2015. február 15., vasárnap

3. évad 1. rész: Ébredés

Sziasztok!
Meghoztam a harmadik évad első részét. Dia, úgy kezdtem, ahogy kérted. ;)
Nos, nyugodtan mondjátok meg a véleményetek a kezdésről, illetve a szemszögváltásról is. Maradjon, vagy menjen? És ne így folytatódjon a történet, vagy megelégedtek ezzel az ötlettel is.
Akkor jó olvasás és várom a véleményeket.
--------------------------------------------------------------


/Bailey/

Kinyitottam a szemem. Egy lila plafont pillantottam meg, ahová foszforeszkáló csillagok voltak ragasztva. Éles fény sehol nem szűrődött be. Oldalra sandítottam, ahol egy ablakot láttam. A függöny félig el volt húzva, így tisztán látszott, hogy este van. Kintről csak néha-néha villant be pár autó fénye. Az üvegen túl esett a hó, a szél pedig tépázta a levéltelen fákat. Innen hallottam, ahogy eltört néhány ág is. A süvítés már idegesített egy idő után, vártam, hogy végre elálljon a szél. Feltűnt, hogy nem éjszaka, hanem kora este volt. A félhomály nagyon lassan váltott át sötétséggé, az utcákon lévő lámpák felkapcsolódtak
A tekintetem visszavezettem a falra. Vajon most hol vagyok? És a legfontosabb kérdés: én ki vagyok? Se a korom, se a nevem, se az emlékeim nem voltak meg. Azt érdekes tudtam, hogy mennyi elnöke volt Amerikának és, hogy hogy hívták őket, de azt nem, hogy kik a szüleim. Semmire nem emlékeztem az életemből, viszont néha bevillant egy sötétbarna szempár. Nem tudtam, hogy kihez tartoztak, de nem rémített meg az ismeretlen tekintet. Sőt, olyan volt, mintha ismertem volna azt, akinek ilyen gyönyörű mélybarna íriszei lehettek. A számra ennek gondolatára egy halvány mosoly ült ki. Vicces, hogy ilyeneket gondolok. Előbb talán magamról kéne informálódnom utána az ismeretlen valakiről.
Ekkor jöttem rá, hogy a hasam és a hátam veszettül lüktet a fájdalomtól. Bal oldalt, pár centivel a lengőbordáim felett lángolt a bőröm, az izmaim. El sem tudtam képzelni, hogy mi történt velem. Hiszen nem normális dolog, ha az embernek nincsenek emlékei. Még egy újszülöttnek is vannak, én pedig szinte száz százalék, hogy idősebb vagyok egy babánál – futott át az agyamon. Hány éves lehetek? Azt éreztem, hogy lánynak lány vagyok, de hogy hogyan nézek ki, milyen a hajam, a szemem, milyen magas vagyok, ezeket nem tudtam.
Először megpróbáltam csak a kezem megmozdítani. Épp csak az ujjaim rebbentek meg, de már felszisszentem, minden porcikám nagyon fájt. Összeszorítottam a szemem, mivel észrevettem, hogy a pislantáson kívül minden, még a legapróbb mozdulat is, nagyon, de nagyon fájt. Hirtelen valaki végigsimította az arcom. A puha ujjak úgy cirógatták a bőröm, mint egy törékeny porcelánt. Az érintése ismerős volt, talán túlságosan is. Beugrott, hogy ugyanezek a kezek borzolták össze a hajam, simították végig a csuklóm, ami be volt kötve. Egy emlékkép. Talán ez a nyitja – örültem meg egy pillanatra. Talán, ha tudnék beszélni az érintés tulajdonosával… Felnyögtem, mivel szerettem volna látni annak a valakinek az arcát, de sajnos még a fejem megbillentése is hatalmas kínnal járt. Ekkor fölém hajoltak ketten is. Egy szintén ismerős kék tekintet és… a már jól az agyamba vésett mélybarna árnyalatú szemek is. Meg akartam szólalni, de nem tudtam a nevüket. Többször is szólásra nyitottam a szám, de mindig becsuktam. Az arcukról rögtön lerítt, hogy megértették a jelzésem. Ők tudták, ki vagyok. Rájuk volt szükségem ahhoz, hogy visszaszerezzem az emlékeim. A két fiú egymásra nézett, majd a világosabb hajú biccentett egyet és kiment a szobából. A másik meg rám pillantott. Arckifejezése szomorú volt.
Végignéztem rajta. Haja sötétbarna, majdhogynem fekete volt, szemei is hasonló árnyalatban pompáztak. Bőre kreol volt, éles, mediterrán arcvonásai különlegessé tették a megjelenését, ajkai rózsaszínek voltak. Nyakában egy katonai nyaklánc lógott. Mikor a medált megláttam, újabb emlékkép villant fel. Ő ült előttem, én a dögcéduláját vizsgálgattam. Egyik oldalon az adatai, a másikon egy idézetszerű szerepelt. Sajnos a látomás túl homályos volt ahhoz, hogy elbírjam olvasni a nevét.
- Nem emlékszel ránk igaz? – szólalt meg, amivel visszarántott a jelenbe. Hangja kellemesen mély volt. Apró mozdulattal megráztam a fejem, bár még emiatt is fájdalom hasított néhány izmomba. Egy csalódott sóhaj hagyta el a száját. Elkapta rólam a pillantását és szomorúan bámult maga elé. Megsajnáltam, de nagyon. Ennyire fontos voltam neki? De ki lehettem számára. Csupán egy barát, vagy annál több? Felült, majd elindult az ajtó felé. Léptei határozatlanok voltak, kissé előregörnyedt, egyik lábára sosem helyezte rá a teljes testsúlyát. Vele is történt valami.
Ekkor egy újabb emlékkép ugrott be. Ő volt ott és egy pohár gőzölgő forrócsokit nyújtott át, szélesen mosolyogva. Pislantottam egyet, majd valamit kinyögtem, amit magam sem tudom, hogy miért mondtam:
- Várj! – szóltam utána.
