2015. február 20., péntek

Elfeledve

Sziasztok!
Újból itt vagyok, kissé megfázva és kivételesen pénteken. Hétvégén nem biztos, hogy rá fogok érni, ezért hozom inkább ma.
Az előző részhez jó sok visszajelzést kaptam, aminek nagyon, de nagyon örülök, akárcsak annak, hogy a szemszögváltás is tetszett.
Akkor további jó hétvégét és jó olvasást!
--------------------------------------------------------

/Damon/

Miután kimentem és a szájába rágtam, hogy ne mozogjon, azonnal a földszintre vettem az irányt.
Mit ne mondjak nagyon aggódtam Bailey-ért. Bár az egész incidens csak tegnap történt, de úgy éreztem, mintha legalább napok óta ájultan feküdne a szobájában. Én még a Démonvilágban felébredtem, de a sebem miatt megmozdulni alig bírtam. Nagy kő esett le a szívemről, mikor láttam, hogy Bailey is él. Szerencsére a legerősebb démon annyira nem nagy harcos, így nem a szívünkbe szúrta a kardot, hanem a hasunkba.
Az alatt az egy nap alatt, míg nem volt ébren, felváltva vigyáztunk rá és vártuk, hogy magához térjen. Clare viselte a legrosszabbul, hiszen a lányaként nevelte Őt, és egy gyerek elvesztése szörnyű, bár itt csak majdnem elvesztésről volt szó.
Justinnal rengeteget beszélgettünk, mikor nem mi voltunk az őrzésben a sorosok. Kiadta magából a gondolatait, amiket eddig nem mondott ki. Köztük volt az is, hogy az elején, mikor megtudta, hogy járunk Bailey-vel, nekem akart ugrani és kinyírni. Csak azért nem tette, mert látta, hogy a húga boldog, de húzott egy határt és úgy gondolta, ha átlépem, minden szó nélkül megöl. Közölte, hogy már rég átléptem, de akkorra már túl jó barát lettem neki, nem akart saját kezűleg véget vetni az életemnek. Ezen nevetnem kellett. Nem akartam tudni, mi volt az a határ. Elmondta azokat a dolgokat is, amiket még akkor gondolt rólam, mikor még nem ismert, vagyis az átváltozása utáni felvilágosítást követően. Nem sokat tudott a démonok hercegéről, de rögtön unszimpatikusnak talált. Fáradtan nevetve mondtam egy „kösz, haver”-t, mire elmosolyodott. Azzal folytatta, hogy miután megismert, még egy pár napig nem változott a véleménye, amin felháborodtam, de azonnal pontosított is azzal, hogy az akkori beszélgetéseink után már egyre kevésbé tartott gonosznak. Kérdőre akartam vonni, azzal kapcsolatban, hogy miért is tartott gonosznak, de csak felállt és a következő mondattal kiment: „Jön a műszakom”. Ezután csak néztem magam elé.
Abban az órában, mikor Bailey felébredt, én voltam a soros, csak Jus bejött hozni valami kaját. Meg is lepődtünk, hogy a lány kinyitotta a szemét, először a plafont, majd az ablakot, utána újból a mennyezetet kezdte bámulni, végül pedig elmosolyodott. Értetlenül néztünk egymásra, majd végigsimítottam az arcát, hátha reagál valamit. Reagálásnak nem mondanám, hogy csak nézett ránk, de nem mondott semmit. Szemeiben tükröződtek a kérdései: hol van, kik vagyunk mi, ki ő? Szóval az viszont elég nagy csapás volt, hogy a lány, akit mindennél jobban szerettem és eddig ő is viszonozta ezt, semmire sem emlékezett. Mikor láttuk, hogy többször is szóra nyitja a száját, de azután mégsem mond semmit, mindketten elkeseredtünk. Justinra néztem, aki az ajtó felé biccentett, jelezve, hogy magamra hagy vele. Már sokszor próbáltam meggyőzni, hogy Bailey-nek ő biztos többet jelent, mint én, de vigyorogva a képembe mondta, hogy kizárt. A hangjában semmi rosszindulat nem volt, de szerintem ez kicsit bántotta. Hiszen ki örülne neki, ha az egyik napról a másikra jönne egy srác a húga életébe, akibe szerelmes lesz, és több időt tölt vele, mint a saját testvérével.

