2015. március 28., szombat

A félreértés

Buon Giorno a tutti (azaz jó napot mindenkinek)!
Meg is hoztam az új rész, és Dia mint ígértem, nem húzom tovább az idegeid. :) Úgyhogy remélem tetszeni fog a rész, várom a véleményeket.
Jó olvasást, puszi!
--------------------------------

/Bailey/

A vasárnapom azzal telt, hogy azon filóztam, mit mondjak majd Damonnek, ha esetleg újra szóba áll velem, amire viszont nem volt túl nagy esély.
Már megtettem nagyobb távokat segítség nélkül is, de a lépcsőn még nem mertem lemenni egyedül. Reggel lezuhanyoztam és kerestem egy kényelmesnek tűnő ruhát. Gondoltam benézek Justinhoz, aki még nagyban aludt. Azonban amint leültem mellé, kinyitotta a szemét és ijedtében akkorát ugrott, hogy majdnem leesett az ágyról. A szám elé kaptam a kezem, de közben kuncogtam. Láthatóan megnyugodott, mikor látta, hogy én vagyok az, viszont rögtön kérdőre is vont, hogy mit keresek ott. Elmondtam, hogy csak be szerettem volna nézni. Bólintott és mosolyogva nyomott egy puszit a homlokomra.
Ezután jött egy újabb kérdés, aminek megörültem: lemenjünk-e a konyhába. Hevesen bólogatni kezdtem, mint azok a bólogató kutyák, amik az autó műszerfalán, és az én szekrényemen vannak. Jót derült a reakciómon és lerúgta magáról a takarót, majd a kezem megragadva kezdett a lépcső felé ráncigálni. Ott viszont megtorpantam. Mi van, ha igaza volt Damonnek és elájulok lefelé menet? Egy kisebb pánik azonnal kitört rajtam. Nem! Nem! Nem! Nem élném túl, ha én elindulnék itt lefelé. Jus óvatosan megfogta a kezem és elkezdett húzni. Lassan, lépcsőfokról lépcsőfokra haladtunk. A végén őszintén megkönnyebbültem, hogy leértem. A konyhában a nénikém sürgött-forgott, készült az isteni illatú reggeli. Azonnal felismertem az ételt: palacsinta. Clare néni ekkor megfordult, egy kisebb sikítás hagyta el a száját, mikor megpillantott minket. Jól ráhoztuk a frászt szegényre. Szorosan megölelgetett minket, ha jól láttam Justint is meglepte az anyja köszöntése. Visszaöleltünk. A vállunknál fogva tolt minket a konyhasziget végében lévő reggelizőpulthoz, ahol három bárszék volt a magasított rész elé tolva. Ahogy haladtunk arra, egy kép jelent meg előttem. Én és a másik két fiú ültünk ott, köztük foglaltam helyet, teli szájjal röhögtünk. Pislogtam, a látomás el is tűnt, csak azt vettem észre, hogy ott ülök, ahol az előbb láttam magam. A nénikém letette elénk a palacsintát, amit az unokatesóm rögtön elkezdett benyomni. Felnevettem, mikor teli szájjal keresgélte a szalvétát, közben az állán csurgott le a szirup. Clare néni a konyha ajtajában állva, csípőre tett kézzel nézett fel az emeletre. Mintha azt morogta volna, hogy Damon nem szokott eddig aludni, mire halkan rávágtam, hogy „dehogynem, akkor, mikor mi nem vagyunk a közelében”. Nem tudtam, hogy honnan jött ez a mondat, de a mellettem ülő fiú rögtön abbahagyta az evést és kérdőn meredt rám egy pillanatig, majd helyeslően bólogatott. Én is enni kezdtem.
Egy perc múlva valaki – na vajon ki – levágta magát mellém, de egy pillanatra se nézett fel. Fekete haja össze-visszaállt, szeme alatt karikák húzódtak. Vett egy mély levegőt. Jus a bordáim közé bökött, jelezve, hogy itt egy esély. Halkan a nevén szólítottam, de csak elfordult. A kezére tettem a kezem, viszont elkapta azt. Nem akart velem beszélni, ezt a tudtomra is adta. Nem is próbálkoztam tovább. A reggelimre koncentráltam, azonban közben próbáltam visszafojtani a könnyeim. Jó, akkor ne szóljon hozzám. Hagyjuk…
***
A hétfő reggel egy cseppet se kezdődött túl jól. A nénikém, a bácsikám és az unokatesóm mind elmentek így kettesben maradtam Damonnel, aki szerintem nem jött volna be hozzám, ha nem kapja parancsba, hogy hozza be a reggelim, mikor felkeltem. Abban az időpontban pedig én nagyban szunyáltam.
