2014. december 20., szombat

Fogadjunk, hogy fogadunk

Sziasztok!
Sajnálom a késést, bár valamilyen szinten azt szeretném, hogy a történet legalább egy nap erejéig párhuzamban legyen a valósággal, de nincs szívem tovább húzni a részt. :) Amúgy, kicsit szomorú vagyok, amiért az előző részhez ilyen kevés visszajelzés érkezett, annak viszont örülök, hogy lett egy új rendszeres olvasó!
Na, mindegy, további jó hétvégét mindenkinek és jó türelmet karácsonyig!!
----------------------------------------------------------

Az egész játszóteret hó borította. A fák ágain csillogtak a jégcsapok, egy varjú károgott az egyik gallyon, mikor egy hógolyó száguldott el közvetlen mellette. Jobbnak látta, ha elrepül, illetve elmenekül. A tekintetem ismét a fehér lepellel borított mászókák, hinták felé fordítottam. Csupán néhány színes pont volt látható a nagy fehérségen. Négy gyerek és öt felnőtt. Utóbbiak egy letakarított, pléddel leterített padon ültek és figyelték csemetéiket. A kiskölykök szánkóztak, hógolyóztak, mindemellett annyit nevettek, hogy csoda volt az is, ha a hangjuk ép maradt. Valahogy a dobálásnak mindig egy lány volt a célpontja. Ezt elég sokszor meg is említette, mikor épp talált egy fedezéket a muníciók elől.
- Miért mindig engem dobáltok? – kérdezte dühösen és egy marék havat dobott az őt támadó fiúcska arcába. Az megdörzsölte majdnem fekete szemeit és megpróbálta elgáncsolni ellenfelét, (több-)kevesebb sikerrel. A bénaságának hála pedig még hasra is esett, így az áldozata könnyűszerrel elmenekült.
- Mert – vágta rá egy világosbarna hajú kissrác, akinek világoskék szemeiben, hároméves kora ellenére is, csillogott egy kis gonoszság. – Téged jó dobálni – nevetett. Erre viszont fejen hajították egy hógolyóval. – Hé! – rivallt a lányra, de az csak megrántotta a vállát és kinyújtotta rá a nyelvét. A lányka se volt semmi, pedig ő még a hármat se töltötte be. A másik két kisfiú hangosan röhögcsélt rajtuk. Elkezdték kergetni a sikítozó kiscsajt, aki rögtön a szülők menedékébe rohant. Az anyukája és az apukája közé mászott fel, akik nevetve ölelték magukhoz. Kicsit bele is fájdult a szívem, a számban keserű ízt éreztem. A fiúk megpróbálták megdobni messziről hógolyóval, de kicsit elvétették a célt és a szülők feje fölött repült el a lövedék, mire a felnőttek kissé fegyelmező pillantásokat vetettek feléjük. Felnevettem én nekidőltem az egyik fának. A lány hirtelen újból futni kezdett, csaknem elesett a hosszú sáljában. Végül a sötétbarna hajú fiú kapta el, de fel is borultak. A két anyuka mosolyogva nézett egymásra.
- Szánkóverseny – sikkant fel egy fekete hajszínnel megáldott, sötétkék szemű gyerek, és a másik, még a két lábán álló, fiúra sandított. Kis összeesküvők!
- Én Hiro-val leszek! – mondta a kis Justin, aki minden bizonnyal olvasott a nem vérszerinti unokatestvére fejében.
A két földön heverő gyerkőc összehúzta a szemét és egymásra néztek, majd a következőt kiáltották: – Vele nem lehet nyerni – mutattak a mellettük lévőre. Mikor eljutott a fejükbe, hogy mi mondott a másik, egymásra rivalltak. – Nem, veled nem lehet nyerni! Nem, veled… - és így tovább. Hát nem is tudtam, mit mondjak, hanem csak nevettem rajtuk. Más választásom nemigen volt…
- Kezdjük már a versenyt! – kiáltotta a másik két fiú. Emezek karba tett kézzel, dühösen néztek rájuk, majd egymásra. A fiú arcán egy fintor futott át.
Tudtam, hogy ez egy emlékkép, és nem időutazás, más szóval csak egy álom. Ehhez hűen, az agyam is megviccelt engem. Valaki egy puszit nyomott a fejemre, mire megpördültem. Justin állt mögöttem, lazán a fa törzsének vetve a vállát. Félrebillentette a fejét és a vállam fölött nézett a gyerekekre. Mögöttem a kiskori énjeink tovább folytatták a párbeszédet.
- Rendben – morogta a kis Bailey és a kis Damon. Feltápászkodtak és elindultak a padoknál hagyott szánkókhoz.
- Nem ér, mert… – nyafogtak egyszerre. De a ˝mert˝ utáni rész már eltért.
-… mert Damon tök lassú.
-… mert Bailey lány és még három éves sincs – morgott a fiú is. Ezután mindketten egy újabb „hé”-vel válaszoltak. Hangosan nevettünk rajtuk Justinnal, bár nem hallották.
Az unokatesóm felé fordultam, aki szélesen mosolygott, miközben engem figyelt. Onnan tudtam, hogy álmodok, mert az álombéli és a valóságos Jus között jó pár kisebb „hibát” találtam. Az igazi haja világosabb volt, a szeme pedig szinte égkék, míg ekkor inkább enyhén szürkéskék volt. A fejét pedig nem jobbra, hanem általában balra szokta billenteni. Igazából nem zavart, lényeg az, hogy láttam a kiskori önmagam veszekedni a barátom gyerek énjével, illetve azt is láttam, amint életemben először legyőztem Justint gyorsasági versenyben.
Mivel talán a sors iróniája volt, hogy engem könnyebben tudott Damon húzni, ez pedig a mostohabátyám és féltestvérem eléggé lelombozta. Sokat morgolódtak, hogy biztos csaltak, bár azt nem tudták, hogy hogyan. De én árgus szemekkel figyeltem őket és nem volt csalás.
Ekkor viszont a táj elkezdett homályossá válni, csipogást hallottam. Megráztam a fejem és megpróbáltam kiverni belőle a hangot…

