2015. február 7., szombat

We’re not gonna die /Évadzáró/

Sziasztok!
Elérkeztünk ide is, a 2. évad végéhez. Kíváncsi vagyok, hogy mit gondoltok az eddigi történetről, esetleg hogy folytatnátok, HA folytatnátok.
Nem is beszélnék nagyon tovább, csak annyit mondanék, hogy örülök a visszajelzéseknek az előző részhez. Remélem ez a rész is elnyeri a tetszéseteket, bár ki tudja. :)
Jó olvasást mindenkinek, aki belekezd!
U.I.: A zene ismét csak ajánlott.
-------------------------------------------------------------


- Mondom, hogy neked erről kell bekeríteni! – veszekedett Jake és Mark. Mindketten egy gyorsan lefirkantott vázlat fölé hajoltak. A papírra a támadási terv volt lerajzolva. Amikor a többiek betoppantak, rögtön tudtuk: harcolnunk kell. Ha kell, akkor halálig.
Valahol mélyen volt egy olyan érzésem, hogy az életem aznap száznyolcvan fokos fordulatot tesz. Nem tudtam hogyan, de éreztem. A két oldalamon a fiúk a kezeim szorongatták, közben ők is egy támadási tervet ötöltek ki. Damon már mesélt arról, hogy a rendes nagy csaták előharcai milyenek szoktak lenni, bár az előző ilyen harc majd’ ezer éve volt. A világ összes démonvadásza kap egy démont, amit meg kell ölnie. Ha egy démon nagyon erős, több vadász küldenek rá. Ez volt Olivierrel is. Ránk bízták az ő kinyírását. Jus ragaszkodott hozzá, hogy velünk jöjjön, segítsen. Sajnos bennem felötlött az a gondolat is, hogy az lesz a csavar az életemben, hogy minden barátom meghal a Démonkirállyal vívott harcban. Ezt nem akartam. Nagyon nem. Inkább vesszek el csak én, minthogy ők mind – morfondíroztam.
Én, Damon, Helena és Justin a kanapén ültünk, az ujjaink tördeltünk. A fiúk már néha beleszóltak Mark és Jake vitatkozásába, főképp a támadás irányát akarták a vár keleti felére összpontosítani, a barátom szerint ott a leggyengébbek a falak, illetve az őrség.
- Csak én megyek – jelentettem be hirtelen. Az összes barátom meglepetten nézett rám. – Engem próbál a kezdetektől megölni. Én megyek. És úgy érzem, ha mind odamegyünk, sokan meghalnak közölünk. Nem akarom ezt. Kérlek, engedjetek!
- Nem hagyom, hogy csak úgy odamenj – ragadta meg a kezem Damon. Ujjai remegtek, akárcsak a hangja. Tekintete kétségbeesett volt, az unokatesómhoz fordult támogatásért, aki még mindig le volt blokkolva a hirtelen önfeláldozásom miatt. Régen még úgy volt, hogy nem bírtam magam megvédeni. Most már megváltoztam. Nem akartam, hogy engem kelljen folyton megóvni, én akartam az életüket megmenteni. Elkaptam róluk a tekintetem, mire a démonom folytatta. – Bailey én nem bírnám ki, ha történne veled valami – suttogta. Hangja miatt összeszorult a torkom és a szívem is egyaránt. A könnyek már marták a szemem. Talán ez az utolsó dolog, amit hallok tőle – gondoltam.
- Igen, nem küzdhetsz egyedül – szólt bele Justin is, aki végre megtalálta a hangját. Kihúztam a kezem Damonéből, akinek a szemei már teljesen kikerekedtek, ijedten nézett rám. Csak rázta a fejét és azt tátogta, hogy „nem, ne csináld”. Tudta, hogy nem bír megállítani, de megpróbálkozott vele. Nem bírtam a szemébe nézni többet.
- Sajnálom – nyöszörögtem. Kinyílt előttem az ajtó a Démonvilágba. Elszántan néztem a lila-pirosan örvénylő átjáróra, de a szemem sarkából hátrafelé is vetettem pár pillantást. Mindenki felpattant, a barátom újból a kezemért nyúlt. Hallottam, hogy felkiáltottak, majd hogy Jus elmondott egy varázsigét. Rögtön tudtam, hogy melyik mágia az. Az a bénítóvarázslat, ami kiüt bárkit egy fél órára. Egy pajzs-varázslatot alkalmaztam, ami miatt a varázslat visszapattant, és mind a négy fiút meg Helenát is eltalálta. A lakótársaim a kanapéra zuhantak, Hel a szőnyegen esett össze, a másik két srác pedig szintén az egyik heverőn esett fél órás mély álomba. Damon és Justin arca még álmában is riadt volt. – Szeretlek titeket – könnyekkel a szememben léptem át.
A Démonvilágban mindenhol vadászok és démonok küzdöttek. Fiatalabbak, idősebbek, fiúk és lányok egyaránt. Hatalmas volt a zűrzavar, mindenhol füst, ordibálás, fegyverek hangja. Szörnyű volt ezt látni. Be akartam fogni a fülem és lehunyni a szemeim. Nem bírtam ki, el akartam onnan menni. Az a sok vér, a halálhörgések, utolsó könyörgések az Úrhoz. Apokalipszis. Ez a jó szó. Csak álltam ott, ökölbe szorított kezekkel, a balomban a fénykép, a jobb kézfejem ujjai között pedig a kaszám nyele díszelgett.