Meglepetten pördült meg a tengelye körül, de rögtön fájdalmas grimasz ült ki az arcára a hirtelen mozdulat miatt. Bármennyire is fájt, de megpróbáltam felülni. A karjaim, a lábaim, mindenem egyszerre sajdult meg. Viszont még élesebb fájdalom nyilallt a hasamba és a hátamba, oda, ahol minden bizonnyal a sebeim voltak. Elkezdtem köhögni, ami miatt egy pillanat alatt mellettem termett. Az egyik kezem a számra szorítottam, a másikat a hasamra tettem. Mikor vége lett a köhögő-görcsnek a tenyeremre néztem, ahol jó néhány csepp vér látszott. Az arcomból azonnal kiment minden szín. Azonnal elfogott a paranoia. Mi van, ha valami súlyos sérülésem van, és amiatt van az amnézia, amiatt köhögök vért? A könnyek lassan lefolytak az arcomon, szinte égették a bőröm. A srác leült mellém és óvatosan átölelt. Ahogy magához húzott, nagyon bensőséges volt, azonnal tudtam, hogy nem először ölelt így meg. A fejem a mellkasára húzta, egyik kezét a tarkómra simította, a másikkal a pulóvere zsebébe nyúlt. Egy zsepivel letörölte a vörös folyadékot az ujjaimról, majd halkan motyogni kezdte a fülembe, hogy nem lesz semmi baj, közben a hátam is elkezdte simogatni. Szipogva fúrtam az arcom a mellkasába. Még mindig fájt a legtöbb mozdulat, szóval annyira nem akartam testhelyzetet változtatni. Ajkát a homlokomhoz nyomta, ami miatt még inkább tudatosult bennem, hogy nem csak ismerősök voltunk. Talán rokonok, talán csak gyerekkori barátok. Nem tudtam. A pólóján meglátszottak a könnyeim, az én ruhámon viszont egy piros folt lett egyre nagyobb a hasamnál. Éreztem, hogy a sebből lassan szivárgott a vér, ismét falfehér lehettem. Féltem, hogy mi lesz ezután.
- Feküdj vissza – suttogta a fülembe, mikor már egy kicsit megnyugodtam, de az ujjaim még mindig görcsösen fogták a pulcsiját. Nem akartam megmozdulni, meg amúgy is: olyan jó volt ott ülni, hogy közben ő ölelt. Óvatosan lefejtette az anyagról a vékony ujjaim és a vállamnál fogva letolt engem a párnákra, amik az ágyon hevertek. Kihúzta a hátam és a fejem alól a fölösleges díszpárnákat és derékig betakart. A szememből továbbra is folytak a könnyek, ő szomorú pillantással néz rám, majd felállt. – Mindjárt jövök, jó? – fordult vissza az ajtóból. Egy kicsit bólintottam, mire halványan elmosolyodott és elsétált. Vettem egy mély levegőt és a sebre tekintettem. A vér már egy kicsit barnásabb árnyalatot vett fel, ahol megszáradt. Épp csak hozzáértem a seb környékéhez, de már az fájt. A számba haraptam, és elnyeltem egy káromkodást. Mit ne mondjak, úgy éreztem, mintha égne az egész vágás, vagy lövés, vagy nem is tudom mi.
Tehetetlenül feküdtem az ágyon, közben arra gondoltam, hogy vajon mi is történhetett, ami miatt amnéziás lettem.
Halkan kopogtak. Egy szőke hajú nő dugta be a fejét az ajtón. Arca könnyes és vörös volt a sok sírástól.  Hüppögve ült le az ágyamra és végigsimította a karom. Mögötte pár lépésnyire egy korabeli férfi állt. Mindkettőjüknek világoskék szemei voltak, a férfinek pedig középbarna haja. Nagyon hasonlított arra a fiúra, aki nem sokkal azután ment ki a szobából, hogy felébredtem. Azonnal rájöttem, hogy mi kettőjük között a kapcsolat. A nő és férfi házasok voltak, a világosabb barna hajú srác pedig a fiuk.
- Tényleg nem tudod, kik vagyunk? – kérdezte a nő. Clare? Nem tudtam, honnan jött a névötlet, de tudtam, hogy így hívják, ahogy azt is, hogy nekem nem az egyik szülőm. Valahol éreztem, hogy az igazi szüleim már nem élnek. – A nevelőszüleid vagyunk, emellett a nénikéd és a bácsikád – simította végig az arcom. Jól sejtettem. Viszont tudtam, hogy ugyanolyan gondoskodással neveltek, mintha a saját gyerekük lettem volna.
Újabb név: Dave.
Újabb látomás. Megrettenve álltam az ajtóban, a kezemben egy plüssnyuszi. A másik kezem Clare néni ujjai között volt, aki kissé szomorúan mosolyogva mondta, hogy mostantól velük fogok lakni. A gyász miatt nem tudott örülni. Bentebb mentem. Az előszobába egy egészalakos tükör lógott a falon. Megnéztem magam benne. Világosbarna, pár szőkés tinccsel díszített loknis haj, nagy sötétkék szemek. Aranyos voltam, kábé három éves lehettem. Azóta már jó sokat változhattam.
- Clare néni, Dave bácsi – suttogtam könnyes szemekkel.
- Igen, Bailey, mi vagyunk! – mosolygott rám a bácsikám. A nénikém óvatosan átölelt. Ekkor eljutott a tudatomig Dave bácsi mondata. Bailey? Ez lenne a nevem? Furcsán hangzott, kissé fiúsan. Minden bizonnyal látták az arcomon a gondolataim, mert somolyogva közölték, hogy nagyon is illik hozzám. Vigyorogni akartam, de a hirtelen fájdalomhullámtól csak egy fintorgásra futotta.
- Pihenj, drágám. Damon mindjárt beköti a sebed, utána aludj, jó? – nézett a szemembe nénikém. Bólintottam. Megsimogatta az arcom, majd kimentek. A sötétbarna hajú srác neve volt Damon, ezt szinte rögtön tudtam. Az unokatestvérem neve nem jutott egyhamar eszembe. „J”-vel kezdődött, ebben biztos voltam. Sokáig filóztam rajta, de nem jutott eszembe. Előbb-utóbb úgyis megtudtam volna, úgyhogy hagytam a névkeresgélést és várni kezdtem… Damonre.

