2015. február 1., vasárnap

Bukottak

Sziasztok!
Egy jó hosszú hét után újabb részt hoztam. Az előző fejezethez köszönöm a kommenteket és a tetszik-eket. A blog nézettsége pedig túllépte a 15000-t és lett egy új rendszeres olvasó!!! Nagyon örülök!
Remélem tetszeni fog ez a rész is. :) Jó olvasást mindenkinek!
U.I.: A zene ajánlott. :)
-------------------------------------------------

Reggel a reggeliző-pultnál ülve épp a pirítósom rágcsáltam, mikor Damon az ajtót becsapva jött be, közben felháborodottan beszélt magában, majd ledobott valamit a konyhapultra. Egy kocsikulcsot. Összevont szemöldökkel néztem a tárgyat.
Akkor jöjjön egy kis előzmény: épp reggelit csináltunk a nénikéméknek és a szépen lebetegedett unokatesómnak, aki maximum másnapig lett volna valójában beteg, de két nap alatt senki sem gyógyul fel a lázból. Ekkor csengetett valaki, Clare néni ment kinyitni az ajtót, majd szólt Damonnek, hogy a nagyszülei azok. Én és a lakótársaim is leblokkoltunk. A barátom eléggé gyanakodva ment ki hozzájuk, miután felvette a pulcsiját. Amikor a nénikém becsukta mögöttük az ajtót, három kíváncsi pillantást látott maga előtt, de csak megvonta a vállát és azt kérdezte, hogy kész van-e már a reggeli. Ez nekem szólt.
Két perccel később jött be dühösen trappolva a konyhába a démonom, és levágta magát az egyik székre.
- Mégis hogy gondolják?! – sziszegte a fejét fogva, mi pedig még mindig vártuk, hogy mit mond.
Az unokatesóm a kezébe vette a slusszkulcsot, majd mikor megnézte az azon lévő autólogót, kiköpte a teát, amit éppen ivott. Megrökönyödve meredtünk rá mind (még Damon is, aki egész addig dühöngött). A következő percben megkaptuk a választ a kiborulására.
- Basszus, te egy BMW-t kaptál?!
A barátom a tenyerébe temette az arcát és bólogatni kezdett. Ezen kiakadt? Mögé sétáltam és a vállaira raktam a kezeim, majd elé teleportáltam egy tányér pirítóst. Rám sandított. Felsóhajtott és hátradőlt a székén. A srác csak pislogott az ételre, amit elé tettem.
- Damon, mi bajod van? Nem minden ember kap a nagyszüleitől BMW-t – lepődött meg Jus.
- Pont ez a baj. Miért adnak nekem akármit is? Tizenhat éves koromig nem is ismertem őket, nem kell tőlük semmi. Ha egyszer lesz is BMW-m akkor a raját pénzemből lesz meg. Visszaadom nekik – kapta fel a kulcsot és kirohant.
Alig kellett egy percet várni, még mérgesebben jött vissza. A kocsikulcsot ismét az asztalra dobta és levágta magát a székre. A fogát csikorgatva nézett maga elé. Akkor nem vették vissza. Az ablak felől Jus meglepett, kissé rekedtes kiáltását hallottam. Onnan, ahol állt, pont rálátott az utcára és Damon újdonsült kocsijára. Odasétáltam mellé, de szinte azonnal leesett az állam. Fekete volt, kétajtós, a hátsó ülésekre úgy kellett bemászni. Elismerően biccentettem, szinte tökéletesen beletaláltak Damon ízlésébe, bár nemigen ismerték az unokájukat.
Eközben a barátom még mindig pufogott, legtöbbször a nagyszüleit figurázta ki. Ez elhangzott mondatok között voltak a következők is: „Ezt kapod tizenhét évnyi karácsonyra és szülinapra”, meg „biztosan hasznodra válik”. A hozzáfűzött kommentárok viszont már sokkal… khm… csúnyábbak voltak.
Azonban a bácsikámban felmerült egy kérdés: van-e már jogsija. Újabb döbbenetrohamot okozott, mikor bólintott egyet. Justin azonnal tudni akarta, hogy mikor tette le a vizsgát. Ő csak megrántotta a vállát és elmondta, hogy sikerült megfűznie az apját. Azt állította, hogy hasznára válhatna és tá’ dám, megengedte. Tizenhat éves korára megkapta a jogsit és ennyi.
Jus fel volt háborodva, hogy Damon előbb szerezte meg a jogosítványt, mint ő, pedig fiatalabb. Ezen mindenki nevetett, végre a barátom is mosolygott.
***
Nos, suli után kipróbáltuk az új BMW-t. Először csak tátott szájjal bámultuk az amúgy belülről is csúcs szuperül kinéző kocsit, majd lassan beindítottuk. Szinte hang nélkül ment a motor. A kocsi legördült az autóbeállóról, mi pedig virultunk.
