalmas sötét szemek, bárgyú vigyor. Majdnem, mint a jelenben. Minden kisgyerek aranyos kiskorában. Az már más kérdés, hogy mi lesz belőlük később. Megmondtam neki a véleményem a kiskori önmagáról. A reakciója a következő volt: a szemöldöke felszökött, hangosan nevetni kezdett. Forróság öntött el, mikor meghallottam a kacagását. A srác csak megcsóválta a fejét és egy kicsit orrba ütött az albummal.
A könyv másik oldala viszont üres volt, mintha kivették volna belőle a képet. Pedig úgy emlékeztem, hogy egy perce még ott volt. Összevont szemöldökkel néztem a fénykép hűlt helyét.
Lapoztam egyet. A kiskori énem épp egy puszit nyomott a kis Damon arcára, közben a kezében egy plüssnyulat szorongatott. Oldalra sandítottam, ahol egy kis gombszemű állatka figyelt. Ugyanaz volt a két játék. Tőle kaptam volna? Megfogtam a játékot és szemmagasságba emeltem. Kicsit már megviselt volt, a jobb keze meg is lett foltozva, az egyik füle rózsaszín belső része is ki lett cserélve, minden bizonnyal akkor szakadt el, mikor Justinnal harcoltunk egymással. A fotón a fiúnak tágra nyíltak a szemei a meglepetéstől, arca is ugyanezt az érzést tükrözte. A mellettem ülőre néztem, aki próbálta a keze mögé rejteni a zavarát. Nem sikerült neki. Ismét nevethetnékem volt. Megforgatta a szemét, majd ismét halványan elmosolyodott. Halkan a nevemen szólított, miközben megrázta a fejét. Fél kézzel átölelte a vállam és egy puszit nyomott a fejem búbjára. Abban a pillanatban megkukultam. A pirulás se maradhatott el, a nyakam félénken behúztam. Ezután nagyon lassan engedett el, mintha őt is meglepte volna az, amit csinált. Megrázta a fejét és lapozott.
Egy másik lapon Justin ajándékozta meg egy ezer wattos vigyorral a kamerát, közben a kezében egy labdát tartott. Sötétszőke haja csupa kosz volt, a ruhájára is ráfért volna egy alapos mosás. Egy másik képen ugyanabban a pólóban és nadrágban volt, csak ezúttal már a földön volt kiterülve, valakiket nem épp szép tekintettel illetett. Nem változott sokat, mármint viselkedésileg.
***
És ez így ment szép sorjában, míg a végére nem értünk a fotóalbumnak. Ezzel legalább másfél órát eltöltöttünk. Jöhetett a következő. Ez már vékonyabb volt, csak két évet foglalt magába.
Főképp Justinnal közös képeket találtunk, volt egy-kettő, amin a nénikémék is megjelentek. De ezeken se Damont, se a szüleim nem fedeztem fel. Azonnal rájöttem: ők már ekkor nem voltak. Anya és apa meghaltak, Damon pedig elment. Ebben az albumban már nem találtam őszintén mosolygós képeket. Értettem is, hogy miért. Nem tudtam, hogy milyen lehet három évesen átélni a szülők elvesztését…
Csak pislantani akartam, de egy újabb látomás lett belőle. Egy gyerekhangot hallottam. Kívülről láttam mindent. Egy kislány ült az ágyon. Én voltam. Szomorúan nézett a mellette ülő nőre.
- Clare néni, hol vannak anyáék? Anyáékkal szeretnék lenni! – kezdtek el könnycseppek legördülni az arcán. Megsajnáltam. A nénikém alig tudott egy olyan mondatot összerakni, hogy ne törje össze teljesen a lelki világom.
- Anya és apa már… nem tudnak veled lenni. Ők most már a mennyben vannak, de onnan vigyáznak rád, kicsikém – simogatta meg a kislány arcát, aki csak még jobban sírni kezdett. Éreztem, hogy az én arcomat is áztatják a könnycseppek. Fájt, szörnyen fájt…
- Bailey, sss – ezt már Damon mondta, miközben magához ölelt. Rázott a sírás a látomáson kívül is. A fiú szorosan magához húzott, a hajam és a hátam simogatta. – Semmi baj, nincs semmi baj – suttogta. Hangja nagyon hamar megnyugtatott, akárcsak a cirógatása. Az orromban éreztem a tusfürdője illatát. A mellkasába fúrtam az arcom, a mozdulat ismét önkéntelen volt. Ez a srác… olyan érzéseket vált ki belőlem, amiket semmihez nem bírok hasonlítani. Vajon ezelőtt is ezt tette velem? Volt köztünk valami?
