2015. február 28., szombat

Testvér?

Sziasztok!
Ismét itt vagyok egy újabb résszel. Az előző fejezethez köszönöm a visszajelzéseket. Remélem ez is tetszeni fog nektek!
Jó olvasást!
------------------------------------

/Bailey/

Mikor felkeltem, kissé csalódott voltam, hogy a csók csak álom volt. Hogy miért? Magam se tudtam. Talán…? Nem, az kizárt!
Alig gondolkoztam két perce, mikor kopogtak. A nénikém hozta a reggelim. Lerakta az éjjeli szekrényemre a tányért, majd megsimogatta a hajam. Egy kis segítséget kértem ahhoz, hogy felálljak és kimenjek a fürdőszobába. Amíg én letusoltam és fogat mostam, addig ő hozott nekem ruhát. Egy egyszerű fekete melegítőalsó és egy hosszú ujjú világoskék garbó volt. Ekkor csengettek. Lesietett, én pedig a falnak támaszkodva visszacsoszogtam az ágyamhoz és leültem rá. Feltűrtem a póló ujját a könyökömig és az ajtó felé néztem, ahol újból megjelent a nénikém. Néhány szőke tincse kibújt a pillanatok alatt összekötött kontyból és a csillogó kék szemébe lógott. A tekintete nagyon is hasonlított a fiáéra, bár úgy köztük nem volt sok hasonlóság. Vagyis nem nagyon vettem észre. Mosolyogva közölte, hogy már tíz óra van, és valaki látni szeretne. Kérdőn néztem mögé, ahol egy fekete hajú és sötét szemű fiú állt. Nem volt sokkal idősebb nálam, talán egy-két évvel. Nem tudtam ki ő, de nagyon ismerős volt. Összevontam a szemöldököm és gondolkozni kezdtem. Nem angol neve volt. Valami ázsiai… talán japán vagy koreai. A keresztneve a vezetékneve után volt… akkor japán! Bentebb jött, kissé zavartan süllyesztette a kezeit a zsebébe. Ruhái alapján átlagos családból származott. Egyszerű farmert, edzőcipőt, kapucnis pulcsit viselt. Ahogy közelebb ért, láttam, hogy a szeme sötétkék, mint az enyém (legalábbis az emlékképben sötétkék volt). A nénikémre nézett, aki csak rámosolygott, majd az ágyam mellett heverő kis puffra mutatott. A fiú lerogyott rá, majd felém fordította az arcát, szája sarka halványan felfelé kunkorodott. Beletúrt a hajába, majd félénken megszólalt.
- Szia, húgi – mondta halkan. Húgi? Ő a bátyám? Mintha csak olvasott volna a gondolataim közt, úgy válaszolt. – Nem vagyunk édestestvérek, csak féltestvérek. Tudom, hogy nem emlékszel, így a bemutatkozósdit kezdhetjük előröl. A nevem Takahsi Hiro. Japánban születtem, de fél évesen már itt éltem, miután anya eljött az igazi apámtól. Majdnem két évvel vagyok idősebb nálad. Három éves korodban szakadtunk el egymástól, mikor anyáék meghaltak, majd nyáron hát… újra összefutottunk… ha mondhatom így – mesélte. Szóval ez volt benne ismerős: hasonlítottunk. Bólintottam és lehunytam a szemem annak reményében, hogy visszaemlékezek rá.
Igen. Új emlékkép. Az út közepén álltam, az egyik oldalról hangos dudaszó hallatszott.  Riadtan kaptam arra a fejem, az autó már csak pár méterre volt. Egyre közeledett, a sofőrje hevesen gesztikulálva kapálózott és ordibált, hogy menjek onnan. A lábam a földbe gyökerezett. Sikításokat hallottam az út széléről. Ekkor valaki átlökött a túloldalra. Hátrazuhantam a fűre, hatalmasat nyekkentem a földön. Oldalra néztem, ahol egy fekete hajú fiú ült. Hiro volt az. Kissé ijedten mért végig, hogy egyben vagyok-e, majd felsegített, mivel a bokám meghúzódott…