Jus még lázasan is ragaszkodott hozzá, hogy eljöhessen, de mint láttam, neki megérte. Bár még kabátban, sálban is vacogott, Damon a kocsi fűtését is felvette, hátha nem fog ennyire fázni. Ellenben én és a barátom megrohadtunk, olyan melegünk volt.
Egyszer csak azt vettem észre, hogy a járdán Jenny-ék sétálnak. Láttam, hogy mind leesett állal nézték a kocsit, mikor az elgurult mellette. A következő pillanatban Jen már hívott, hogy nem tudom elképzelni, milyen jó kocsit láttak. Hát igen, a sötétített ablak hátránya, hogy a barátok nem ismernek fel. Gondolatban mondtam Damonnek, hogy tegyünk egy tömbkört és álljunk meg mellettük. Bólintott és azt tette, amit kértem. Mikor megálltunk a barátaink mellett, beleszóltam a telefonba:
- Ilyet még nem láttam? – és ezzel letekertem az ablakot. A többiek pislogás nélkül meredtek ránk. Mark műsírást hallatva közölte, hogy ő akart ilyen kocsit. Damon megvonta a vállát és közölte, hogy igazából reggel még vissza akarta adni. Most a lányok és a másik két fiú kérdezett vissza felháborodottan, hogy „elment-e az esze”. Hátrahőkölve pislogott néhányat.
- Na, húzzatok a szemem elől, mielőtt kinyírlak titeket és ellopom a kocsitok – vágott dühös arcot Jake. Szokásunkhoz híven kiröhögtük. De nem húztunk el, még kb. tíz percig beszélgettünk.

Másnap reggel az ébresztőóra fülsüketítően csendült meg. Mindketten dühösen akartunk rácsapni, de az én kezem előbb volt ott, így Damon a kezemet is megütötte, mire sziszegve húztam vissza. Azonnal bocsánatot kért és kiskutyaszemeket kezdett rám mereszteni, ami miatt egy kicsit nevettem rajta. Röhögve fúrta az arcát a vállamba.
Nem sokkal később már mindketten az ajtónál álltunk, állig felhúzott kabátban és Justin kárörvendő vigyorát néztük. Dühösen pillantottunk rá. Kiöltötte a nyelvét és emelt fővel elvonult. Azonban még a szemem sarkából láttam, hogy az arca fájdalmas fintorba rándult és az egyik kezével a vállához kapott. Damon majdnem utána ment, hogy megverje, de megfogtam a karját és kissé idegesen röhögve kihúztam a házból, közben azon gondolkoztam, hogy mi lehet Justinnal. Próbált visszamenni, de nem engedtem. Majd pufogva sétált mellettem, miközben azt motyogta, hogy úgyis kinyírja. Mosolyogva hallgattam, hogy hogyan óhajtja megölni a dilinós unokatesóm. Egy-két ötlet az nagyon tetszett, bár abban a pillanatban jobban aggasztott, hogy mi miatt lettek egyre szürkébbek a szárnyai, illetve mitől fájnak a vállai.
Némán sétáltunk az utcán, mindketten eléggé fáradtak voltunk. Damon nem akart az új kocsijával menni, nem igazán értettem, hogy miért, de ő döntött így. Hirtelen mellettünk lefékezett egy szürke autó. Letekerték az ablakot és…
- Naaa, kinek lett elég pénze egy kocsira? – ordította ki Jake vigyorogva. – Amúgy ezt tegnap akartam mondani, de mindenki a BMW-vel volt elfoglalva. Pattanjatok be, elviszlek – intett a fejével a hátsó ülések felé. Beültünk és somolyogva hallgattuk, hogy hogyan sikerült összekaparnia a pénzt, majd kikönyörögnie az autót. Nem sokkal később Jent és Kristy-t vettük fel. Az előbbi előre, még az utóbbi hátulra vágta be magát. Jenny és Jake egy hosszú csókkal köszöntötték egymást, mire a barátom túloldalán ülő lány felnyögött.
- Ah, nekem is kell pasi – mondta fájdalmas arccal Kristy. Ekkor előbújt belőlem a kisördög.
- Hódíts el azt a srácot, akit nem akarsz nekünk bemutatni – mondtam gonosz mosollyal. Szerintem, ha Damon nincs köztünk, a barátnőm tuti nekem ugrik, de így csak próbált megütni és kikaparni a szemem. Majd a barátom lehajolt és így Kristy-nek szabad préda voltam. Átnyúlt Damon fölött és megragadta a kezem. Borostyán színű szemei szikrákat szórtak, nem tetszett neki, hogy felhoztam a témát, bár a pirulása miatt elgondolkoztam. Lehet, hogy már együtt is voltak ekkor. – Te mégis miféle barát vagy? – ütöttem oldalba az összegörnyedve ülő srácot, mikor végre kitéptem a csuklóm a vérfarkasvadász karmaiból. Csak rám sandított és ártatlan arcot vágott. Megforgattam a szemem és felsikítottam, mikor Kristy körmei a bőrömbe mélyedtek.