/Damon/

A tegnapi nap… szörnyű volt. Miután a „főfő” démon leszúrt a karddal minden fekete lett egy kis időre. Mikor a fejem koppant a kőpadlón akkor láttam, hogy mi történik. Mind a négy démon az erőtől – amely felszabadult, mikor a penge belénk vágott és a vérünk összekeveredett – belökődött a kapun, amely be is záródott, remélem örökre.
Köhögtem néhányat, mikor rájöttem, hogy nem vettem eddig levegőt. A számban éreztem egy enyhe sós-vasas ízt. Vért. Bailey-re emeltem a tekintetem, aki mellettem feküdt. A hasára esett, egyik keze maga alá szorult, pólója csurom vér volt. Minden erőmet összeszedtem és odakúsztam mellé. Átfordítottam a hátára. Fel-le mozgott a mellkasa, ami megnyugtatott, ugyanakkor az viszont kétségbe ejtett, hogy ezt egyre lassabban tette. Kisimítottam a haját a szeméből. Legalább az apámat sikerült megölnöm. Ő már nem jelentett ránk veszélyt. Megpróbáltam felülni, de nem ment. Inkább visszafeküdtem a rohad kemény kőpadlóra.
Apám figyelmeztetett, hogy a nyakunkon van a harc, mégsem figyeltem rá. Sajnos későn eszméltem fel. Egy idióta vagyok! Bailey-nek igaza volt, mikor lehülyézett. Hogy nem jutott el az agyamig az a mondat, miszerint lassan jön a háború előszele, azaz egy csata, ami a király halálával ér véget? De ekkor a démonok között legalább nagy volt a fejetlenség (néhol szó szerint is), mert nem volt, aki irányítsa őket. Egy kis időt nyertünk.

