2014. december 27., szombat

Az önző és a dühöngő

Sziasztok!
Így utólag is boldog karácsonyt mindenkinek, remélem mindent meghozott a Jézuska, amit kértetek! Emellett köszöntöm az új rendszeres olvasót és köszönöm a visszajelzéseket az előző részhez.
Ez a fejezet nem olyan hosszú, mint az előző, sőt egészen rövid (a többihez képest), de remélem azért még tetszeni fog. :)
Jó olvasást!
------------------------------------------------

Reggel halk szuszogásra keltem, illetve arra, hogy valaki a takaróm szinte teljesen eltulajdonította. Borsódzott a hátam a hidegtől. Átfordultam a másik oldalamra, ahol megpillantottam Damont, amint a plédem magához ölelve még nagyban aludt. Alig hallhatóan mormogott valamit, közben halványan somolygott. Mosolyogva néztem rá, már nem is haragudtam a takaró miatt. Felkeltem és elindultam lefelé teát csinálni, de előtte még felvettem egy köntöst. Amint kiértem a szobámból összefutottam Justinnal, aki nagy ásítok közepette vigyorgott rám.
- ’Reggelt – köszönt és átölelt, majd egy puszit nyomott a fejem búbjára. Valakinek nagyon jó kedve volt mióta összejött az álomlánnyal. – Van még lázad? – kérdezte.
- Nem tudom – ráztam a fejem. A homlokomra tette a tenyerét. Nem kapta el, nem szisszent fel, mert forró lett volna a bőröm. Azt állította, hogy maximum hőemelkedésem lehet. Megfogtam az egyik kezét és lerángattam a konyhába, majd befogtam segítőnek. Kiadtam neki a parancsot, miszerint keresse meg a százféle teafilter között azt, amelyiket Clare néni és Dave bácsi szeretnek, illetve vegyen elő nekünk is egyet-egyet valamelyik gyümölcsteás dobozból. Addig én elővettem öt bögrét és vizet forraltam. A vízforraló sípolására a mostohaszüleim is felébredtek, meglepve nézték amint teát csinálunk.  Jus vigyorogva nyújtotta oda a szüleinek a bögréket. Az anyja megsimogatta a fejét és elvette az italt, példáját a férje is követte, aki viszont nem megsimogatta, hanem összeborzolta a fia haját. Justin erre azonban gyilkos tekintettel nézett rá, mire a bácsikám felnevetett.
Mosolyogva néztem végig a jelenetet, majd elindultam fölfelé, kezemben két pohárral. Leraktam a világoskék bögrét az éjjeliszekrényre, az ezüstöt pedig az ujjaim közt tartottam, néha bele-bele kortyoltam a teámba. Leültem az ágy szélére és Damonre néztem. A hasán feküdt és mindkét keze a feje alatt volt. Haja össze-visszaállt, ajkain még mindig halvány mosoly ült. Csak a derekáig volt betakarózva, a pléd a forgolódástól a lábai köré tekeredett. Gondoltam, lefotózom. Leraktam a bögrém és a telefonom után nyúltam. A lehető leghalkabban odaálltam mellé és megnyomtam a gombot a telómon.
Megvolt a kép, de ekkor megragadott és lerántott. Megint csak a fejem mellett támasztotta meg magát. Egy kicsit sem volt álmos, szemeiben a szokásos gonoszkás, vörös fény csillant. Édesen nevetett a meglepettségemen, majd lerúgta a lábáról a takarót. A tekintetem a fülem mellett lévő kézfejétől, fel a karján át, az arcára vezettem. Továbbra is kisfiúsan vigyorogva közölte, hogyha még egyszer lefotózom, a földre ránt le. Felkönyököltem, így az arcom csak pár centire lett az övétől. A levegő bennszorult a tüdejében. Rendben bevallom: jól esett egy kicsit kínozni, lentebb törni az egóját. Nem ártottam neki annyit. Halkan felnyögött, mikor a szemembe nézett.
- És még én gondoltam magamról, hogy gonosz voltam tegnap, mikor kicsit manipuláltalak – emelte rám a pillantását. Beharapta az alsó ajkát, majd lehunyta a pilláit és kissé szenvedve szólalt meg. – Te meg, maga vagy az ördög – döntötte a homlokát a kulcscsontomnak. Halkan kuncogva öleltem meg. Megsimogatta a hátam és elhúzódott tőlem. – Lehet, hogy tényleg meg fogok törni… Bár a fogadásból már csak öt nap van.