Elhatározásra jutottam. Nem fogok sírva meghalni. Ha már egyszer feláldozom magam a barátaimért, ha kell, akkor az összes vadászért, akkor biztos, hogy magabiztosan távozok el erről a világról. Azt akartam, hogy anyáék büszkék legyenek rám. Hogy mikor látják, hogy közeledek feléjük, úgy fogadjanak, ahogy mindig is találkozni akartam velük. Azt szerettem volna, ha azt mondják, nem csalódtak bennem, hogy csodás lányuk lett.
A számba haraptam és a szemhéjaim felpattantak. Kinyitottam a szárnyaim és felrepültem. Megnéztem a fotó hátulját. A börtönbe kellett mennem. Ekkor valami földöntúli sikoltást hallatott. Felnéztem, egy hárpiaszerű lány repült felém, hegyes karmait előre tartotta. Gyorsan elsiklottam onnan, a lendület miatt egy, a földön küzdő lidércnek ütközött, ez pedig mindkettőt megzavarta pont elég ideig ahhoz, hogy pár vadász megölje őket.
A börtön felé menet több kezdőnek is segítettem, akik szívük szerint menekültek volna, de sajnos a kötelesség nem engedte. Szörnyű volt látni a könnyeket, a félelmet az arcukon. De nem csak miattuk hasadt meg a szívem, hanem a tapasztaltabbak miatt is. Nem egy fajtámbéli esett el szinte már előttem. Ilyenkor angyalnyelven elmondtam, hogy nyugodjanak békében, majd tovább rohantam. Út közben félbevágtam pár démont és lidércet is, szinte alig álltam meg. Húsz percbe telt, míg emberi futássebességgel odaértem a kitűzött célhoz. Az épület előtt megtorpantam. Felnézem a hatalmas épületre, ahol minden kezdődött. Lehunytam a szemem, egy pillanatig átadtam magam az emlékeknek. A lelki szemeim előtt láttam, ahogy Damon belép a börtönbe, ahol fogva tartottak, emlékeztem a vörös tekintetére, a sötétkék pólójára és az ugyanolyan színű tornacipőjére, a fekete farmerére, meg a sötét, majdnem földig érő kabátjára. Arra, ahogy azt mondja, segít nekünk, majd arra, hogy azt tátogja: sajnálom.
A szemeim kinyíltak. Most nem volt időm az emlékekre. Meg akartam ölni a Démonkirályt, ezzel pedig véget vetni a csatának. Berontottam az épületbe és végigrohantam a folyosókon. A cellák többsége ki volt nyitva, minden angyal eltűnt. Kiszabadították őket. Hála Istennek. Éreztem, hogy egyre közelebb vagyok. Nagyon közel ahhoz a cellához, ahol Justint is fogva tartották. De most nem ő volt ott. A démonok királya háttal állt nekem. Mellette az ájult Sandra és Cole. Eddig csak én tudtam Cole-ról. De már ő is.
Két kézzel markoltam a kaszám nyelét. Némán léptem közelebb és megemeltem a fegyverem. Készen álltam arra, hogy lecsapjak rá. Az arcomra kiült a düh és az elégedettség, mikor eszembe jutott, hogy most megölhetem a szüleim gyilkosát és talán mégsem halok meg. Ha még egy pár méterrel közelebb bírtam volna menni, akkor…
Ekkor megperdült. Egyik kezét az övén lógó tőrre rakta, majd egy kissé gonosz pillantást vetett a gyermekeire. Utána pedig a falra. Ismét engem „tisztelt meg” a figyelmével. Nem is pontosan engem, hanem a kezem, amivel a kaszám fogtam. Szeme még inkább zölden kezdett izzani, éreztem, hogy az addig hideg fém tűzforró lesz. Sikoltva engedtem el a fegyvert, ami hangosan csörömpölve hullott alá.
- Önként jössz ide? – mosolygott negédesen. Utáltam, hogy a mosolya ugyanolyan, mind Damoné. – És a fiam meg se próbál megállítani? – azonnal ott termett előttem. Talán mégsem élem túl. A jobb kezemre egy lánc csavarodott ezzel megakadályozva, hogy rendesen harcolni bírjak. Ballal pedig nagyon béna voltam. Végigmért. A könnyes, megviselt arcom, a bal kezem, ami a nyakláncom medálját szorongatta. Abban a pillanatban Damonre gondoltam és minden jót kívántam neki a további életében. Olivier megfogta a tőrjét és kicsit megemelte azt. – Ja, hogy meglógtál otthonról. Ennyire találkozni akarsz a szüleiddel? – vigyorgott. Igaz. Újra láthattam a szüleim, csak emiatt nem féltem annyira a haláltól, mikor megemelte a tőrt, amin egy holt nyelven volt szöveg, a markolata ékkőberakásos volt. Többlelkűeket ölő kés. Továbbra is itattam az egereket. Felém nyúlt. Letörölte a könnyeim, a következő pillanatban viszont éreztem a nyakcsigolyáim hangos roppanását, mikor eltörtek…