Akkor… Ahogy leértem a konyhába megpillantottam a srácot, aki fél kézzel támasztotta a fejét és nézett maga elé. Mögötte a szülei álltak. Clare nagyon sírt, minden bizonnyal nem akarta elhinni azt, ami Bailey-vel történt. Elindultak a lány szobájába. Nyeltem egy nagyot, hogy legyűrjem a keserűséget, ami bennem volt és leültem vele szembe. Jus nem nézett fel. A kezében lévő szalvétát morzsolgatta.
- Most megint titkolózhatok előtte – suttogta elkeseredve. Igaz. Majdnem fél évig kellett neki titkolni előtte, hogy angyal. Most is magától kell rájönnie. Hiányozni fognak egy ideig ezek a viccelődések, mikor varázslatot is bevetettünk a szórakozáshoz. Nem tudtuk, hogy mennyi időbe telik, mire Bailey újra átváltozik, de reméltük, hogy ez hamar megtörténik.
- Megyek, kicserélem a kötését – mondtam halkan és felálltam, mikor láttam, hogy a szüleik jönnek lefelé. A nő arcán bizakodó mosoly volt és közölte velünk, hogy már emlékezett rájuk. Kicsit boldogabb lettem. Reméltem, hogy hamar minden a régi lesz.
Az elsősegélydobozból kiszedtem egy kis fertőtlenítőt, meg gézt és felsétáltam a szobájába. Továbbra is feküdt, ahogy mondtam és nézte a plafont. Kezei a hasán voltak, ujjai közt a játék nyuszit szorongatta. Vagy nem vett észre, vagy nem akar észrevenni, de nem nézett rám. Végigsimítottam a karját, mire összerezzent és felém pillantott. Sötétkék szemei homályosak voltak a fáradtságtól. Leraktam az éjjeliszekrényre a kötszert, meg a fertőtlenítőt.
- Ki kell cserélni a kötést – mondtam egy kicsit határozottabban, mivel ismertem őt. Nem éppen szerette, ha a fertőtlenítő is képben van, akárcsak én. Ez most is igaz volt, az arcára fájdalmas grimasz ül ki. Halvány mosollyal feljebb húztam a pólóját, így a dereka körüli fehér anyag szabaddá vált. Halvány pír ült ki mindkettőnk arcára a mozdulatom miatt. A gézre összpontosítottam. Eléggé átázott a vértől. Óvatosan letekertem róla a kötszert és feltárult a már gyógyulófélben lévő seb. Bailey nyelt egy nagyot, mire bátorítóan megsimítottam ismét a karját. Megemeltem a sprayt, mire a plüss az arca elé húzta, hogy még csak ne is lássa, amit csinálni fogok. A sérülésre fújtam a fertőtlenítőt, erre viszont egy szenvedő nyögés hagyta el a száját. Lassan elhúzta a nyulat a szemei elől és bólintott, hogy folytassam a „kezelést”. Erről gondoltam, hogy már nem fáj annyira neki. A sebet kitisztítottam és rátekertem ismét a gézt. Először ismét felszisszent, de fokozatosan ez a kín is abbamaradt. Lehúztam a derekára a rövid ujjú pólóját, mire kinyögött egy köszönömöt. Ő volt most zavarban. A sötétkék szemébe néztem, szinte azonnal elpirult. Talán a szerelmi visszahódítás nem fog annyi ideig tartani.
- Légy szíves mondj el mindent! – kérlelt és a tenyerei közé fogta az egyik kezem. A tekintete szorosan fogva tartotta az enyémet. Nézzük mit is mondhatnék el? Az angyalos dolgokat ki fogom hagyni. Arra magának kell rájönnie. Ha kell, várok ötven évig mire felfogja, hogy ő nem fog öregedni, max. negyven éves koráig. A plafont bámulva gondolkoztam.
- Hát, hol is kezdjem? – mosolyodtam el. Ő is visszasomolygott és közölte, hogy az elején. Hát oké. Amennyit én is tudtam a családjáról annyit elmondtam, de úgy gondoltam, többit az unokatesójától könyörögje ki. Vettem egy mély levegőt és belekezdtem. – Nos, Bostonban vagyunk, te január elsején, szóval alig több, mint egy hete töltötted be a tizenhetet. Ja, és a teljes neved Bailey Margaret Ride. A nénikéddel, a bácsikáddal, az unokatesóddal és velem élsz egy házban. A szüleid három éves korodban meghaltak egy balesetben. Én nem vagyok rokon. Szerencsére – tettem hozzá halkabban. Az ajtó felé sandítottam, ahonnan furcsa zajt hallottam. Ó, egek! – A drága unokatesód akár be is jöhetne! – kiabáltam ki. Jus megsemmisülve lépett be. Arcán ott virított a szokásos „a fenébe, hogy mindig lebukom” mosoly. Ennek láttán mindketten felnevettünk, de a seb miatt nem annyira bírtunk jót szórakozni. A lány röhögése lassan köhögésbe váltott. Jus is leült mellém. – Akkor bemutatom Justin Matt Ride-ot, ahogy te hívtad, ha dühös voltál rá.