Szóval arra keltem, hogy a tányér nagyot koppan az éjjeliszekrényen mellettem. Jogos, hogy még nem ébredtem fel, de ő ezt ébresztőnek szánta. Azonnal egy dühös fekete tekintetet pillantottam meg. Miért is ő volt dühös? Nekem kellett volna annak lennem! A két nappal korábbi este és az előző napi reggel emléke miatt könnyek gyűltek a szemembe, de azokat pár pislogással eltüntettem. Egy ideig farkasszemet néztünk, de nem bírtam ki a sötét íriszből áramló csalódottságot. Elfordítottam az arcom és szomorúan néztem magam elé. Az ujjaim egymást tördelték. Miért nem voltak képes arra, hogy haragudjak rá? Ő viszont azért dühös, mert miattam történet a támadás, ami miatt megsérültünk, vagy mert nem mertem neki elmondani, hogy szeretem? A majdnem fekete haja a szemébe lógott, mikor felkapta a fejét. Nem akartam, hogy így nézzen rám. Azt szerettem volna, ha újból mosolyog.
Hátat fordított nekem és elindult kifelé. A hirtelen indulattól a kezeimet ökölbe szorítottam, a szám egy halvány vonallá préseltem. A levegő alig talált utat a tüdőmbe. Elég volt csak egy pillantást vettem rá, a cselekedeteim és az akaratom közti híd megszűnt létezni.
- Cseszd meg Damon, szeretlek! – kiáltottam utána. Az ajtóban megtorpant, és hitetlen tekintettel nézett vissza rám. Ajkai elnyíltak a meglepetéstől. Görcsösen szorítottam a takarót a két oldalamon. Igen, kimondtam. Szeretem őt. Pedig az emlékeim róla alig pár napra nyúltak vissza, plusz még néhány emlékkép. De az ő tekintetét láttam magam előtt eddig is. Jaj, hülye érzelmi válság! Nem így akartam neki megmondani, hogy mit is érzek, de másképp nem ment. Nem szólt hozzám, nem is nézett felém, csak kaptam az alkalmon. Persze a düh is kicsit rásegített. Legalább azt tudtam volna, hogy miért volt mérges rám? Nekem kellett volna annak lennem. Megvádolt valamivel, amit nem is szándékosan követtem el.
Lépések közeledtek az ágyam felé. Néhány pillanattal később előttem termett és lecsapott az ajkaimra. Óvatosan csókolt, de mézédesen, újra és újra megcsókolt. Ajkai puhák voltak, pont olyanok, mint álmomban is. Visszatolt a párnák közé. Összekulcsoltam a kezeim a tarkója mögött. A derekam mellett támaszkodott meg, egyik lábával pedig feltérdelt az ágyra. Egyik keze az arcomra siklott, a másikkal a fejem mellett könyökölt, mellkasa majdnem ez enyémnek nyomódott. A külvilág eltűnt, csak ő és én maradtunk. Csak a lopva vett lélegzetek hallatszottak, illetve a csókolózás jellegzetes hangjai. Már mindkettőnknek alig volt levegője, de nem akartunk elválni. Addig húzta a csókot, amíg csak lehetett, végül alig pár centire húzódott el. Éreztem a bőrömön a forró leheletét, minden sejtem megbizsergett.
- Már rég óta meg akartam ezt tenni – motyogta csukott szemmel. Hangja megkönnyebbülést árasztott, halványan mosolygott. A levegőt kapkodva pillantottam rá, közben azon gondolkoztam, hogy akkor ilyen csókolózni… vele. Hogy milyen? Fantasztikus! Meg akartam ismételni… – Eléggé kétségbe estem, mikor nem mondtad ki, hogy szeretsz. Azt hittem már nem érzed az irántam. Ezért úgy gondoltam, hogy akkor legyen így. Bocs hogy bunkó voltam – nyitotta ki a szemét. Írisze újra sötétbarna volt és nem fekete. Ujjaim hozzáértek a hajához, végighúztam őket a tincseken.
- Ezelőtt is jártunk? – kérdeztem. Halványan elmosolyodott, így tudtam a választ. Szája újból az enyémen volt. Rögtön újabb látomások sorozata, ahogy engem átölelve nevetett, ahogy megcsókolt, ahogy összekulcsolta az ujjaink, miközben sétáltunk. – Mi történt, ami miatt kiesett az eddigi életem? Miért mondtad, hogy az én hibám? – szakadtam el tőle. A látomás eltűnt, újra ő és a szobám volt előttem. Tekintetén látszott, hogy gondolkozik. Végigsimítottam az arcát.