- Damon, eltámogatsz a fürdőszobáig? – kérdeztem. Az elmúlt napokban csak úgy bírtam eljutni a fürdőbe, ha valaki segít, mivel a lábam alig bírt megtartani engem. Letöröltem a könnyeim és próbáltam azt mutatni, hogy semmi baj sincs. Egy ideig méregetett, végül felállt és a kezét nyújtotta felém. Ülő helyzetbe tornáztam magam, majd hagytam, hogy felhúzzon. Átkaroltam a nyakát és a testsúlyom egy részét ráterheltem. A vállán átvetett csuklóm megfogta, a másik kezével a derekam ölelte át. Azonnal borzongás futott végig rajtam. Az arcomon éreztem a tekintetét, de nem néztem oda. Féltem, ha megteszem, elpirulok és akkor kinevet vagy esetleg rájön, hogy olyat érzek iránta, amit eddig nem. Vagy az is lehet, hogy… régen barátságnál többet éreztem iránta. A fürdőszoba ajtajánál belekapaszkodtam a falba és rámosolyogtam. – Egy pillanat – csuktam be az ajtót.
Miközben a kezem mostam, belenéztem a tükörbe. Ezt eddig nem tettem, mármint a tükörbe nézést. A hajam csapzott volt és zsíros, ráfért volna már egy mosás. Az arcom hófehér volt, a szemem alatt sötét karikák húzódtak. A szám cserepes volt, a tekintetem homályos. Egyáltalán nem tartoztam a világszépe kategóriába, pedig az eddig látott képeken aranyos kislánynak tűntem. Megnéztem az egyik tincsem. Barna és göndör.
Rühelltem a göndör hajam, a színével pedig sosem voltam kibékülve.
Nem tudom, hogy honnan jött ez a mondat, de abban biztos voltam, hogy ezt valakinek még régen mondhattam. A szememet is közelebbről megvizsgáltam. Sötétkék. Mint az ég, mikor sötétedik.
Pont a szemed tetszik a legjobban.
Ezt nem én említettem valamikor a múltban. Valaki nekem hízelgett ezzel. Végül magamon néztem végig. A testalkatom viszonylag vékony volt, de a közelébe se ért a sztárok alkatának, akiket még az éjjeli szekrényem melletti újságokban láttam. Azonnal tudtam, hogy sosem voltam megelégedve magammal.
Kopogtak az ajtón.
- Hé, Bailey, belefulladtál a csapba? – próbálta viccesre venni a kérdést Damon. Válaszoltam egy nemet és az ajtóhoz bicegtem. Jót tett volna az izmaimnak egy kis mozgás. Kinyitottam az ajtót.
- Damon, lemehetnénk a konyhába? – billentettem kérdőn oldalra a fejem. Kissé hátrahőkölt a meglepetéstől, szemöldöke szinte a homlokáig felszaladt. Zavartan beletúrt a hajába, majd egy kis gondolkozás után belekezdett a szentbeszédbe.
- Ha ennyire mehetnéked van, akkor se egy lépcsőzéssel kezd! – figyelmeztetett. Megforgattam a szemem. Mint valami szülő, úgy dorgált itt. Szerintem az arcomra volt írva, hogy mit gondoltam, mert kissé dühösbe váltott az arckifejezése. Halkan fújtatott. Egyre kevésbé volt kedves velem, ami miatt én is csúnyán kezdtem nézni.
- Akkor hová? – kérdeztem kissé durcásan. Felvont szemöldökkel bámult rám, majd gondolkozóba esett és ujján kezdte számolni a lehetőségeim, amiből nem akadt sok, ki is fejeztem a nemtetszésem, de utána eszembe jutott valami.
- Két lehetőséged van: vagy Justin szobája, vagy az enyém. Ennyi.
- Akkor mindkettő – vigyorogtam. Ő „tényleg?” arckifejezéssel nézett rám. Végül felsóhajtott, majd kissé gonoszan elvigyorodott.
- Akkor gyere a saját lábadon. Végül is sétálgatni akarsz, nem? – felháborodottan tátottam el a szám erre a kijelentésre.
