2014. november 8., szombat

Mikor mindenki lebetegszik

Sziasztok!
Egy jó hosszú és fárasztó hét után, végre bírom hozni a részt. Remélem nektek nem volt ennyire kiakasztó ez az öt nap, így szünet után. Az előző részhez köszönöm a kommenteket (az utolsóra egy percen belül válaszolok is) és a tetszikeket.
Nos, jó olvasást mindenkinek és további jó hétvégét!
---------------------------------------------------------------------
Reggel frissen és kipihenten keltem. A hogy a srácok is, akik már a két oldalamon térdeltek, mikor kinyitottam a szemem, de a többiek ezt nem mondhatták el magukról. Jen és Melody minden percben tüsszögött, Mark, Jake és Kristy pedig köhögtek. Helena pedig nem is jött suliba, mert belázasodott. Hát, egy kicsit hirtelen jött a hideg, a suliban is gyér volt a fűtés, így egész nap a frissen előszedett szövetkabátomban járkáltam fel-alá a folyósokon, illetve a termekben is abban voltam. Több tanár kérdezte is, hogy nincs-e lázam esetleg. Csak értetlenül ráztam a fejem.
Hát a harmincfős osztálylétszám is megcsappant. Tizenketten hiányoztak. Így csak tizennyolcan voltunk, és így nem volt sok lecke! Hurrá!
Ebédszünetben szokás szerint egy asztal körül ülve dumáltunk. Körbenéztem a társaságon, Jenny orra piros volt a sok orrfújástól, az ikertestvére szeme alatt pedig szép nagy karikák húzódtak. Jake és Mark csak meredtek maguk elé, csak pöckölgették az előttük lévő szendvicset. Hú, Melody nem festett túl jól. Az arca falfehér volt és egész testében reszketett, a kabátját szorosan maga köré csavarta, a sálja az orráig eltakarta az arcát.
- Melody jól vagy? – tette az unokatesóm a lány homlokára a kezét, aki egy kicsit ebbe belepirul, de legalább lett egy kis színe. – Te tűzforró vagy – kapta el a kezét. Azonnal felpattant, majd a lány kézfeje után nyúlt. – Felkísérlek az orvosiba – segített neki fölállni. Így szegény csaj már egyre jobban elpirult. Így már szinte biztos, hogy neki is tetszik Jus. Ők leléptek, így csak mi maradtuk. Egymásra néztünk. Hát csak két egészséges maradt, ők, azaz én meg Damon, pedig a lehető legtávolabb húzódtak a betegektől, mire azok felhördültek. Vigyorogva csúsztunk vissza az eredeti helyünkre. Beleittam a teámba, amit a büfében vettem és a barátomra néztem, aki a műanyag palack aljában lévő pár kortynyi kólát lötyögtette. Rám sandított, majd elmosolyodott. Megfogta a szabad kezem és megsimogatta az ujjaim.
Becsöngő előtt összefutottunk az unokatesómmal. Elmondta, hogy Melody-nak láza van és, hogy a szülei nemsokára jönnek érte. Akkor holnaptól tizenhárman hiányoznak. Hacsak Jake, Mark, Jen vagy Kristy szintén ki nem dől.
A többi órán szintén alig tanultunk. Ennek örültünk. Nem feleltünk, nem írtunk röpdogát. Így megúsztam a spanyol felelést is. Mára ígérték azoknak, akik hármasra, vagy rosszabbra állnak. De mivel tizenhat ilyen ember van az osztályban és ebből tíz hiányzik… Szóval értitek. Ezért hátra fordulva beszélgettem a barátommal, akinek viszont felelni kellett történelemből. Szerencsére előző nap a fejébe vertünk minden évszámot. De tényleg! A rosszat mondott, fejbe vertük. Miközben dumáltunk, én rajzolgattam. Mikor jobban megnéztem a rajzom, egy manga démont láttam, aki egyértelműen Damon volt. Ő is a papírt figyelte. Ráfirkantottam az aznapi dátumot meg az aláírásom és átcsúsztattam neki. Mosolyogva köszönte meg, majd beletette a jegyzetfüzete elejébe. Odahajolt, hogy egy puszit nyomjon a homlokomra, de a tanár, aki föl-le járkált közöttünk, megköszörülte a torkát. Visszaült és „hát ez van” pillantást vetett rám.
Órák után szurkolóedzés, már másfél hete, hogy bejutottam, de nagyon tetszik! Felvettem az öltözőben az egyenruhát és kisiettem a többiekhez a tornaterembe. Mi a terem szélén melegítettünk be, addig a focicsapat körbe-körbe futkosott a fal mentén. Az ötödik kör után Justin már kezdett lassulni, ilyenkor általában rávigyorogtam, mire ismét belendült.
- Oh, Bailey te is megjöttél – mosolygott Trish, mikor észrevett. – Nos, mivel öten hiányoznak, így a piramist nem tudjuk gyakorolni. Sőt, azt bele se vesszük a koreográfiába. Igaz tanárnő? – nézett fel Mrs. Sky-ra, aki bólintott, közben a jegyzeteit nézte, hogy akkor mit bírnánk a helyére berakni.