- Befejezni! – néz szúrósan a visszapillantó tükörbe Jake. Azonnal kihúzzuk magunk és lehajtott fejjel röhögtünk. Ismét oldalba vágtam a mellettem helyet foglalt fiút, mire hangosan elnevette magát, majd átölelte a vállam. Kis áruló!
- Kristy, biztos akarsz pasit, mert ha nem jól választasz, az marha idegesítő lesz – néztem a barátnőmre. Damon sértetten kezdte elmondani, hogy nem is idegesítő én viszont néha egy agyrém vagyok. A kis mondókája végén pedig megmondtam neki, hogy tudom. Az egész kocsi zengett a röhögéstől. Igen. Nyíltan vállalom: egy agyrém vagyok. Szegény Jake alig bírt a vezetésre figyelni, mert úgy nevetett.
Valami csoda folytán élve eljutottunk a sulihoz, ahol a négy utas kiszállt, majd a sofőr elindult parkolót keresni. Amint léptem egyet, azonnal nyakon talált egy, majd még egy hógolyó. Dühösen fordultam Damon és Kristy irányába. Mindketten behúzott nyakkal néztek mindenhova, csak rám nem. Gyúrtam egy jó kemény hólabdát és megcéloztam vele Damont, aki azonnal védekező állásba helyezkedett, de egy hirtelen mozdulattal inkább a barátnőmhöz vágtam. Egy éleset sikkantott, majd utánam kezdett futni. Tettem egy kisebb kört majd a barátom kezébe nyomtam a táskám és tovább rohantam. Teljes erőmből vágtattam a suli körül. Amikor hátranéztem Kristy mindig egy jó húsz méterrel le volt maradva. Csengettek. A suli ajtajához futottam. Az árkádok alatt minden barátom (kivétel Jus és Kristy) ott állt. Lelassítottam, majd megálltam. Lihegve vettem át a tatyóm Damontől. Nem sokkal később a barátnőm is befutott. Az oldalát fogta és levegőt alig bírt venni.
- Anyám, de gyors vagy – zihált. Elmosolyodtam és a kezem nyújtottam felé. Szent a béke, bár nem is vesztünk össze. Gyorsan beszaladtunk a töriterembe. Pont a tanár előtt robbantunk be. Szóval megúsztuk a lecseszést, rosszabb esetben az igazolatlant, pedig ott voltunk. Úgyhogy szerencsénk volt.
Tesin játszottunk. Kiütő. Csapatos. De ha véletlen a saját csapattársad találod el, akkor ő is kiesik. De ha az, aki kiütött, az kiesik, akkor te visszamehetsz. Mi ezt „zombinak” neveztük el. Szóval a játék:
Lidsey-t már alapból kiütöttük. Pontosabban Jake, mert a csaj még mindig próbálkozott nála. Pont ezen agyaltam, mikor valaki combon dobott. Elég erős dobás volt. Eltátogtam egy „au”-t és a dobás irányába néztem, Damon behúzott nyakkal, a száját rágva dadogott valami bocsi félét. Oh, szóval ő volt. És pont a másik csapatban volt benne, de így is, úgy is kiestem volna. Leültem a padra és hangosan beordítottam, hogy őt. De gúnyosan rám mosolygott és nem hogy kiüttette volna magát, hanem szedett még több áldozatot. Eltátogtam neki, hogy utálom. De pont ekkor hasított el a feje fölött a labda, amit Kristy elkapott. Kissé megrémült, mikor látta, hogy innen nem menekülhet, majd mintha előrelátó vigyor húzódott volna az arcára. Valamire nagyon rájött, és azt, hogy mire, Kristy a következő pillanatban el is árulta.
- Most akár bosszút is állhatnék Bailey-n, vagy akár ki is üthetlek. De mivel te a másik csapatban vagy… – gondolkozott. Megvonta a vállát és a srácnak dobta, aki megpróbálta kikerülni, de pont eltalálta. Cettegve fintorgott egyet, majd elindult felénk, pontosabban a pad felé. Azt hiszem még sosem vigyorogtam olyan gúnyosan. Előre ivott a medve bőrére és megszívta. Pufogva vágta le magát a helyemre, akiket pedig kiütött hangos ovációval pattantak fel. Közöttük én is. Szinte már azonnal hozzám került a labda. Egymás után három embert ütöttem ki, akik mind elküldtek a búsba. Szép lassan fogyatkozott az ellenfél csapata. A végére tíz gyerek tőlünk és egy gyerek az ellenségtől maradt bent. És ez az egy az Damon volt. Nekem passzolták, mert én voltam hozzá a legközelebb. Sarokba szorítottuk. Bocsánatkérően néztem rá, és eldobtam. Repült, repült, repült repült és… elkapta! Hogy a fenébe? Elfutni nem volt időm, de arra igen, hogy elkapjam a csuklóját, amiből kiesett a labda, majd pontosan egyszerre ért mindkettőnkhöz. És így ő is és én is kiestünk, mivel magunkat is ki lehetett ütni. DE! Mi nyertünk. Hangosan ujjongtam a többiekkel. A végén odamentem Damonhoz, aki óvatos mosollyal nézte a társaságunk. Most nem a győztesek között volt. Egy kis puszit nyomtam a szájára és megrángattam a rajta lévő béna neonsárga mezt, ami elég előnytelenül állt rajta, meg úgy mindenkin, de a csapatok elkülönítésére remek volt. Rácsapott a kezemre, ezzel jelezve, hogy engedjem el a pólóját. Elmosolyodott és magához ölelt. Halkan nevettem rajta, közben ő visszaszólt Davidnek (egy csapatban voltak), aki azt mondta, hogy áruló, mert az ellenséggel barátkozik. Ha tudta volna, hogy a valóságban is így volt! Mindegy. A következő öt percben a két csapat kezet fogott egymással, azaz sportszerűek voltunk, bár az ellenségeink részéről elég bunkó volt, hogy azt mondták „gratulálunk, rohadékok”, de persze csak viccből.