- Ja, és én fogok nyerni, mert, ahogy te is mondtad, meg fogsz törni – böktem meg. Nevetve bökött vissza. Átölelte a derekam és átfordultunk, egymással szemben feküdtünk, de közben még mindig vihorásztunk.
- Milyen fogadásról is van szó? – lépett be Justin. Felé fordultam és úgy kezdtem el magyarázni a kis „szerződésünk” lényegét. Elgondolkozó arccal meredt előre, majd felszólalt. - Áhhh, szóval ezt hiányoltam tőletek. A véget nem érő csókcsatákat. Megnyújtanátok ezt a fogadást a századik szülinapomig? – ragyogott fel a tekintete. Felugrottam és nekivetettem magam. Mégis hogy merészelt ilyet mondani? Az se biztos, hogy a szülinapomig kibírjuk, nemhogy még az ő századik szülinapjáig. Dehogy! Vagy ha annyira nem akarja látni a smárolásunk, akkor szóljon csak, és én szívesen megölöm.
De elkapta a kezem és magához rántott egy ölelésre. Megszorongatott, majd elengedett. Meglepve néztem rá, mire közölte, hogy csak viccelt. Megforgattam a szemem, de ekkor egy papírt éreztem az ujjaim közt.
Egy újabb vadászat, méghozzá karácsonykor! Kösz, Angyaltanács, kedves ajándék, mondhatom. Felsóhajtottam és átváltoztam.
Átléptem az átjárón. Egy börtönben voltam, pontosabban a Démonvilág börtönében. Jobban megnéztem a fényképet. Nem is vadásznom kellett, hanem kiszabadítani valakit! Elindultam arra, amerre a papíroson megjelenő térkép mutatta. Rá kellett jönnöm, hogy még legalább tíz emeletet kellett lentebb mennem, mint a kiindulási pontom. Felsóhajtottam és elindultam a börtön legmélye felé.
Olyan fél órával később halk dúdolást hallottam, viszont az éneklő illetőre egy reszelős hangú őr ordított rá, hogy fejezze be vagy kivágja a nyelvét. Azonban egy ismerős hang is megütötte a fülemet. Elbújtam egy fal mögé, majd kilestem. Ott állt Olivier teljes életnagyságban, épp a dalolgató démont akarta rávenni arra, hogy beszéljen, persze az nem volt hajlandó. Reszketve fújtam ki a levegőt. A lehető legjobban behúzódtam az árnyékba, mikor megláttam, hogy a király felém közeledik. Ekkor valaki hátulról befogta a szám, átölelte a derekam és még mélyebben feketeségbe húzott. Nyugtatóan susogott a fülembe, de nem hagytam magam, miután Olivier elég messzire került, szépen az illető lábára tapostam. Azonban az az acélbetétes bakancsának hála meg sem érezte.
Az őr, aki a daloló foglyot szemlélte eddig, felfigyelt az én keserves nyöszörgésemre. Még jobban behátráltunk a rémisztő homályba. Az ismeretlen továbbra is erősen tartott, nem hagyta, hogy egyenest az egyre közeledő démon felé rohanjak. Elvette a kezét a számról, mert mintha tudta volna, hogy nem fogok sikítani, mert akkor elárultam volna magunk. Kinyújtotta előre a jobb karját, kezében egy pisztoly jelent meg. Célzott és lőtt. Ennél pontosabb már nem is lehetett volna a találat. Elmúlt a veszély, én viszont menekülni akartam, de előtte kiszabadítani azt, akit ki kell. A körmeim belevéstem a karjába, ami a derekam fogta le, mire felkiáltott és elengedett. Ekkor az ugyancsak acélbetétes cipőmmel jól sípcsonton rúgtam, ami miatt újabb ordítás hagyta el a torkát. Gyorsan a cella elé teleportáltam és feltörtem a zárat. A démon hálásan nézett rám, majd egy átjárót nyitott az Angyalvilágba. Megnyugodva bólintottam és benéztem a kis rejtekre, ahol az előbb meghúztuk magunk. A valaki már nem volt ott, hála istennek.
Hazateleportáltam. A két lakótársam Jus szobájában ült az ágyon és beszélgettek. Az unokatesóm nagyokat röhögött, mg Damon neheztelve pillantott rám, mikor beléptem. Összehúzta a szemét és félrenézett. Nem értettem, hogy mi a baja. A viselkedése miatt Justin még inkább vihogott, szóval ő tudta, hogy mi miatt rágott be az én szeretett démonom. Ekkor vettem észre, hogy a barátom felváltva dörzsöli a bal alkarját és a lábszárát. Közelebb léptem hozzá és megragadtam a fájós csuklóját, amit rögtön vissza is rántott, de még láttam az öt körömnyomot. Oppá!