- Igen. Mivel a meccs a jövő hét végén lesz, így nincs elég időnk megtanulni. Így maradunk az alaplépéseknél. Rendben álljatok körbe – parancsolt ránk. Kezdődhetett az edzés.
Két óra kemény gyakorlás után a lányok és én is fáradtan estünk le az öltözőben lévő padra. A legtöbben a csapért veszekedtek, hogy inni tudjanak. Gyorsan letusoltam, átöltöztem és mentem kifelé, ahol a fiúk vártak. Mindkettőjüknek vizes volt még a haja a zuhanyzástól és még egy kicsit lihegtek a sok futástól. Mikor észrevettek, odaintettek.
- Indulhatunk? – léptem oda hozzájuk. Bólintottak és elindultak a kijárat felé, odaugrottam közéjük és sétálás közben a nyakam köré csavartam a sálam, majd fél lábon ugrálva megigazítottam a bokacsizmám is. Egyszer majdnem elestem, de Jus gyors reakciójának hála nem lettem közröhej tárgya. Odakint viszont megcsapott a hideg, összébb húztam magamon a kabátom. De hála az angyalképességeimnek a hidegérzet lassan elillant. Hát szegény Justinnak ez nem tartott ilyen gyorsan. Az út feléig a kabátzsebébe dugott kézzel, remegő ajkakkal sétált mellettünk. Mikor a ház elé értünk ő húzott be elsőnek. Damon viszont megragadta a kezem és maga felé fordított.
- Nincs kedved sétálni. Úgysincs sok leckénk – mosolygott. Bólintottam és összekulcsoltam az ujjaink. Elkezdett húzni a járdán. Odaléptem mellé és a szabad kezem a zsebembe mélyeztettem. – Jó voltál az edzésen – szólalt meg a séta közben.
- Köszi. Te is jó voltál, bár fogalmam sincs a foci szabályairól – húztam el a szám, mire felnevetett. Megsimogatta az ujjaim, közelebb húzott magához és megpuszilta a homlokom.
Valahogy eljutottunk a sütizőhöz és beültünk egy forrócsokira. Leültünk az egyik sarokbokszba. Odahúzódtam majdnem mellé. Köszöntem Kathy-nek, aki már rögtön a napi ajánlatokat sorolta. És benne volt a forró csoki is. Naná, hogy azt kértünk. A felszolgáló ránk mosolygott és közölte, hogy pár perc.
- És azt még nem mondtad el, hogy Justin, hogy vett rá, hogy jelentkezz a szurkolócsapatba? – nézett fel rám kérdőn Damon. A forró csoki mellé járó ajándék teasüteménnyel szórakozott.
- Hát, csak, azt mondta, hogy így talán nem leszek annyit egyedül – vontam meg a vállam és beleittam a forró italba.
- Még egyszer sajnálom, hogy egyedül hagytunk – kapta el a tekintetét. Forgatni kezdte az ujjai között a kis sütit. Ennyire bűntudatosan is csak ő tud nézni. Azok a szomorú barna szemek, istenem! Mondtam neki, hogy semmi baj, de folytatta az önmarcangolást egy mély levegő után. – Pedig észrevettem, hogy Rose kizárt és mégse szóltam és… ez bánt – motyogta. Közelebb húzódtam hozzá a kis sarokkanapén és a vállára hajtottam a fejem. Az ujjaim közé vettem a bögrét, amibe a forró csokit kaptam.
- Mondom: semmi baj – pusziltam meg az arcát. Halvány mosollyal ölelte át a vállam. Belecsókolt a hajamba, majd a tincseimmel kezdett játszani. Ő is belekortyolt az italába.
- Arról viszont még tényleg semmit nem tudok, hogy tegnap mi történt veled a vadászat közben – váltott kicsit komolyabb hangnemre. Tátogtam egy oó-t és elfordítottam a fejem. Letette a poharat és megfogta az állam, majd maga felé fordította. – Hadd halljam!
- Háááát… - közölte, hogy hát, meg öö nélkül, mire kénytelen voltam elmondani mindent. – A várban ahol voltam, a démon nekem támadt, a fegyverem pedig sikerült kikapnia a kezemből. Sokszor lőttem rá a pisztolyommal, de csak az utolsó pillanatban sikerült megölnöm, de akkor már lecsapott rám a kaszámmal és… pár percre porrá váltam, de itt vagyok, nem? – próbáltam menteni a menthetőt. Ő csak meredt rám, majd felpattant. Odaadta a pénzt az épp felénk tartó Kathy-nek. Villámgyorsan felkaptam a kabátom és utána mentem. A sarkon értem utol, ahol is megragadtam a karját.