Tesi után az angol terem felé rohantunk. Levágtuk magunk a padba és az óra kezdetéig beszélgettünk. Egyszerre figyeltem a csajok pletykálását és a fiúk viccelődését. Abban a szent pillanatban, mikor a lányokat hallgattam, akkor valaki megkocogtatta a vállam. A hátam mögé néztem, de senkit sem láttam, viszont a füzetembe valami le volt firkantva: „Gyere a tetőre. Most!” A „most” szó pedig kétszer is alá volt húzva. Gyorsan becsaptam a füzetem és elhadartam Damonnek, hogy ha nem jövök vissza kábé negyed órán belül, akkor óra után jöjjön a tetőre.
Se perc alatt ott voltam, szinte már rohantam fel a lépcsőn. Jus állt ott gondterhelt és fájdalmas arccal. Kérdőn néztem rá. Ekkor kinyitotta a szárnyát, ami már elég sötétszürke volt. Ez az árnyalat pedig percenként egyre sötétebb lett. Szaggatottan fújtam ki a levegőt és nyeltem egyet.
- Mitől lehet? – suttogta kétségbeesetten. Lehunyta a szemét, a következő mondatát már alig lehetett hallani. – Mit tettem? – túrt bele a hajába. Odasétáltam hozzá és szorosan megöleltem. Azonnal átkarolt, úgy szorított magához, mint kiskorában a nénikémet, mikor valami rosszat csinált és félt a büntetéstől. – Akkor most meg fogok bukni? – kérdezte halkan. Megráztam a fejem, mire éreztem, hogy a karjai még jobban szorítottak magához. Utáltam, ha Justin ilyen kétségbeesett. Szörnyű volt látni, ahogy szenved, ha szomorú. Tovább biztattam, hogy nem fog megbukni, mint angyal, de még hozzátettem, hogy Clare néninek és Dave bácsinak el kéne mondania. Elmondtam még azt is neki, hogy mellette fogok állni, bármi lesz, sosem hagyom magára. Ekkor közbe szólt, hogy ő is ezt ígérte nekem, mikor átváltoztam démonvadásszá. Elmosolyodtam és közöltem vele, hogy tudom. – Nálad jobb húgot nem is kívánhattam volna… - motyogta. Hangja remegett, erőtlen volt.
Leültünk egy ládára, ami nem tudom mit keresett a tetőn. A vállára hajtottam a fejem. A szárnyát körénk fonta, végigsimítottam az egyik tollat, ami már korántsem volt olyan puha, mint mikor hófehér volt. Beleharapott az alsó ajkába és összeszorította a szemét. Újabb fájdalomroham. A tollak színe hirtelen még mélyebb szürke lett. Lassan már teljesen feketévé vált. Annyira rossz érzés volt, hogy nem tudtam megakadályozni azt, ami vele történt.
Csöngettek, de nem mentem le. Justin felvont szemöldökkel nézett rám, mire elmotyogtam, hogy ő is mindig ott volt, mikor szükségem volt rá. És az elég sokszor volt. Somolyogva biccentett és a tollat vizsgálta, ami a kezében volt. Kicsöngő után egy perc sem telt el, de Damon már szinte kiesett a tetőre vezető ajtón. Azonnal megpillantotta Just, aki próbálta elkerülni a tekintetét. Nyelt egyet és lihegve közelebb lépett.
- Valaki, akivel nagyon jóban vagyunk bukott angyal. És szerintem tudom, hogy ki – mondta, mire mindketten rákaptuk a tekintetünk. Tudja? A tekintetünk ezt a kérdést sugározta a felé. Bólintott és odasétált hozzánk. Nekem átnyújtotta a kabátom, ami egyáltalán nem hiányzott. Folytatta a mondanivalóját. – Már szeptember óta érzem, hogy elég sötét varázserő van a közelünkben, de fogalmam se volt eddig, hogy kiből jön. Oké, Olivert tudjuk, hogy bukott, de rajta kívül is volt még valaki és erre sajnos nagyon későn jöttem rá – ült le mellénk. Az unokatesóm és én is a hallottakat dolgoztuk fel. Már szóra nyitotta a száját, hogy elmondja a nevet, mikor megszólaltam.