- A mesélő pedig Damon Falls, „Los Angelesi cserediák” úgy nyár közepe óta – vigyorgott rám gúnyosan. Kérdőn meredtem rá. Ugyanezzel a tekintettel pillantott vissza. Ki voltunk egymással segítve, egyikünk se tudott mit mondani, ami nem kapcsolatos a varázslattal. Végül Justin köszörülte meg a torkát. – Oké, ahogy magunkat ismerem, szerintem ösztönösen fogsz a fejemhez vágni párnákat, könyveket és egyéb tárgyakat, szóval ne nagyon lepődj meg – nevetett. Bailey is kuncogva figyelt minket, közben magához ölelte a nyusziját. Igen, ő az a lány, akit elég hamar fel lehet dobni. Az unokatestvérével rámosolygunk. Csillogó szemekkel figyelt minket. – Elég késő van nem? – kérdezte Jus. Bólintottunk. – Szerintem én megyek aludni. – nyújtózkodott, majd felállt. Jogos, szerintem előző éjszaka nem aludt sokat. Elköszöntünk tőle, majd egymásra néztünk.
- Itt maradjak vagy elleszel? – tudakoltam. Egy ideig gondolkozott végül pirulva lehajtotta a fejét. Szerintem az elsőre gondolt. Diadalittasan bazsalyogtam rá. Felpillantott, majd ismét elkapta a tekintetét, ekkor megakad a szeme valamin. A telefonja az. Csalódottan sóhajtott, mikor látta, hogy jelszóval volt levédve. Elvettem tőle a készüléket, egy ideig töprengtem, hogy mi is volt a jelszó majd beütöttem és visszanyújtottam neki. Felültem mellé, mert engem is érdekeltek, hogy milyen képek voltak rajta. A galériában a legelső (azaz a legrégebben készült) fotóra kattintott. Jen és Kristy volt rajta. Erről jutott eszembe, hogy majd őket is fel kellene hívnom Bailey-vel kapcsolatban. Veszettül aggódtak a barátnőjükért.
- Ők kik? – kérdezte a lányok fényképét nézve. A két csaj egymást átölelve állt, a tengerpart pedig néhol látszódott a háttérben. Mindketten pántos topban voltak, karjukon csomó karkötő díszelgett. A széles vigyorukat lehetetlen lehetett letörölni. Ekkor még mindkettőjüknek rövidebb volt a haja, mint most és Kristy-nek pedig ki voltak vasalva az amúgy göndör fürtjei.
- Ők Jenny és Kristy McCoy. Ahogy ők mondják az BFF-eid. Azaz a leges legjobb barátnőid örökre. – mondtam szórakozottan. Mégis milyen hülye rövidítések vannak még? A felének a jelentését se tudom, ezt is csak azért, mert egyszer a húgom a számba rágta, mikor kiröhögtem a rövidítés miatt. Halkan felkuncogott és végighúzta az ujját a kijelzőn, mire újabb kép jelent meg.
És ez így ment sorban, majd elértünk a tavaly nyárhoz. Itt már én is megjelentem a képeken itt-ott. Végig néztem a reakcióit a fotók láttán. Annál a felvételnél, mikor elhitettem vele, hogy alszok (azaz, mikor – képleírás következik – mindkét kezem a fejem alá húztam, hason fekszem az ágyán), ott fülig pirult. Azt hitte, hogy nem látom? Emlékszem, hogy lerántottam magam mellé miután elkészítette fotót. Vicces volt így szórakozni.
Viszont ott, amikor pár közös kép jött volna, a pupillája hatalmasra tágult a kíváncsiságtól, de inkább kinyomta. Miután a képernyő elsötétült félhomály telepedett ránk. Felnézett rám, majd lerakta az éjjeli szekrényre a telefont. Viszont a mozdulattól éles fájdalom hasított a hasába. Felszisszent, és a halvány fényben is láttam a könnyeket a szemében. Mindkét kezét a sebre rakta, a könnycseppek végigfolytak az arcán.
- Au – mondta halkan. Visszazuhant a párnákra, amik az ágyán hevertek. Felkönyököltem és megtámasztottam a fejem a tenyeremben. A másik kezemmel óvatosan simogatni kezdem a kötést. Megkönnyebbült sóhajt hallatott. A légzése lelassult, látszólag megnyugodott. Hálásan nézett rám. Mosolyogva figyeltem, ahogy lassan elnyomja az álom.
- Jó éjt, szerelmem – suttogtam a fülébe. Már nem hallotta, de jó érzés volt kimondani.