- Azt mikor akartad elmondani, akár nekem, akár Justinnak? Tudod, hogy aggódtunk miattad? Máskor tíz perc alatt hazajössz, de ekkor már majdnem fél órára eltűntél. És ezt miért nem mondtad el? Bailey, ez fontos! Nekünk legalábbis az! – mondta kicsit hangosabban, mire, akik elhaladtak mellettünk, felénk fordultak. Beletúrt a hajába és idegesen elfordult. Könnyes szemekkel néztem rá. – Ne, Bailey, kérlek! Kérlek, ne kezdj el sírni – sóhajtotta. A kabátom ujjával megtöröltem a szemem, majd tüsszentettem egyet, majd még egyet, utána pedig egy harmadikat. De jó, már én is megfáztam!
- Csak nem akartam, hogy aggódjatok – szipákoltam. Felém fordult.
- Már akkor aggódtunk érted, mikor átmentél a portálon – húzott magához. Puszit nyomott a fejem tetejére.
***
Olyan hat óra felé értünk haza. Természetesen megbocsátott, habár be sem rágott, csak kicsit kiakadt a történetem miatt. Nem is csodálkoztam. Addigra Justin bealudt a tankönyv felett a kanapén. Odasétáltunk hozzá, a füléhez hajoltunk és…
- ÉBRESZTŐ! – ordítottuk, mire úgy megijedt, hogy leesett. Felemelte a fejét a földről, de továbbra is ott hasalt a padlón. Pusztán lehülyézett, közben szúrós pillantásokkal illetett, persze ezt nem láttuk, mert a szemébe lógott a haja. Felrántottuk a földről. A parketta arra a részére mutatott, ahová rendszerint esni szoktunk és azt mondta, hogy rakat oda egy szőnyeget a nénikémékkel. Megrántottuk a vállunk és levágtuk magunk az egyik kétszemélyes kanapéra. Jus levágódott a fotelbe, de rögtön fel is állt.
- Megvan a távirányító – lengeti meg az említett tárgyat.
Hát, már pár napja, ha csatornát akarunk váltani, oda kell sétálni a tévéhez, ki kell bogarászni, hogy melyik, gombbal lehet csatornát váltani, majd ott állni öt percig, míg megtalálod azt, amit keresel, majd újabb öt percig ott állni és tovább keresni, mert ami ott ment az nem tetszik. De most már könnyebb lesz az életünk, legalábbis csatornaváltás szempontjából.
Fél hét felé megjöttek a nénikémék is. Clare néni azonnal nekiállt a vacsorának. Egy kicsit én is besegítettem neki. Mosolyogva mondta, hogy mit csináljak. Közben elmeséltem, hogy mi történt ma. Eléggé meglepődött, mikor megmondtam, hogy hányan hiányoznak, de előrelátás céljából nem említettem neki a tegnapi vadászatot. A krumplipürét kiszedtem a tányérokra, majd melléjük tettem a rántott húst, közben tovább meséltem a napot.
- Uh, Bailey is besegít? Anya, ő fogja először megkóstolni – mutatott rám Justin a konyha ajtajából. De úgy áll, mint aki készen van arra, hogyha esetleg nekiugrok vagy dobok valamit, akkor gyorsan leléphessen. De én egész nyugodtan válaszoltam. Egyszerűen kinyújtottam a kezem és elképzeltem, ahogy megfujtom. Röhögve ment ki. A nénikém mosolyogva szeletelte a paradicsomot. Gondolom jól szórakozott a kis jelenetünkön. Habár, tizenhárom év alatt sok kis veszekedést látott. De ugyanolyat soha. Gondoljunk bele. Tizenhárom év. Egy év 365 nap. És mi ebből kábé 330 nap veszekedtünk. Aki jó matekos az már kiszámolta. Aki nem, az meg most vacakol a számológéppel. Segítek: az 4290. Egy kicsit se sok.
Vacsora közben végig szúrósan néztem Just, amit Damon és Dave bácsi nem értett. Justin tartotta a szavát és addig nem evett, míg én meg nem kóstoltam. Viszont nem voltam éhes, szóval várhatott, a gúnyos mosolyom le sem lehetett törölni. Hátradőltem a széken és őt figyeltem.
- Az, hogy lehet, hogy mikor rántottát csinálok, azt megeszed? – kérdeztem értetlenül. Megforgatta a szemét, de a pillantása pár pillanatig a kaján ragadt.
- Mert azt még te sem cseszheted el – vágta rá.
- Justin, átrendezzem az arcod? – mosolyogtam rá szélesen és gonoszan. Erre a barátomhoz fordult, hogy a barátnője egy pszichopata. Elképzeltem, amint jól fejbe verem, de úgy, hogy lefejeli az asztalt.
- Ha valaki elmondja, hogy mi van? – kérdezte Damon, aki már rég elvesztette a fonalat.