- Itt van – suttogom. Egy gúnyos, de ismerős nevetés jött az egyik kémény mögül. Az angyal előlépett. Koromfekete szárnyai nagyon elütöttek a világos ruháitól, az arcára is olyan kifejezés ült, amit eddig sosem láttam rajta: kárörvendés. Szőke haja fokozatosan szénfekete lett, akárcsak a kék szeme. Elvigyorodott. Az igazi Melody állt előttünk. A bukott angyal. Jus nem hitt szemének, már szóra nyitotta a száját, de fennakadt a mondanivaló. Nyelt egy nagyot. Mégis hogy lehetséges ez? Hogy nem vettük észre? Egész eddig átvert minket, de legfőképp Justint? Azt hittem, hogy helyben felrobbanok a méregtől. Damon ránk nézett, mintha azt mondta volna, hogy „későn szóltam”.
A lány negédesen mosolyogva lépett közelebb felénk. A mostohabátyám felé nyújtotta a kezét, de mikor nem mozdult, arca fintorba futott. Most ő volt mérges. Most már határozottabban hívta magához Just, aki még mindig halálra vált arccal nézte a lányt, aki ekkor kinyitotta a száját és egy dalt kezdett énekelni. Hamisnak hatott, de tudtam, hogy ez egy varázslat, méghozzá fekete mágia. Damon sosem használt ilyesféle fekete mágiát, mert ez egyféle változat volt, amit a bukottak találtak ki. Az unokatesóm felkiáltott és a fejét fogva összerogyott. Fekete aura kezdte körbelengeni mindkettőjüket. Justin szárnya egyre sötétebb lett, szinte már teljesen fekete. Letérdeltem mellé és átöleltem, ő is átkarolta a nyakam. Teljes testében remegett. Kinyitottam a fehér szárnyaim, mire a feketeség egy kicsit visszahúzódott a közeléből. Ekkorra szerintem már mindketten féltünk.
- Te miért nem rogysz össze?! Ez minden fél-bukottra és démonra hatnia kéne! – sipákolta Melody, miközben a barátomra nézett, majd folytatta a mágiát. Damon tekintete sokkal világosabbá vált, majd kinyíltak a vakítóan fehér szárnyai. A lány az erőteljes fénytől felsikoltott és hátrébb lépett. Láthatóan meglepődött, nem tudta, hogy a srác többlelkű. Kinyitotta a hatalmas fekete szárnyait és elrepült, talán örökre.
- Jus jól vagy? – kérdeztem néhány perc múlva. Megrázta a fejét a fájdalomtól eltorzult arccal. A barátom leguggolt mellénk. A tollait szorosan hátrahúzta, felváltva nézett ránk. Csak néztem az unokatesóm, amit lehajtott fejjel vette egymás után a mélyebbnél mélyebb levegőket, tollai árnyalata már szénfekete volt. A valamikori fehér szín teljesen eltűnt.
Ekkor eszembe jutott valami: egy régi álom. Talán még nyáron azt álmodtam, hogy Justin fekete szárnyakkal áll előttem. Szóval az nem csak egy álom volt, hanem a jövő. Elkeseredtem. Tudhattam volna, meg bírtam volna előzni, hogy ez megtörténjen.
Jus könnybe lábadt szemmel szólalt meg, hangja remegett, erőtlen volt. Szeme már nem égkék, hanem királykék árnyalatú volt, szinte már az én íriszemnél is sötétebb. Pár pillanat alatt a haja is sötétebb barna lett. Féltem, hogy végül teljesen olyan lesz, mint Melody. Nem akartam fekete hajjal és szemekkel látni. Mindig megnyugtattak a világoskék szemei, nem akartam, hogy ez elvesszen belőle.
- Most egy kicsit egyedül kell lennem – suttogta. Megértettük, hogy miért érez így. Előtte még szorosan megöleltem, majd mielőtt bementünk volna az ajtón, bíztatóan rámosolyogtunk. Reméltük, hogy minden újra a régi lesz. Nem tudtuk, hogy mit fognak reagálni a nénikémék, ha megtudják, hogy mi történt a fiukkal. Egyszerűen rossz volt belegondolni, hogy talán kitagadhatják, elküldhetik, esetleg még rosszabb… de Damon megnyugtatott, hogy Clare néni és Dave bácsi nem ilyenek, és kicsit gonosz volt tőlem, hogy egyáltalán mertem ilyet feltételezni róluk. Igaza volt. Rögtön elszégyelltem magam a gondolataim miatt, de rögtön arra hivatkoztam, hogy aggódok a mostohabátyám miatt. Bólintott egyet, minden bizonnyal benne is felmerültek hasonló gondolatok, de szinte biztos, hogy ugyanilyen gyorsan el is vetette őket.