Futottak. Erre. Szerencsére nem az őrök, hanem a barátaink. Justin lépett be utoljára, de szinte azonnal leblokkolt a látvány miatt. Keserű mosollyal túrt bele a hajába. Fájdalmas nevetést hallatott.
- Mikor azt mondtam nektek, hogy forduljatok fel, nem értettem ám komolyan – nyögte. Próbálta tartani magát, de már nem állt messze az összeroppanástól.
Egy halk kuncogást bírt ez a mondat kicsalni belőlem, de az is nagy fájdalommal járt. A tüdőmbe éles fájdalom hasított, mire köhögni kezdtem. A számban még több vért éreztem. A haverom azonnal odaugrott mellém. Szerencsére hamar eltűnt az akadály a légcsövemből. A levegőt kapkodva néztem fel, de ő az unokahúgát bámulta. Szemében elkeseredést láttam, ahogy a lányt figyelte.
- Bailey… még él – próbáltam kimondani, de az is nehezen ment. Először csak halkan bírtam megszólalni, majd hangosabban is megismételtem az előbbi mondatom. Egy pillanat se telt el, de Helena már ott volt mellette és megnézte az pulzusát. Bólintott, hogy ez tényleg így van. Felkönyököltem, majd ülő helyzetbe tornáztam magam. Masszírozni kezdtem az orrnyergem, mikor a körülöttem lévő dolgok kezdtek összemosódni. Egy kisebb agyrázkódással is gazdagodtam. Marha jó… Az arcom fájdalmas grimaszba rándult, mikor a sebemre az egész felsőtestem súlya nehezedett. Magam mögé pillantottam, ott, ahol az előbb feküdtem, egy kisebb vértócsa díszelgett. A szemem és a fogaim is egyaránt összeszorítottam, és mit sem törődve a fájdalommal, a felállással is megpróbálkoztam. Négyen ugrottak felém, mikor egy kicsit is megremegett a lábam. Felemeltem a kezem, jelezve, hogy minden oké. Mark attól még odaállt mellém és hagyta, hogy a testsúlyom rá nehezedjen. Jake-re néztem, majd a fejemmel a kard felé intettem, ami a földön hevert. Felvette a fegyvert és egy bólintás után átment az Angyalvilágba. – Én jól vagyok – sóhajtottam halkan, mikor Hel rákérdezett. Bailey-re néztem, akit épp ekkor emelt felt Jus. A lány karjai tehetetlenül lógtak lefelé, feje hátrabillent, sebéből csöpögött a vér. Még a hideg is kirázott a látványtól. Azt hiszem, még sosem voltam annyira szomorú, mint mikor láttam őt szinte élettelenül heverni. Közvetlen mellettünk kinyílt egy piros-feketén örvénylő átjáró. Nehezen, de átmentem. Mark leültetett a legközelebbi székre, amit talált. Jelen esetben ez Bailey szobájában lévő irodai szék volt. Magam előtt megpillantottam a húgom, Sandra rémült tekintetét.
- Bátyó jól vagy? – kérdezte.
- Én jól, de… - be se fejeztem, hanem az ágy felé néztem, ahol Ő ájultan feküdt. A testvére betakarta és megsimogatta a haját. Jus lerogyott mellé az ágyra. Szörnyű volt nézni, ahogy a legjobb haverom szenved.
Hagytam, hogy a húgom bekösse a sebem, ami már elkezdett gyógyulni. Összeszorított szemekkel tűrtem, hogy a hasamon és karomon lévő nagyobb illetve kisebb sebeket lefertőtlenítse. Csak egy mondatot ismételgettem folyton magamban: ez kicseszettül fááááj! A kínszenvedéstől hol hátravetettem a fejem, hol beletúrtam a hajamba. Mikor a húgocskám megunta, hogy ennyire szenvedek a sebek kitisztítása alatt, egyszerűen rávágott a lábamra. Csak figyelmeztetőleg, nem erősen, épp csak annyira, hogy befejezzem a mozgolódást. Ezután már csak a fertőtlenítő feltalálóját küldtem el egymilliószor a fenébe. (Tudom, hasznos dolog a fertőtlenítő, de akkor is.)
De ez egy régi emléket idézett fel bennem. Egy kicsivel több, mint egy éve volt, miután kihozott ugyanabból a börtönből, ahol még az előbb voltunk. A többiek akkor még nagyon nem bíztak bennem, de őt ez nem zavarta, még az sem, hogy akkor az a „drága” apám elhitette vele, hogy egy kétszínű dög vagyok, hanem segített rajtam, nem csak a kiszabadítással, de még a sebeimet is bekötötte. Zavaromban alig bírtam neki egy köszönömöt kinyögni. Csak biztatóan mosolygott rám, de még ránézni se mertem.