***
Egy falhoz voltam kikötve, a hideg kő miatt reszkettem. A kezeimet szorították a bilincsek, a szárnyaimat is lefeszítették, nem bírtam semmilyen szinten megmozdulni. A láncok belevágtak a húsomba. A számban enyhe sós ízt éreztem. Minden porcikám sajgott. Nem tudtam mennyi idő telt el, mióta eltört a nyakam. Semmimet nem bírtam mozdítani, de tudtam, nem vagyok egyedül a cellában. Halk szuszogásokat hallottam, Sandrát és Cole-t. Az utóbbinak nem lehetett kellemes így megtudni, hogy ő lenne a következő Démonkirály. A két testvér eszméletlenül hevert a földön, kezük valamikor még vérzett, de akkorra a vágások begyógyultak, csak alvadt vér maradt utánuk.
A cellán kívülről beszűrődött a csatazaj. Még mindig ordítások, emberfeletti hangok hallatszottak be. Újabb kiáltás már jóval közelebbről, a börtönön belülről. Fröccsenések, csontok törése, tompa puffanások. Lépések közeledtek felénk. Féltem, hogy újra a Démonkirály lesz az. De mikor az árnyékból egy kuncogást hallottam, rájöttem, hogy nem ő az. Az a valaki segíteni jött, és egyre közelebb ért, egy őr se állhatta útját. Lehunytam a szemem, a fejem is lehajtottam. Féltem, hogy amint betoppan a megmentő, a király azonnal megöli. Nem akartam látni. Túl sok szövetséges halálát láttam már aznap.
Trappolást hallottam, nem sokkal később nyikorgást. A valaki hangosan kapkodta a levegőt és megtorpant az ajtóban. Újból elindult, egyenest felém. Utána pedig egy ölelést éreztem a derekam körül. Tudtam ki az. Az arcát a mellkasomnak nyomta. Elhúzódott tőlem, de a kezeit továbbra is a derekamon tartotta.
- Édes életem, Bailey – suttogta elfúló hangon. Túl sokáig voltam eszméletlen a börtönben, a varázslat megszűnt és ő utánam jött. – Nem lesz semmi baj, kihozlak innen – motyogta miközben a bilincseket próbálta kinyitni. Nem túl sok sikerrel. A szemeimet résnyire nyitottam. Az árnyékból Olivier lépett ki, egyre közelebb jött, közben az egyik kezét újból a tőrje aranymarkolatára tette.
- Damon, menj innen – nyögtem ki nagy nehezen. Hitetlenül nézett rám. – Damon ez egy csapda – halt el a hangom. A szeme azonnal kétszer akkora lett, de már késő. Meg akart fordulni, de az apja nekilökte a falnak, a gerince és a feje is nagy erővel koppant neki. Már az fájt, ahogy hallottam a csattanást. Összeesett. A Démonkirály elővette a kését, amivel megvágta a félig ájult fia csuklóját. Jócskán vérzett a seb. A vérrel a szemközti falhoz ment, ahol egy befejezetlen szimbólum volt látható… méghozzá a sátán jele. Három darab hatos. Befejezte a jelet, mire az vörösen izzani kezdett, végül már egy piros-fekete örvénnyé változott. Elégedetten nézte a művét.
Damonre pillantottam, aki nehézkesen vette a levegőt. Megpróbáltam eltépni a bilincset, de nem ment. Egy halk szitkozódás után eszembe jutott valami. Talán, ha a démonerőm használom… Átváltoztam. A bilincs azonnal elengedett. Szóval ez csak a démonvadászok megkötésére volt alkalmas. Viszont beugrott egy újabb ötlet. Így egy „illúziót” küldtem arra a falra, hogy úgy tűnjön, mintha még mindig ott lennék. Leguggoltam a barátomhoz. A csuklója még mindig vérzett. Gyorsan elmormoltam egy gyógyító-varázsigét. Halványan elmosolyodott, kissé homályos tekintetét rám emelte. Egy pillanatra összeszorította a szemét és a fejét is megrázta, majd ismét felém pillantott. Csak egy enyhébb agyrázkódása lehetett, de már az is kezdett elmúlni.
- Köszönöm – suttogta. Megszorítottam egy kicsit a kezét, amit az arcomra tett. Egy kis csókot nyomtam a szájára és felálltam. Az apja épp diadalittas mosollyal fordult felénk, viszont mikor meglátott, csak egy szó hagyta el a száját:
- Mary? – kérdezte kerek szemekkel. Szóval ennyire hasonlítottam anyára. Félrebillentett fejjel tettem egy lépést felé, a szám gonosz mosolyra húzódott. A kezemben pedig megjelent a fegyverem, amit úgy forgattam az ujjaim között, mint egy mazsorett-botot. Lépésenként közeledtem felé, ő meg hátrált. Félt tőlem, ami egy kis diadallal töltött meg. – Mégis hogy? Én… én…
- Megöltél? – kérdeztem. Bólintott. – Annyira nem volt hatékony a megölésem – vigyorogtam és támadóállásba helyezkedtem. Nekifutottam és lecsaptam rá. Előrántotta a kardját és megpróbálta hárítani a támadásom. A két fém éles csikorgó hangot hallatott, mikor az élük elcsúszott egymáson. Dühösen néztem rá és csak egy szó járt a fejemben: bosszú. – Most megjárod – sziszegtem.