- Basszus – motyogtam, mire a drága mostohabátyám megint nevetésben tört ki. – Öhm, bocsi? – vetettem fel az ötletet kislányosan vigyorogva. Mentségemre legyen mondva, nem tudtam, hogy ő az! Nem kellett volna rám hoznia a frász és akkor nem rúgom, illetve karmolom meg. Ismét dühösen meredt rám és megrázta a fejét, amin meglepődtem. Mégis miért duzzog? Honnan a pokolból kellett volna tudnom, hogy ő az, mikor semmilyen erre mutató jelet nem adott. Felvontam a szemöldököm és hátat fordítottam neki. Akkor pukkadjon! Bár lényegtelen volt a fizikai fájdalom, amit neki okoztam, mivel a sérülései pár perc alatt begyógyultak.
Áttrappoltam a szobámba és levágtam magam az ágyra. Ismétlem: akkor pukkadjon! Legalább könnyebb lesz mindkettőnknek kibírnia a fogadást. De azért mégis, most emiatt dühös rám? – gondoltam bele elszontyolodva, azonban a démoni felem rögtön talált is egy ellenérvet: – Akkor legyen, mivel miatta történt az egész! Idióta! Jól van, akkor nem szólunk egymáshoz. Én bocsánatot kértem a magam módján! Menjen a fenébe!
***
Olyan három óra körül bejött Jus, kezében forró csokival, ami miatt felcsillant a szemem, de közölte, hogy az az övé, mire rögtön őt is melegebb éghajlatra kívántam. Igazából már vártam, hogy mikor nyújtja át, de ahelyett inkább beleivott és leült mellém. Az égnek emeltem a tekintetem egy kisebb felháborodott fújtatás közben és hátat fordítottam neki.
- Na, most hadd halljam a te szemszögedből is azt, hogy mi történt! Tekintve, hogy a drága barátod állítása szerint gondolatban mondta, hogy ő az, de te csak próbáltál szabadulni tőle, majd miután lelőtte a démont, de úgy „háláltad meg”, hogy belekarmoltál a karjába és sípcsonton rúgtad.
- Addig nem beszélek, míg nem hozol nekem is forró csokit! – alkudoztam.
- Bocs, csak két adag volt, neked már nem jutott – simította végig a vállam. Ó! Damon tényleg be lehet rágva rám, mert máskor eszébe jutott volna, hogy megfelezze velem a sajátját. – Amúgy ő most nincs a házban, szóval most mindennek elhordhatod, ami az eszedbe jut.
- Egy: nem hordom el mindennek. Kettő: nem tudom, melyikünkkel van a baj, de hozzám nem jutottak el azok az üzenetei, amiben azt állítja, hogy ő volt az, aki besegített. Egész végig fogalmam sem volt róla, hogy ki rángat be a sötétbe, meg hogy ki fogja be a szám. Szóval ne mindig engem hibáztassatok! Három: az eszedbe se jutott, hogy esetleg én is kérnék forró csokit? – kérdeztem leplezetlen sértődöttséggel a hangomban, mire megakadt a torkán a(z) (utolsó) korty. Köhögése halk nevetéssé vált.
- Ismétlem: bocsi, de nem jutott eszünkbe, hogy neked is csináljunk. Az eredeti dologra visszatérve: így hallva érdekes. Talán valami védőmágia ülhet a börtönön, hogy a foglyok ne tudjanak egymással beszélgetni, vagy hogy ne befolyásolhassák az őröket – gondolkozott el. – Minden oké veled? – fordult felém.
- Ja, minden oké. Van egy idióta besértődött démonbarátom, meg egy rohadtul önző unokatesóm. Nincs más ilyen szerencsés ember a Földön – vigyorogtam erőltetetten, majd elkomorultam és bebújtam a párnáim közé. – Most, hogy tudod az én szemszögem, el is mondhatnád neki – sóhajtottam.
- Nem hiszem, hogy hinne nekem, mivel tudja, hogy mindig téged védelek.
- Akkor nem vagy nagy segítség. Nyugodtan elmehetsz, Jus!
- Nem szeretnék… - kezdte, de közbe vágtam.
- Ez nem lehetőség volt, hanem egy parancs. Menj ki! – utasítottam. Még egyszer megsimogatta a karom, majd már csak az ajtó csukódását hallottam.