/Bailey/

Reggel magamtól keltem, mármint csak felébredtem, mivel felülni nem igazán bírtam. Körülnéztem, de Damon nem volt mellettem, pedig mikor elaludtam még ott feküdt. Helyette a játéknyuszim pillantottam meg. Mosolyogva néztem a plüsst, majd az ablak felé fordultam. A függönyök között csak gyér fény szűrődött be. Visszahunytam a szemeim, hátha tudok még egy kicsit aludni, de ekkor valaki betoppant a szobámba az ajtót kivágva. Nem akartam felkelni. Hallottam, hogy a valaki lerakott egy tárgyat az éjjeliszekrényemre, majd leült mellém. Megsimogatta a karom és finoman megrázta azt. Egy elhessegető mozdulatot tettem, de rögtön fel is szisszentem, mert az izmaimba éles fájdalom nyilallt.
- Gyerünk, Bailey, ébresztő! Már fél tíz – szólongatott Justin. Csak a fejem ráztam, mire felsóhajtott. – Reméltem, hogy a csökönyösséged is eltűnt, mert eddig is ezzel bírtál a legjobban kiborítani – morogta, mire elvigyorodtam. – Kapsz fél órát, hogy valamilyen szinten felébredj – állt fel miután egy puszit nyomott a fejemre.
Kiment, én pedig visszagondoltam az előző napra. Viccesek voltak a fiúk, miközben beszéltek a múltamról. Valamilyen szinten megnyugodtam, mikor Damon megemlítette, hogy nem rokon, illetve hogy cserediák. Nem tudtam az okát, de örültem, hogy semmilyen rokoni kapcsolatban nem állunk. Amúgy kicsit szégyelltem magam, mikor elmondták az unokatesóm nevét, mert az a név, hogy „Justin”, még csak fel se merült bennem. Illett hozzá, meg minden, de nem jutott eszembe, hogy talán így hívják, de ezután legalább biztosan tudtam.
­­***
Fél órával később Justin tényleg visszajött, türelmetlenül topogott a lábával. Úgy néztem rá, mintha azt mondtam volna, hogy „le vagyok sérülve, ne bánts”. Erre csak megforgatta a szemét. Szóra nyitotta a száját:
- Anya, Bailey nem hajlandó felkelni! – kiabálta. Kuncogni kezdtem. Kicsit olyan volt ez a mondat, mintha egy ötéves mondta volna. A nénikém a válaszával bele is trafált a gondolatomba.
- Justin, te tizenhét és nem hét éves vagy. Az árulkodásról leszokhatnál már!
Mivel láttam, hogy az unokatesóm elmosolyodik, így tudtam, hogy csak poénból mondta ezt. Leült mellém és megcirógatta az arcom. Felvigyorogtam rá, mire azt mondta, hogy úgy viselkedek, mint régen. Pedig ösztönösen cselekedtem. A kezeim nyújtottam felé és arra kértem, hogy húzzon fel. Még így is fájt a hasizmom. Egy „au”-t tátogtam. Justin az ölembe rakta a tálcát rajta a reggelimmel. Felcsillant a szemem az ételek láttán. Rántotta. Az ízére nem emlékeztem, de tudtam, hogy az. Azonnal enni kezdtem, nagyon finom volt. Az unokatestvérem elmosolyodott a látványom miatt. Belekortyoltam a pohárban lévő italra. Kissé savanyú volt, így rögtön tudtam, hogy mi az: narancslé. Az előttem ülő fiú kíváncsian nézett, mire rákérdeztem, hogy miért őrizget engem. Hangosan nevetni kezdett, de mikor látta, hogy komolyan gondolom a kérdést, lemeredt. Kissé hátrahőkölt, a szemöldöke a magasba szökött az arckifejezésem láttán. Újból kuncogni kezdett.