Csak eddig tartott a látomás, mert ekkor valaki finoman megérintette a vállam, ami miatt föleszméltem. Ő nézett rám ugyanazokkal a rémült szemekkel, mint az előbb a jelenésben. Vettem egy mély levegőt és nyugtatólag mosolyogtam rá. Láthatóan megkönnyebbült, mikor látta, hogy jól vagyok. Visszarogyott a puffra és kicsit szomorúan bámult maga elé. Olyan volt az arckifejezése, mint Damonnak és Justinnak. Összeszorult a torkom a látványától. Biztosan ő is aggódott értem, bár nem álltunk olyan közel egymáshoz, mint mondjuk én a nénikémhez. Az ujjait tördelve emelte fel a fejét, tekintete az enyémbe fúródott.
Felhúztam a térdeim és az állam rájuk támasztottam. Olyan kíváncsi voltam mindenre, ami történt velünk Hiro szemszögéből. Hallani akartam, hogy mit csináltunk együtt, esetleg a fiúkról is említhetne valamit. Tényleg a fiúk! Ők vajon hová tűntek? Egyiküknek se hallottam a hangját mióta felkeltem. Hiro ekkor megköszörülte a torkát, mire rá irányítottam a figyelmem, az alsó ajkam rágcsálva hallgattam a meséjét, közben a szám sarkában egy halvány mosoly bújt meg.
Elmondta, hogy van egy nevelőcsaládja, onnan egy mostohahúga, akivel nagyon jól kijöttem. A kislányt Odettnek hívták, és csak hét (már majdnem nyolc) éves volt. Mesélt arról, hogy hogy nőtt fel, kiderült, hogy az igazi apja japán származású volt, anyával Tokióban ismerkedett meg, majd történt köztük valami, ami miatt anya Bostonba költözött. Ami a legpoénosabb, hogy a mostohaapja is japán.
Egészen jól elbeszélgettünk. Rengeteg dolgot megtudtam a fiúkkal való kapcsolatomról is. Justint remek mostohabátyként írtam le mindig, Damont pedig ugyancsak szuper lakótársként, bár róla még mindig nem tudtam túl sokat, senki se mondott konkrét dolgokat. Említett pár hülyeséget is, amit mi hárman csináltunk. Például egyszer látta, amint az utcán rohanok fürdőruhában, mögöttem az üldözőmmel, Damonnel. Felnevettem, mivel nem volt nehéz elképzelni a jelenetet. Amúgy akkor hozzájuk futottam menedékért.
Örültem, hogy (újra) megismerhettem. Azt mondta, jó újra látni, hogy mosolygok. Erre szak még szélesebb lett a vigyorom, mire nevetni kezdett. Itt kicsit komolyabbra váltott. Belekezdett abba a történetbe, amit a szülei meséltek neki arról az időről, mikor szétszakadtunk. Nem akart enni, inni, aludni se sokat bírt, mert rémálmok gyötörték. Csak a szüleit és a húgát akarta látni. Ami vele történt még egy idősebbet is megviselt volna, hát még egy négy-öt éves fiút.
- Ha ennivalóval kínáltak, csak fogtam a tányért és félrelöktem. Egyre soványabb lettem. Féltek, hogy nem élem túl a gyászt – sóhajtotta, hangja gyászos volt, ami miatt az előbbi somolygás teljesen eltűnt az arcomról. – Sokat beszélgettek velem. Elejében megszólalni se akartam. A végére, olyan hat éves koromra viszont szinte már teljesen megnyíltam, mindent elmondtam, ami a szívem nyomta, de sosem felejtettem el az arcukat. A tiédet se, csak rengeteget változtál, így elsőre nem ismertelek fel.
- Akkor honnan derült ki, hogy mi…?
- A nénikédék jöttek rá. Bár nem együtt nőttünk fel, de néhány dologra a reakciónk ugyanaz volt, a mimikánk is megegyezett. Kicsit azért hasonlítunk is – itt újra mosolyogni kezdett.
Remek érzés volt egy újabb puzzle darabot a helyére rakni: a féltestvérem darabját.
- Remélem, mihamarabb visszatérnek az emlékeid. Szerintem a srácok már most hiányolják a hülyeségeid, illetve a hülyeségeiteket – mosolygott rám. Felnevettem és bólintottam egyet. Igen, én is reméltem…