Dühös voltam mindkettőjükre. Damonre azért, ami ma történt. Megint én vagyok a hibás, mint mikor a suliban akartam segíteni, de ott is valami olyasmi varázslatot alkalmaztak, mint most a börtönben. Megint nem hallgatott meg. Oké, akkor pár perc után bevallotta, hogy ő maga is hibás, de most nem. Justinra pedig azért, mert eddig is voltak önzőségei még a forró csokinál is kisebb dolgokban. Azokat el is néztem, mert olyanokat én is csináltam. De ez most gyerekesnek fog tűnni, de a mai miatt berágtam rá. Tudta, hogy élek-halok a forró csokiért, tudta, hogy csak kettő van, de az eszébe se jutott, hogy felezzünk. Jó, ha nem is feleztünk volna, de legalább egy kortyot azért… áh, érdekel is engem. Le vannak tojva, majd ünneplem egyedül a karácsony utolsó napját.
Éreztem, hogy valami kissé melegíti az arcom. Kinyitottam a szemem, mire a kis főnixemet láttam meg, amint nagy kérdőn néz rám, közben kis csőrével a hajamat húzogatta. Elmosolyodtam az aprócska madárka láttán és hagytam, hogy a mutatóujjamra telepedjen. Megsimogattam a begyét, mire olyan mozdulatot tett, mintha csikis lenne. Vicces volt, ő legalább megnevettetett. Letöröltem azt a néhány csepp könnyet, ami a szemem sarkába gyűlt és felkuncogtam.
Kopogtak. Ismét Justin volt, újabb bögrével a kezében. Felmordultam és helyette a kis házi kedvencemmel foglalkoztam. Felsóhajtott és leült mellém.
- Tudom, most berágtál rám, mert az egyik gyenge pontod a forró csoki. Tudhattam volna, hogy ez lesz – mosolygott és közelebb lépett. Még mindig nem méltattam figyelemre. – Így hát, megkerestem a városrész egyetlen kisboltját, ami most nyitva van és árul olyan forró csokit, amit nagyon szeretsz. Tudod, azt, mikor egy kis pálcán van egy kocka alakú tömbben a csoki és azt fel kell oldani a tejben – felmutatta az általa leírt italalapot. Remélem nem haragszol rám, mert nem szeretem, ha nem szólsz hozzám, illetve rám se nézel – itt felé villant a tekintetem. – Szent a béka, húgi? – vigyorgott.
- Szent a „béka”? – vontam fel a szemöldököm, mire felnevetett. Nem bírtam megállni, elmosolyodtam. – Szent a béka – nyugtáztam és felültem. A kis főnix a vállamra telepedett. Elvettem a mostohabátyámtól a bögrét, benne a tejjel, és a kis pálcát, végén a csokival. Elvigyorodtam és egy puszit nyomtam az arcára.
***
Egész jól elbeszélgettünk este hatig, amikor is ajtócsapódásra kaptuk fel a fejünk, ami a szomszéd szoba irányából jött. Damon hazaért. Gyerekesen viselkedik ő is! Felsóhajtottam és Jus vállára hajtottam a fejem, aki viszont elbűvölve játszott a főnixszel. A madárka csivitelve repkedett körülötte. Örültem, hogy az új és a régi háziállatom kijönnek egymással. Elvigyorodtam a gondolaton.
***
Tizenegy óra. Persze én ilyenkor szomjaztam meg. Félálomban lerúgtam magamról a takaróm. Gyorsan lespuriztam a konyhába és töltöttem magamnak egy pohár vizet, amit egy pillanat alatt megittam. Majd elindultam fölfelé. Ahogy elsétáltam Damon szobájának ajtaja előtt, benéztem hozzá. Megálltam és a fejem az ajtófélfának döntöttem.
Láthatóan nyugtalanul aludt. Állandóan forgolódott, kezei mintha kerestek volna valakit maga mellett. Beléptem hozzá. Leguggoltam az ágya mellé. Egy hirtelen gondolat miatt megpusziltam az ujjaim, majd azokat az arcához érintettem. Végül is, nem szegtem meg az egyezséget. Már álltam volna föl, mikor az arcán lévő csuklóm elkapta. Szemeit résnyire nyitotta. Nem volt teljesen ébren, sőt mi több, inkább álmodott, mintsem a valóságot látta volna.
- Annyira sajnálom – suttogta kissé rekedtes hangon. Rögtön meglágyult érte a szívem. Lehúzott maga mellé. Betakaróztam és rá néztem. Visszaaludt, de még mindig szorongatta a kézfejem, a másik karját pedig a derekam köré fonta. Neki is jó éjt…