- Bailey besegített a kajánál. Ha mérgező előbb ő kóstolja meg – vigyorgott rám. Indulatosan felszólaltam, hogy ha meg akarnám őt mérgezni, akkor csak az ő kajájába tennék valamit. Erre már a barátom és a bácsikám is megvilágosodott. Így mindenki mosolyogva nézett minket, közben jóízűen falatoztak. Elvettem a tányéromról egy paradicsomszeletét és elhúztam az unokatesóm arca előtt, majd megettem. Szenvedett, nagyon. Egyre több szenvedő nyöszörgés hagyta el a száját, ahogy körülnézett. A tenyerébe temette az arcát. Egyszer csak meghallottam a mostohatesóm korgó gyomrát. Ohó, szóval nyerésre álltam, de nagyon. Ezt ő is észrevette, mert az ajkába harapott és elhúzta a száját.
- Na, jó én nem bírom. Egész délután nem ettem – kapta fel a villát és elkezdte enni a vacsit. Elégedetten dőltem hátra. Ezt megkapta. Muhahaha! Percek alatt befalta a vacsorát, és túl is élte. Mikor az utolsó falatot is lenyelte, közölte, hogy egész finom volt. Felnevettünk.
Na, jó. A lényeg az, hogy egész vacsora alatt „haha, én nyertem” mosollyal néztem az unokatesóm. Emiatt amint befejeztem azonnal húztam fel, mielőtt nekem ugrana. De rögtön utánam ő is lerakta az evőeszközt és elindult elmosogatni. Így én nagyobb tempóval sétáltam fel a sötét lépcsőn. Mivel alig láttam valamit, így nagyon megijedtem, mikor Damon elkapott és átölelte a derekam.
- Nyugi – röhögött és belecsókolt a nyakamba. Megkönnyebbültem, viszont ezután:
- Kösz Damon – ragadta meg a kezem Jus, hangosan sikítozva próbáltam menekülni a két srác karmai közül. Szinte szó szerint kiugrottam a barátom kezeiből, elterültem a padlón. Kúszva próbáltam eljutni a szobámig, már felállni is majdnem sikerült, de megfogták a bokám és visszahúzta. Két démonnal lakok együtt! Elkezdtek csikizni. Azonnal megpróbáltam ellökni magamtól őket, nem túl sok sikerrel. Végül mikor már annyira nem kaptam levegőt, hogy majdnem leállt a szívem, elengedtek. Fáradtan dőltem neki a falnak és gondolatban épp kinyírtam őket. Szemét banda!
- Ha tudnád, hogy milyen szépek a gondolataid – fintorogtak egyszerre, közben elültek velem szembe. Megforgattam a szemem és megpróbáltam felállni, de a térdeim megrogytak.
- Ilyet többet ne – hadonásztam a röhögő unokatesóm előtt, aki csak fetrengett a padlón, mellette a barátom vetette a hátát a falnak és kinyújtotta a lábait, közben édesen mosolygott. A kezembe temetem az arcom és megcsóválom a fejem, majd az oldalamra dőltem. Idióták. Nincs is rájuk jobb szó, de ilyen hülyének születni kell. És ha két ilyen fafejet összezárnak, akkor biztos, hogy egy nyugodt perce nem lesz az embernek. Jelen esetben nekem. Tovább röhögtek. Egyszer lecsapom őket az fix! – Hé, ugye nem azon töröd a fejed, hogy hogyan nyírj ki minket? – kapta fel a fejét Jus. Gonosz vigyort villantottam rá, mire kikerekedett a szeme és maga elé lökte a haverját, majd berohant a szobájába. Igen, kicsit ráhoztam a frászt, csak azt nem tudom, hogy mivel. A padlón hasaló barátom felkönyökölt.
- Fogalmad sincs, hogy mitől parázott be, ugye? – villantotta rám a rosszfiús mosolyát. Ritka, mikor nem a kisfiús vigyorával hozakodik elő. – A szemeidben a gonoszság sárgán és rózsaszínen villant meg, Kicsim – nyomta fel magát ülőhelyzetbe. A démonalakom szemei ilyen színűek. Damonnek is akkor villan meg vörösen a szeme, mikor gonoszan vagy gúnyosan néz valakire. Oké, percek alatt meg lett az összefüggés a két dolog között. Odahajolt és megcsókolt. – Szerintem most már rémálmaiban fogja üldözni ez a tekintet – kuncogott.