- Minden rendben lesz – térített vissza Sandra hangja a jelenbe. Kedvesen pillantott rám. – Régi emlék igaz? – kérdezte félénk mosollyal. Bólintottam és felálltam. A seb először megint fájt, de utána szép lassan elmúlt. A véres, illetve szakadt ruháim átcseréltem a szobámban. Mikor kiléptem a húgocskám megölelt. Nagyon is tudta, hogy milyen fontos volt nekem Bailey. Tudta, hogy ők ketten a legfontosabbak az életemben. Nem haragudott meg, ha a barátnőm néha jobban előtérbe került, mint ő. Mindvégig örült annak, hogy boldog vagyok. – Ismétlem: minden rendben lesz – nyomta meg egy kicsit a „rendben” szót. Még egyszer megölelt, majd eltűnt.
Visszamentem Bailey szobájába. Mikor beléptem, Jus épp azzal az ördögi eszközzel, azaz a fertőtlenítővel vacakolt. Segítségkérően nézett rám, majd a húgára. Halkan megkért, hogy segítsek lefertőtleníteni a lány sebét. Bólintottam. A parancsára hoztam egy nagyobb tálban vizet, meg egy tiszta rongyot. Óvatosan felhúztuk Bailey pólóját, úgy hogy a seb szabad legyen. A kard a lengőbordáinál szúrta át a tüdejét. Először lemostuk a vért, majd a fertőtlenítőt használtuk. Bár nem volt magánál, de még így is egy grimasz torzította el az arcát. Varázslattal lecseréltük a véres ruháját. Ismét betakartuk, mire átfordult az oldalára és magzatpózba húzta össze magát.
Szomorúan meredtem rá. Felkeltem az ágyról és az íróasztalánál lévő székhez mentem. Felkaptam az ott lévő plüssnyuszit és odadobtam a haveromnak, aki először csak meglepetten nézte a játékot, majd lassan elvigyorodott. Mesélni kezdte, hogy az a nyúl sok veszekedésüknek volt szemtanúja és/vagy tárgya. Nem volt nehéz elképzelni, ahogy a fiatal Bailey és Justin húzzák-vonják a plüsst. Én is elmosolyodtam és lerogytam az ülőhelyre. Én adtam neki három éves korunkban azt a nyuszit a szülinapjára. Mikor rájöttem, hogy a gyerekkori barátom és ő egy és ugyanaz a személy, rögtön az a nap jutott eszembe. Ahogy megilletődve, könnyektől csillogó szemmel köszöni meg az ajándékot, majd megölel. Rengeteget változott azóta, én is, de ez a változás jó volt mindkettőnk számára.
***
Justinnal egész este mellette voltunk. Clare és Dave néha hozott be inni vagy enni, de rendszerint visszautasítottuk. Clare-en láttam, hogy nagyon összetört, minden bizonnyal megrázta, hogy majdnem elvesztette a nevelt lányát. A férje nem mutatta, de látszott rajta, hogy ő is szomorú.
Továbbra is az irodai székből figyeltem Bailey-t, aki meg se mozdult, mióta bekötöttük a sebét, pedig azóta egy pár óra eltelt. Az unokatesója néha megnézte, hogy van-e láza, lélegzik-e még. Nem volt lázas és életben volt.
- Ugye tudod, hogy a sebednek nem tesz jót, ha sokat ülsz vele? – kérdezte, majd ásított egy nagyot. Tudom nem lesz szép, amit mondok, de rohadt szarul nézett ki. A szemei karikásak voltak, amit még jobban kiemelt a sötét haja és szemei. Furcsa volt megszokni, hogy mennyit változott, mióta megbukott.
- Ha te virrasztasz, akkor én is – vágtam rá, mire elmosolyodott.
- Nem úgy értem, hogy a saját szobádban. Maradj vele. Én nem tudnék itt aludni, tudva, hogy nem voltam ott, hogy megelőzzem azt, ami veletek történt. Amúgy örülök, hogy te legalább ott voltál és a végsőkig védted. Én viszont megyek, mielőtt még állva elalszok – dörzsölte meg a szemét, majd fölállt. Kisétált a szobából és behajtotta az ajtót.
Úgy beszélt, mintha nem hinne abban, hogy Bailey valaha is felébred. Sajnos bennem is megfordult már ez. Szörnyű lett volna, ha nem éli túl. Nem bírtam volna ki…
Én is feltápászkodtam és az ágyhoz mentem. Előbb leültem, majd ledőltem mellé. A seb megint sajogni kezdett. Éreztem, hogy már nagyjából begyógyult, de attól még fájt, de veszettül. A tenyerembe támasztottam a fejem és Őt figyeltem. Eddig mindig mosolygott álmában, de most mintha inkább félt volna. Felém fordult és kicsit kinyújtotta a karját, mintha keresne valamit, majd mikor megérintette a kezem egy megkönnyebbült sóhaj hagyta el a száját. Emiatt a reakció miatt somolyognom kellett. A kezembe teleportáltam az ágy végében lévő plüsst és a kezei közé raktam. Azonnal magához szorította.
- Minden rendben lesz… - suttogtam, majd lehunytam a szemem és aludni próbáltam.