Olyan jót aludtam, mint még szerintem soha, azonban az ébredés sikerülhetett volna jobbra is. Megnyugtató volt hallgatni Damon szívének lassú ritmusát… míg aludt. Amikor is felkelt, eléggé meglepődött, hogy ott talált, rögtön ki is akart bújni az ölelésemből, de persze nem hagytam. Utálom, ha dühös rám, de amíg alszom, addig nem tud velem ordítani, hogy mégis mit keresek én ott, így szorosan magamhoz öleltem, még feszítővassal se szedhettek volna el tőle. Mikor megunta, felsóhajtott és visszarogyott a párnára. Egy halk szitokszó is elhagyta a száját, de utána az egyik tenyere végigsimította a hajam.
- Rád miért nem lehet haragudni? – suttogta és újból az ujjai közé fogta a kézfejem.
- Talán azért nem tudsz, mert nem én voltam a ludas a tegnapi napban – mondtam halkan, mire egy halk „mi?” hagyta el a száját. – Nem hallottam, mikor azt mondtad, hogy te vagy. A gondolatfoszlány nem jutott el hozzám – nyöszörögtem, közben felnéztem rá. Szeme kikerekedett. – Hiszel nekem, vagy azt mondod: hazugság?
- Még jó, hogy hiszek neked – mosolyodott el. Megkönnyebbülten vettem egy mély levegőt. – Amúgy mikor kerültél te ide?
- Olyan tizenegy körül bejöttem, mert láttam, hogy mennyire forgolódsz, mire kábé tíz százalékban fölébredtél, bocsánatot kértél és lehúztál magad mellé, szóval tulajdonképpen te kérted, hogy maradjak itt – filozofáltam. Halkan sóhajtott egyet és láttam, hogy megforgatta a szemét.
- Egyszer volt ekkora szerencséd – simította végig a karom, ami a mellkasán hevert. Kiskutyatekintettel meredtem rá. – Már mondtam, hogy nem haragszok. Miért nézel így? Megbocsátottam.
- Mi az, hogy te bocsájtottál meg? Te kértél tőlem tegnap este bocsánatot – húztam össze a szemem.
- Pff, ja, akkor, mikor félálomban voltam. Szóval nincs rá szemtanú – vigyorgott. Dühösen a hasára vertem és hátat fordítottam neki. – Miért kezded már megint? – nyöszörgött.
Ezt követően próbált mindennel meggyőzni, hogy hozzászóljak. A hangja a végére már nagyon szenvedő volt. Mikor megpróbált visszafordítani, rácsaptam a kezére.
***
- Ne szívass! Megint berágott? Hallod, tegnap öt dolcsimba fájt, hogy megbékéljen velem! Falls, mégis mi a fenét csináltál te fél óra alatt, mióta felkeltetek? – csattant fel Jus, amint meglátott minket. Jogos volt a felháborodása, de honnan tudta, hogy fél órával ezelőtt keltünk fel? Jaj, Justin annyi mindent tud, amit mi nem… meg amit nem kéne.
- Pont ez az: semmit!
Erre a válaszra hátranyúltam és megütöttem az oldalát. Felsóhajtott és a derekamra rakta a kezét. Jus tehetetlenül széttárta a kezét és eltrappolt. Damon ekkor a fülemhez hajolt.
- Ugyan, ne duzzogj! Bocsi, oké? De valld be, hogy egy kicsit te is hibás vagy, tekintve, hogy megmartál és belém rúgtál – búgta. Most rajtam volt a mély levegő sora. Felé fordultam.
- Én is bocsi – morogtam, mire széles vigyor terült el az arcán és összedörzsölte az orrunk, amin kénytelen voltam felnevetni. Eszkimó-puszi? Végül is, nem tértünk ki a más népek szokásaira se, mikor felvázoltuk a szabályokat két napja.

- Gyerekek, gyertek reggelizni! – csiripelte Clare néni a konyhából. Egymásra néztünk és egyszerre szimatoltunk bele a levegőbe. Palacsinta! Ide vele!

2 megjegyzés:

  1. Sziaaa!!!
    Huuh. Hogy is mondjam. Megvan!
    Nagyon, nagyon jó lett! Mint mindig!
    Szóval, ennyi!
    Millió ölelés: Dia

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Szia!
      Nagyon örülök, hogy tetszett, a kövi rész holnap jön. (Ha a szálloda wifije is ezt akarja) :)
      Puszi, Nessa

      Törlés