***
Az osztály nagy része másnap még mindig nem jött. Alig voltunk tizenöten, de ennek a csekély létszámnak is fele tüsszögött, kétharmada fújta az orrát, 60%-át pedig rázta a hideg, bár lehet hogy csak megjátszották maguk, tekintve, hogy Liam és Martin, bár az orrukig felhúzták a kabátjuk cipzárját, mikor bent volt a tanár, de a szünetekben kipirosodott arccal panaszkodtak, hogy majd’ meg rohadtak órán. Igen, csak próbálkoztak. A szurkolóedzésen is napról napra kevesebben lettünk, de az a pár lány, aki ott volt, biztos, hogy edzett. Szaltók, kézenállás, cigánykerék, spárga, bár ez utóbbi nekem sehogy se ment, de nem én voltam az egyetlen szerencsére. De a fiúk se voltak az edzéssel másképp. Bár náluk is hiányzott a fél focicsapat, mégis ugyanúgy futottak, gyakorolták a passzolást, satöbbi. Általában egyszerre volt a két csapat szünete, ilyenkor a fiúkkal beszélgettem. De attól még, hogy kevesen voltunk, ugyanúgy kellett tanulnunk. Feleltem spanyolból és töriből is. Igazából Damonnek kellett volna (a tanár totál rászállt), de a tanárnő azt mondta, hogyha nem jelentkezik senki, akkor Mr. Falls már állhat is fel. Pillanatok alatt felpattantam és belekezdtem az aktuális anyag felmondásába. És nekem elvileg félévtől bejönnek a vezetés órák is. Hurrá. Justin mondta, hogyha kedves az életem tanulok rájuk, mert a tanár egy hárpia. Szóval ez a félém még lazának számított, pff. Damon olyannyira jó volt spanyolból, hogy a tanár megcsináltatta vele az emeltszintű nyelvvizsgát és benevezte egy spanyol versenyre is. Nekem viszont nagyon bele kellett ám húznom a spanyolba! Az a heti feleletem se lett jobb hármasnál istenigazából, de a tanár könyörületből megadta a négyes alát. Ellenben biosz és a művészettörténelem eléggé jól ment, ötös, rosszabb esetben négyeseket kaptam. Az angol az mindenkinek jól ment, nem volt egy nehéz tantárgy, a vers-, novellaelemzés pedig nem volt túl nehéz.
A naplómba szépen leírtam minden óráról, hogy mit is gondolok róla:
Matek = Mire van a számológép?
Angol = Tudok beszélni
Fizika, Kémia = Belőlem úgyse lesz Fizikus, Kémikus
Biosz = Állatokat felismerem
Spanyol, francia, olasz = Mire van a Google fordító meg a többi webfordító?
Torna = tudok futni!
Föci = Észak, Dél, Kelet, Nyugat
Töri = Tudom mi volt tegnap!
Vasárnap este pont a „tudom mi volt tegnap” szöveget írtam le, mikor Damon sértődött hangon megszólalt és egy kisebbet rávert a fejemre.
- Az utolsóval egyetértek, de a spanyol a kedvenc órám – sóhajtotta. Azonnal összecsaptam a naplóm. A fejére ütöttem vele, de elkapta a csuklóm és maga elé húzott. Teljes erőmből rávertem a lábára, ami mellettem volt kinyújtva. Hangosan felszisszent és megragadta a másik kezem is. – Nyugi csak vicceltem. És csak a kis „mit gondolok a tanórákról” részt olvastam el – kuncogott, ezután még kiröhögött amiatt, hogy észre se vettem, ahogy bejött, de őt ismerve inkább be teleportált, hogy tényleg ne pillantsam meg. Lazított a szorításon, így lebírtam tenni magam elé naplót. Egy kis puszit adott a nyakamra, majd az állát a vállamnak támasztotta. Ekkor vettem észre, hogy velem szemben ott volt a tükröm. Még inkább idiótának éreztem magam, amiatt, hogy nem vettem észre. Bár megértem, hogy miért jött be, hiszen elég ritkán láthatott a padlón ülni, úgy, hogy közben valamit írogatok.
- Mi újság? – kérdeztem.
- Fáradt vagyok – sóhajtotta álmosan. Fejét az enyémnek döntötte, így az egy kicsit vizes haja a nyakamhoz ért, ami miatt kicsit… hogy is mondjam… csikis vagyok az a lényeg. Beleharaptam az ajkamba, hogy ne kezdjek el fészkelődni. Halkan motyogott valamit, amit nem értettem, de mintha köze lett volna a „hülye edzőhöz”. Igazából nem is csodálkoztam, hogy kifulladt, mert tíz kört futottak óra elején az amúgy sem kicsi tornateremben, majd másfél órán át rohantak és csak egy tízperces szünet volt, az edzés végén pedig ismét tíz kör. Mázlijuk volt, hogy nem köpték ki tüdejük ez alatt a két óra alatt. Legalábbis én a helyükben ezt tettem volna.
A szemben lévő tükörben láttam, hogy nem csukta be a szemét, hanem nézett maga elé. Végigsimítottam a kezét, mire lepillantott az összekulcsolt ujjainkra. Ismét belecsókolt a nyakamba.
- Biztos minden oké? – néztem rá a tükörből.