- Megtámadtak az utcán. Kés volt nála és mikor nem tudtunk semmit adni neki hasba szúrt mindkettőnket. Te beverted a fejed emiatt lehet az amnézia. Amúgy, csak felindulásból mondtam, hogy a te hibád. Nem az, csupán baleset volt. Moziból jöttünk haza, mindketten azon a kerülő úton akartunk menni – mondta halkan. Bólintottam. Megfogtam a kezét és lehúztam magam mellé. A vállára hajtottam a fejem, mire egy puszit nyomott a halántékomra. Megborzongtam. Átölelt és a takaróm a nyakamig húzta, ami miatt elvigyorodtam. Ekkor viszont…
Egy havas erdőben voltam, valaki elkapott. Felnéztem. Damon volt az és azt kérte, hogy próbáljam újra. Lábra álltam, megpróbáltam ráállni a jégre. Csúszkálva lépkedtem előre. Egyszer csak szembe jött velem egy hóbucka, amit már nem bírtam kikerülni, a fékezés lendületétől pedig hátraestem. De nem a jégre, hanem valakire. Rémülten kászálódtam le a fiúról, aki csak nevetett és szó szerint visszarántott maga mellé. A szemébe néztem, tekintete fogva tartotta az enyémet. Lassan kicsit fölém hajolt, majd pedig hosszan megcsókolt. Éreztem, hogy a szívem hevesen ver. Alig tíz centire hajolt el tőlem és kisimított pár tincset a homlokomból…
Pislogtam párat, mire felfogtam, hogy mi történt. Egy emlékkép. Az első csókunkról. Szaggatottan vettem a levegőt. Az agyam még éppen hogy csak feldolgozta az előbb történteket. Ő kérdőn nézett, közben az arcom fürkészte. Alig akartam elhinni. A látomásban tél volt, szóval vagy csak egy-két hónapja, vagy már több mint egy éve járunk.
- Mit láttál? – kérdezte. Halványan elpirulva nyögtem ki, hogy szerintem mi történhetett. Széles mosollyal közölte, hogy az a második csók volt. Felvont szemöldökkel néztem rá. A második? De az elsővel mi van? Még mindig vigyorogva mondta el, hogy pont a tizenhatodik szülinapomon csókolt meg legelőször. Pont Bostonban járt, és hát… megtörtént. Faggatóztam a részletekről is. Eléggé dadogva válaszolt, a lényege annyi volt, hogy beszélgettünk egy bulin és mielőtt indultam volna haza, ő megcsókolt. Bárhogy próbáltam, nem sikerült emlékképet találnom arról az estéről.
Ledőlt mellém, mire a vállába fúrtam az arcom. Átkarolt. Olyan jó volt ott a karjaiban feküdni. Ekkor a másik keze a hasamra csúszott és a kötést kezdte el simogatni. Mikor először hozzáért, fájt. Nagyon. Szerencsére szúró érzés hamar elmúlt, helyét kellemes bizsergés vette át. Egy kis puszit nyomott a homlokomra, én pedig szorosabban bújtam hozzá. Belélegeztem az illatát, rögtön újabb emlékek játszódtak le előttem. Ahogy táncolunk egy álarcosbálon, ahogy megcsókol kint a hóesésben, ahogy szorosan megölel egy folyosón. Örültem, hogy róla is egyre több lesz az emlékem. Már nincs olyan érzésem, hogy valakiről semmit se tudok. Bár az előző évből még mindig vannak fekete foltok, ahová egy puzzle darab se passzol. Nem tudom, hogy mik történhettek ott, de egyszerűen nem tudom helyrerakni azokat a részeket.
A gondolataim ismét a fiú felé irányultak. Ennyire bevertem a fejem, hogy mindent elfelejtettem? Damonnek milyen rossz lehetett azt érezni, azt hinni, hogy már nem szeretem. Én hülye pedig nem mondtam meg neki, mikor lehetőségem jutott rá. Ehelyett csak vitát szítottam azzal, hogy kérdezősködtem. Próbáltam valami különlegesebb élményre gondolni, de egyszerűen csak feketeséget láttam újból az emlék helyett. Sóhajtottam egy nagyot és elkezdtem az ujjaim közt forgatni azt a nyakláncot, amit két napja találtam, de rögtön fel akartam venni. Volt benne valami, ami mintha azt súgta volna, hogy tegyem a nyakamba. Ezüst ékszer volt, ovális, a belsejéből kivágott daraboknak köszönhetően egy virágot formázott, aminek a közepén egy lila ékkő díszelgett. Nem tudtam, hogy kitől kaptam, de valami azt súgta, hogy az engem ölelő fiútól.
- Mi a baj, Kicsim? – kérdezte hirtelen, hangja idegességről árulkodott. Megráztam a fejem, jelezve, hogy semmi. De nem hitte el. Ő már ismerte a reakcióimat, azokat, amiket én még nem. Ismét rákérdezett, jóval nyomatékosabban hangsúlyozta a kérdést. Tudtam, vagy elmondok mindent, vagy más eszközökhöz fordul, hogy kiszedje belőlem. Könnyek gyűltek a szemembe a gondolattól. Beleharaptam a számba és kis köröket kezdtem rajzolni a mellkasára.
- Csak olyan rossz, hogy semmire sem emlékszem. Pedig annyi közös emlékünk lehetett – szipogtam. Felültem. Nem akartam, hogy lássa a szétsírt arcom. Megtöröltem a szemem, majd a hajam zuhataga mögé próbáltam rejteni a szomorúságom, de a tincseimet azonnal kisimította a homlokomból. Tenyerei közé fogta az arcom és halkan nyugtatni próbált azzal, hogy előbb-utóbb úgyis minden az eszembe fog jutni. De mi van ha… soha nem fog semmi beugrani? Az ijedtség kezdett úrrá lenni rajtam.