4 megjegyzés:

  1. Az amnézia nem volt túl nagy meglepetés, mert a rész megjelenése elòtt olvastam a szereplők menüpontot. De attól még nagyon szuperül lett megírva a rész! Imádoom!! Nagyon siess a kövivel!!
    Sky

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Szia!
      Bocsi, hogy kicsit hamar lelőttem a poént. De attól függetlenül örülök, hogy tetszett, és hétvégén hozom is a következő részt. :)
      Puszi

      Törlés
  2. Sziiia!
    Oké, oké a történet eddig is jó volt, de most!!
    MOST a történet hivatalosan is a legjobb lett amit valaha olvastam!!!
    Elképesztő!! És ez a fordulat az amnéziával!! Ember Te tényleg nagyon jól írsz!!!
    És a kinézet is fantasztikus!!!
    Egy kicsit magáróla történetről: Örülök hogy így folytattad ugyan is akkor nem lett volna ilyen jó ha minden úgy folytatódik minta tündérmesékbe és minden happy.... az kifejezetten nem tetszett volna!! De így!! IMÁDOOOOOM!! Csupa nagy betűvel!! Azért azt nagyon remélem hogy Bailey emlékei hamar visszatalálnak hozzá és újra emlékszik majd mindenre.
    És kifejezetten a Te kérésedre: A szemszög váltás!!! VÉGRE!! Bégre egy kicsit betekinthetünk abba amint Damon gondol!!! Nagyon örülök ennek!! És nagyon nagyon jól írod mind a két szemszögöt!!
    Egyszóval: TÖKÉLEZTESENKIRÁLYHIPERSZUPERSTB:STB: (ezt a szót én találtam ki!! :))) )
    És a cím!! KÖszönöm!!
    Köszönöm hogy egy ilyen jó bloggal ajándékozod meg az emberiséget!!
    Lehet hogy picikét többet írtam mint szoktam de remélem nem baj!!! Vároma kövit!!
    Puszika!!

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Sziaaa!
      Dehogy baj, hogy többet írtál, sőt... :D
      Köszönöm a dicsértétet és nagyon örülök, hogy elnyerte a tetszésed ez a folytatás. És akkor marad Damon szemszöge.
      Az új szó meg... asszem' használni fogom ezután, már ha meg bírom jegyezni. :)
      Ígérem sietek a következő résszel, szerintem szombat délelőtt már fel is bírom tenni.
      Pusziii!

      Törlés