- Persze, csak sosem sikerült kialudnom magam a héten. Ebbe az amerikai foci-edzésbe nem igazán gondoltunk bele, mikor jelentkeztünk. Rohadtul lefáradunk mire nyolc óra lesz – ennek bizonyításaképp ásított egy nagyot, majd a hajamba fúrta az orrát. – Látod, olyan vagyok, mint valami élőholt – nevette el magát fáradtan. – Na, szerintem megyek, mielőtt helyben bealszok – engedett az ölelésen és felállt. Én is felpattantam, viszont mielőtt elindult volna kifelé, lehúztam az ágyra. Meglepetten pislogott rám, egy pillanatra mintha minden álmosság kiment volna a szeméből, de mikor hozzá bújtam azonnal lecsukódtak a szemhéjai. Rögtön elaludt. Megsimogattam az arcát, és varázslattal lekapcsoltam a lámpát.
***
Reggel az az üzenet várt a telefonomon, hogy Jenny és Kristy lebetegedett, szóval én maradtam az egyetlen lány a kis bandánkban, a szüneteket a négy idióta sráccal kellett töltenem. Normál esetben ezen nem is akadtam volna ki, de! 1.) majdnem tél van, sötét van, ez pedig a fiúk hangulatára is rányomta a bélyegét, a lányokéra pedig általában nem szokta. 2.) Jake és Mark a fő dinkák, ők pedig szintén a betegség szélén álltak, ezzel még lejjebb verve a hangulatot. Hjaj, ez hosszú hét volt!
Szóval már reggel marha dühös voltam, a fejem füstölt, dühösen vágtam a telefonom a babzsákfotelemhez. Damon félkómásan ölelte át a derekam és kérdezte, hogy mi bajom van. Visszavágtam magam a párnámra és durcásan összefontam a mellkasomon a kezem. Nem, nem a lányokra rágtam be, hanem erre a hülye időjárásra.  A barátom fölém hajolt és lenézett rám, majd közölte, hogy nem szereti, ha pukkadok. Jogos. Senki se szereti, ha durcás vagyok, mert akkor rendszerint mindenki agyára megyek. Odahajolt hozzám és egy puszit nyomott a homlokomra, majd visszadőlt, mert még aludni akart. Hát, még volt háromnegyed órája aludni, mert rendszerint hétkor kelt. Odabújtam hozzá és lehunytam a szemem egy pillanatra.
Egy pillanat múlva pedig már könyörgött nekem, hogy keljek fel. De az nem egy pillanat volt, hanem háromnegyed óra. Ő már fel volt öltözve, sőt az előbbi napokkal ellentétben még a haját is rendbe szedte. Megcirógatta az arcom és halkan kérte, hogy keljek fel, mire csak átfordultam a másik oldalamra. Alig hallhatóan fújtattam, de nem adta fel könnyen, így kénytelen voltam felkelni. Félrerúgtam a takaróm és felkeltem, majd a szekrényemhez léptem és kinyitottam azt. Előszedtem egy fekete farmert, egy szintén fekete Green Day logós pólót, meg egy ugyancsak fekete pulcsit. Az öltözékem összhangban volt a kedvemmel és Damon szerelésével is, aki megjegyezte, hogy emósnak készülök-e. Erre csak rávágtam, hogy bagoly mondja verébnek, mire végignézett magám és igazat adott. Kijöttem a gardróbból és elkezdtem levenni a pizsifölsőm, mire a barátom szeme kicsit kerekebb lett. Egy szúrós pillantást elég volt rá vetnem, rögtön elterült az ágyon és egy párnát szorított az arca elé. Pillanatok alatt átöltöztem, majd a fürdőszobába mentem, ahol feltettem egy kevés sminket. Mikor végeztem odaléptem hozzá és elszedtem tőle a díszpárnám. Rám villantotta a szokásos kisfiús vigyorát. Egy puszit nyomtam az arcára, mire szomorú nyöszörgést hallatott. Egy puszi nem volt elég neki? Most csak én bazsalyogtam rá ártatlanul és lementem a földszintre.
Furcsamód a nénikém és a bácsikám már nem voltak otthon, de Justin már lent kortyolgatott egy bögre teát. Mikor észrevett, szélesen elmosolyodott és szemével a mellette lévő szék felé intett. Levágtam magam oda, elvettem az elém rakott kávés tejet és kis kortyokban megittam. Nem sokkal később a másik lakótársam feje is felbukkant a konyha bejáratánál. Leült velünk szembe, miután öntött magának egy kis teát. Az idő tényleg ránk nyomta a bélyegét, mivel szinte néma csendben ültünk, csak a konyhában lévő kis tévé ment, ott pedig a híreket adták. Az időjárás-jelentés szerint már esély sincs kicsit enyhébb időre, szóval Eddard Starkot idézve: Jön a tél!
Felhúztam az olyan kesztyűm, ahol az ujjaknak nem volt vége, meg a nyakam köré tekertem a fekete kötött sálam, majd magamra vettem a jó meleg szövetkabátom. Idegesen toporzékoltam, miközben a fiúkra vártam, akik mindig rájöttek, hogy valamit fent hagytak az emeleten (sapka, sál, pulcsi). A végére már megint beidegesedtem. Mire elbírtunk indulni, már szaunának éreztem a kabátom, furcsa, de alig vártam, hogy kimehessek végre a hidegbe, hogy lehűljek egy kicsit.