- Erre ne is gondolj! – jelentette ki. Magához ölelt, és a hajam kezdte simogatni. – Egyszer úgyis mindenre fény derül… - suttogta. Reméltem, hogy így lesz. Átkaroltam a nyakát.
- Köszönöm – mondtam. Nem értette, hogy mit köszönök. – Köszönöm, hogy itt vagy és hogy nem haragszol – mosolyogtam rá. Az ő szájának a széle is fölfelé görbült. Arcát a nyakhajlatomba temette. Nem sokkal később kis puszikat nyomott a bőrömre. Ismét borzongás futott végig rajtam…

/Damon/

Mikor kimondta, hogy szeret, nem bírtam megállni: egyszerűen megcsókoltam. Nem kerteltem, csak egyszerűen odaléptem és… A karácsonyi fogadásnál is szenvedtem, de itt más volt. Ott akármikor megcsókolhattam volna, azonban most nem lehetett, mivel nem emlékezett rám. Akkor bírtuk húzni egymás agyát, bármikor sutba dobhattuk volna a fogadást, nem volt akkora tétje – számomra legalábbis.
Ujjait összekulcsolta a nyakam mögött és viszonozta a csókom. El se hittem egy pillanatra, hogy igaz. Az első csókunkra emlékeztetett. Akkor is itt voltunk, ő ugyanúgy alig tudott valamit. Mikor úgy éreztem, már levegőm sincs, elhajoltam néhány milliméterre.
- Már rég óta meg akartam ezt tenni. – motyogtam. Halkan mondtam el neki, hogy mennyire sajnálom, ahogyan viselkedtem vele. Mély levegőket vett és a szemembe nézett.
- Ezelőtt is jártunk? – kérdezte zavartan, arca teljesen elvörösödött, mire halványan elmosolyodtam és az ajkának nyomtam a szám. Valami végigfutott a gerincemen keresztül a lábamba és a kezembe. Mindig ezt éreztem, mikor megcsókolhattam. Ez az érzés pedig mindig boldogsággal töltött el. Végigsimítottam a haját, ami miatt mintha összerándult volna, de utána ujjai belekapaszkodtak a pólómba és közelebb húzott magához. Ennyire jónak még sosem éreztem a csókját. Hirtelen elhúzta az arcát. Értetlenül pislogtam rá. Ugye nem csináltam megint valamit, ami miatt összeveszhetnénk?, futott át a gondolat az agyamon. – Mi történt, ami miatt az eddigi életem kiesett? Miért mondtad, hogy az én hibám? – uh, bakker. Most mit mondjak? Nem akartam megmondani… nem is! Hülyén jött volna ki, ha azt mondom, hogy „egy démon próbált megölni, ráadásul a legerősebb”. Hát igen, furán hangzana, ehelyett inkább rögtönöztem:
- Megtámadtak az utcán. Kés volt nála és mikor nem tudtunk semmit adni neki hasba szúrt mind-kettőnket. Te beverted a fejed emiatt lehet az amnézia… – és csak hazudtam és hazudtam. Szörnyű érzés volt, gyűlöltem neki hazudni. Oké, egy-egy „füllentést” még elnéztem magamnak, de ilyet már nem igazán. Összeszorítottam a fogaim és gondolatban felpofoztam magam, mert megérdemeltem volna.
Bólintott, majd lemerevedett. Talán valami látomás? Legalább három percig nézett maga elé kitágult pupillákkal, majd pislogott párat és föleszmélt. Azonnal belém ütközött, újból elpirult. Olyan aranyos volt! Félrekapta a fejét abban reménykedve, hogy nem veszem észre. Rosszul hitte. – Mit láttál? – kérdeztem. Ha lehet még pirosabb lett, majd belekezdett:
- Szerintem az első csókunkat. Egy tónál voltunk, én elcsúsztam és rád estem, majd lerántottál magad mellé utána pedig megcsókoltál – nyögte ki. Ohó, jó kis emlékkép. Jobbat nem is találhatott volna a kis elméje. Elvigyorodtam.
Az a nap… talán életem egyik legjobb napja. Hiszen nem csak barátnőm lett, hanem rájöttem, hogy amit addig iránta éreztem, az pontosan mi is. Rájöttem, hogy ő a Nagy Ő-m. Akkor éreztem magam a leginkább embernek. A hógolyócsata alapból vicces volt, bár akkor kicsit begurultam, mikor öt kiló havat ömlesztett a nyakamba. De megcsókolni őt… az egy fantasztikus pillanat volt. Az pedig még jobb volt, mikor viszonozta azt az érzést.
Oké, befejeztem a nyálas történetet!