A tetőről lefelé vezető lépcsőn hirtelen megállított. Nekinyomott a falnak és mélyen a szemembe nézett. Mélybarna szemei csupa biztatót üzentek. Többek közt azt, hogy nem lesz semmi baj, minden rendbe jön, Jus velünk marad. Kicsit meg is nyugodtam, de még mindig féltem. Oldalra kaptam a pillantásom és újból agyalni kezdtem.
De mi van, ha az Angyaltanács kötelezi arra, hogy elmenjen? Akkor kötelessége lesz megtenni. Nem egy bukottról hallottam, akiknek el kellett hagyniuk emiatt a családjukat. Mi van, ha vele is ez lesz? Nem akartam, hogy elmenjen!
Éreztem, hogy végigsimította az arcom, mire rá néztem. Tekintete most már könyörgött, hogy ne agyaljak minden félén. Biccentettem és próbáltam a következő órára, a biológiára koncentrálni. Mit is tanultunk? Talán a hollók testfelépítését? Amiről a legkönnyebb őket felismerni, a nagy termetük és a fekete szárnyaik… Ezután már Justinnak is fekete szárnyai lesznek – filóztam továbbra is azon, amin nem kellene. – Annyira nehéz őt úgy elképzelni. A barátom kicsit megszorította a kezem, ezzel felhívva a figyelmem, arra, hogy megint rossz dolgon töröm a fejem. Már a sírás kerülgetett.
A bioszterem előtt rögtön letámadtak a többiek, hogy hol voltunk, meg hol van Melody. Mindent elmondtunk töviről hegyire. Először meg se bírtak szólalni, majd egyszerre kezdtek el beszélni. Bementünk a terembe, ahol még nagyobb volt a hangzavar. A tanár is ordított. Hirtelen viszont… mindenki elhallgatott. Van az hiedelem, ha egy szobában mindenki egyszerre hallgat el, akkor egy angyal repült át a szobán. És tényleg így van. Két fekete szárny és egy szomorú kék tekintet. Az angyal Justin volt…
***
Órák után rohantunk haza. Ledobtuk a táskáink a nappaliban és a szobájába vettük az irányt. Nem tudtam, hogy milyen állapotban fogom találni, nagyon aggódtam érte. Lassan nyitottam ki az ajtót. Az ágya mellett ült a földön, fejét hátradöntötte a takaróra, haja a szemébe lógott, ajkai remegtek. Egy-két könnycsepp maradványa volt az arcán. Innen éreztem, hogy miért bukott meg: végtelen szomorúság. Egyeseket a düh, másokat a lázadás taszított le, de őt nem. Ő a legrosszabbat kapta mindközül. A fájdalmat. Kezében a „Guardian Angel” feliratos nyaklánc lapult. Annyira szorította a medált, hogy már a vékony fém felsértette a bőrét, ujjai közül vércsík folyt le. Sajnáltam őt, mindennél jobban…
Lehuppantam mellé a földre, a barátom pedig a túloldalára. Nem tudtunk egymásnak mit mondani, csak ültünk ott és a gondolatainkba mélyedve. Egyre csak azok a feltevések ugrottak elő, hogy mi lesz ezután. Mi lesz akkor, ha már semmi nem lesz a régi? Jus vállára hajtottam a fejem, de ő csak bámult maga elé. Ekkor megfogtam a kezét, amiben a nyaklánc volt és az ujjait lassan lefeszítettem a medálról. Csak ekkor emelte rám a pillantását. Biztatóan mosolyogtam rá, mire átkarolta a nyakunk és magához húzott minket. Damonnel egyszerre nevettünk fel, ami miatt az ő arcára is halvány mosoly ült ki. Jó volt egy kis boldogságot látni rajta. Szorosan magunkhoz szorítottuk.
Hat óra körül a nénikém és a bácsikám is hazajött. Meglepetten jöttek fel, viszont mikor minket is megláttak, tudták, hogy nagy a baj. Azonnal a fiukon akadt meg tekintetük, rögtön a haját és a szemét kezdték mustrálni. Ennél feltűnőbb jelei nem is lehettek volna az aznap történteknek. Damon valahogy elmondta a sztorit. Clare néni és Dave bácsi elszörnyedve néztek ránk. Valószínűleg ők is megrémültek, hogy mi lesz ezután Justinnal. A srác feltűnően kerülte a tekintetüket, mintha szégyellte volna magát, pedig nem az ő hibája volt.
- Damon, Bailey kérlek, kimennétek? – pillantottak rám és az unokatesóm túloldalán ülő srácra.
Miután becsuktuk az ajtót mindkettőnkből feltört egy szomorú sóhaj. Én bementem a szobámba és leültem az ágyra. Ő is utánam jött. Magához ölelt és belecsókolt a hajamba.