Egész úton lehangoltan baktattam a járdán, mögöttem pár méterrel a két fiú beszélgetett. Szerintem megunták a szótlanságom és visszahúztam maguk közé. Jus átölelte a vállam, Damon pedig rákulcsolta az ujjait az enyémre. Hangosan nevettem, mert néhányan, akik láttak minket, vissza is néztek. Igen, kicsit úgy néztünk ki, mintha két barátom lenne. De elég volt, hogy csak mi tudjuk az igazságot, a járókelők meg kit izgatnak?
A suliba beérve kicsit ledöbbentünk. Sokkal, de sokkal kevesebben jártak a folyosókon, mint egy hete. Minden osztályban rengetegen le voltak betegedve. Ahogy beléptünk az ajtón, Jake és Mark kezdett integetni az egyik fal mellett lévő padról. Biccentettünk egyet és elindultunk feléjük.
Egyikük se festett túl jól, sőt. Mark amúgy sem sötét bőrű, de ekkor egyenesen holtsápadt volt, pluszban a szeme alatt sötét karikák húzódtak, ezzel téve teljesen zombiszerűvé külsejét. Jake felváltva tüsszögött és köhögött. Az egész iskolában csak azok tűntek egészségesnek, akikről tudtuk, hogy angyalok, illetve démonok, bár ez utóbbiból nem volt túlságosan sok. Az angyalok általában egy-két napra szoktak lebetegedni, még a tüdőgyulladást is négy nap alatt leküzdi a szervezetük. Melody is írta, hogy csak azért marad még pár napig otthon, mert gyanús lenne, ha fél hét alatt kilábalódna egy jó kis megfázással vegyes torokgyulladásból.
Nos, igen, az órákon még kevesebben vettek részt, mint az előző tanítási napon, egészen pontosan pénteken. Az osztályban csak tizenketten maradtunk, sehol nem tanultunk. Azt hiszem, köszönetet kell majd mondanunk azoknak, akik lebetegedtek – gondolkoztam spanyolon, ahol a nyelvtanár épp valamit magyarázott az általa tanított nyelv kialakulásáról, én meg közben rajzolgattam.
***
Délután a srácokkal elmentünk Jenny-ékhez. A két lány ágyban feküdt, nyakig húzott takaróban, mellettük az éjjeliszekrényen egy csésze teával. A barátnőim nem festettek túl jól. Mrs. McCoy, a csajok anyukája hozott nekünk is teát, aminek Jus hálát adott, mert ő valahogy mindig fázik a hidegben, pedig az angyalok nem fáznak. Mikor Kristy kérdezte, hogy azért jöttünk, hogy a leckét odaadjuk, a srácokkal egyszerre röhögtem fel. Megcsóváltam a fejem és közöltem, hogy semmi leckét nem kaptunk. A betegségüket meghazudtolva ordítottak egy igent. Csak fél órát maradtunk, mert az anyukájuk nem szerette volna, ha mi is lebetegszünk. Hiába győzködtük, hogy az szinte lehetetlen, de nem tágított.
Hazafele menet találkoztunk Hiro-val is, aki szintén beinvitált magukhoz. Odett tapsikolt egy kicsit, majd a nyakamba ugrott, mikor meglátott. Felnevettem és visszaöleltem. A kislány köszöntötte a lakótársaim is, egyiküket egy „Szia, Justin”, másikukat pedig egy „Helló, csúnya démon” felkiáltással. Damonre még ősz elején ragadt rá ez a köszöntés Odett részéről, de ő nem bánja, csak visszaköszön a következőképpen: „Szia, idegesítő angyallányka”. Persze ezután a barátom is mindig kap egy ölelést.
Helyet foglaltunk a kanapén, ujjaim rákulcsoltam a démonoméra, de csak addig, míg a féltestvérem mostohahúga be nem fészkelte magát közénk, így kénytelenek voltunk elengedni egymás kezét. És bár Hiro eléggé szúrósan és feltűnően meredt a húgára, az mégsem vágta le a helyzetet, miszerint üljön inkább máshová, csak mosolygott ott közöttünk és a két copfba kötött haját piszkálta.
- Mi újság van veletek? – kérdezte végül Hiro egy nagy sóhaj kíséretében, mikor feladta, hogy Odettet egy pillantással másik ülőalkalmatosságra küldje. Elmosolyodtam a reakcióján. Kicsit Justinra emlékeztetett; általában ő akkor csinálta ezt, mikor az egyértelmű jelekből nem esett le nekem, hogy mire gondol. Van ez így.
- Semmi, a fél suli beteg, emellett majdnem az osztály kétharmada – vonta meg a vállát Damon.