- Az a második volt – mondtam. Kérdőn nézett rám. Felsóhajtottam és elkezdtem kiötölni valamit. – Pont Bostonban jártam a tizenhatodik szülinapodon, beszélgettünk és, hát… megtörtént. – dadogtam. Nem szeretek neki hazudni neki, főleg olyan dolgokról, amiről azt hiszi, hogy az az igazság. Az eddigi kis füllentéseimről tudta, hogy úgysem igaz.
Leültem mellé, mire odabújt hozzám és a pólómba csimpaszkodott. Az egyik kezemmel átkaroltam, a másikkal pedig a kötését cirógattam. Először megrándult, mikor hozzáértem a sérüléshez, de nem szólt, hogy fájna neki. Megpusziltam a homlokát, ő pedig a mellkasomra hajtotta a fejét. Látszott rajta, hogy ideges, bár nem értem az okát. Perceken keresztül csak bámulta a falat. Gondolkozott. Ezt az arckifejezést már megjegyeztem az elmúlt egy év folyamán.
- Mi a baj, Kicsim? – kérdeztem. Megrázta a fejét. Semmi mi? Ezt már eddig se hittem el, ilyenkor mindig tudtam, hogy hazudik. Csak nem akarta, hogy aggódjak. Nem vette észre, hogy emiatt csak még jobban félteni fogom, mivel ha nem tudom, mi baja, megpróbálom minden hülyeségét megelőzni, amit csinálhat. Sajnos egyszer ez nem sikerült, és annak elég nagy következménye lett. – Na, akkor még egyszer: mi a baj? – emeltem meg az állát. Szemében könnyek ültek, amik végigfolytak az arcán, majd az álla csúcsánál találkoztak, ahonnan a pólójára estek. Elfordult és mással kezdett foglalkozni. Nem szerettem, mikor ezzel próbálta elkerülni a választ. Kicsit megszorítottam a vállát, mire belekezdett.
- Csak olyan rossz, hogy semmire sem emlékszem. Pedig annyi közös emlékünk lehetett. – szipogta. Letörölte a könnyeit, majd lehajtotta a fejét, hogy ne lássam az arcát. Mindketten felültünk. A vállát simogatva próbálom jobb kedvre deríteni. Végül megfogtam az arcát a szemébe néztem. A hüvelykujjammal letöröltem a könnyeit. Ajkai remegtek, már nem sokra volt attól, hogy kitörjön belőle a sírás. Hallottam, mikor Jus arról beszélt neki, hogy két arca van. A rocker és a kislány. A vadóc, az álca, most nagyon háttérbe szorult. A valódi Bailey-t láthattam magam előtt. Aki még a levegőtől is félt. Gyámoltalan volt, érzékeny. Eddig próbálta elrejteni ezt az oldalát, bár az utóbbi időben sokszor a felszínre került. Ismét csak az előttem lévő arcra koncentráltam. Megpróbáltam a lehető legbiztatóbban megszólalni.
- Nem lesz semmi baj, úgyis eszedbe fog minden jutni.
- De mi van ha… - kezdte, de befejezni se hagytam, közbevágtam.
- Erre ne is gondolj! – mondtam határozottan. Szemei kikerekedtek a kissé parancsoló hangvételemtől. Nem így akartam, de a sírás legalább belefagyott. Utáltam, ha sírt. Talán azért, mert sokszor miattam volt szomorú. Magamhoz húztam és a haját simogatva próbáltam megnyugtatni. – Egyszer úgyis mindenre fény derül… - motyogtam.
Olyan egy órán át ülhettünk úgy a csöndben, közben ő néha-néha szipogott egyet vagy kifújta az orrát. Mikor már azt hittem, hogy elaludt, megszólalt. Halk volt, alig hallottam.
- Köszönöm – suttogta. Összevont szemöldökkel gondolkoztam, hogy mit köszön. Nem tudom, hogy milyen köszönetre méltó dolgot tehettem vele. – Köszönöm, hogy itt vagy és nem haragszol. – mosolyodott el, a szeme ismét csillogni kezdett. Akarva-akaratlan, nekem is somolyognom kellett tőle. Állandóan ilyen hatással volt rám. Ha szomorú volt, én is. Ha nevetett, én sem bírtam megállni röhögés nélkül. Az érzelmei átragadtak más emberekre. A nyakhajlatába fúrtam az arcom, majd egy kis csókokat nyomtam a bőrére. A gerincén borzongás futott végig, ami miatt az egész teste megremegett. Átölelte a nyakam és vett egy mély levegőt. Végül a homlokom a kulcscsontjának támasztottam. Észrevettem, hogy a lila pólóján megint egy kisebb vörös folt terjeszkedett. Felsóhajtottam. Ez nem lehet igaz. Még mindig nagyon lassan gyógyult a sebe.