- Hogy ismerhettük így félre Melody-t? – kérdeztem. Megrázta a fejét, jelezve, hogy ő sem tudja. A mellkasába fúrtam az arcom. A hátamat kezdte simogatni. Kicsit megnyugtatott a közelsége, bár még mindig kétségek gyötörtek. – Mitől lett Jus bukott, hiszen ő semmi rosszat nem tett?
- Úgy, ha egy őrangyal sok időt tölt egy bukottal, akár tudta kívül is, akkor a lelke illetve a varázsereje… öhm… átáll a bukottak oldalára. Ha kell, akkor öntudatlanul is. Minden bizonnyal vele is ez történt. De szerencsére vissza lehet fordítani az efféle átváltozást. Csak sok szeretetre és boldogságra van szüksége. Tudom, ez az én számból hülyén hangzott – tette hozzá, mikor látta, hogy elmosolyodok -, de ilyen unokahúg mellett elég hamar őrangyal lehet újra.
Magam elé képzeltem Justinékat. Szinte átláttam a két szobát szétválasztó falakon. Kétségbe esett hangon kérte a szüleit, hogy bocsássanak meg neki, azok meg nem győzték neki mondani, hogy nem az ő hibája volt. Láttam, amint szemei egyre homályosabbak lesznek, ajkai remegtek, de tartotta magát és megpróbálta lenyelni a torkában lévő gombócot, ami egyre nagyobb lett.
- Remélem minden rendbe jön – suttogta a fülembe. A hangja nagyon bizakodó volt, de néha elég optimista szokott lenni. A könnyeimmel küszködve biccentettem egy kicsit. Egy lágy dallamot kezdett dúdolni a fülembe. Linkin Park Numb. Halkan felnevettem, majd lehunytam a pilláim. A következő dal már sokkal lassabb volt, nem ismertem, de mivel Damon énekelgetett, így szerintem egy Skillet szám volt. Erre aludtam el a karjai között.
***
Arra keltem, hogy valaki az arcom simogatta. Pár perccel később pedig már a hajam piszkálta, csavargatta. Kinyitottam a szemeim, mire Damonbe ütköztem. Pislogtam párat, mire kitisztult a látásom. Kintről fény szűrődött be, így tudtam, hogy már reggel volt. Hétvége.
Két napja történt az a nap, mikor Jus… bukott angyal lett. Mindkét nap be volt zárkózva a szobájába, nem jött ki, nem beszélt senkivel, még enni se jött le. Minket se engedett be. Már nagyon aggódtam érte. Szerintem ezt ő is tudta, mégse nyugtatott meg akár szóval, akár egy halvány mosollyal. Csak hagyott a kétségek között őrlődni. Illetve magamat ostorozni, mivel vele történt szörnyűség, mégis a magam lelki világával voltam elfoglalva. Jesszus de önző vagyok! Ő bukott meg, az ő szíve tört össze, az ő legnagyobb félelme vált valóra azzal, hogy megbukott, mégis azon filóztam a két napban, hogy velem mi lesz ezután, meg hogy én milyen rosszul érzem magam. Szörnyű testvér vagyok!
Minden bizonnyal a barátom látta az érzelmek váltakozását az arcomon, mert halkan szólítgatni kezdett. Észrevettem, hogy az ujjaim görcsösen kapaszkodtak a pólójába. Félre kaptam a pillantásom.
Ekkor megmakacsoltam magam. Nem érdekelt, hogy Jus bezárta az ajtaját, akkor is beszélni szerettem volna vele, tudatni, hogy mellette állok. Megpusziltam a démonom arcát és átsétáltam az unokatesóm szobájába. Pontosabban sétáltam volna, de mint sejtettem, az ajtót zárva találtam. Nem zavart az „enyhén” utaló jel arra, hogy húzzak el, teleportáltam. Az ágyán ült és a kezében tartott egy fotót. Őt és Melody-t ábrázolta. Egy percig dühösen nézte, majd behunyta a szemét. A papír széle sercegni kezdett, majd felgyulladt. A szája sarkába megkönnyebbült mosoly jelenik meg. Leültem mellé és átöleltem. Nem lökött el magától, nem ordított rám, hogy mit keresek ott, hanem visszaölelt. A nyaklánca mellette hevert. A kezembe vettem és újra magamhoz szorítottam.
- Bár Melody megváltoztatta a külsőm, de belül nem tudott. A fájdalom nem tartott túl sokáig. Úgy tűnik én még nem találtam meg a nagy Őt. Annyira nem viselt meg, hogy elment, csak kellett pár nap, hogy kiheverjem az első szerelmi csalódást – mesélte kicsit jókedvűen. Fellélegzett és megsimogatta a hátam. Eltolt magától. A „Guardian Angel” feliratos medálja láncát a nyakába akasztottam. Elmosolyodott, mikor közöltem, hogy nekem ő mindig őrangyal marad. – Örülök, hogy olyan unokahúgom van, mint te. Damon pedig a legjobb haver. – somolygott rám, majd átnézett fölöttem. Biccentett egyet, mire az ajtófélfa megreccsent. A vállam fölött hátra néztem, az ajtó már nyitva volt. Damon odajött és leült a másik oldalamra. Mindkettőjüket magamhoz öleltem. A két srác felnevetett. Elhúzódtak. A barátom felváltva nézett hol rám, hol rá.