Sziszegtem valami olyat, ami úgy hangzott, hogy „szemét” és lassú léptekkel elindultam az ajtó felé. Persze ő mindig egy méteren belül volt, hogy elbírjon kapni, ha esetleg elesnék. Ha volt kéznél kapaszkodó, akkor azt megfogtam, de amúgy a saját lábamon mentem ki. A végére már nem is fájtak az izmaim. Ahogy kiléptem a folyosóra, körülnéztem. Kellemes pirosas árnyalatú tapéta volt a falakon, az ajtók között aranyszín gyertyatartónak kinéző lámpák voltak. Nagyon hangulatos volt. Kibicegtem, majd visszafordultam Damon felé, aki még mindig csak kérdőn nézett. Láthatóan nem volt benne biztos, hogy ez jó ötlet-e. A bal oldalamon lévő ajtóra esett a pillantásom. Nem volt rajta semmi, de tudtam, hogy Justiné.
Lehunytam a szemeim és próbáltam visszaemlékezni, hogy hogyan is nézhet ki az unokatesóm szobája. Először a fehér falak villantak fel, majd a videojátékos poszterek, ezután a világosbarna szekrénysor, amin sosem volt rend. Az íróasztalán különböző videojátékok, filmek dobozai, a tankönyvek szanaszét a földön.
- Basszus, Bailey! – hallottam Damon hangját nagyon távolról. A szemeim felpattantak. Nem voltam teljesen magamnál, de éreztem, hogy valaki a karom fogta és húzott felfelé. Pislogtam párat, hátha kitisztul a látóterem. Az a valaki kissé megütögette az arcom, mire felpislogtam rá. Damon bámult rám ijedten, nagyokat nyelt, közben tekintete fel-le cikázott az arcomon. Nagyon ráhoztam a frászt. Kissé megnyugodott, mikor látta, hogy újból érzékelem, ami körülöttem történik. – Ezért nem akartam, hogy kimenj… Látod, néha azért rám is hallgathatnál – váltott újra kicsit gúnyos hangnemre. Csúnyán néztem rá és megpróbáltam felülni, de a hasamba éles fájdalom hasított. Összegörnyedtem és visszarogytam a földre. Köhögni kezdtem, közben a véget nem érő fájdalomhullám miatt legördültek az első könnycseppek az arcomon.
A szemem sarkából láttam, hogy nagyon törte a fejét, ezzel egyidejűleg aggodalmasan rágta a száját, majd leguggolt mellém.
- Gyere – hangja ezúttal már lágy volt. A hátam és a térdem alá nyúlt és felemelt. Nem hittem el, hogy neki nem fáj, hogy engem így emelget. Visszavitt az ágyamhoz és letett rá. Egy pillanattal később felhúzta a pólóm, úgy, hogy a kötés szabaddá váljon. Pár másodpercre a levegő is belém fagyott a mozdulattól. Nem sokkal később már a sebet fertőtlenítette le újra, mielőtt betekerte volna gézzel. Mint kiderült a szúráson lévő var felszakadt és amiatt volt a fájdalom. Hálás mosolyt vetettem rá. Még mindig idegesen méregetett, majd az órára nézett.
- Nem vagy éhes? – kérdezte. Fél kettő volt. Csillogó szemekkel bólintottam. – Oké. Pizza. Igazából nincs sok választásod, mert csak azt tudom megcsinálni – vonta meg a vállát. Pár másodpercig meredtem rá, majd röhögni kezdtem. – Naaa, nem nevetjük ki a szerencsétlen balféket – biggyesztette le az alsó ajkát. Tudtam, hogy nem először néz rám ezzel az arckifejezéssel. Viszont ekkor rájöttem, hogy le szerencsétlen balfékezte magát. Ismét nevethetnékem lett.

/Damon/

- Oké, szerencsétlenebb vagyok, mint hittem – értem vissza Bailey-hez fél vagy háromnegyed órával később. Kérdőn nézett rám. – Ezek azok, amik nem kozmáltak oda a sütőben. Bocs – emeltem a kezeim védekezően magam elé. Ismét csak nevetni tudott. Megfogott egy szeletet és kis falatokban enni kezdte. Azt vettem észre, hogy az orrom alá tolja a tányért. Elvettem egy pizzát és leültem mellé.