- Újra be kell kötni – mondtam. Bólintott, hogy oké, de az arcán egy fintor futott át. Egy kis csókot adtam a szájára, majd elindultam megkeresni a gézt, na meg a fertőtlenítőt. Nem sokkal később hangos káromkodás közepette kezdtem el újra betekerni a sérülését. – Csönd már! Egyáltalán tudsz még több sértést? – kérdeztem. Válaszul csak portugálul mondja el, hogy „basszus”. Mindketten meglepődünk. Ő szóvá teszi, hogy tudott e portugálul. Én valami „poénból bemagoltunk egy csomó sértést mindenféle idegen nyelven” szerű mondatot hebegtem. Kételkedve bólintott. Látszott, hogy nem hiszi el. Tényleg nem sokan szokták ezt csinálni. De rögtönzésben kibaszott béna voltam és mindig az is leszek, szóval…
Hirtelen viszont éles fájdalom hasított a hasába. Összegörnyedve ült föl, szemébe újabb könnyek gyűltek.
- Damon ez nagyon fáj – nyöszörögte. Valószínűleg kezdett begyógyulni a sérülés. Átölelem őt, a kezem pedig a fájó pontra helyezem. Fejét próbáltam úgy fordítani, hogy ne lássa, amit csinálok. Halkan motyogtam egy varázsigét, ami talán enyhíti a fájdalmát. Nem sokkal később megkönnyebbülten sóhajtott fel. Könnyezve hajtotta a vállamra a fejét. Megsimítottam az arcát. Örültem, hogy már nem fáj neki a sérülés.
- Jobban vagy? – kérdeztem. Halkan megkérdezi, hogy mi volt ez. Ismét kénytelen voltam hazudni. – Nem tudom kicsim – feleltem. Ismét biccentett. Felnézett rám. Egy ideig az arcom fürkészte, majd elmosolyodott. Összeérintette az orrunk, ami miatt eszembe jutott a fogadás. Ott is így kerültük meg a szabályokat: az eszkimó-puszira nem tértünk ki.
***
Két nap telt el, mióta végre újra összejöttünk. Vigyáztam rá, míg Justin vagy Clare és Dave haza nem jöttek, akkor „átpasszoltam” nekik. Persze nem azért, mert már untam a lány társaságát, csak voltak családi dolgok, amiket el kellett egyengetnem. Például az bátyám és az anyám megismertetni egymással. Az utóbbival sikerült felvennem a kapcsolatot, először el se hitte, amit mondok neki. De sikerült rávennem, hogy jöjjön el Bostonba, ahol persze tökéletesen megtalálták az összhangot a fiával. Már az első fél óra után fölöslegesnek éreztem azt, hogy ott vagyok. Leléptem, szerintem észre se vették, ami egy kicsit rosszul esett.
És eljött a szerda, mikor egy kis időre visszakaptam az őrült csajom is. De a reggel elég monotonnak indult.
A kezemen lévő bőrkarkötőimmel kezdett játszani, amint leültem mellé. Eddig is szerette piszkálni a karkötőim, de a hét eddigi napjain szinte rászokott. Elég jól szórakoztam rajta. Főleg az vonzotta mindig a tekintetét, amit tőle kaptam, majd a tetoválásomon húzta végig az ujját. Furcsálltam azt is, hogy a tetkóm most szinte rögtön észrevette, az amnézia előtt pedig egy fél év is eltelt. Egy kis puszit nyomtam a fejére, ami miatt felnézett rám. Kék szemei csillogtak.
- Ezt kitől kaptad? – mutatott rá a pont tőle ajándékba kapott karkötőre. Elmosolyodtam és a szemem magasságába emeltem azt a kezem, amin volt az ékszer, ami amúgy tökéletes ajándék volt.
- Egy különleges lánytól. Őt szerettem, szeretem és szeretni is fogom örökre – mondtam. Kerek szemekkel nézett rám. Szerintem azon gondolkozott vagy öt percig, hogy kire gondolok. Segítettem neki egy kicsit. – Rólad beszélek – hajoltam oda hozzá, hogy megcsókoljam. A meglepődöttségtől először nem is fogta fel, hogy mit mondtam, sőt még a csókot se. Hangosan röhögni kezdtem. Ekkor először oldalba ütött, majd egy párnával kezdett püfölni. Pár pillanatig úgy éreztem magam, mint régen. Azt ezt követő mondata pedig csak még jobban felerősítette bennem ezt az érzetet.
- Istenem a frászt hoztad rám te idióta! – kiabálta. Igen, kétségtelen: ez az a Bailey, akit én megismertem. Ugyanaz a hangvétel, arckifejezés. Már hiányzott ez. Rázkódó vállal néztem rá. Főként a dühös kék pillantását kerestem. Tudom ez már bunkóság volt, de élveztem, ha húzhatom az agyát.
Felvont szemöldökkel néztem rá, majd futni kezdtem. Csak remélni mertem, hogy nem jön utánam, mivel a tekintete eléggé azt üzente, hogy megöl. Amit persze nem akartam. De mikor hátrapillantottam csak azt vettem észre, hogy a nyomomba szegődött. A lépcsőfokokat kettesével szedtem, minél hamarabb el akartam menekülni. Elég volt csak ránézni Bailey-re, tudtam, hogy kicsit berágott. A lépcsőn rekordidő alatt értem le, viszont ami meglepett az az, hogy az ajtó zárva volt, pedig elvileg az csak akkor van, ha senki sincs itthon. Így inkább a kanapé felé vettem az irányt. A lány a konyha előtt majdnem elcsúszott, de elég jók voltak a reflexei és még időben megfogta a falat.