- Miért Mary? Válaszolj előbb a kérdésemre! Miért azt a vadászt választottad helyettem? – mondta hangosan, láthatóan ideges volt.
- Mert őt szerettem – válaszoltam egyszerűen és taszítottam egyet rajta. Majdnem hátraesett, de még meg tudta őrizni az egyensúlyát. Hátráltam pár lépést, de még mindig a szemébe néztem. Kíváncsi voltam, hogy mikor jön rá, hogy én nem anya vagyok, de sajnos egy másik dolog is történt.
Hirtelen valami tompa fájdalom hasított a hátamba. Mintha egy késnek a nyelét nyomták volna nekem. Egy kar ölelte át elölről a hasam és tartott meg.
- Színészkedj – suttogta Damon démonnyelven a fülembe, közben olyan arcot vágott, mintha valamivel fenyegetne. Az apja is gonoszan somolygott. Úgy csináltam, mintha tényleg fájna. A térdeim megrogyasztottam, mire lassan leengedett a földre. – Szép volt – mondta. Az apja büszkén pillantott rá, mire ál-diadalittas mosoly terült el az arcán.
- Nem hittem, hogy megélem azt a napot, mikor az én oldalamon fogsz állni – ironizált a király. Láthatóan biztos volt a győzelemben, mert azt hitte, a fia az ő oldalán áll. Sajnos rosszul hitte.
- Én se. Bár még nem éltem meg – gondolkozott el. De a Démonkirály későn fogta fel, hogy mit is mondott, így a tőr a szíve (helyének) közepébe fúródott. Kitépte a tőrt és a földre ejtette, de más nem bírt regenerálódni. Hátratántorodott egyenest az örvénylő kapunak. Átesett rajta, viszont ezután az be is zárult.
Damon rögtön felültetett. Szorosan magához ölelt és nem akart elengedni. Azt motyogta, hogy ezt soha ne merjem többet megcsinálni, mert annyira aggódott értem. Szipogva öleltem vissza. Felváltva simította végig a hátam, nyomott egy puszit a fejemre vagy csókolt meg. A mellkasába fúrtam az arcom. Azt hittem, hogy valamelyikünk meghal. Szerencsére nem, csak azt nem értettem, hogy a kaput Olivier mire akarta felhasználni.
Sandra és Collin is kezdett ébredezni. A lány rögtön sírva rohant Damonhoz, aki csak halkan csitítgatta. Cole rájött, hogy mi kapcsolat van közte és a két Falls között. Láthatóan lesokkolt. Csak ült a földön tátott szájjal, közben pedig két kézzel a hajába túrt.
Valakik közelítettek. Nem sokkal később a három srác és Helena bukkant fel. Jus rögtön odafutott hozzám és megölelt. Idegesen nevetett, miközben szorongatott. A három barátom köztünk kapkodta a fejét, majd Damon parancsára Sandrát és Cole-t akarták átvinni az emberek világába.
- Hál istennek jól vagy – suttogta Justin. Megsimogatta a hátam és elengedett. – Ezt soha többé ne merd megcsinálni!
Ekkor viszont minden vörös színben kezdett úszni. A jel felé pillantottunk, ahonnan több alak is kilépett. Középen egy szikár testalkatú férfi. Bármennyire is soványnak tűnt, tudtam, hogy nagyon erős. Mellette Lilith, Sátán által teremtett első démon, a túloldalán pedig egy másik férfi, Belzebub. Ők ketten voltak Lucifer legfőbb csatlósai. Viszont mind a hárman elálltak az átjáró útjából. Ekkor egy negyedik démon is kilépett. Ő volt a Sátán. A leggonoszabb. A legfőbb. A legelső. Kezében egy kard díszelgett. A markolatára és a pengéjére is egy holt nyelv szövege volt felírva. Többlelkűeket ölő fegyver. Tudta, hogy mi…
Éreztem, hogy Damon összekulcsolta az ujjaink. Ha el is vesztjük a csatát, akkor legalább együtt halunk meg. A többiek felé fordultunk, akik rémülten néztek ránk. Mintha tudták volna, hogy mi jön. Elmormoltunk egy varázsigét, mire ők eltűntek. Hazaküldtük őket. Ezt a csatát mi akartuk megvívni.
Elővarázsoltam a kaszám és rögtön kivédtem Lilith támadását, majd lecsaptam Belzebubra, aki a barátom akarta hátulról ledöfni. A démon felordított, mikor levágtam a kardot tartó karját. Oldalra sandítottam. Sátán csak állt a kapu előtt a kardjára támaszkodva, vigyorogva figyelte a mozdulataink. Ismét hárítottam a női démon csapását, majd visszatámadtam. Alig bírt elhajolni a fegyverem éle elől. A fődémon csettintésére mind a három csatlós visszavonult. Gyanúsan rövid volt a harc. Lihegve álltunk egymás mellett Damonnel, majd a másikra néztünk. Mindketten éreztük. A halálunk állíthatta csak meg őket. Lassan megfogtam a kezét.