- Csak anya mondta, ügyeljek rá, hogy mindent megegyél – vigyorgott kisfiúsan. – Amúgy Damon is mindjárt jön, csak elment elmondani a jó hírt a barátoknak – mondta. Jó hír? Láthatóan az arcomra volt írva a kérdés, mert folytatta. – Jó hír, azaz felébredtél. Teli szájjal bólintottam és újabb korty narancslét nyeltem le. Hangosan nevetett rajtam.
Mikor végeztem csak visszatette az éjjeliszekrényre a tálcát és beszélgetni kezdtünk. Kérdeztem minden dologról, ami eszembe jutott, főleg fiatalabb korunkról. Sokat mesélt arról, hogy mindig téptük egymást, a szivatások se maradhattak ki. Nevetve hallgattam egy-egy esetet, amiket felhozott példának.
Lehunytam a szemem és próbáltam magam elé képzelni magunk. Sikerült is. Kábé hat évesek lehettünk, egy parkban játszottunk egy tó mellett. Megpillantottam valamit a vízen úszni, így azt próbáltam kihalászni onnan. Eközben Justin mögém settenkedett, majd pedig belökött. Nem volt mély a víz, de nagyon megijedtem. Nem kezdtem el sírni, hanem felpattantam és elkezdtem a mostohabátyám berángatni a tóba.
Valaki a vállam rázta. Összezártam a szemeim, majd újból kinyitottam őket. Értetlenül meredtem az előttem ülő fiúra, aki kissé aggodalmasan rágta az alsó ajkát. Nem értettem, hogy mi lelte hirtelen. Az arcomat mustrálta.
- Justin, minden oké? – kérdeztem félrebillentett fejjel. Lassan bólintott.
- Én is ezt akartam kérdezni, tekintve, hogy perceken keresztül csak ültél és kifejezéstelen arccal meredtél előre – simította ismét végig az arcom. A látomás… tényleg percekig tartott? Egyre nehezebben vettem a levegőt. Ha ilyen túl gyakran lesz, akkor jó sok mindenről lemaradok majd, illetve a többiek nagyon aggódni fognak értem. Ismét Justinra néztem, aki még mindig nyugtalan volt az elmúlt pár perc miatt. Biztatóan mosolyogni próbáltam. Egy puszit nyomott a homlokomra. Szorosan megöleltem, nem érdekelt, hogy fáj.
Kinyitottam a szemem, az ajtóban Damon állt, kedvesen somolygott. Intettem neki egyet, mire biccentett egy kicsit. Justin megsimogatta a hátam, ott különösen óvatos volt, ahol a seb húzódott. Vettem egy mély levegőt, mire eltolt magától. Hátra fordult, hogy lássa a vendégünket.
- Na, mit mondtak Jake-ék? – kérdezte.
- Azt, hogy hagyják még pár napig pihenni Bailey-t, utána eljönnek látogatóba – lépett be Damon, közben a pulóvere zsebébe süllyesztette a kezeit. Szeme alatt neki is karikák húzódtak, mosolya is kissé fáradt volt. Bár nem sántított az egyik lábára, de mikor leült Justin mellé, egy kisebb fintorba futott az arca. A szemébe néztem. – Hogy vagy? – kérdezte halkan. Tényleg érdekelte, hogy mi volt velem? Mintha egy kicsit zavarba jöttem volna a kíváncsiságától. Éreztem, hogy az arcom felforrósodik, de közben még mindig őt néztem. Csak jó nagy fáziskéséssel nyitottam szóra a szám.