De mivel őrá figyeltem és nem az utamba kerülő tárgyakra, így sajnos fölbuktam az asztalban és a kanapéra estem. Ott csak egy pillanat kellett és a következő mondat lebegett a szemem előtt: menekülj, ha kedves az életed! Átfordultam a hátamra, hátha felbírok még időben ülni, mire ő ráült a csípőmre és lefogta a kezem a fejem mellett. Ahhoz képest, hogy eddig ágyban feküdt, jó erőben volt. Megpróbáltam felemelni a kezeim, de teljes súlyával rájuk nehezedett. Lihegve figyeltem a mozdulatait, hátha eljön az a pillanat, mikor ki bírok szabadulni. Gonoszan vigyorgott, sőt még a szeme is sárgán és rózsaszínen csillan meg. Kétségtelen, a régi Bailey egy másodpercre visszatért. Az a lány, aki már annyira hiányzott. Az a lány, aki néha maga az ördög. Ezt most is bebizonyította, mikor kiöltötte rám a nyelvét, arcára diadalittas mosoly ült ki és közölte, hogy béna és gyenge vagyok. Hangosan röhögve néztem fel rá. Sötétkék szemei megvillantak, mintha valamire rájött volna. Ez nem jót sejtetett. Jus már nem egyszer mondta, ha Bailey így néz, meneküljek. Szerettem volna azt tenni, de… Nem sokkal később már fél kézzel tartotta az én karjaim, a többi ujja pedig az oldalamon járt föl-le. Pont ez jutott eszébe? Pont, hogy csikis vagyok?! Ah, bakker Bailey! Először még összeszorított fogakkal tűrtem, majd egyre jobban mozgolódni kezdtem, végül pedig már nevettem. Igaza volt, gyenge vagyok. A csikizés miatt nem vagyok képes szabadulni, közben egy sérült lány kínoz. Apám biztos letagadna engem… ha még élne. Az én vihogásomhoz Bailey kuncogása is társult. Kis gonosz! Még ki is röhögött! Bár nem hibáztattam, én is ezt tettem volna a helyében.
- Damon ez ciki! – lépett be Justin és ledobta a táskáját a földre. Közelebb jött, arcán hasonló vigyor ült, mint az unokahúgáén. Ők viszont le se tagadhatnák egymást. Összepacsizott a lánnyal. Kinyírom ezt a srácot! – Pont Bailey nyom le, aki legalább húsz kilóval könnyebb, mint te, úgy tíz centivel kisebb és mégis erősebb. Na, meg egy nagy seb van a hasán. Tagadom, hogy ismerlek – nevetett. Beintettem volna neki, ha a kezem nem fogta volna le a barátnőm. Amúgy meg: engem mindenki letagadna! Szánalomra méltó vagyok…
- Bailey eressz! – mondtam. Vigyorogva rázta meg a fejét. Hullámos tincsei az arcát verdesték. Ő egy angyali démon. Nincs rá jobb szó. Édesen nevetve figyelte a reakcióim, ami csak egy elbambulás volt. A tizenhatodik szülinapján emiatt a mosoly miatt csókoltam meg. Kicsit az ajkába harapott, majd a felkaromon kezdte húzogatni az ujját, ott, ahol elég vékony volt a bőr. Persze, Bailey, persze! Kínozz csak tovább… Viszont egy hirtelen mozdulattal felültem és szájon csókoltam. Most a karjait a nyakam köré fonta, utána a homlokát az enyémnek döntötte. Mindketten elmosolyodtunk. Végigsimítottam az arcát, mire elpirult. Visszatért a kislányos Bailey. Az ujjaim végighúztam az alsó ajkán, majd le a nyakán, végül vállán, közben a szám csak pár milliméterre tartottam az övétől. Mintha halkan nyöszörgött volna, mikor rájött, hogy nem fogom megcsókolni. Elvigyorodtam. Jó érzés volt kicsit játszani vele. A tenyerem a hátára simult, mire pár centivel közelebb került hozzám, de a csók még mindig váratott magára.
A konyhából eközben csörömpölés, majd csámcsogás zaja szűrődött ki. Basszus, Jus… Mielőtt megcsókolhattam volna a lányt, oldalra sandítottam, mire ő kicsit dühösen felmordult. Tőlünk alig egy méterre Justin állt. Tekintete a következőt üzente: „miért is ül a húgom az öledben? Most rögtön megöllek, Falls”. Nem ijedtem meg. Ha mi harcolnánk, rögtön alul maradta. (Ez most nem kérkedés volt… vagy mégis?) Azzal ellentétben, ahogy rám nézett, egy teljesen más dolgot kérdezett.