A hülye telefonom csörgése keltett. Megnéztem, hogy ki hív, hát már azon se lepődtem meg, hogy Jenny az. Belegondoltam, hogy egyszerűen kinyomom és alszok tovább, de ismerem az egyik legjobb barátnőm: sosem adja fel, amíg be nem teljesedik az, amit ő akar. Szóval végighúztam az ujjam a képernyőn és a fülemhez emeltem a készüléket.
- Halló? – szóltam bele álmosan. Valaki eszeveszett hangerővel sikított bele, ami miatt kicsit eltoltam magamtól a mobilt. Csak szavakat bírtam kivenni a mondatából annyira hadart.
- Képzelni… kiskutya… kapni… karácsony – ennyi. Ebből azt raktam össze: képzeld, kiskutyát kaptunk karácsonyra.
- Jenny ez remek, biztos cuki, na, én megyek vissza aludni – már nyomtam volna ki, mikor újra beleszólt.
- Várj! Majd valamikor eljössz megnézni? – kérdezte könyörögve. Felsóhajtottam jelezve, hogy igen. Őrült hálálkodásba kezdett. – Köszi, köszi, köszi – nevetgélt. Most már tényleg kinyomtam. Mosolyogva megforgattam a szemem és leraktam az éjjeliszekrényemre a telóm. Visszahajtottam a fejem a párnámra. Annyira csábított az alvás gondolata. Persze a fiúk pont az ellenkezőjét akarták ennek elérni.
„Ébresztő, már kilenc óra” – próbált Damon felkelteni. Hangja még visszhangzott a fejemben pár percig, de nem adtam reakciót. Az ajtón kívülről egy lemondó sóhajt hallottam.
„Ja! Meddig akarsz még aludni?” – helyeselt Justin is. Ő viszont már tovább traktált a következő mondattal: „Keljél már fel! Keljél már fel! Keljél már…!”
- Kopjatok le! – szóltam ki dühösen. Egyszerre kezdtek cettegni a kijelentésemre, majd benyitottak.
A fejemre húztam a takaróm és kísérletet tettem arra, hogy kizárjam a külvilágot. Leültek az ágyam két oldalára, valamelyikük megrázta a vállam, ezután pedig kissé lentebb húzta a plédet a fejemről.
- Ugyan Bailey kelj már fel! – könyörgött az unokatesóm. Erre az volt a válaszom, hogy átfordultam az oldalamra, háttal neki. Felsóhajtott.
- Bailey, vagy magadtól kelsz fel, vagy a hátad megint találkozik a padlóval – dőlt le velem szembe Damon és kisimította a szemem elől a hajam. Édesen mosolygott, ezzel próbálta elérni, hogy azt tegyem, amit ő akar. Rásandítottam és az arcom elé húztam a plédem. Hallottam, hogy morgott egy kicsit, majd felkelt. – Reménytelen vagy! De ha nem akarsz palacsintát reggelizni, akkor… – mondta álsajnálattal. Szó szerint felpattantam, félrelöktem őket és száz kilométer per órával akartam a konyha felé rohanni. Felröhögtek és visszarántottak maguk közé. Egyik a nyakam, másik a derekam ölelte át. – És bevette – pacsiztak össze az arcom előtt. Csúnyán néztem rájuk, fejben pedig azon kezdtem gondolkozni, hogy melyikük ötlete volt, mert azt ki akartam nyírni. Vagy mivel úgysem tudtam volna meg, mindkettőjüket elföldeltem volna valahol az erdő mélyén. A gonosz mosolyomból talán rájöttek, hogy valami nagyon nem szépre gondoltam. Elengedtek és arrébb csúsztak. Megtartották a karnyújtásnyi távolságot. Feléjük nyúltam, de félreugrottak. Pontosabban felpattantak és elém álltak.
Ártatlanul pislogtam rájuk és halkan, meg kicsit kislányos hangon azt mondtam nekik, hogy semmit nem csinálnék velük. Justin felvonta a szemöldökét és vigyorogva közölte, hogy nem veszi be. Fintorogtam egyet, majd Damonre néztem. Bevetettem a kiskutyatekintetem. Nyöszörgött egyet, majd megszólalt:
- Ne nézz a szemébe, ne nézz a szemébe – mantrázta. Majd Jusra néztem ugyanígy, aki szintén úgy cselekedett, mint a haverja. Gyengék! Elégedett mosolyt villantottam rájuk, majd pedig visszabújtam a takaróm alá.
Ekkor megcsörrent az unokatesóm telefonja, amit kapkodva ránthatott elő, mert hallottam, hogy a barátom megpróbálta visszafojtani a kuncogását. Végighúzta az ujját a fogadás gombon és vigyorogva szólt bele, de előtte még belebokszolt a haverja karjába, mire az halkan felszisszent. Legalább öt percig beszélt a lánnyal, végül a következővel búcsúzott el tőle: „Oké, majd mindjárt találkozunk, szeretlek!” Mikor kinyomta, hangosan kezdtem huhúzni.
- Na, nem soká jövök – köszönt el tőlünk. – Lehetőleg öld meg, mire hazajövök – súgta oda Damonnek, pont olyan halkan, hogy én még halljam. Kidugtam a kezem a takaró alól és beintettem neki, majd:
- Jó randit – szóltam ki a pléd alól. Szinte átperzselte a tekintete a pokrócot, azután az ajtóm becsapva távozott. Neki is viszlát, pff.
Hirtelen valakinek pont a lábamra kellett ráhuppannia. Szinte hallottam, hogy reccsent a csont. Felszisszentem és próbáltam megütni azt, aki a vesztemet akarta, de sajnos fekvő helyzetből nem értem el azt a valakit, felkelni pedig marha lusta voltam.
- Damon ha nem szállsz le rólam most, akkor nagyon megbánod! – kiáltottam dühösen. De nemhogy felállt volna, hanem hátradőlt, nyújtózkodott egyet, majd a kezeit a feje alá húzta.
- Ugyan mit bírnál tenni drágám? – röhögött fel gonoszan és tovább pihengetett, míg én azon küzdöttem, hogy újból vér jusson a lábamba. Megpróbáltam kihúzni őket a drága barátom alól, nem sok sikerrel. Szemét démonja! Szándékosan kínoz, biztos vagyok benne! A fáradtság már teljes mértékben elpárolgott belőlem, már csak azon járt az eszem, hogy kiszabaduljak. Szépen vesén vágtam, de persze vissza is ütött.
- Milyen rohadt nehéz vagy te? – próbáltam letolni magamról.
- Hetvenkettő kiló. 173 centi vagyok. Ez nem számít soknak – vigyorgott rám.
- Ez nem számít soknak – morogtam gúnyosan, kicsit elmélyített hangon, közben fintorogtam és pofákat vágtam.