- Ja, semmi tanulnivaló nincs, más szóval, aki egészséges, az most nagyon örül. Bár ahogy Jenny-t és Kristy-t láttam, ők még betegen is virulnak azon, hogy nincs lecke. Ők tudják – gondolkozott el Jus. Felnevettem és helyeslően bólogatni kezdtem. A velünk szemben ülő srác lemázlistázott minket, mert neki a fősulin nincs ilyen szerencséje. Ott akkor is megtartják az órát, ha csak két ember van ott. Együtt érzően néztünk rá pár pillanatig, majd röhögni kezdtünk, mire elküldött minket melegebb égtájakra. Továbbra is vihogva fúrtam az unokatesóm vállába az arcom, Damon pedig előredőlve, a kezébe temetett arccal kuncogott.
- Röhögjetek csak, ha ti is továbbtanultok, majd akkor is magolnotok kell, ha a halálotokon vagytok, mert ott nem várnak a tananyaggal – mondta komolyan, majd ő is nevetni kezdett. Szegény Odett pedig csak pislogott az őt körülvevő négy, majdhogynem fuldokló kamaszra. Szerintem ekkor gondolta úgy, hogy mi valami fura fertőző betegségben szenvedünk (amit úgy hívnak, hogy őrültség) és átült a fotelba, ami a legmesszebb volt tőlünk.
- The voices scream, the enemy takes over everything, This is the madness in me – énekelte Damon vigyorogva a (szerintem) Skillet számot, méghozzá rohadt jól! - Madness in me, The madness in me, Madness in me, Madness in meeeee – húzta el az utolsó szót. Hangosan megtapsoltuk. Most már az ő vállára borultam, és átöleltem a nyakát.
***
Olyan öt körül végre otthon voltunk. Kint hideg volt, sötét, és Jus szerint vérfagyasztóan hideg, bár ezt mi nem bírtuk igazolni, de ő mindig túloz egy kicsit. Más szóval csak csípősen hideg volt kint. Az unokatesóm rögtön felrongyolt a szobájába, mondván megkeresi a legmelegebb pulcsiját. Mosolyogva néztünk utána.
- Mi volt a szám, amit énekeltél? – kérdeztem Damon, aki épp a sálját tekerte le a nyakából. Felvonta a szemöldökét, majd a kezében lévő tárgyat átdobta a fejemen és azzal húzott közelebb magához. A sálja puha anyaga a bőrömhöz simult, ahogy húzott egy finomat rajta.
- Öhhh, azt hiszem Madness in me. Talán neked nem esett le, csak ötször énekeltem el egymás után ezt a három szót – vigyorgott.
- Én főképp a bandára gondoltam, mert azt nem tudtam kikövetkeztetni, csak tippeltem - bazsalyogtam rá.
- Énekelj te is valamit és talán megmondom – csillant pimasz láng a szemében. Fujtatva akartam eltrappolni, de megfeledkeztem a sálról a nyakam körül, ami így visszarántott. – Naaa, gyerünk! A Halloweeni bulin is tök jó hangod volt – búgta a fülembe. Azonnal szégyenlős mosoly kúszott az arcomra.
- Hát… I've become so numb, I can't feel you there, Become so tired, so much more aware, I'm becoming this, all I want to do, Is be more like me and be less like you – énekeltem halkan.
- Linkin Park, Numb? – kérdezte. Bólintottam. – Skillet, Madness in me – suttogta szórakozottan a fülembe.
- Skillet? Tudtad, hogy rögtön arra gondoltam igaz? – fordultam felé. Biccentett egy kicsit. - Tudtad, hogy nem vagyok benne biztos – vontam fel a szemöldököm. Ismét helyeselt. – És énekelnem kellett azért, hogy azt a választ kapjam, amire először is gondoltam? – sziszegtem. Itt már felnevetett. Ismét el akartam menni, de ekkor már szándékosan rántott vissza és megcsókolt. Bármennyire is jól esett a csókja, nem viszonoztam, hanem durciztam. Megint.
- Jaj, ne kezdd megint – sóhajtott fel. A két keze közé fogta az arcom és maga felé fordította azt. Belenéztem a szemeibe.
- Jó, nem fogok duzzogni… ha csinálsz nekem teát – vigyorogtam.

- Touché – mosolygott rám és elindult a konyhába megcsinálni a teám. Igen-igen, valamit valamiért, nem igaz, Damon?

2 megjegyzés:

  1. Sziaa!
    Szegénykék betegek lettek!! :( (én is az vagyok elkaptam valakitől!)
    A rész nagyon de nagyon tetszett,nagyon szeretem ahogy írsz!!
    Siess a kövivel!!:))

    Ui.:ma voltam a matekversenyen,remélem jól sikerült. asszem ez az eddigi két nap érdekes dolga. Veled mizujs?


    Pusziii,Réka

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Szia!
      Sajnálom, hogy lebetegedtél, amúgy én sem állok tőle messze.
      Én is remélem, hogy jó voltál a versenyen. Azon kívül én is voltam egy versenyen szerdán, egy hete meg eredményhirdetésen, azon kívül beledöglök a sok dogába. Azt hiszem csak ennyi
      Puszi, Nessa

      Törlés