/Damon/

Már percek óta vártam egy emberre. Persze az a személy nem késett, csak én értem oda túl hamar. Sajnos annyira ideges voltam – nem a találkozó, hanem úgy minden miatt –, hogy a lábam a szokásosnál jobban szedtem, így majdnem tíz perccel előbb odaértem a megbeszélt helyre. Türelmes típus vagyok, de nem ilyen helyzetekben. Olyanban, mikor a barátnője nem emlékszik az emberre és a saját bátyját is meg kellene ismernie. Igen, Cole-lal volt találkozóm. Nem volt sok kedvem belemenni, de mikor Clare mondta, hogy Bailey is újból megismeri Hiro-t, akkor én is találkozzak az eltűntnek hitt bátyámmal. Bailey-vel így nézve közös a családi hátterünk: egyikünk se ismerte jó ideig a saját bátyját.
Szóval találkozni akartam is vele, meg nem is. Bemosni neki egyet, azért mert még ősszel ráhajtott a csajomra, meg nem is. Meg szinte minden. Ez volt ám a határozottság. Igazis, erre az őszi dologra kicsit hamarabb kellett volna reagálnom. Mikor ott a kávézóban mondták a lányok, hogy Cole bepróbálkozott, nagyon vissza kellett fognom magam, de szerencsére megőriztem a nyugodtságom. Jaj, régi szép idők.
Vettem egy mély levegőt és a kabátom zsebébe süllyesztettem a kezem. A fülhallgatómból üvöltött az egyik Skillet szám. We’re not gonna die tonight… pff… ha meg nem is haltunk, de jó sok minden megváltozott. Bailey amnéziás lett, lehet hogy már nem érezte az irántam, mint régen. Justinnal minden emlékét vissza kellett adnunk. Tudtam, hogy hosszú hónapok elé nézünk.
Valaki megkocogtatta a vállam, mire odakaptam a fejem. Collin, alias, Cole állt ott. Ekkor már értettem, hogy miért kérdezte Jus, hogy csak neki ismerős-e. Akkor nem értettem, hogy miért kérdezi ezt, de már leesett. Marha sok volt köztünk a hasonlóság, de először ez egyikünknek se tűnt fel. Kirántottam a fülesem és felé fordultam. A kezét nyújtotta felém, amit mindenféle vonakodás nélkül fogadtam el. Halkan köszöntünk egymásnak miközben kezet fogtunk, nem volt túl fesztelen a hangulat. Megigazította a sapkáját és kissé bizonytalanul az út túloldalán lévő pubra mutatott. Bólintottam és minden szó nélkül elindultam az épület irányába, ő is halkan követett.
Bementünk abba a pizzázóba, és leültünk az egyik sarokban lévő bokszba. Körbepillantottam. A boksz üléseit műbőr borította, a falakon mindenféle város nevezetességiből összemontírozott képek díszelegtek. Nekünk jobbra egy bárpult volt, ahol mindenféle koktélt lehetett rendelni… ha elmúltál 21 éves. Szóval még várnom kellett. Oldalra sandítottam Cole-ra. Épp az egyik pincérlánnyal szemezett. Köszönöm, hogy megtisztel a figyelmével… pff. Végül rám pillantott és meglátta a kissé rosszalló tekintetem. Egy ideig csak szótlanul ültünk ott és néztük a menüt. Ekkor szólalt meg ő végre:
- Kösz, hogy segítettél pár napja. Eddig nem is gondoltam, hogy az igazi apám a Démonkirály – lapozott egyet az étlapon. Felpillantottam.
- Nincs mit. Eddig vadászként éltél? – kérdeztem. Oké, ez hülye kérdés volt, mivel a pletykák szerint egy vadász család nevelte. Arcára fura mosoly ült ki, majd egy nagy sóhajtás után belekezdett.
- Ja. A „szüleim” – rajzolt idézőjelet a levegőbe. – szintén vadászok, engem is úgy neveltek, mintha az lennék. De persze sosem tagadták, hogy más vagyok. Sőt, mindig kiemelték, de nem bántás miatt. Bár a bátyám, aki csak pár hónappal idősebb, mint én, egyenesen rettegett tőlem azután, hogy átváltoztam. Ő a szememre hányta, hogy démon vagyok. De nem zavart – vonta meg a vállát, majd az érkező pincér felé nézett. Az megállt az asztalunk mellett és várta, hogy rendeljünk. Cole megköszörülte a torkát és belekezdett. – Nekem egy Sprite, az öcsémnek – itt rám vigyorgott, ami miatt a szokásos „dögölj meg” tekintetet küldtem felé. – pedig egy kólát.
A pincér elment. Továbbra is fölényesen vigyorgott. Felvontam az egyik szemöldököm, a fogaim összeszorítottam, majd kicsit sértetten megszólaltam.