Fél óra (na, jó, csak öt perc) múlva már nem is küzdöttem, hanem karba tett kézzel szúrós szemmel néztem rá. Ő meg… ch, mintha mi sem történt volna. Fogcsikorgatva ütöttem rá a lábára.
- Nem unod még? – kérdeztem, mert lassan elfogyott a türelmem. Felvont szemöldökkel nézett rám, majd felült és felhúzta a lábát, így szabadon engedte az én lábikóimat. Magamhoz is öleltem őket, ahogy visszakaptam. Felröhögött. Odacsúszott mellém és átölelt. Belecsókolt a hajamba, majd a számra tapasztotta az ajkát. Átkaroltam a nyakát, de elhúztam a fejem, a mellkasára tettem a kezem és kicsit eltoltam magamtól. Érdeklődve billentette oldalra a fejét. – Nem feledkeztem ám el arról, hogy ráültél a lábamra. Kötünk egy fogadást? – kérdeztem. Vonakodva, de belement. Rögtön a tétet akarta tudni. Ha az nem olyan durva, akkor belemegy, bármi is legyen a feladat. – Be kell égetned magad a társaságunk előtt – legyintett, mintha azt mondta volna: csak ennyi, ezért megéri kockáztatni. Beleegyezett, de ő is adott nekem egy kikötést.
- Rendben! És ha én győzök, akkor adsz nekem valamit.
- Mire gondolsz?
- Nem is tudom? – gondolkozott el. Ajajj, ha ő gondolkozni kezd, akkor én csak rosszul járhatok. Ösztönösen felsóhajtottam. – Nekem elég egy dal is. Egy dal is, amit elénekelsz mindenki előtt. Tudom, hogy utálsz énekelni, de ezt nem lehet kihagyni – mosolyodott el kicsit gonoszan. Ó, egek! Neki miért ez az éneklés a mániája?
- Nem kérsz inkább egy rajzot? – tudakoltam ijedten. Megcsóválta a fejét. – Oké. A feladat: nem csókolhatsz vagy puszilhatsz meg a szülinapomig. Ma tizenkét órától indul. Hajrá! – ráztunk kezet. Felnevetett és rádőlt a párnámra. Tovább kuncogott. Megforgattam a szemem és kisimítottam a homlokából a haját. – Olyan hülye vagy – mosolyogtam rá. Az egyik kezével beletúrt a hajamba és odahúzott magához. Hosszú csókot adott válaszként a kijelentésemre, majd halkan beszélni kezdett.
- Hm, jó tudni. Ritka az olyan démon, akire ezt mondják. Leginkább a gonosz és az ördögi jelzőkkel illetnek minket – mondta és megcirógatta az arcom. Ujjait végighúzta az ajkamon, majd a nyakamon és a vállamon, végül pedig a kezem mentén lecsúszott a kézfejemig. Ott mutatóujjával kis köröket írt le a bőrömre.
- Ha kell gonosz és ördögi vagy, de alapjában véve kedves, jobb pillanataiban okos… – sandítottam rá, hogy mit reagál. Elég hamar leesett nekik, hogy mit mondtam, de folytattam, még mielőtt beleszólhatott volna. –, …jó fej srác vagy – dőltem le mellé. Összehúzta a szemét és közelebb hajolt.
- Csak jobb pillanataiban? – kérdezte viccesen.
- Igen. Bugyutább percekben idióta vagy, mint a fa – borzoltam össze a haját.
Felröhögött a hasonlaton és a kezem után nyúlt. Azonnal felpattantam és befutottam a fürdőszobámba. Pont behajtottam volna az ajtót, mikor kitámasztotta a lábával és belépett. Arcán ott a vészjósló vigyora. Gyorsan behúzódtam az árnyékba. Beljebb sétált és jól körülnézett, csak épp felém nem vetett pillantást. A lehető leghalkabban elsuhantam mögötte. Már majdnem kisurrantam, mikor megragadta a kezem és magához rántott. Átölelte a derekam és belecsókolt a nyakamba. Röhögve próbáltam ellökni magamtól, persze nem ment, maximum öt centivel tudtam megnövelni a köztünk lévő távolságot. Végül gondoltam egyet és az oldalán kezdtem húzogatni az ujjam. Elég gyorsan eltolt magától, nem is, inkább ellökött.
Kiöltöttem rá a nyelvem és bementem a gardróbomba átöltözni. Becsuktam az ajtaját és felkapcsoltam a villanyt. Gyorsan előkotortam egy vastagabb farmert, meg egy fekete pólót, arra pedig felkaptam barna, majdnem térdig érő pulcsit.
Kiléptem és megpillantottam Damont, aki az ágyon fekve röhögött. Leültem mellé és néztem, ahogy szenved. Jó, nem is szenvedett, inkább csak jól érezte magát szokásához híven és rajtam nevetett. Ez általában szokása volt. Igaz, idegesített, hogy kiröhög, de ha nem tette volna, biztosan unalmas srác lett volna a barátom.
- Elvagy? – tettem fel a költői kérdést. Hevesen bólogatni kezdett. Végül meguntam a hülyéskedését és felálltam. Félrebillentett fejjel méregetett, megragadtam a kezeit és felhúztam. Most már csak mosolygott és közelebb hajolt egy csókért. Megpusziltam és elindultam kifelé. Széttárta karját, mert hoppon maradt, majd beletörődő sóhajt hallatott. Igen, Damon, te is kaphatsz kosarat néhanapján. Oké, igazából nem kapott kosarat, de ő ezt annak gondolta. Letrappoltam a lépcsőn, egészen le a konyhába.
- Na, Bailey felkeltél? – nevetett a nénikém, mikor meglátott. A kezembe nyomott egy bögre kávés tejet, amit vigyorogva kezdtem el szürcsölgetni, közben bólintottam egyet. Felkeltem és tele voltam életerővel. A barátom nagy bánatára, ő is látta, hogy pattogni fogok egész nap, mint valami túlbuzgó gumilabda.
- De kirángatni az ágyból elég nehéz volt – sóhajtotta Damon. Felé fordítottam a fejem és egy gúnyos mosolyt küldtem neki. Ellökte magát a faltól, közben vészjóslóan méregetett. Elsuhant mellettem és leült az asztalhoz. Odaléptem mellé, mire felnézett rám. A csípőmre tette a kezeit és felmosolygott rám.
- Gyerekek, nem tudjátok, hogy Justin hová sietett? – kérdezte Clare néni az ebédet kavargatva, közben egy kicsit összehúzott szemmel pillantott a barátomra, majd annak kezére. A fiú értette a célzást, elengedett és előre fordult. Beletúrt a hajába és bocsánatkérően nézett a mostohaanyukámra, mire az csak felnevetett, de még mindig várta a kérdésére a választ.
- Randira – sütöttem le a szemem. Meglepődve pördült meg, nem sok híja volt, hogy a kezében lévő fakanalat leejtse. – Melody-val – mondtam meg a lány nevét. Tudtam, hogy még ki fogja kérdezni Justint, aki viszont nekem fog ugrani, amiért elárultuk, hogy hová rohant.
Felkaptam egy almát a gyümölcsöstálból és a nappaliba vonultam. Levágtam magam a kanapéra és hátravetettem a fejem, közben az ujjaim közt forgattam a gyümölcsöt. Kinyitottam a szemem, mire egy sötétbarna tekintetbe ütköztem. Így, fejjel lefelé csókolt meg. Halkan felkuncogtam, mikor az orrát összeérintette az enyémmel, majd egy puszit nyomott rá.
- Még a játék kezdete előtt feltankolsz a csókokból? – vigyorogtam. Elnevette magát és a száját újból az ajkaimhoz nyomta. Egy pillanatra elvált tőlem és mellém teleportálta magát. Most már csak egy puszit nyomott a homlokomra. Halvány pírral néztem a kezemben tartott gyümölcsöt. Már majdnem beleharaptam az almába, mikor gondoltam egyet és neki dobtam. Épp, hogy elbírta kapni. Felnevettem a bénázását látva. Visszahajította. Csak kicsit magasabb röppályán ment, így a fejem tetején koppant. Behúzott nyakkal várta a reakcióm, ami a legnagyobb meglepetésére egy hangos röhögés volt. Annyira vihogtam, hogy a vállának dőltem. Csak kicsit nézett rám megrökönyödve, kerek szemekkel. Végül az égnek emelte tekintetét és egy szokásos mondatot suttogott: Ó, Istenem, Bailey…