- Finom – mondta. Mosolyogva bólintottam, közben a sajttal szórakoztam, ami csak nyúlt és nyúlt… már értem, hogy miért mondta mindig apám, hogy ne játsszak a kajával. Beleharaptam a szeletbe, mire leégett a szájpadlásom. Könnybe lábadt szemmel nyeltem le gyorsan a falatot, majd legyezgetni kezdtem a szám. Bailey jól kiröhögött, ami miatt finoman oldalba böktem. Csillogó szemekkel nézett rám, de már nem úgy, mint mondjuk egy hete. Valami mintha eltűnt volna belőle, talán csak beleképzeltem, de mintha a szerelmet nem láttam volna benne. Féltem, hogy ezután már nem fog szeretni.
***
A késői ebéd után tovább néztük a fotóalbumokat. Mivel én már láttam őket, annyira már nem kötött le. Bailey továbbra is belemélyedt az oldalakba, fejét megint csak a vállamnak döntötte. A „régi” időkre emlékeztetett. Olyan három óra felé Justint jött föl, miután hazaért. Megállt az ajtóban, ahol ledermedt.
„Ti megint jártok?”
„Mi?! Nem, csak…” – itt oldalra sandítottam. A lány továbbra is a képeket nézegette, egy pillanatra se emelte fel az arcát. Nem értettem, hogy miért tűnik úgy, hogy járunk. Hátradöntöttem a fejem és a plafont kezdtem nézegetni. Foszforeszkál csillagok. Gondoltam egyet és az eredeti csillagképeknek megfelelően átrendeztem őket. „Megépítettem” a nagy göncölt és… elakadtam. Nem tudtam, hogy a többi csillagkép hogy néz ki. Erre hamarabb is gondolhattam volna.
„Pff, még a csillagképeket se ismered, de gyökér vagy!” – röhögött ki gondolatban Justin. A nevetése elég sokáig visszhangzott a fejemben, ami miatt felidegeltem magam.
„Egy: mi az, hogy gyökér? Kettő: akkor állítsd te be ezeket a csillagokat!” – válaszoltam ingerülten. Mire kinyitottam a szemem, már teljesen másképpen álltak a kisebb-nagyobb csillagok. Ezt bebuktam.
***
Bailey ekkor – fél tízkor – becsapta a fotóalbumot. Kábé a felénél járhatott, még el sem jutott odáig, ahol már én is megjelenek a képeken.
Volt pár nagyobb szünetünk az elmúlt órákban, elmentünk lezuhanyozni és fogat mosni is. Már mondtam neki párszor, hogy holnap folytatjuk, de makacson ragaszkodott ahhoz, hogy végig akarja nézni az albumokat. A harmadikat nem sikerült neki. Látszott rajta, hogy álmos, de próbált nem elaludni. Megdörzsölte a szemét és rám pillantott.
- Hozzak neked valamit? – kérdeztem. Csak egy pohár vizet kért. Gyorsan megjártam az utat a konyhába még teleportálás nélkül is. Átadtam neki. Az italt kis kortyokban itta meg, majd letette a poharat az éjjeli szekrényre. Visszaültem mellé. Egyre laposabbakat pislogott, végül nem tudta legyőzni az álmosságot. A mellkasomra hajtotta a fejét és párnának használt. Elmosolyodtam. Ujjai ekkor az enyémre kulcsolódtak. Tudtam, hogy már aludt. Ekkor azt motyogta, hogy „Jus, add vissza nyuszim”. Először csak némán dolgoztam fel a hallottakat, majd halkan nevetni kezdtem. Egy puszit nyomtam a homlokára, mire széles mosoly terült el az arcán. Átölelte a felkarom, haja csiklandozta a bőröm.
Kuncogás ütötte meg a fülem. Felemeltem a fejem, az ajtóban Jus dőlt neki a falnak, arcán kedves mosoly ült. A húgát figyelte, majd bentebb lépett. Leült az ágy másik szélére, majd végigsimította a lány fejét, aki csak… szó szerint dorombolt, mint egy macska. Az ujjaim végighúztam az arcán, és felnéztem.
- Mit szeretnél mondani? – néztem végig a haveromon, aki csak megrázta a fejét.
- Már végighallgattad egyszer – sóhajtotta a húga haját piszkálva, aki továbbra is a karom ölelve feküdt, bárgyú vigyor ült az arcán. Aranyos volt. Justinra néztem és a nézésemmel azt üzentem neki, hogy nyugodtan mondja el megint. Belekezdett. – Csak olyan fura. Az, hogy nem emlékszik ránk, hogy elfelejtett minden élményt, amiket átéltünk. Hiányzik az a Bailey, aki ezelőtt volt. Olyan sok marhaságot csináltunk és ezek most mind eltűntek az emlékeiből. Együtt nőttünk fel, de rengeteg dolgot nem tudok neki újra megmutatni. Azok voltak a jó évek. A legnagyobb bajunk az volt, hogy kis ette meg az utolsó jégkrémet – sóhajtotta.