- Ti mindig ilyen hamar összejöttök? – kérdezte. A lány átölelt és arcát az enyémnek nyomta. Jus nekidőlt a falnak és felvont szemöldökkel nézett most a húgára, aki értette, hogy mit akar üzenni, el is pirult, de nem mozdult meg. Gúnyos mosolyt villantottunk rá, majd összenéztünk. Kacsintottam egyet, mire leszállt rólam. A haverom is fellélegzett és elindult az emeletre. Egy… két… há’… Most! – tátogtam. Bailey sötétkék szeme csillogott, egy kis gonoszságot véltem felfedezni a tekintetében újra. Az én kis ördögi csajom. Egyszerre ugrottunk fel, majd az ijedt srác után rohantunk, aki rögtön hármasával kezdte szedni a lépcsőfokokat. Egy ordítást hallatott, mikor az utolsó foknál majdnem elesett. Pont az előtt értünk oda, mielőtt bevágta volna az ajtót. Kitámasztottam a kezemmel és belépünk. Megperdült, mikor észrevette, hogy nem záródott be mögötte az ajtó. De már nem bírt kilökni minket. – Ne közelítsetek! – fenyegetett nevetve. Foglalkoztunk vele? Dehogy! Lépésenként közelítettünk. Ő velünk párhuzamosan hátrált. Az ágy vége volt az a pont, amikor már nem tudott tovább menekülni. – Ti démonok vagytok – közölte. Tudtuk. Legalábbis is én tudtam. Bailey rám mosolygott, majd felkapott egy párnát Jus ágyáról és ütni kezdte vele a srácot. Az felkiáltott és hátraesett. Felült mellé az ágyra és onnan verte tovább. – Damon léci szedd le rólam! – kiabáltja a haverom.
Egy kis ideig még néztem, de mikor nyolcvanadik alkalommal kért segítséget, felsóhajtottam. Nem nézhetem örökké, ahogy ezek verik egymást. Habár de. „Ez hihetetlen” nézéssel ráztam meg a fejem, majd közelebb léptem és… hát sajnos amilyen jó szívem volt, megfogtam a lány mindkét kezét és hátrahúztam. Elhátrált és felém fordult. Majd kicsattant az életerőtől. Röhögve bújt oda hozzám. Justin összetette a kezét, úgy mintha imádkozna. Elmosolyodtam és elengedtem a csajt, aki rögtön megölelte az unokatesóját. Az jól megszorongatta, mire halk nyögést hallatott. Végül visszaállt mellém. Felnézett és egy kis puszit nyomott a számra. Megsimítottam az arcát, mire halványan elpirult.
- Blah! – játszotta meg Jus, hogy undorítóak vagyunk. Vagy inkább undorítóan szerelmesek. Átöleltem a lány vékony derekát és hosszan megcsókoltam. Kicsit húzni akartam a haverom agyát. – Ismétlem: blah – rakta keresztbe a karjait és megint gyilkos tekintettel meredt rám. Pedig tudhatná, hogy ennél messzebbre nem megyek. Megforgattam a szemem és óvatosan kivettem a lány kezéből a párnát, majd a sráchoz vágtam. Meglepetten kiáltott fel és elugrott a tárgy útjából, majd beintett. Felnevettem.
A barátnőm mosolyogva húzott ki a szobából. Miután becsapódott mögöttünk az ajtó, lecsaptam az ajkaira. A háta már a falat súrolta, én két kézzel támaszkodtam a feje mellett. Egy kicsit elhúzódtam tőle. Egy ideig csukott szemmel vette a levegőt, majd ott rám. Rögtön elmosolyodott. Megpusziltam az orra hegyét, mire halkan felkuncogott. A két tenyere közé fogta az arcom és a száját az enyémnek nyomta. Az ujjaim összekulcsoltam a dereka mögött, így húzva közelebb őt magamhoz. Annyira hiányzott ez. Csak pár napig kellett megjátszanom magam, és ez most kitört. Éreztem, hogy a fülemben dobol a vérem. Nem sokkal később elhúzódtam.
- Szeretlek – suttogtam.

- Szeretlek – mosolygott. Szorosan magához ölelt. Az állam a fejének támasztottam és néztem magam elé. Elsomolyodtam, mikor eszembe jutott, hogy ő most újra az „enyém”.

2 megjegyzés:

  1. Úristeeeeeeeeeeeeeeeeeeeeeeeeeeeeeeeeeeeeeen!!!!!!!!!!!!!!!!
    Am. Szióka!
    Szóval úristeeeeeeeeeen! nagyon jó lett!!!!! Haláli!! Véééégreeeeeeee!!!!!!!!!!!!!!!!!!! Imádoooooom!
    Gyorsan kövit!
    Puszii!

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Szia!
      Most is, mint mindig, örülök, hogy tetszett! :) A szünet miatt pedig lehet, hogy most előbb fogom hozni a részt.
      Az üzeneted kezdése pedig a barátnőmére emlékeztetett. :)
      Puszi!

      Törlés