Pár perccel később kint hülyültünk, miután ő felvetette az ötletet. A másikat kergettük a négyméteres hóember körül, dobáltuk vagy megfürdettük egymást a frissen esett hóval. Úgy néztünk ki, mint a nagyra nőtt gyerekek. Egyszer elkapta a kezem és megpróbált lenyomni a földre, de nem akartam megfürödni, így szépen sípcsonton rúgtam. Hangos káromkodás közepette vetette magát utánam, miután megdörzsölte a fájó pontot. Eközben én négykézláb próbáltam menekülni előle, de elkapta a bokám és megpróbált visszahúzni. Sikítva kerestem valami kapaszkodót, de még egy ágat se sikerült megmarkolnom.
Ebben a pillanatban elhallgatott és fülét kezdte hegyezni. Egy halk dallamot hallottunk mindketten. Elbújtunk a fejen álló hóember mögé és onnan néztük az utcát. Pár pillanattal később Jake és Jenny tűnt fel az utcán, kézen fogva. A fiú énekelt egy kis dalt a Hull a pelyhes fehér hó dallamára:
- Hull a pelyhes dinamit, robbantsuk föl a sulit! Minden gyerek arra vár, hogy repüljön a tanár, de a tanár nem repül, Audival menekül!
Összenéztünk, majd egyszerre röhögtünk fel. Ököllel ütöttem a földet, a könnyeim pedig már folytak. Meglepetten kapták felénk a fejüket. 
Jake közelebb jött a hóemberhez és értetlenül nézett be mögé. Mikor meglátott minket, ő is vihorászni kezdett. A barátnője felé fordult és közölte, hogy csak két idióta. Erre tarkón dobtuk hógolyóval, mire Jen a szája elé kapta a kezét. A szőke srác hirtelen fordult meg és szúrós tekintettel meredt ránk. Damon csettintett és közölte vele, hogy ő meg előző nap képen dobta hógolyóval, szóval most már kvittek. Ekkor a kék tekintete felém suhant. Felnyögtem és a barátomhoz bújtam. Crawford felsóhajtott, amiért nem üldözhet senkit.
***
Mikor már mozdulni is alig bírtunk, annyira kifáradtunk, leültünk a hátsó terasz lépcsőjére, ahol Jus a minap akkorát zúgott.
- Mit mosolyogsz? – kérdezte lihegve, közben egy puszit nyomott az arcomra.
- Ja, csak eszembe jutott az álmom – vontam vállat, de a szemeim előtt még mindig a játszó kisgyerekek képe lebegett. Visszakérdezett, hogy el is mondom-e, vagy megtartom magamnak. Mert ha az utóbbi, akkor kénytelen lesz turkálni a fejemben. Felsóhajtottam és a szemébe néztem.
Megfogtam a kezét és megpróbáltam időutazni. Amikor kinyitottam a szemem ott voltunk, ahol akartam. El sem hittem, hogy sikerült! Ott voltak a kiskori énjeink, épp fogócskáztak.
- Ezt – biccentettem a játszó gyerekek felé a fejemmel. Somolyogva pillantott rájuk, majd nézte végig a kis jelenetet. Kicsit hátrébb tolt, mire egy fa érintette a hátam. Puha csókot lehelt a számra. A mosoly továbbra is ott volt a szája sarkában.
- Én is szeretnék mutatni valamit – suttogta, mire ösztönösen lehunytam a szemem. Újból kinyitottam. Ugyanaz a játszótér, de más gyerekek. Idősebbek voltak, olyan öt év körül lehettek. Egy önfeledten játszott, a maradék öt pedig kissé idegenkedve nézte a havat, a kezébe vette, rugdosta, vagy épp az égből hulló pelyheket bámulta. Az az egy, aki szórakozik, az Damon volt. Ő szaladgált, néha megragadta az egyik barátja kezét, de az gyorsan elhúzódott tőle. Egy kis lány is ült a hóban, aki vigyorogva dobálta az ég felé a számára ismeretlen fehérséget. Vagyis nem volt neki ismeretlen annyira. – Öt éves koromban anya elhozott engem én néhány barátom, meg Sandrát. Egy idő után már mindenki játszott. Bár apa nem díjazta, én örültem neki – mosolyodott el halványan, miközben figyelte a gyerkőcöket. Egy puszit nyomtam az arcára.
A démonivadékok lassan megértették, hogy a hó nem rossz számukra, és ahogy már Damon is mondta, játszani kezdtek. Először csak idegenkedve, később már úgy, mint aki századszorra éli meg a telet.
A barátomra pillantottam, aki fejét a fa törzsének döntve figyelte az eseményeket. Szórakozott mosoly ült az arcán, ahogy nézte, amint a kiskori önmaga és a barátai, az akkor még hároméves, Sandrát üldözik. Felnevettünk és egyszerre mondtuk egy eszünkbe jutó szót: déja vou.
- Csak akkor téged kergettünk – húzott magához. Röhögve fúrtam az arcom a vállába. Kicsit balra néztem, ahol Leila állt, ugyanolyan tekintettel nézte a kicsiket, mint mi. Felnéztem a démonomra, aki eddig arra bámult, amerre én is. Ekkor lepillantott rám és folytatta az előbb megkezdett mondatát. – Fú, de jó érzés volt – rakta hozzá, mire a kezembe teleportáltam egy hógolyót és hozzávágtam a fejéhez. A gyerekek rögtön abbahagyták a játékot, mikor meghallották az én édes drága lakótársam kiáltását. Felvont szemöldökkel nézett rám, majd ő is megdobott. A vállam találta el, de csak épphogy súrolta. El is húzta a száját a béna célzása miatt. Lesöpörtem magam és visszavágtam. Most a mellkasához csapódott, mire még dühösebben meresztette rám a szemeit. Gyorsan elbújtam egy fa mögé, így a muníció azt találtja el. A törzse mellett kidugtam a fejem és kiöltöttem rá a nyelvem. Szerintem számított erre, mert alig bírtam visszahúzni az arcom, nehogy ott placcsanjon a golyó.
Majd nekilódult és elkezdett kergetni. Sikítva menekültem előle. De mivel visszafogta az erejét, így akár fél lábbal is megelőztem volna, de a szerencse aznap mellette volt, így naná, hogy elestem. Ő meg szépen lefékezett mellettem, a vigyora letörölhetetlen volt, egy kis vörös fény csillant a szemében és megvonogatta a szemöldökét. Vágtam egy pofát, mire hangosan elkezdett röhögni, a hasát fogva görnyedt össze. Szúrósan néztem rá. Mi lenne ha… a vigyorom nagyon gonosz lett. Kirúgtam alóla a lábait egy hirtelen mozdulattal. Csak úgy nyekkent. Először csak pislogott az ég felé, majd a sötétbarna szemeit rám szegezte. A dühöt nem lehetett nem észrevenni, de persze egy kis szórakozottság is megbújt a harag vörös szikrái mellett. Békejelet mutattam neki, de csak a kezem után kapott, amit gyorsan elhúztam. A nevemet kiáltotta és megpróbált felkelni, akárcsak én. Futottam volna, de nem ment, mert amint megfordultam, visszarántott. A derekam átkarolva szorított magához. Én a hajam kisimítva a szememből röhögtem a hülyeségünkön. A mellkasára hajtottam a fejem és a vállára tettem a kezeim. Kiköptem egy kis havat és tovább hahotáztam.
- Hé, jól vagytok? – gyűlt körénk a hat kisgyerek. Fölénk hajoltak. A lábaik mellett láttam Leilát, amin halványan mosolyogva, de kissé aggódóan nyújtogatta a nyakát. A gyerkőcök, kissé furcsállva a viselkedésünk, figyeltek minket, mikor lekászálódtam a barátom mellkasáról.
- Persze – kelt fel Damon és kiporolta a sötétbarna hajából a havat. – Te? – mosolygott rám és végighúzta a hideg ujjait az arcomon.