- Az öcsédnek? Alig tudod két napja, hogy az vagyok – meredtem rá. Felnevetett és hátradőlt. Én örököltem apámtól az egoizmust meg ezt a fensőbbséges nézést? ÉN?! Ő jobban hasonlít rá, ő örökölt többet a királyi egóból…! Miért engem csesztettek mindig ezzel? Áh! Kicsit kiakadtam…
- Meguntam, hogy engem öcskösöznek le mindig. Szóval most kihasználom a lehetőséget – újból a „rohadj meg most” pillantással illettem, amit eddig legtöbbször Justin kapott meg a hülyeségei miatt.
- Ne várd, hogy egyhamar „bátyusnak” hívjalak, Cole – vigyorodtam el gonoszan. Felvonta az egyik szemöldökét, ugyanúgy, mint az előbb én, és az asztalra könyökölt. Bizalmasan közelebb hajolt és halkan kérdezett. Tekintetében egyre több lett a vörös árnyalat.
- Mit szólnál egy kis versenyhez a testvéri ebédünk után? – kérdezte. Előjött belőle a kárörvendő démon. Természetesen nem voltam az a fajta, aki ilyen egyszerűen feladja. Számomra nem volt kihívás egy verseny, hiszen egész életemben arra neveltek, hogy harcoljak.
- Benne vagyok.
- Helyes. A rajtot és a célt még kigondolom – bólintott és újból a boksz ülésének vetette a hátát. Megköszöntem a pincérnek az italt, amit épp lerakott elém és újra a „bátyámra” néztem. Ő csak gúnyos tekintettel pillantott rám. Talán a viselkedésünkben is volt valami hasonló.
Megrendeltük a pizzáinkat. Rögtön farkaséhes lettem, mikor letették elém a kukoricás pizzát, Cole elé egy pepperónisat raktak. A borsért nyúlt, aminek a tetejét varázslattal meglazítottam. Kicsit bosszút álltam azért, mert leöcskösözött. Épp csak megdöntötte, de a tartó teteje leesett, az összes bors a feltétre borult. Lerakta a tartót és rám emelte a tekintetét. Teli szájjal röhögtem rajta. Gyerekes vagyok? Sosem tagadtam. Összehúzta a szemeit, lenézett a kajára, majd újra rám. Erőltetett vigyor ült ki az arcára.
- Rohadj meg – mondta mosolygás közben. Gyorsan leküzdöttem a torkomon a falatot és tovább vihogtam. Oldalról eltakarta a kezét, hogy senki ne lássa, hogy mit mutat. Először ökölbe szorította a kezét, majd a középső ujját kinyújtotta. Emiatt csak még jobban nevettem. Ezt nem lehetett kibírni. A levegőt kapkodva néztem körbe. „Csak” a fél pizzázó bámult minket. A számra szorítottam a tenyerem és próbáltam lenyugodni. Nem igazán sikerült, sőt… Lehajtott fejjel, rángó vállal ültem szinte végig, míg ő csak néha hallatott egy bosszús fújtatást és közölte, kifizetem a pizzáját. A pohárba rakott szívószálat rágcsálva csóváltam a fejem. Dehogy fizetek, ezzel egyenlítettünk.
Alig egy órával később a mólónál álltunk. Ott voltak a legkevesebben. Innen kellett eljutni New Yorkba, a Rockefeller Streetre. Köröztem egyet a vállammal és kinyitottam a fekete angyalszárnyaim. Cole leesett állal nézett rám, valami olyasmit hebegett, hogy ő azt hitte démon vagyok. Hát, ekkor én vigyorogtam rá gúnyosan. Ő is kinyitotta a denevérszárnyait. Kábé akkorák lehettek, mint az enyémek. Visszaszámoltunk – egyszerre –, majd nekifutásból felugrottunk és repülni kezdtünk. Ezzel lehet a legjobban összehozni két testvért, akik soha nem is ismerték egymást. Repüléssel. Igazából tök jól szórakoztam. Cole már az első mérföldnél lemaradt, így hátrafordulva röhögtem rajta, direkt be is lassítottam, és mikor azt hitte, hogy beelőzhet, újra felgyorsítottam. Akkor küldött el igazából a… az ő szavaival élve „takarodj a jó büdös…”. Az utolsó szót inkább el se mondom.
- Egy szóval se mondtad, hogy ilyen gyors vagy! Csaló! Rohadj meg! – ordított utánam. Nem győztem a képébe röhögni. Csaló? Én? Ugyaaaaan! Nem vagyok csaló, csak tisztességes előnyre tettem szert. Ennyi! Miért is mondta Bailey, hogy hülye vagyok, mint a fa? Van nekem eszem, csak néha nem a jóra használom, inkább kiskapukat nyitok vele. Ez ebben az esetben is így volt.