- Most eléggé hasonlítotok – állapította meg. Jussal egymásra pillantottunk, majd vissza Damonre. Igaza volt. Azzal, hogy az unokatesóm haja és a szeme is sötétebb lett már akár rokonnak is nézhettek volna minket, tekintve, hogy eddig nemigen hasonlítottunk. Elvigyorodtunk.
- Egy hócsatában benne vagytok? – kérdezte szórakozottan Jus. Bólintottunk és felpattantunk. Villámsebességgel rohantunk le, amin az épp valahová menni készülő mostohaszüleim meg is lepődtek, főleg akkor, mikor megpillantották a fiukat is. A srác csak egy vigyort villantott rájuk, majd a kapucnim megragadva rántott magához egy ölelésre. Mindenki felnevetett, pár pillanaton belül pedig már egy magam álltam a nappali közepén kissé lesokkolva, közben a fiúk már vették a cipőiket, meg a kabátjukat. Villámgyorsan felkaptam a csizmám, a sálam a nyakam köré tekertem és a szövetkabátom is magamra kaptam, majd utánuk futottam. Mikor nem láttam őket, tanácstalanul néztem körbe, erre viszont valaki nevetve kapta el a csuklóm és rántott magához. Sok kis csókot nyomott a szám sarkába. Átölelem a nyakát, mikor föleszméltem, hogy Damon az. Homlokát az enyémnek döntötte. Továbbra is mosolyogva nyomta az ajkát az enyémhez. Éreztem, hogy a sapim bojtjával játszott.
- Mi lesz a hócsatával? – vigyorogtam. Feltűnően sokszor pillantott mögém. Velem szemben és neki háttal egy ablak volt, aminek a tükröződésében láttam, amint Justin lassú, nesztelen léptekkel közeledett és egy hógolyó eldobására készült. Pont akkor ugrottam el, mikor elhajította, így egyenest a haverja képébe dobta a muníciót. Az felkiáltott, majd egy dühös pillantást vetett először a szövetségese, majd az én irányomba. Itt volt az ideje a futásnak. Simán kikerültem őket, és bár ketten voltak, valahogy sosem sikerült elkapniuk. Egyszer csak azt vettem észre, hogy mindketten eltaknyoltak a hóban. Hangosan felröhögtem, mikor megláttam őket. A lábaik egymásba gabalyodtak, képesek voltak egymásban elesni. Odaugrottam melléjük és lefotóztam a látványukat. Kacsintottam egyet és leültem a teraszon lévő hintaágyba, amit nem borított hó, közben még mindig azon kuncogtam, hogy milyen bénák is. Damon és Justin levágták magukat mellém és szorosan átöleltek. Olyan jó volt így szórakozni. Sosem akartam felnőni.
Felálltam és elindultam befelé a házba. Követek. Jus elhúzott mellettem, egyenest a konyhába, közben azt mondogatta, hogy éhen döglik. Hát, aki három napja nem evett… Amint beértem nappaliba, a barátom azonnal átölelt hátulról. Belecsókolt a nyakamba. Elmosolyodtam.
- Szeretlek – motyogta. Felé fordultam, átkaroltam a nyakát és egy hosszú csókot adtam neki. Elvigyorodott és levágta magát a kanapéra, engem pedig lehúzott az ölébe és nem óhajtott elengedni. Nem sokkal később az unokatesóm is levágódott mellénk, a tányérján egy hatalmas szendvics díszelgett. Mosolyogva hajtottam a fejem a barátom vállára.
Pár pillanattal később éreztem, hogy a démonom minden izma megfeszült, emellé a karjait kicsit megrántotta.
- Damon mi a baj? – kérdeztem. Feszülten figyelte azt, ami a kezében volt. Én és Justin is odapillantottunk. A kezében a Démonkirály fényképe díszelgett. Nem lehet! Ugye nem…? Mindhárman nyeltünk egyet. Nem sokkal később hárman rohantak be az ajtón. Mindegyik kezében ugyanaz a fotó.

- Kezdődik a csata – mondta Damon.

2 megjegyzés:

  1. Szia!!
    Huuuuuu....hát mit mondjak, ezt jól kitaláltad... Jelenleg nem tudok mit mondani..talán később nem tudom, lényeg a lényeg, fantasztikusan jó lett! (mint mindig) =)))
    Úúúú... és még valami, Melody oan naon izé, meg gonosz hogy az már felháborító!!
    Na jó tényleg ennyit tudok most mondani!!
    Puszika!!

    VálaszTörlés
  2. Huh.. Csak annyit tudok kinyögni, hogy gyorsan a kövit!! Amugy jo rész lett!
    Puszi

    VálaszTörlés