- Jól vagyok, de ezt a belefújtalak a hóba játékot jövő télig mellőzhetnénk – söpörtem ki a csokoládébarna tincseim a szememből és megigazítottam a sapkám.
Végignézek a gyerekeken. Az hatból négynek démoni a tekintete. Legalábbis színben. Egynek mélyvörös, két másiknak sárga, a negyediknek fehér és csak a pupillája fekete. A mélyvörös szeműben Klepoth-ot, azt a démont láttam, aki pár hónapja átállt az angyalok oldalára. A többit nem ismertem, de nem is akartam megtudni, hogy mi lett belőlük. A kis Damon és Sandra olyanok voltak, mint a hétköznapi emberek, nagy barna szemekkel és kissé hullámos, mélybarna hajjal. Mind a hat gyerkőc minket méregetett, főként a barátom kiskori énje, aki mintha kissé ismerősnek talált volna. Két eshetőség volt ez esetben: vagy a két évvel korábbi látogatásunk jutott az eszébe, vagy pedig látott valami hasonlóságot maga és a nála két és félszer magasabb kamasz srác között. Inkább az előbbi. Kicsit zavart mosollyal álltunk fel, próbáltuk az egyszerű tinédzser látszatát kelteni, mintha emberek lennénk, bár nem bírtak volna velünk túl sok mindent tenni.
- Még végiggondolom – nézett gonoszan Damon. Értetlenül néztem rá, majd leesett, hogy az előbbi mondatomra válaszolt. Összehúztam a szemem, majd eszembe jutott egy szép kis visszavágás.
- Erre gondoltam, mikor azt mondtam, hogy gonosz és ördögi vagy. Jobb pillanataidban pedig okos is – vigyorogtam rá, mire megint összeszűkült a tekintete. Szembe fordult velem és kihúzta magát, ezzel próbált kissé fensőbbségesnek tűnni. Igen, az egója a királyi vérrel járt ajándékba. Közelebb hajolt, szinte az arcomba mondta a következőt:
- Ja, de utána azt mondtad, hogy hülye vagyok… mint a fa!
- Miért, mikor a röhögéstől kis híján leesel az ágyról, akkor okosnak tűnsz? – kérdeztem. Szóra nyitotta a száját, majd inkább becsukta. Haha, sakk-matt Damon! Egy diadalittas mosollyal néztem rá. Most ő fintorgott egyet. Somolyogva karoltam át a nyakát. Átölelte a derekam és belecsókolt a hajamba. Finoman eltolt kissé magától.
„Szerintem induljunk haza” – mondta gondolatban, még mindig mosolyogva.
„Oké, gyerünk” – engedtem el. A hat kisgyerek továbbra is minket nézett. A kis Sandra pedig olyan arcot vágott, mintha valami romantikus filmet nézne. Jaja, Sandra már ekkor is ilyen szerelmes alkat volt.
- Máris mentek? – kérdezte a fehérszemű gyerek, szája sarkában mintha egy halvány gonosz mosoly bújt volna meg. Mégis honnan szedte, hogy menni akarunk? Egymásra néztünk, majd vissza rájuk.
- Mik vagytok? – lépett előrébb az egyik sárga tekintetű. Na, erre mit kellett volna mondanunk? Nem túl bátor módon a menekülést választottuk. A barátom megragadta a csuklóm és egy halk köszönés után megfordult és az ellenkező irányba kezdett volna el rángatni, de a másik sárga szemű az utunk állta. Ő már vicsorgott és szinte kiabálva akarta megtudni, hogy mik vagyunk. A szemem sarkából láttam, hogy Leila elindult felénk. A kis Damon közénk és a kissé ideges barátja közé ugrott.
- Ne, Mersilde, kérlek! – állta útját, de az csak ordított, hogy azonnal mondjuk meg, mik vagyunk. Az előtte álló sötétbarna, kissé vöröses szemű kisfiút már a sírás kerülgette, segítségkérően nézett az anyjára, aki megfogta Mersilde vállát, ezzel megakadályozva, hogy még közelebb jöjjön hozzánk. A dühös kissrác ujjai között aranyszín szikrák repkedtek. A másik három értetlenül meredt hol ránk, hol rájuk.
Ekkor viszont kinyílt egy portál és egy újabb démon lépett át rajta. Egy felnőtt férfi volt, aranyló szemekkel. Mersilde apának szólította. Mögöttem Damon csettintett egyet és a fülemhez hajolt.
- Mindjárt nekünk támad, és mi megöljük – közölte lazán. Visszakérdezni sem volt időm, mert az újonnan előkerült démon egy „rohadt démonvadászok” felkiáltás után felénk rohant, kezében egy fényes karddal. Leila befogta az általa lefogott fiúcska szemét, pont abban a pillanatban, mikor az én kaszám, és Damon tőrje az ellenség szíve helyére fúródott. Azonnal porrá vált. A többi gyerek felsikoltott, a másik sárga szemű könnyekben tört ki. Itt volt az ideje, hogy lelépjünk.
Egyenest be a kis erdőbe rohantunk. Amilyen gyorsan csak lehet visszamentünk a mi időnkbe. Megnéztem, mennyi az idő. 11:59. Még tíz másodperc voltan délig. Gyorsan megcsókoltam Damont. Pont akkor húztam el a fejem, mikor kereken tizenkét óra lett. Szélesen mosolyogva ölelt magához. A kabátjába fúrtam az orrom, mélyen belélegeztem az illatát.
- Sok sikert a fogadáshoz. Hiányozni fog a csókod – tolt el magától annyira, hogy a szemembe bírjon nézni és kissé szomorkásan simította végig a hüvelykujjával az alsó ajkam.
- Ja, neked is. Amúgy veszd el a fogadást és megcsókolhatsz – kuncogtam.
Újból magához húzott. Állát a fejemen pihentette. Lehunytam a szemem és beszívtam a frissen esett hó illatát. Végigsimította a hajam, mire felemeltem a fejem. A lehető „legcsábosabban” néztem rá. Már majdnem megcsókolt, mikor eszébe jutott a fogadás. Összeszorította a szemét és a homlokát az enyémnek döntötte, az orrom hegye hozzá ért az övéhez. Meleg lehelete megcsapta az arcom, szóra nyitotta az ajkait, csak egy erőltetett nevetés után bírt megszólalni.
- Nem fogom feladni – suttogta alig két centire a számtól. A tenyerei az arcomra csúsztak. – És van is egy tervem, hogy hogyan győzzek – vigyorodott el kissé gonoszan. Nekidőltem a mögöttem lévő fának, ezzel pedig kissé eltávolodtam tőle.
- Mi? Nem jössz a közelembe? – kérdeztem szórakozottan és az egyik ujjam végighúztam a halántékától a járomcsontján át, egészen a szája sarkáig. Ekkor elkapta a csuklóm és a fa törzséhez szorította.
- Nem. Pont ez az, hogy nem foglak kerülni. Csak kivárom a legjobb pillanatot, mikor elfeledkezel az egész egyezségről – villantotta rám a mosolyát. Olyan közel hajoltam hozzá, mint ő hozzám az előbb és közöltem vele, hogy sosem fog megtörni. Gúnyosan bólogatott. Még közelebb dőlt pár milliméterrel. Egyenest a szemébe néztem, ahol halvány vörös fény csillant.
- Ne próbálkozz, Falls – toltam hátrébb. Elnevette magát.
- Próbálkozni fogok. Ehhez jól értenek a démonok – röhögött tovább, majd egy kicsit komolyabbra váltott. A mosoly lassan lefagyott az arcáról, helyét fagyos komolyság vette át, ám szeme elárulta, hogy csak vicc az egész. – Kísérteni foglak, egészen addig, míg te csókolsz meg engem – ahogy közelebb hajolt a szeme is egyre vörösebb lett. Valami arra vezérelt, hogy odahajoljak hozzá. Mikor szintén csak pár milli választott el minket egy hirtelen mozdulattal elhúzódott. Megpöccintette az orrom. – De csak akkor vetem be ezt a képességem, mikor már kezd fokozódni a játék – kacsintott és ellépett tőlem. – ez is csak egy parányi szikrája a teljes erőmnek – mondta és hátat fordított, majd elindult valamerre.