- Jól. Semmi nem történt – válaszoltam tömören. Ennyi? Csak ennyit bírtam kinyögni? Tényleg? Félrekaptam a tekintetem. Furcsa arckifejezéssel az arcán bólintott.
- Pontosítsunk – emelte fel az unokatestvérem a mutatóujját. – Nem volt hajlandó felkelni, aztán fél perc alatt benyomott kétadagnyi kaját – intett a tálca felé. – Ezt követően mintha kikapcsolták volna, úgy lemeredt percekre. Kisebb frászt kaptam. Ezt takarja a „semmi” kifejezés – közölte. Damon felvont szemöldökkel nézett rám. Mintha egy kis sértettség lett volna a szemében, hogy ennyivel képes lettem volna lekoptatni. Ezután már nem nagyon nézett a szemembe, amit sajnáltam. Ellenben Justin semmit sem vett észre abból, ami köztem és a másik fiú között játszódott le. Tovább cseverészett a régi hülyeségeinkről, néha megemlített olyat is, amiben már Damon is részt vett. Mesélte, hogy ők ketten bevágtak a vízbe, párnával ütöttek, addig csiklandoztak, míg már levegőt se kaptam. Kényszeredett mosollyal hallgattam, de közben próbáltam a válla fölött Damont figyelni. Ő is néha elmosolyodott, de abban a mosolyban volt valami szomorú.
Mivel nem kelhettem fel, így a napot ágyban töltöttem. A nénikém a kezembe adta a laptopom és az ott lévő képeket kezdte el megnézetni velem. Nem voltak régiek, olyan egy-két évvel azelőtt készülhetett a legrégebbi. Vicces volt némelyik, leginkább azok, amin Justin és én voltunk. Mindig vágtunk valamilyen pofát, vagy mutogattunk egymásnak, Clare néni szavaival élve, cenzúrás dolgokat. Persze akadtak kivételek, olyat is találtunk, amin csak állunk egymás mellett. Az a kép ki volt nyomtatva és az éjjeliszekrényemre volt téve. Látszott, hogy jó testvérek vagyunk, mármint ha leszámítjuk azt, hogy néha „tépjük” egymást.
Majd jöttek azok a képek, amin Damon is megjelent. Abban a mappában, amiben a nyári képek voltak, nem sokat találtam belőle, pedig elvileg ő már akkor itt volt. A nénikém se tudta, hogy hol van a többi kép. Elhatároztam, hogy majd egyszer végignézem a gépem, hátha megtalálom.
Aznap nem volt több emlékképem, amit eléggé sajnáltam. Jó lett volna újabb jeleneteket látni az életemből. Főleg a Damonnel kapcsolatos dolgok érdekeltek. Arról hallottam a legkevesebbet.
***
Kopogtak. Az ajtó felé kaptam a fejem. Damon állt ott, aminek eléggé megörültem. Széles mosollyal lépett be. Csak ekkor tűnt fel, hogy mögötte hatalmas angyalszárnyak nyíltak szét. Csak pislogtam tátott szájjal. Ez nem lehetett valóság... Leült mellém és végigsimította az arcom. Észrevettem, hogy már nem fáj a seb a hasamon. Egy kis csókot nyomott a számra, mire mindenem bizseregni kezdett. Kapkodtam a levegőt. Továbbra is mosolygott, vett egy mély lélegzetet és újból megcsókolt. Csodás volt...