New Yorkban fölényes mosollyal vártam, hogy ő is berepüljön. Azt hiszem, az önbizalmam megint nőtt. Jake-et idézve, az egóm a királyi vérrel járt. Tényleg lehet benne valami. Tikkelő szemekkel lépkedett felém, láthatóan nem szokott hozzá, hogy leverik. Én se, ezért küzdöttem mindig, hogy első legyek. Cole minden bizonnyal meg akart ölni, ezért a kezem védekezőn magam elé emelve hátráltam.
- Jobb is, ha menekülsz, mert biztos leverlek – sziszegte, mikor már csak pár méter választott el minket. Ekkor megtorpantam.
- Leversz? Bocs, de ki töltött tizenhat évet a Démonvilágban? Kinek töltötték ki a napirendjét edzések? Asszem’ a válasz én vagyok – mutattam magamra. Vicsorogni kezdett, szeme pedig vörösen izzani. Imádtam kihozni a sodrukból az embereket. Közelebb lépett. Alig pár centi volt köztünk a távolság.
- Ide figyelj, öcskös, te nekem csak ne dumálj. Profi harcos vagyok, aki egy mozdulattal leterít a lábadról – próbált meg lenézni rám, de majdnem én voltam a magasabb, szóval annyira nem jött be. Elővettem az apámtól tanult királyi vigyort, ami csak egy valamit üzent „hiszem, ha látom”. Értette a jelem és bólintott. Benne volt a harcban. Csettintettem egyet, a következő pillanatban már az erdőben voltunk.
Elhátráltunk egymástól. Ő két másfél méteres kardot varázsolt elő, én pedig csak a kis tőrömet. Felnevetett. Nem foglalkoztam, hogy lenézi a fegyverem, hanem vártam a támadást. Pár pillanattal később nekem rontott. Mivel a kardja nagy és nehéz volt, így az irányát is nehezebben tudta megváltoztatni. Szóval én már rég nem voltam ott, mikor a penge odaért, ahol az előbb álltam. Most rajtam volt a röhögés sora. Csak pislogott, majd összeszorította a száját és újból támadt. Csak fél centivel hajoltam arrébb, már nem vágott belém a fegyver. Elkaptam a karját és kicsavartam belőle a markolatot, majd a lapockái közé szorítottam a kézfejét. Fájdalmasan felkiáltott és elkezdett elhordani mindenfélének. Csak jóízűen kiröhögtem. Láttam, hogy az egyik lábát emelte, hogy belém rúgjon, így még pont időben engedtem és léptem el tőle. Kissé előreesett, de hamar visszanyerte az egyensúlyát. A kardot, amit leejtett, belevágtam a fába, jelezve, hogy ez a fegyver már kiesett a küzdelemből. Nekifutott és lecsapott. A tőrt magam elé emeltem, megállítva ezzel a szablyát. Neki két kézzel kellett tartani a markolatot, azonban az én bal kezem még szabad volt. Egy egyszerű taszító mágiát alkalmaztam. „Csak” öt métert repült. Egy-null nekem.
Pillanatok alatt felpattant. Ezúttal egy pisztolyt varázsolt elő. Ekkor én szólhattam volna, hogy csal, de ahelyett, hogy én is új fegyverre váltottam volna, csak készenléti állapotba helyeztem a tőröm. Lőtt. Vettem egy mély levegőt és kifújtam. Nem sokan tudták, de a démonoknak és a vadászoknak van olyan képessége is, hogy lebírják lassítani a körülöttük történő dolgokat. A golyó lassan süvített felém. Megfogtam a golyót és visszamentem oda, ahol a lövés pillanatában álltam. Amúgy elég pontos lett volna a célzás. Cole kérek szemekkel nézett rám. Vigyorogva megvontam a vállam és felemeltem a kezem. Az ujjaim közt ott díszelgett a lövedék. Leesett állal nézett rám újból. Teljesen letörtem az egóját.
Hátat fordítottam neki, ezzel akartam véget vetni a testvéri harcnak. Újabb lövés. A golyó útjába kaptam a tőr pengéjét, amiről visszapattant a löveg, majd a közeli fa felé kezdett száguldani. Abból az irányból egy ijedt kiáltást hallottunk. Mindketten meglepve néztünk arra. Jus állt ott halálra vált arccal, a fa felé nézett. Szerintem pár milliméterre húzott el az arca mellett a lövedék. Ránk pillantott, majd felcsattant.
- Csesszétek meg, a lövéseitektől visszhangzik a környék!
- Ja, az a két lövés – bólogatott gúnyosan Cole. Kivételesen egyetértettem a szarkazmusával.
- Amúgy meg: próbáljatok már nem kinyírni, idióták! – folytatta a haverom. Megforgattam a szemem. Justin és a nyafogása…