Az elmúlt percekben tényleg egy démont láttam magam előtt. De ez még a fajtájának a jobb változata volt. Ha tényleg ekkora az ereje (ráadásul velem ellentétben használni is tudja), akkor jobb ha vigyázok, mert ez számára egy tisztességtelen előny. És pluszba, ez még semmi a teljes képességéhez képest… Nekem is fejlesztenem kellett az erőm. Talán megkérem Sandrát, hogy segítsen – futott át az agyamon.
Újból a srácra néztem, aki ismét előttem állt. Kisfiús csillogással a szemében figyelt, kabátja cipzárját az orráig felhúzta. Most újra az a mosolygós, kissé hülye fiú volt, akit nem rég láttam. Félrebillentette a fejét és széles vigyor húzódott az arcára. Olyan édesen nézett! Összekulcsolta az ujjaink és elindult az erdőből kivezető úton. A játszótérnél lyukadtunk ki.
Felnéztem Damonre, aki az ég fel fordította az arcát. Most viszont az angyal oldalát láttam meg, ahogy a hópelyhek glóriát rajzoltak a feje köré. Bár a szárnyai nem látszódtak, a hópelyhek valahogy mégis megakadtak rajtuk. Maga mögé pillantott, majd a pelyhek egyszerre rebbentek szét, pont rám. A fogam kezdtem csikorgatni, amin ő csak nevetett. Hirtelen fel akartam kapni egy hógolyót, hogy megdobjam, de megelőzött. Tompán puffant a kabátomon a hó. Majd én is hozzávágtam egyet. Pont a kezét találtam el, amit védekezésképp húzott maga elé. Kiöltöttem rá a nyelvem és elfutottam. Rögtön a nyomomba szegődött. Viszont hirtelen egy szánkó suhant el előttem, ami miatt befékeztem és ő pedig belém ütközött. Persze, hogy a földön kötöttünk ki. Hirtelen valami ráugrott a hátamra. Felsandítok, mire egy kutyus nyalja meg az arcom. Damon féktelen röhögésbe kezd. Egy kis havat dobok az arcába, de elhallgattatni ez sem tudja. Valakik füttyentenek a kutyusnak. Nem hallgat a gazdáira, ezért azok idesétálnak hozzánk. A kis Yorkshire terrier kölyök lihegve várta a tulajdonosait, akik legnagyobb meglepetésemre Jenny és Kristy voltak. A szájuk elé kapták a kezük és kuncogni kezdtek, majd leszedték rólam a kis padlócirkálójukat. Az kicsit nyivákolós hangon kezdett ugatni.
- Na, pont mondani akartam a nevét, mikor lecsaptad a telefont – kezdte Jen köszönés nélkül. –A neve Zsebi és kislány – kapta fel a csupán néhány centis ölebet és elkezdte halálra ölelgetni. A vállam fölött hátrapillantottam a barátomra, aki még mindig azon vigyorgott, hogy a kis kutyus pont rám akart felugrani.
- Csak engem emlékeztet lábtörlőre? – fordultam hátra Damonhoz. Ő is bólogatott. A két barátnőm sértődötten eltátotta a száját, majd csípőre vágták a kezük.
- De vicces vagy – fintorgott Kristy és megvakargatta Zsebi füle tövét, mire az megnyalta az ujját. – Miért, te milyen kutyát akarsz? – kérdezte.
- Bármilyet, ami nagyobb ekkoránál – emeltem a kezem a térdem, majd egy gondolat után a csípőm magasságába. A mögöttem lévő srác felröhögött, míg Jen és Kristy csak mosolyogva rázták a fejük. Igen, egy olyan nagy kutya jó lenne. Mondjuk egy Husky, azok olyan aranyosak, főleg a nagy kék szeműek. Megtanítanám arra, hogy ha Jus be akarna menni a szobámba, akkor elkergesse őt onnan. A fejemben kétféle Husky képe jelent meg. Az egyik full fehér volt, akkor biztos, hogy Snow lett volna a neve, a másikat pedig fekete-fehérnek képzeltem el, neki viszont a Shadow nevet adtam volna. Annyira beleéltem magam a gondolatba, hogy kissé csalódtam, mikor Zsebi kis szőrös pofiját láttam magam előtt.
- Ő is tud legalább akkorát harapni – nyújtotta felém a kutyulit Jenny. Szegény kis állaton rózsaszín pulcsi volt, a feje tetején a szőre egy szintén rózsaszín masnival volt felkötve. Hogy lehet így kínozni egy állatot? Ó, egek!
- Gondolom – hajoltam közel a kis szőrös buksijához. Odanyújtottam az ujjam, mire nemhogy megharapta volna, hanem megnyalta. – Egy hal előbb fog megharapni, mint ő – biccentettem a kölyök felé.
- Zsebi még kicsi, na! – húzta magához a kiskutyát Jenny.
- Ja, hogy ez még nagyobb is lesz? – kérdezte Damon, mire Kristy hozzávágott egy hógolyót. Mind felnevettünk.
***
Ezután hazamentünk, ahol megebédeltünk, bár Justin még nem jött haza. A nap többi részében szórakoztattuk egymást. Filmet néztünk, gyakoroltuk a kisebb varázslatokat.
Nekem a varázslás tetszett a legjobban. Felé nyújtottam a kezem, az ujjaimból kis fehér szikrák törtek elő, amik körülötte kezdtek táncolni. Vigyorogva figyelte a kis csillagokat. Felém fordította az arcát, majd csettintett egyet, mire rengeteg kis vörös, madár alakú valami kezdett körözni mellettem, az egyik leszállt a kézfejemre és pár centivel nagyobb lett. Úgy nézett ki, mint egy főnix. Az állat rám emelte fekete gombszemeit, ekkor meggyulladt. Sikítva akartam elkapni a kezem, de Damon mögém teleportált és a csuklóm megragadva tartotta a helyén. A madár hamuja egyenest a tenyerembe hullott, kis halmot alkotva. Nem volt forró, inkább csak kellemesen meleg. A kupac megmozdult. Egy kis csőr jelent meg, majd egy fejecske. Jézusom, a kezemben született ujjá egy főnix. A lény pillanatok alatt lett újra akkora, mint a kézfejem. Az először simán piros tollai vége sercegni, majd kissé égni kezdett. Újra ott volt teljes valójában. Damon azt mondta, hogy a főnixek naponta születnek újjá. Ez csak egy törpefőnix volt, a rendes-, illetve az óriásfőnixek felgyulladása sokkal látványosabb. A kis madár elkezdett felfelé lépkedni a karomon, végül letelepedett a vállamra. Fejecskéjét az arcomhoz dörzsölte, tollai puhák voltak. Mellettem egy kis arany kalitka jelent meg. A főnix berepült és letelepedett az ülőfára.
- Boldog karácsonyt! – súgta a fülembe a barátom. Elvigyorodtam és megöleltem. Visszafojtottam az érzést, hogy megcsókoljam. A tudtára is adtam, hogy ezzel nem vesz rá arra, hogy elvesszem a fogadást. Ekkor közölte, hogy akkor intsek búcsút a madárnak, mire szomorú kiáltás kíséretében vetettem magam a ketrec felé. A kis főnix egy bánatos csipogást hallatott. Könyörgően néztem Damonre, aki csak mosolyogva megcsóválta a fejét és közölte, hogy nem akarta elvenni, mivel egyszer már nekem adta. Újból megöleltem.
A ketrecet az ablakba tettem, mivel mondta, hogy a főnixek szeretik nézni a tájat, főképp a havat. A kis háziállatom sasszerű fejét azonnal a kinti világ felé fordította.
A démonom elmondta, hogy miért lehet hasznos, ha van egy főnixed: postagalambnak is használhattam, ha a madár önként adja oda az egyik tollát, akkor az pedig rendes golyóstollként viselkedik, csak épp láthatatlan a tinta, és csak az bírja elolvasni, akinek címeztem a levelet, illetve én. A hamujából (amit fog termelni dögivel) pedig remek gyógyító kenőcsöt lehet készíteni.