/Damon/

Már nem először merült fel bennem, hogy talán az amnézia miatt Bailey érzései is változtak. Sokkal közömbösebb velem, mint mikor először találkoztunk, pedig akkor az ellenségének gondolt. Ellenben úgy láttam, hogy Jussal újra rendben vannak, akárcsak régen. Az, hogy kicsit szomorodtam el, nem volt kifejezés. Szörnyű lett volna, ha ekkora fordulatot vett volna az egész élet.
Ezen merengtem, mikor Bailey nem akart túlzottan válaszolni a kérdésemre. Legalábbis nekem úgy tűnt, hogy nem akart. Sokáig csak nézett rám kifejezéstelen arccal, láthatóan nem nagyon fűlött a foga a válaszhoz. Végül csak kerek négy szóra méltatott, utána már rám se nézett. Jól sejtettem, hogy biztosan történt valami, ugyanis Jus legalább öt percig beszélt a nap addigi történéseiről. Ekkor ismét találkozott a tekintetem a lányéval, de semmit nem bírtam kiolvasni belőle. Mintha elvesztettem volna egy zár kulcsát. A zárét, ami az érzelmeit nyitja a szemén keresztül. Ennél nyálasabb szöveg eszembe se juthatott volna! Hülye vagyok én a hasonlatokhoz… vagy metaforákhoz?
Jus tovább regélte azt a sok hülyeséget, ami addig történt velük. Én csak jó sokára kerültem szóba. Figyeltem Bailey reakcióját, ami csak egy halvány mosoly volt. Láttam, hogy felém figyelt, de nem voltam benne biztos, hogy engem, vagy csak bambult. Inkább felhagytam a filozofálással, és csak néztem magam elé.
A haverom – olyan egy óra múlva – kifogott a mesékből. Őszintén, én majdnem bealudtam, ez a sok történet, amiket itt-ott kissé át is írt, elmentek egy jó esti mesének. Amint láttam, az unokahúga is elég laposakat pislogott. Meglöktem Jus vállát és a lány felé intettem a fejemmel. Meglepve nézett arra, majd felnevetett, ami miatt Bailey is felébredt kicsit. Meglepetten pislogott ránk. Egymásra néztünk Justinnal, majd elköszöntünk és kimentünk.
Mindketten a saját szobánkba mentünk. Viszont fél perc se telt el, Jus betört a saját zugomba. Kerek szemekkel pislogtam rá, ahogy levágta a főnix kalitkáját az asztalomra.
- Damon, ez a tollas öngyújtó felperzselte a házidogám, amivel isten tudja mennyi időt szenvedtem – sziszegte a madárra mutatva, ami csak ártatlanul csipogott.
- Ja, vagy öt percet – vigyorogtam rá, mire beintett egyet. Kirohant. Felsóhajtottam és a főnixre néztem. – Legalább olvashatatlan lett az írása? – kérdeztem, mire bólogatni kezdett. Helyes. Lefeküdtem az ágyamra és egy tervet kezdtem kovácsolni, hogy hogyan bolondíthatnám magamba Bailey-t. Nem mondom, hogy újra, mert régen már az első pillanattól megvolt köztünk az az érzés. Akkor jöjjön a terv.
***
Éjszaka még mindig nem ötöltem ki semmit. Felsóhajtottam és megpróbáltam Bailey álmaiba beleugrani. Már leteremtett párszor emiatt, de nem érdekelt.
Sikerült bejutnom a fejébe. A folyosón álltam a szobáink előtt. Bekopogtam hozzá. Meglepetten figyelt, mire elmosolyodtam. Magam mögött láttam az angyalszárnyaim, amiket még szoknom kellett. Ő is azokat bámulta megbabonázva. Leültem hozzá és továbbra is a szemébe néztem. Bár csak álom volt mindkettőnk számára, nekem tudatos, neki tudatalatti, de megcsókoltam. Egyszerűen fantasztikus érzés volt, bár a valóság mindig jobb. Elhúzódtam viszonylag hamar. Vettem egy mély levegőt és most már hosszabb csókkal ajándékoztam meg, mire átkarolta a nyakam. Nevetve ölelt magához.

- Angyali démonom – kuncogta. Azt kívántam, hogy bárcsak ne álmában hívna így, hanem a valóságban. Reméltem, hogy mihamarabb visszatér az emlékezete. Hiányzott, hogy varázslattal szórakozzunk, hogy repüljünk egyet az erdő fölött. Bárcsak minden a régi lett volna. Szörnyű érzés elfeledve érezni magunk…

2 megjegyzés:

  1. Sziiiiiiaaaaaaa!!!
    Naon naon jóóó lett!! Komoly nem szórakozok!!
    És egy kérés Bailey gyorsan verje be a fejét és emlékezzen mindenre!!! Légyszííí!!
    Gyors kövit!!
    Puszi

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Szia!
      Ha nem is egy fejbeveréstől, de előbb-utóbb mindenre emlékezni fog, becsszó. :)
      Amúgy örülök, hogy tetszett, a következő rész pedig jövő hétvégén jön.
      Puszii

      Törlés