Lépések. Hallottam a kard hangját, mikor végigsújtotta a levegőt. Még utoljára a barátomra néztem és hosszan megcsókoltam. Egymással szembe fordultunk, így a kard mindkettőnkön átment. Az egyik bordám eltört, a tüdőm is átszúródott. Utoljára a barátom szemébe néztem, aki lepillantott a kardra, majd vissza rám. A szája sarkából egy vékony vércsík folyt le. A világ körülöttem kezdett egyre homályosabb lenni. Mikor a kard kirántódott belőlünk, már nem volt, ami megtartson. A földre rogytunk. Még egy fényvillanás vakított el minket. Bár már minden össze volt mosódva, mégis láttam, hogy a kardon lévő vér kezdett el fényleni. A mi vérünk keveredése lökte őket vissza a kapuba, ordítások tömkelege és minden elhalt, ezzel pedig a látóterem teljesen feketévé vált. Anya, apa, nemsokára találkozunk…

6 megjegyzés:

  1. Szia! Megint nagyon nagyon jó lett rész, bár ez nem ujdonság. De ugye valaki megmenti Damonèkat?Ne már,hogy most meghalljanak!! Egyébként nem is figyeltem, hogy ez már a 2.évad. Magyon imádom a történet.Remélem lesz 3.évad is!*könyörgő smiley* Várom a folytatást!! Ja, benne lennél egy cserében? imsarabyskyblue.blogspot.hu