/Bailey/

Hiro-val remekül elbeszélgettünk, az ebédet is a szobámban ettük meg. Szóba került az ő sulija, az enyémről is mesélt (már amit tudott róla). Tök jól elvoltunk, mikor valakik becsapták a bejárai ajtót, közben egymással kiabáltak. Olyannyira egyszerre beszéltek, hogy nem is értettem a veszekedés tárgyát. A féltestvérem szórakozott mosollyal fordult a szobám ajtaja felé, ami előtt Justin trappolt el, közben félig hátrafordulva ordított. Mielőtt bevágta volna az ajtaját, még jól leteremtette a beszélgetőpartnerét:
- Cseszd meg, Falls!
- Bocs, erre a sértésre már immúnis vagyok – nevetett a másik. Reméltem, hogy bejön hozzánk, de a következő pillanatban csak az ajtaja halk csukódását hallottam. Kissé szomorúan sóhajtottam.
- Hé, mi ez a fancsali kép – nézett rám Hiro szórakozottan. Őszintén szólva én se tudtam…
­­***
Már majdnem elaludtam, mikor egy csillogó kék szempárt pillantottam meg magam előtt. Justin. Egy fáradt mosolyt villantottam rá.
- Mizu volt ma veled? – kérdezte.
- Hiro-val beszélgettem. Ennyi – ásítottam. Láttam rajta, hogy valami bántja. – Jus, minden oké?
- Örülök, hogy Jusnak hívsz – vigyorodott el, majd kicsit frusztráltabbá vált az arckifejezése. – Ugye attól még én leszek az, akire az igaz bátyádként tekintesz, bár Hiro a féltestvéred? – hadarta. Mi? Féltékeny Hiro-ra? Elmosolyodtam és kuncogva lehunytam a szemem.
- Jaj, te – ekkorra már nevettem. Kérdőn nézett rám, nem értette a röhögésem okát. – Persze, hogy te leszel az. Eddig is te voltál – mondtam. Nem kellett hozzá emlékkép, hogy tudjam. Eddig is ő volt a bátyám, ezután is ő lesz. Nekem Hiro sosem lesz teljesen báty, még úgy se, hogy az emlékeim nagy része kitörlődött. Én csak Justinra tudok úgy nézni. Láthatóan ennek ő is örült, szorosan megölelt.
- Egyetlen húgocskám – mondta nyivákolós hangon a fülembe, ami miatt hangosan röhögni kezdtem. Ő és a hülyeségei. – Gyere csak be Falls, nem harapunk – fordult az ajtó felé, ahol Damon állt. Nem tudtam az okát, de úgy éreztem, hogy az arcom felforrósodott. A fiú elmosolyodott és bentebb jött. Leült az ágyam szélére és kíváncsian figyelt minket. – Na, milyen volt Cole-lal?
- Jó, ahhoz képest, hogy nem akartam elmenni. Ebéd után rendeztünk kisebb versenyeket és simán lenyomtam – vigyorodott el. Egy: ki az a Cole? Kettő: akkor vele volt egész nap? Három: milyen versenyek? Összevont szemöldökkel néztem rá, mire belekezdett. – Cole a bátyám és ma kicsit állítottunk a családi hierarchián – gondolkozott el. – Egyértelműen győztes vagyok – kissé egoista vigyor ült ki az arcára. Rosszallóan megcsóváltam a fejem.

- Vettem észre a kis harcotok – cettegett Justin, mire a másik fiú felröhögött. Belenéztem egy pillanatra a barna szempárba. A mosoly gyorsan az arcomra fagyott és félrekaptam a pillantásom. Mi ez az érzés, ha ránézek? Felforrósodik a bőröm, a gyomrom liftezni kezd. Kérem, mondja meg valaki, mi ez? Mit érzek?

2 megjegyzés:

  1. Siiia
    Nagyon jó lett (mint mindig)
    És megint elmondom. Emlékezz Bailey!! Csak ennyit mondok!! Gyors kövi!
    Puszi

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Sziaaa!
      Örülök,hogy tetszett; és nyugi nem fogom a végtelenségig húzni az idegeid, csak egy kis ideig. ;)
      Puszi

      Törlés