- Bocs, hogy beleszólok, de ha jól emlékszem nyáron ugyanezen veszekedtetek – szakítottam félbe, mire nem erősen fejbe vágott. Vihogva húztam be a nyakam. Megforgatta a szemét és folytatta.
- Az aranykor a felbukkanásodkor ért véget – közölte, mire felháborodottan felmordultam. – Jó pontosabban a tizenhatodik szülinapomon. Akkor már semmi se volt a régi. De mikor aztán te is az ölünkbe pottyantál… - sandított rám kicsit szúrósan. Miért voltam én a hibás? Oké, tudtam a választ, de mégis. Morogtam egyet, közben lenéztem a nyugodtan szuszogó lányra, akinek az egyik kézfeje a tenyerembe siklott, ujjai az enyémre kulcsolódtak. Jus hangja zökkentett ki a merengésből. – Olyan fura volt, hogy nem csak… hogy már nem én voltam az életében, mint korabeli fiú, akit közel enged magához. Nem értettem, hiszen addig mindig elhajtotta a pasikat a közeléből, de téged meg… Szóval meglepődtem. Azonnal láttam, hogy hogy néz rád, én nem tetszett, hogy szerelmes lett. Rájöttem, hogy felnőtt. Azt akartam, most is azt akarom, hogy hogy ő csak az én kishúgom legyen. De tudom, ezt nem kérhetem tőle. Ez az ő élete. És azt is szeretném, ha boldog lenne. Melletted pedig az. Legalábbis eddig az volt – itt mintha egy mindentudó mosoly húzódott volna a szája sarkába. Mintha tudott volna valamit, amit én nem. Mindketten Bailey-t néztük. A lány csak feküdt és járta a maga kis álomvilágát. Ártatlannak, gyámoltalannak tűnt. A haveromra pillantottam, aki ezt jelnek vette és folytatta. – Először, és másodszor se nagyon tetszett az ötlet, hogy a húgom egy démonnal járjon. Sajnos rossz előítéleteim voltak velük szemben. Ha megláttalak titeket „turbékolni”, mindig vissza kellett fognom magam, nehogy a szemem tikkelni kezdjen és pofán verjelek – megvonta a vállát. Megrökönyödve néztem rá. Eddig csak azt mondta, hogy ki akar nyírni, mindig vicces hangsúllyal, de azt, hogy szíve szerint bemosott volna nekem egyet, teljesen komolyan gondolta. Nyeltem egyet és meggondoltam, hogy biztos jó-e, hogy ott vagyok szorosan a lány mellett. Justin vihogni kezdett és megveregette a vállam. – Nyugodj meg, ezek régi dolgok.
Bailey felnyögött mellettünk. Majdnem sikerült felébresztenünk, de szerencsére azt hitte, hogy álmodik, ezért a következő mondatot motyogta.
- Damon, Justin, takarodjatok ki a szobámból vagy varázslattal kilöklek az ablakon.
A szánkra szorítottuk a tenyerünk, de nem igazán bírtuk ki röhögés nélkül. Ez kétségtelen az ő mondata volt, a régi Bailey-é. Fel akartam állni, de a karjai csak még jobban szorítottak. Visszahuppantam és a mellettem lévő fiúra néztem, aki csak bólintott, majd elindult kifelé. Visszadőltem a párnák közé és végigsimítottam az arcát.

Akkor jó éjt…

2 megjegyzés:

  1. sziiiiaaa!
    Jóóó lett!!!! Ja, ésörülök hogy nem húzod sokáig az idegeimet!!
    Damon olyan cukiiiiii! Nekem is kell egy Damon!! Majd kölcsön kérem pár napra ha Bailey megengedi.
    És csúcsszuperlett!!
    Gyorsan kövit
    Puszika!
    ui: Neked is Boldog Nőnapot

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Szia!
      Nagyon örülök, hogy tetszett, Damont pedig nyugodtan kölcsönveheted (amúgy bárcsak létezne).
      A következő fejezet pedig szokás szerint egy hét múlva érkezik. :)
      Puszi!

      Törlés