    Puszi:Sky

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Szia!
      Nagyon örülök, hogy tetszett. Nos, én úgy gondoltam, hogyha minimum egy ember szeretné a folytatást, akkor belekezdek, szóval kábé egy hét múlva hozom is a 3. évad első részét. :)
      És igen, benne vagyok a cserében.
      Puszi, Nessa

      Törlés
  2. Sziaaa!
    Hogy miért most írok?? Hát mert ez a hülye blogger.... Na jó mind egy!!
    A lényeg: Fantasztikus lett!!! (mint mindig) És hogy hogyan folytatnám, mert természetesen folytatnám az jó kérdés De Én nekem nem is kell ezzel törődnöm mert TEEE Igen Teeee Jenessa fogod a szép kis ujjaidat és megnyitod a nemmondomkimilyen bloggert és beírod a címsorba ezt a szöveget: 3.évad 1.rész!!!
    UZgye világos amit mondtam!!!! Sieeeeess a kövivel!!
    Pusszancs!!

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Szia!
      Nos, örülök, hogy neked is tetszett.
      Oké világos! :D És ééén igen ééén Jenessa, akkor majd hozom az új fejezetet egy hét múlva. És mivel semmilyen támpontot nem kaptam, hogy hogyan folytassam, így úgy lesz, ahogy akartam, de a változtatás lehetősége még rajtatok múlik. :D
      Puszi!!!!

      Törlés
  3. Kösziaa cserét!:)Ha már a 3.évadról van szó, ha lehet ne nyírd ki Baileyt se Damont!!pls!! Ès legyen happy end!! Nem èlném tul, ha nem az lenne!! Ja ès Justin se bukjon el lègyszi!! Köszi:D Várom a folytatást!!!
    Sky

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Szia!
      1. Szívesen.
      2. Rendben, listára tettem a kívánságokat. :D

      Törlés