Végül kicsit elrejtve, de megkértem, hogy segítsen használni a démonerőm. Szóban azt mondtam, hogy tudjam használni a harcban, de fejben már a következő fogalmazódott meg: hogy legyőzzelek a fogadásban. Hátulról fél kézzel átölelte a derekam, a másikkal pedig a csuklóm fogta meg. Így mutatta meg a kézmozdulatot a mágiához. A tenyeremben lobogó kis tűzgolyót néztem. A következő pillanatban egy erdőben voltunk, ahol hátra húzta a jobb kezem, majd előre lendítette, ami miatt kirepült az égő gömb a kezemből és egy fába csapódott. Visszaengedtem a kezem a testem mellé.  A másik karjával is körbeölel. Kicsit féloldalasan fordultam, hogy a mellkasára bírjam hajtani a fejem. Végigsimította a hátam, majd egy kicsit eltolt magától. Összekulcsolta az ujjaink és visszavitt a szobámba.
Ledőltem az ágyamra, mert már hulla fáradt voltam. Igaz még csak hat óra volt, de kint tök sötétséget láttam. Damon leült az ágyam szélére. Álmos szemekkel felpillantottam rá. Mosolyogva simította ki a szememből a hajam. Lehunytam a pilláim és az ezer meg egy párna (amik mindig az ágyamon voltak) közé fúrtam az arcom. Halkan felkuncogott. Elhúztam a szemem elől az egyik párnácskát és felsandítottam rá. Vigyorogva támaszkodott meg a fejem mellett és fölém hajolt. Megragadtam a pulcsiját és lerántottam magam mellé. Halkan nevetve hagyta, hogy lehúzzam.  Belenéztem a csillogó barna szemébe, mire megvonogatta a szemöldökét. Magamban elküldtem a fenébe és kicsit megütöttem az arcát, jelezve: ne kísértsen. Erre poénból küldött egy légpuszit, ami miatt majdnem felnevettem, de helyette Felnyögtem és átfordultam a másik oldalamra, hogy még csak ne is lássam azt a sunyi tekintetét. Oké, nem volt sunyi, csupán kissé egoista. Röhögve fordult át a hátára.
A hátamon végigfutott a hideg. Rájöttem: nagyon fázok. A megfázás még akkor is gáz, ha másnapra semmi bajom nem lesz. Ez most is így volt. Felpattantam és a gardróbomból kipecáztam az egyik vastagabb plédem, azt a hátamra terítettem. Lehuppantam az ágyra és végigsimítottam a barátom karját, mire kipattantak a szemei. Azonnal kérdőn kezdett figyelni, és felült.
- Minden oké? – nézett rám. Nem válaszoltam, csak az orromig felhúztam a takarót. Gyanakvóan összevonta a szemöldökét, majd a homlokomra rakta a kezét. Pár pillanat múlva elvette, majd az arcomhoz érintette a kézfejét. – Lázad van – húzta ki a szemem a homlokomból. – Kérek lázcsillapítót – cirógatta meg az arcom, mire rámosolyogtam. Kiment, majd pár perc múlva vissza is jött. Az egyik kezében egy pohár víz és a lázcsillapító, míg a másikban egy lázmérő. Újból leült mellém és odaadta a lázmérőt és átölelte a vállam. A számba tettem a lázmérőt és a mellkasára hajtottam a fejem. – A nénikéd azt mondta, hogy ha 37°C alatt van, akkor elég fél tabletta, ha pedig a fölött, akkor egy egészet. És mivel nem tudok hőmérsékletet saccolni, így… - mosolygott, mire felnevettem, ezzel együtt pedig a hőmérőt is leejtettem. Felmordultam.
Pár perccel később, mikor kiderült, hogy 38,6 a lázam. Dühösen dobtam az ágyam végébe a kis műszert.
- De jó, egy egész gyógyszert kell lepréselnem a torkomon – sóhajtottam bosszúsan. Odanyújtotta a vizet és a lázcsillapítót, közben sunyin somolygott. A számba dobtam a kapszulát és ittam rá egy kis vizet. Valahogy le is nyeltem, de az már jó kérdés, hogy hogyan. Ezután visszabújtam a takaróm alá. Ő is ledőlt mellém és fél kézzel átölelt. A szabad kezével a hajam simogatta.
Fél hét felé Justin is hazavetődött. Kérdeztük, hogy hol volt eddig, mire elmondta, hogy Melody-val csak háromig volt, majd Markkal egy videojátékkal eddig játszottak. Erre is csak ők képesek, négy órán keresztül egy videojátékkal játszottak, szerintem szünetet sem tartottak, mert épp a szobájába rohant, mikor beköszönt. Minden bizonnyal két liter kólát ledöntöttek.
- És veletek mizu? – dőlt neki az ajtókeretnek pár perccel később. Megemeltem a fejem.
- Én sikeresen megfáztam – mondtam tettetett örömmel.
- Gratulálok, ilyen is csak veled lehet – röhögött ki. Erre megdobtam egy párnával. Elmosolyodott és belépett. – Ugyan, unokahúgi – csóválta a fejét és leült a másik oldalamra. Elég csúnyán néztem rá, de csak eltakarta az arcom a párnával. – Damon, legalább egy egész lázcsillapítót nyomtál le a torkán.
- Ja, de megette magától is, miután szó szerint kiköpte a lázmérőt – vigyorgott a démonom, közben az alkarjával eltakarta a szemét. A hasára ütöttem. – Héhé, nem bántjuk azt, aki pátyolgatott, kockáztatva azt, hogy ő is elkapja a betegséget.
- Mégis mit akarsz elkapni a megfázáson? Téged az elmúlt egy év alatt egyszer se láttalak betegnek, ahogy szerintem senki az elmúlt tizenhét évben – csattantam fel. Mindketten röhögni kezdtek.
***
Kilenc óra felé én elmentem lezuhanyozni. Jól esett a meleg víz, éreztem, hogy a láz már kezd elmúlni. Ilyenkor örülök az angyalságnak. Gyorsan fogat mostam és felvettem az új pizsim, amit nem rég vettem. Fáradtan léptem ki a fürdőszobámból. Átnéztem Damonhoz, aki pont a haját törölgette törölközővel. Meglepve nézett rám, majd eltüntette a kezében tartott törülközőt. Közelebb lépett, a szemei bánatosan csillogtak, mikor tekintete egy pillanatra a számra tévedt. Ez egy kicsit dobott az önbizalmamon.
- Végeztél? – kérdezte, de nem kerülte el a figyelmem, hogy feltűnt neki a kissé önelégült vigyorom. Bólintottam és egy lépéssel közelebb merészkedtem. – Van még lázad? – erre megvontam a vállam. Kézfejét a homlokomhoz érintette. – Szerintem már csak hőemelkedés – mosolygott. A halántékomról lecsúszott a tenyere, a kezét visszahúzta maga mellé. Elvigyorogtam és még inkább lecsökkentettem kettőnk közt a távolságot. A vállára tettem a kezem és odabújtam hozzá. A szívverése felgyorsult, egy pillanatra megremegett. Elvigyorodtam, egy kis önelégültség töltött el. Tudom, szemét dolog így kísérteni szegény Damont, de nem tehetek róla. Ő csak fel-le ugráló ádámcsutkával figyelt és halkan felsóhajtott. – Utállak – morogta elkeseredve. Felnevettem és átkaroltam a nyakát. Erre viszont felcsattant és szinte ellökött magától. – Ne kísérts, Kicsim! – „fenyegetett”. Kacsintottam egyet és átsétáltam az unokatesóm szobájába.
Ő ugyancsak vizes hajjal feküdt az ágyon, arcán nyugodt mosoly. Olyan jó volt ilyen boldognak látni. Végre igazán szerelmes volt.
- Na, mizu Jus? – somolyogtam rá fáradtan. Kinyitotta a szemét és felült. Megveregette maga mellett az ágyat, mire odaléptem és lehuppantam az általa mutatott helyre. A vállára hajtottam a fejem, mire átölelte a vállam. Puszit nyomott a fejemre, igen ő megtehette, ellentétben szegény Damonömmel, akinek sajnos még pár napig türtőztetnie kellett magát.
- Semmi, csak hulla vagyok – sóhajtotta. – Jobban vagy? – kérdezte.
- Damon szerint lehet, hogy lentebb ment a lázam – húztam összébb magamon a pulcsit, amit még fürdés után vettem fel a pizsi tetejére. Bólintott, majd feltápászkodott.
- Megszárítom a hajam, nem akarok én is megfázni – nevetett és bezárkózott a fürdőjébe. Somolyogva vettem az irányt a szemben lévő szobám felé. Mielőtt beléptem volna, még Damon szobája felé pillantgattam, majd egy kicsit csalódottan mentem be. A pulcsim zsebének mélyébe süllyesztettem a kezem és kissé elhúztam a szám.
- Mi az, hiányolsz? – kérdezte az ajtó melletti falnak támaszkodva. Egy kisebb szívrohamot hozott rám. Mégis mikor jött ő be a szobámba? A hirtelen jött ijedtség miatt belebokszoltam a karjába, ami miatt felszisszent. A következő pillanatban viszont már nevetett. Megforgattam a szemem és megfogtam a kezét, az ágyam felé kezdtem húzni. Félrebillentett fejjel követett. Szerintem arra számított, hogy előbb én ülök le, majd lehúzom magam mellé, de nem így tettem. Hanem egy jó mozdulattal lelöktem őt az ágyra. Háttal a párnákon landolt, majd meglepetten nézett fel rám. Szélesen vigyorogtam, szinte érezem, ahogy a szemem rózsaszínen és sárgán megcsillan. Büszke mosolyra húzódott a szája. Megragadta a csuklóm és lerántott maga mellé. Mindkét kezem a fejem fölé fogta és ott is tartotta. A másik karjával a fejem mellett támaszkodott. Tekintete az enyémbe olvadt, ahogy fölém hajolt.
- Első lecke kipipálva – mondta, közben kissé vörösen megvillant az írisze. Démoni büszkeség vagy mi?
- Mi az első lecke? – kérdeztem, mert nem értettem.
- Az ellenség higgye azt, hogy nem ártasz nekik. Ez az első lépés, hogy megtanuld használni az erőd. Nem elég ugyanis, hogy harcolni bírsz vele. Démonként is kell gondolkoznod. Ezért jó, ha többlelkű vagy és nem tudják. A meglepetés ereje mindig beválik – kacsintott, továbbra is fölöttem volt. Pillantása az arcomon kalandozott ide-oda, a szám és a szemem között váltakozott a legtöbbet.
- Fázok, szóval elengedsz? – néztem fel rá. Megcsóválta a fejét.
- Vagy, mi lesz?
- Nem szeretnéd tudni – vigyorogtam gonoszan. Ajkai egy laza félmosolyra húzódtak és levágta magát mellém. A hasamra tettem a kezeim és a plafont kezdtem bámulni. Elsandítottam az ablakomban lévő ketrec felé, ahol a kis madaram már aludt, halvány narancssárga fény derengett körülötte. Aranyos volt.
Betakartam magam és bebújtam a párnáim közé. Damon a szemét egy pillanatra se vette le rólam, majd elmosolyodott. Átölelte a derekam és magához húzott. A fejem ráhajtom a felkarjára és megpróbáltam elaludni, de előtte még közöltem vele valamit:

- Akkor is én nyerek…

6 megjegyzés:

  1. Szia! :)
    Végre utol értem magam! :3 1hét alatt olvastam végig mindent.. Pont ma délelőtt értem az utolsó részhez és kissé csalódott voltam, hogy nincs több rész, úgyhogy nagyon örültem, mikor megláttam, hogy mégiscsak lett új feltöltve. Nagyon jól írsz. Az első pár részen érződött még a bizonytalanság (szerintem), de mostanra nagyon belejöttél. Nem egyszer fordult elő, hogy elsírtam magam olvasás közben, vagy gyomorgörccsel faltam a sorokat, hogy végül mi lesz a végkifejlet. Siess a kövivel! :3

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Szia!
      Nagyon örülök, hogy tetszett, pont jókor időzítettem akkor a részt :) Igen, az elején még nem voltam teljesen biztos benne, hogy tetszeni fog-e valakinek, de örülök, hogy nem hagytam abba.
      Ígérem a következő rész már nem fog két hetet csúszni, szóval sietek vele!
      Puszi

      Törlés
  2. Újraa itt vagyook!!!
    Sziaa.
    Tudom,tudom nagyon régen komiztam,és azt is elviselem ha most éppen rettentően haragszol rám de minden a feje tetejére állt.
    Utólag is boldog mikulást kívánok,remélem jól telt el!:)))
    A részre térve: ismételten naagyon de nagyon jó lett. Kíváncsi vagyok,hogy ki fogja megnyerni a fogadást. És annak is örülök,hogy Justin és Melody végre valahára összejöttek. :D
    Siess a kövivel!:))

    Ui.: Szerinted mit fogsz kapni karácsonyraa? :D



    Pusziii, Réka

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Szia, örülök, hogy visszatértél! Amúgy nem, nem haragszok, nem vagyok az a típus.
      Hát ja, a fogadás... majd kiderül ;), Justin és Melody 'szenvedését' pedig nem akartam tovább húzni.
      A kövi pedig a következő hét közepén jön, ezt már előre tudom és meg is mondom!

      Karácsonyra... nem tudom... remélem könyvet, Linkin Parkos pólót...Nem tudom, amit szerettem volna (telefont, a régi elromlott) azt már megkaptam, szóval holnap elkezdem felkutatni a lakást, hogy kiderítsem van-e még valami meglepi :D
      És szerinted, téged mivel lepnek meg?

      Törlés
  3. Haliiiii!!!!
    Naaagyoon jó lett. Mint mindig! Na szóval.... nincs erőm tovább írni.
    Gyorsan hozd a kövit.
    Puszi és millió ölelés: Dia

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Szia!
      Őszintén örülök, hogy tetszett, és két-három napon belül felkerül a következő rész is.
      Puszi

      Törlés